A szerénység csúcsa
Ne ingereljük a világot rongyrázással – vélte Jean Chrétien kanadai miniszterelnök. Így aztán a hét vezető ipari ország és Oroszország állam- és kormányfőinek halifaxi csúcstalálkozója a vendéglátók kívánságának megfelelően szerényen zajlott le: különösebb hűhó, nagy fogadások és állami bankett nélkül. Ami szimpatikus dolog, csak kár volt annyit beszélni róla. Mert így kevés kommentátor állta meg, hogy ne süsse el a poént: a szerény csúcson szerény eredmények születtek.
Ez igaz is, de ezt mindig el lehet mondani a hét nagy évente ismétlődő csúcstalálkozójáról. Tavaly Nápolyban sem váltották meg a világot. Megegyezni pedig most is megegyeztek néhány dologban. Szorosabban fognak például együttműködni a nemzetközi pénzmosás, a terrorizmus, a kábítószer-csempészés és a szervezett bűnözés elleni küzdelemben. Támogatják egy gyorshadtest Boszniába küldését. (Igaz, Clintonnak be kellett vallania, hogy az amerikai kongresszus sem életet és vért, sem pedig zabot nem ad.) Jövő tavasszal Moszkvában Ukrajna bevonásával találkozót tartanak, melyen egyrészt a szovjet típusú atomerőművek biztonsági problémáit vizsgálják meg, másrészt pedig azt, miként lehet megakadályozni, hogy hasadó anyagok bűnös szándékú kormányok kezébe kerüljenek. Aztán hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy jobb lenne, ha kisebb lenne a munkanélküliség (ez ügyben a munkaügyi miniszterek jövőre találkozni is fognak); ha meg lehetne akadályozni a mexikóihoz hasonló pénzügyi válságokat; ha Észak-Koreában, Kínában, Burundiban és Ruandában javulna a helyzet; ha Irán nem támogatna radikális csoportokat és felhagyna Salman Rushdie fenyegetésével; ha általában a kormányok derekasabbak és demokratikusabbak lennének stb.
A csecsen válság árnyékot vethetett volna a csúcstalálkozóra és különösen a vendégként jelen lévő Jelcin fellépésére, de nem vetett. A hetek bírálták ugyan az oroszok csecsenföldi magatartását, de ez a bírálat – részben a bugyonnovszki túszdrámára, részben az orosz érzékenységre való tekintettel – nem került bele a hivatalos politikai zárónyilatkozatba. A tervbe vett moszkvai találkozó is presztízsnyereség Jelcin számára. A nyugatiak láthatóan nem akarják elidegeníteni az oroszokat. Szükség van rájuk, például Boszniában közvetítőként. (Bár Jelcin nem csinált titkot abból, hogy szerinte a nyugatiak túlbecsülik azokat a lehetőségeket, amelyekkel az oroszok a szerb magatartás befolyásolására rendelkeznek.) Így aztán Oroszországnak jók az esélyei, hogy gazdasági nehézségei ellenére hamarosan befogadják a vezető gazdasági hatalmak körébe.
De a csúcstalálkozó résztvevői nemcsak Jelcinnel bántak kesztyűs kézzel, hanem a debütáló Chirackal is. Miközben a zárónyilatkozat bátorítónak tartja, hogy világszerte terjed a felismerés, az atomfegyver-kísérleteket be kell tiltani, egy szóval sem említi, hogy Chirac éppen Halifaxba érkezése előtt jelentett be újabb francia atomfegyver-kísérleteket.
Egyébként Chirac volt a halifaxi csúcstalálkozó sztárja: tekintélyt parancsoló és magabiztos államférfinak mutatkozott, átszabta a találkozó napirendjét, energikusan kezdeményezett, rögtönzött sajtóértekezleteket tartott. Vagyis villogott megfáradt, belpolitikailag ingatag helyzetben lévő kollégái között. A francia kommentárok elégedetten állapították meg: Franciaország visszatért, tehát megmutatta, mi az egyenes beszéd, az „izmos stílus”, vagyis röviden a „gaulle-ista fellépés”. Az angolszász sajtó ezzel szemben képes volt Chirac iránti lelkesedését féken tartani. Senki sem képes mindenkinek úgy az idegeire menni, mint egy gaulle-ista – állapította meg például a londoni The Times.
(N. L.)
Gránátok Paléra
Pale, ez a Szarajevótól mintegy 20 km-re levő település, amelyről a háború előtt a bosnyák főváros lakóin kívül valószínűleg senki sem hallott, 1992 áprilisa óta gyakran szerepel a címlapokon. A boszniai szerbek főhadiszállását utoljára három évvel ezelőtt érte támadás. A múlt héten kezdődött muzulmán offenzíva azonban, amelynek célja „Szarajevó további fojtogatásának megszüntetése”, nem kerülte meg Palét. Az első két gránát szombaton csapódott be a szerbek lakta településre, éppen akkor, amikor Sonja Karadzic, a boszniai szerbek pszichiáter-költő vezetőjének lánya tartotta 250 meghívott vendéggel a lakodalmát. A szokatlan viselkedésű hölgyet a Boszniát megjárt újságírók arról jegyezték meg, hogy ő a működési engedély kiadásának korlátlan hatalmú ura.
A Pale elleni tüzérségi támadás azonban csak a „látványosabb” része a bosnyák kormányerők offenzívájának. Az első hullámban a bosnyákok bekerítették a Palét és a szerb ellenőrzés alatt álló Lukavica nevű hatalmas laktanyájáról ismert szarajevói lakónegyedet összekötő út legkeskenyebb részét. Ha az útvonalat sikerül elvágniuk, Karadzicéknak megszakad az utánpótlásuk. A kormánycsapatok akciója a fővárostól délre is megkezdődött. Ott részben sikerült felszabadítaniuk a védett övezetnek kikiáltott és a szerbek által már több éve fojtogatott Gorazde felé vezető utat. Gorinsek nyugalmazott horvát tábornok, az egyik legismertebb jugoszláv katonai szakértő szerint, a bosnyákok jelenlegi offenzívája a legszervezettebb és legátfogóbb a boszniai háború 38 hónapja során. Valószínűnek tartja, hogy a kormányerők a Szarajevót körülvevő szerb gyűrű meglazítása után, belülről, tehát magából a városból intéznek támadást a szerb állások ellen.
Alija Izetbegovic, a boszniai elnökség elnöke, újonnan megválasztott külügyminisztere Mohamed Sacirbej (hétéves kora óta Amerikában él, elődjének helikopterét Bihac felett lelőtték a boszniai szerbek) által közölte a hét végén a Biztonsági Tanáccsal, hogy abbahagyja a jelenlegi offenzívát, ha „az ENSZ garantálja Szarajevó folyamatos ellátását”. A feltétel teljesíthetetlen, hiszen a kéksapkások a háború kezdete óta képtelenek ezen, egyébként alapvető, feladatuknak az elvégzésére.
A kiújult harcok azonnali beszüntetésére hívta fel a szembenálló feleket nemcsak a Biztonsági Tanács, hanem a Kanadában összeült G7-es csúcs is. Clinton amerikai elnök Halifaxban azt mondta, hogy „feloldják a boszniai kormány elleni fegyverembargót, ha a békefenntartók távozni kényszerülnek”. Addig viszont nem.
A világ ambivalens magatartásának újabb ékes példája a Biztonsági Tanács pénteki határozata, amellyel jóváhagyja a brit–francia–holland Gyorshadtest (Rapid Reaction Force) működését, csakhogy nem lehet tudni, ki fogja azt finanszírozni.
Megfigyelők szerint a nemzetközi közösség ilyen felemás hozzáállása kényszerítette a bosnyák kormányt, hogy a saját kezébe vegye sorsát. Katonai szakértők rámutatnak arra, hogy a szarajevói kormányerők a főváros körül mintegy 20 000 katonával rendelkeznek, nehézfegyverzet tekintetében azonban továbbra is lemaradnak a szerbek mögött.
B. G.
Visszakatonásítás
A múlt héten Józef Oleksy miniszterelnök „javaslatára” nagyköveti posztra cserélte bársonyfoteljét Jerzy Milewski lengyel nemzetvédelmi miniszterhelyettes. A varsói Nemzetvédelmi Minisztériumban (MON) ő volt az utolsó magas rangú civil tisztviselő, aki a Lengyel Hadsereg tábornokainak múlt szeptemberben megindított háborújában (Beszélő, 1994. október 27.) az 1994 novemberében lemondatott Piotr Kolodziejczyk oldalára állt. (Danuta Waniek, az első lengyel női nemzetvédelmi miniszterhelyettes – mivel Aleksander Kwasniewski elnöki kampányának főnöke lett – már két hete távozott a minisztériumból.) Az utolsó mohikán eltávolításához közvetlenül egy, a Wprost c. hetilapnak adott interjúja szolgáltatott alapot, amelyben Milewski – a Szolidaritás brüsszeli irodájának egykori vezetője – azt tette szóvá, hogy a Lengyel Hadsereg vezérkara lassan teljesen átveszi a MON feletti ellenőrzést. A kijelentés nem volt különösebben újdonság értékű, hiszen a lengyel sajtónak csaknem egy éve állandó témája a tábornokok nyomulása, akik a 49 éves Tadeusz Wilecki vezérkari főnök körül tömörülnek.
Annál meglepőbb, hogy a tábornokoknak a lengyel Nemzetvédelmi Minisztérium „katonásítására” vonatkozó múlt szeptemberi tervét végül is az a posztkommunista-parasztpárti koalíció teljesítette be, melynek mindkét pártja többször is elkötelezte magát a fegyveres erők civil kontrollja mellett, és amely éppen Kolodziejczyk kapcsán komoly konfliktusokba bonyolódott Lech Walesával (a kormány mellett a tárca másik fő részvényesével); az a koalíció, amelynek képviselői szerint Zbigniew Okonski jelenlegi nemzetvédelmi miniszter kizárólag „Walesa akaratát” képviseli a tárca élén, s amely oly szívesen emlegeti azt, hogy a Nyugat – Csehország mellett – leginkább Lengyelországot állítja példának a NATO-tagságra való érettség tekintetében.
Oleksyék engedékenységének valószínűleg alapvetően belpolitikai indíttatása van, az ugyanis elképzelhetetlen, hogy a posztkommunista-parasztpárti koalíció ne lenne tisztában azzal, hogy a Lengyelország által oly hőn áhított NATO-tagság egyik legfőbb feltétele a civil kontroll megvalósulása, illetve annak mértéke lesz. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a jelenlegi varsói kormány az elnökválasztási kampány idején nem kíván újabb frontot nyitni Walesával szemben. „Ha megnyerjük az elnökválasztást, valamennyi konfliktus megoldódik a Nemzetvédelmi Minisztériumban” – nyilatkozta Milewski lemondása után a Gazeta Wyborcza újságírójának a szejm nemzetvédelmi bizottságának egy posztkommunista tagja. S persze az is megfogalmazódhat Oleksy kormányfő fejében, hogyha a Nyugat a NATO-tagságra jóval kisebb eséllyel aspiráló Magyarország esetében – morogva ugyan, de úgy tűnik – tudomásul vette a honvédelmi tárca visszakatonásítását, miért ne tenné meg azt a geopolitikailag jóval fontosabb Lengyelország kapcsán.
Persze kérdés, hogy nem ér-e majd valamennyiünket meglepetés? A lengyel posztkommunistákat például azzal, hogy végül mégsem Kwasniewski nyeri majd az őszi elnökválasztást; a két országot együtt pedig azzal, hogy a civil kontroll végül is megkerülhetetlen alapkövetelménye lesz NATO-tagságunknak…
A legelvetemültebb politikai elemzők egyébként egészen másképp magyarázzák Varsó és Budapest legutóbbi katonásító törekvéseit: nevezetesen azzal, hogy a jelenlegi kormányzatok szemében az egyre távolodni látszó NATO-tagságnál fontosabb a tábornoki lobbyk befolyása.
(T. P.)
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]