A háború sokak szerint eddig is egyszerűen az orosz „föderális csapatok” terrorakcióinak sorozata volt, amely logikusan vezetett a bugyonnovszki tragédiához. De mégis: hogyan fajulhatott eddig a helyzet – nevezzük akár túszdrámának, akár, miként egy másik orosz cikkíró teszi: „diverzáns akciónak, amelynek során felfegyverzett alakulatok behatolnak az ellenfél hátországába”?
Ha végigpillantunk a lassan kétszázadik napja tartó orosz invázió történetén, a háború legfontosabb csomópontjai kétségkívül inkább emlékeztetnek kegyetlen megtorló akciókra, semmint a modern hadviselés szabályai szerint zajló háborúra. Az orosz alkotmánybíróság máig nem tisztázta, „jogosult” volt-e egyáltalán Jelcin aláírni azt a hírhedtté vált „titkos rendeletet” 1994. november 30-án, amely az orosz támadást elindította. (Amit persze nem is neveznek „katonai akciónak”, hanem csak „szövetséges belügyi alakok leszerelő tevékenységének”.) Máig nem tisztázott az sem, ki adott s milyen parancsot a csecsen főváros szégyenteljes ostromának megkezdésére újévre virradó éjszaka. A túszszedés és -csere, sőt túszkereskedelem kezdettől fogva mindennapos volt, s nem csak a csecsen félre volt jellemző: az oroszok például Dudajev bátyját fogták el, hogy később orosz tisztre cseréljék.
A háború második, „tavaszi” fordulópontja, Szamaski nevű csecsen falu lemészárlása pedig végképp nem hagyott kétséget a háború jellege felől. A cél: a stratégiai pontok megszerzése, akár megtorlás árán is. Emlékeztetőül: egyrészt e falun keresztül halad a virtuális csecsen–ingus határ, másrészt a kulcsfontosságú, Közép- és Dél-Oroszországot összekötő Rosztov–Baku közút és vasút. Szamaski április 7-ig kapott ultimátumot a lakói által birtokolt fegyverek beszolgáltatására, s figyelmeztették őket: ezt követően „az orosz belügyi rendfenntartók erőszaktól sem riadnak vissza”. Csak nemrég derült fény az esemény hátterére: mivel Avturhanov, a Moszkva-barát csecsen vezér és komisszárjai a múlt év őszén saját kezűleg osztogattak fegyvereket a falu lakóinak, a rendfenntartók most pontos listával érkeztek. A másik orosz követelés az volt, hogy Dudajev jobbkezének, Samil Baszajevnek alakulata vonuljon el a falu déli határáról. A falu véneinek tanácsa ezt a feltételt teljesítette is: a tüzérségi fegyverekkel felszerelt OMON rohamcsapat szabadon bevonulhatott, s beszedhette a listán szereplő 264 gépfegyvert és két páncélozott szállító járművet… De hiába kapitulált a csecsen falu, ami az orosz megtorló osztagok után maradt, a legszörnyűbb rémdrámákra emlékeztet – állítják orosz riporterek.
Ezek után senki sem vette komolyan, amikor a Győzelem napja alkalmából a moszkvai „háborúpárt” (ezzel a névvel illeti az orosz sajtó az erőszakszervezeteket, azaz a „nagy trojkát” – Gracsov honvédelmi minisztert, Sztyepasint, a KGB-utódszerv, a Szövetségi Elhárító Szolgálat elnökét, a Jelcin-kedvenc Jerin belügyminisztert) nagy garral fegyverszünetet jelentett be. Ugyanis, amint elvonultak a magas vendégek, újult erővel folytatták a stratégiai célkitűzés végrehajtását: hogy a csecsen síkvidéket megtisztítva, fölszorítsák a hegyekbe és harcképtelenné tegyék, vagy legalább elvágják az utánpótlástól a „csecsen felkelőket”. Haditudósítók szerint az orosz-föderális erők a háború közel fél éve alatt összességében nem vetettek be annyi haderőt és haditechnikát, nem harcoltak olyan kíméletlen fanatizmussal, mint a június elején indított offenzíva során, amely a két stratégiailag legfontosabb magaslati település, a kulcsfontosságú Vegyeno és Satoj bevételéhez vezetett.
Ráadául, az utolsó pillanatban, ugyancsak június legelején Moszkvának sikerült kiegyeznie Ukrajnával is. Csodával határos módon, egyik napról a másikra aláírták a Fekete-tengeri Flotta megosztásáról szóló egyezményt, ami a Szovjetunió felbomlása óta az orosz–ukrán kapcsolatok egyik legneuralgikusabb pontja volt: cserébe a Krímért és a fél flottáért az oroszok szabad kezet kaptak Csecsenföldön. Hajóik azon nyomban meg is indultak a grúz partok felé. Márpedig Grúzia jó ideje az oroszok kezes báránya, a csecsenekkel pedig, különösképpen Baszajevvel, ugyancsak jócskán van elszámolnivalójuk: Baszajev tábornok volt az abházok védelmére kelő Kaukázusi Hegyi Konföderáció kulcsfigurája.
Az oroszok tehát nyeregben érezhették magukat, a csecsenek viszont két tűz közé szorultak. Nyilvánvalóan belátták, hogy saját területükön immár semmit sem érhetnek el: marad tehát a kitörés. S hogy miért éppen Bugyonnovszkba? Bugyonnovszk környéke, a Sztavropoli körzet már jó ideje a Csecsenföldről érkezett orosz menekültáradat egyik fő letelepedési célpontja: Baszajev tehát joggal számított arra, hogy ide még maga Gracsov sem egykönnyen dobat bombát. Az orosz lapok nagy jelentőséget tulajdonítanak a csecsen gyalogsági tábornok személyes motivációjának is: a Vegyeno elleni ostromban a szövetségi alakulatok Baszajev családjának 11 tagját mészárolták le. Baszajev valójában nem magányos farkas, s nem személyes vérbosszút hajtott végre – teszik hozzá, talán a kelleténél idealizáltabbra festve a katonáit a megtorlásoktól következetesen visszatartó, vasfegyelmet követelő tábornok alakját. Elsősorban csak a nyilvánosság figyelmét akarta e végső érvvel magára és a csecsen-ügyre vonni: jellemző, hogy az első öt túszt (katonákat!) akkor végeztette ki, amikor az oroszok nem engedélyezték, hogy nemzetközi sajtótájékoztatót tartson…
A „Baszajev-akció” számtalan homályos pontja között a legfurcsább az, miként juthatott el „észrevétlenül” a csecsen határtól több száz kilométerre fekvő Bugyonnovszkba. Sokan nem zárják ki a nyílt orosz provokációt sem: ha az a feltevés nonszensz is, hogy az oroszok szervezték saját maguk ellen a terrortámadást, az nagyon is lehetséges, hogy észlelésekor hagyták annak kibontakozását. Legalábbis, kapóra jött.
Bugyonnovszk nagyon kellett az orosz vezéreknek.
Nagyon kellett Jelcinnek is, aki Halifaxba érkezve büszkén lobogtathatta a végső érvet a hetek előtt: „az egész Nyugat láthatja végre, kivel van dolga az orosz haderőnek, s nem lehet kétséges, az egyedül helyes az, amit Moszkva tesz”. Hogy miért kellett ehhez még olyan zaftos részleteket hozzátennie, hogy Dudajev Törökországban kér és kap menedéket, az végképp nem világos. Jelcin viszont mégiscsak jót tett az országgal, amikor ott handabandázott a hetek előtt: legalább nem Moszkvában akadályozta a dolgok menetét. Először a csecsen válság óta, végre Csernomirgyin kormányfő jutott szóhoz: ő szóbaállt a „bandita” Baszajevvel. Mégpedig a tévé nyilvánossága előtt. Gyorsan meg akarta oldani a helyzetet, még mielőtt Jelcin hazajön. És sikerült neki. Míg egyesek szerint Csernomirgyin hősiesen megállított egy kezdődő orosz polgárháborút, mások szerint csak Jelcin legyőzéséhez spájzolt szavazatokat a közelgő választásokra.
Csernomirgyin sorsa azonban jelenleg még a Duma kezében van, amely a közeli napokban szavaz a kormánya elleni bizalmatlansági indítványról. Előfordulhat tehát, hogy Csernomirgyint menesztik, holott igazából a „háborús trojkától” kellene megszabadulni, amire persze alig van esély. Az első híradások szerint a belügyminiszter felelt a Bugyonnovszk-akcióért, később Sztyepasin, a szelíd KGB-elnök jelentette be a tévében, hogy megmentik a túszokat bármi áron, ha ennek ostrom a neve, akkor ám legyen, amikor azonban kiderült, hogy a túszok megmenekültek, a kormány sajtóirodája szemérmetlenül közölte: „Senki semmiféle ostromra nem adott parancsot.” A szemtanúk azonban azt állítják, hogy „a szövetségi csapatok” golyóitól több ember pusztult el, mint a Baszajev-brigád kivégzőosztagának fegyvereitől…
„Bugyonnovszk után mindent szabad”, „a terroristák által kivégzett áldozatok minden lépést igazolnak” – visszhangozza az orosz hivatalos sajtó, átvéve a nacionálpatrióták kedvenc jelszavait.
Sokan állítják: a folytatás most Csernomirgyinen múlik, aki elsőként mondta ki az orosz kormányerők közül, hogy meg kell állítani a csecsen vérontást. Kérdés, hogy Bugyonnovszk után – de választás előtt –, képes lesz-e ezt a szándékot keresztül is vinni. Merthogy igazán harcolni lassan már nincs ki ellen: a halott városban, Groznijban járőröző „föderális alakulatok” már csak kóbor kutyákkal hadakoznak, melyek hihetetlenül meghízva a bőséges hullakoszton egész éjszaka üvöltésükkel verik fel a csendet, megzavarva a hullarablást.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]