Németh Gábor: Emlékeznek-e még rá, hogy milyen volt az első olvasás?
Gábor Miklós: Ősköd. Már csak azért is, mert nagyon sokszor olvastam. Volt és van egypár ilyen könyvem, Az utolsó mohikán, a Tom Sawyer meg a Huckleberry Finn, az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk, no meg a Kétévi vakáció – Verne Gyulától. Szóval alig van olyan év, hogy valamelyiket ezek közül elő ne venném. Tehát, hogy mikor olvastam először, azt nem tudom, de most egyébként, amikor csináltam, azon röhögtem az egész felvétel alatt, hogy bármikor elővettem ezt a könyvet, bizonyos pontokon mindig elbőgtem magam. Elsősorban amikor a Nemecsek a Füvészkertben éjjel leesik a fáról, az ő viselkedése és nem utolsósorban a vörösingesek viselkedése mindig rettenetesen megrázott. Úgyhogy megfogadtam, most nem fogok bőgni, nem teszem itt nevetségessé magam, s mikor odaértem, akkor be-e-e-e… – már bőgtem is, bár most már tudtam előre mindent. Aztán vannak nagyon érdekes emlékeim. Most jöttem rá például, hogy összekeverek embereket. Volt nekem egy másik nagyon kedves könyvem is, a Gimnazisták…
Kornis Mihály: Speyer.
G. M.: Speyer, úgy van. Abban is volt egy olyan elegáns fiú, mint itt a… Hogy hívják?
N. G.: Cselének hívják.
G. M.: Csele. És én mindig összekevertem, úgy emlékeztem, hogy a Csele az, aki amikor bejön az osztályba, akkor egyszerre köszön az egész osztálynak, és ez olyan elegáns. Pedig a Gimnazistákban van az a fiú, aki ezt csinálja, s ez a kettő az én emlékezetemben valahogy összemosódott, az elegáns gyerek, akit kicsit irigylek az egész magatartása, az egész fölényessége miatt. Vagy az antikvárium. Amikor olvasom, akkor megjelenik előttem Székesfehérváron az az antikvárium, ott a Nagy Sándor utcában, ahol mi adtuk el a könyveket, meg ahol aztán jövőre megvettük az ideit, azokat az összefirkált könyveket. Teljes mértékben összemosódott az életemmel, az ítélkezéseimmel, az elképzeléseimmel. És nem tudom megmagyarázni, hogy miért. No most, hogy olvastam, észrevettem, hogy Cseléről nem is tudok többet jóformán, mint azt, hogy ő laponként hozza a könyvet. Hogy csinálja ezt a Molnár Ferenc? Hogy ezek a pasasok, ezek a gyerekek így élnek?
N. G.: Még egyet lehet róla tudni, hogy még az ő kalapja is zsíros.
G. M.: Igen, persze. Az már a kritikai realizmus.
K. M.: Én azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb magyar regény. Ez az a magyar könyv, amit a világon mindenütt ismernek. Egy nagy regény, amelyen látszik, hogy nagyon gyorsan írták, és látszik, hogy milyen jót tesz időnként, ha az ember nem figyel oda, és két-három hét alatt megír valamit, mert akkor nem tud nem őszinte lenni. Én két-három dologról szeretnék majd feltétlenül beszélni. Az egyik Nemecsek Ernő alakja. Úgy éreztem, hogy ebben a figurában Molnár Ferenc az ifjúkori énjétől búcsúzik el, egyébként legnagyobb sajnálatomra, mert ez a Molnár érdekel engem a legjobban az összes Molnár Ferenc közül. Ez az ifjúkori én, aki rendkívül sértett, cinizmustól mentes, végtelenül érzékeny és érzelmes lélek, és Molnár úgy ítéli meg egy gyors mozdulattal, már nyilvánvalóan, amikor beindult a sikerexpressz, hogy erre a figurára az ő életében nem lehet szükség, mert aki ennyire cinizmustól mentes, az életképtelen. Nemecsekben tulajdonképpen magát írta meg, a mélyebb énjét, nem tudatosan, inkább csak úgy kiírta magából.
A másik, hogy a könyv szerintem akarva-akaratlan állásfoglalás a századforduló nemzeti kérdésében is. Abban a kérdésben, ami akkor ugyanolyan fontos volt, mint ma. És bizony Nemecsek figurájában egyáltalán nem nehéz felfedezni a mindenáron asszimilálódni vágyódó, egyenlő elbánásban reménykedő, szabadelvű, de lojális zsidó polgárság reményeit és vágyait, a kétségbeesett kapaszkodását, hogy elfogadja a Gittegylet, és azért a vörösingesekkel szemben is meg merjen szólalni, hogyha meg kell szólalni. A hazafiúi hűség ennek a könyvnek a szerencsére szövegszerűen soha, sehol ki nem mondott legnagyobb eszménye. Erről az erényről, amiről csak közhelyeket, rossz közhelyeket lehet hallani még a legnagyobb íróktól is, ebben a könyvben fantasztikus dolgokat lehet megtudni.
Én úgy ismerkedtem meg A Pál utcai fiúkkal, hogy nagyon beteg voltam, és egy délután egyedül maradtam a lakásban, szólt a rádió, és először félfüllel hallgattam, majd egyre jobban, majd belekapaszkodva a rádióba, majd a végén zokogva a sötétben. Amikor később elolvastam, és odaértem ahhoz a jelenethez, amiről Gábor Miklós beszélt, amikor a Nemecsek megszólalt a fán, és azt mondta, hogy „itt vagyok, én vagyok, dehogy nincs bátor ember köztünk”, megértettem, hogy az az ember szólalt meg, aki a leggyávább, vagy pontosabban aki attól fél, hogy ő a leggyávább közülük…
G. M.: „Nem félsz, Nemecsek”?
K. M.: …igen, abban akkor én magamra ismertem, gyerekkori énemre, és nagyon komoly, talán túlságosan is nagy hatást gyakorolt személyiségfejlődésemre, talán sokunkéra a Nemecsek figurája. Én ugyanis egy bátortalan, gyenge és nagyon érzékeny kisfiú voltam, és körülbelül úgy éreztem magam, mint a Nemecsek. És mikor a Nemecsek példát adott, hogy így kell viselkedni, hogy bele kell menni az oroszlán szájába, mert akkor az embernek megkönnyebbül a lelke, nem elrohanni előle, ez taktikai, stratégiai utasítás volt számomra egy életre. Ez volt az egyetlen segítség, kapaszkodó, amit mint gyerek kaptam, hogy abban a helyzetben, amiben én meg akarok felelni, de képtelen vagyok rá, mit lehet tenni. Azt kell tenni, hogy oda kell dobni magadat még akkor is, hogyha… És akkor talán nem történik semmi. És tényleg nem verték meg.
G. M.: Azért azt ne felejtsd el, hogy ehhez a vörösingesek is kellenek…
K. M.: A becsület, ugye? Van még ilyen világ?
G. M.: Egyszerűen szörnyű, hogy mennyire nincs! Hát azért mikor én srác voltam, akkor még az, hogy hárman nekiállnak megverni egy gyereket, szégyen volt. Akkor még az volt, hogy „Na, állj ki, hogyha mersz”, és akkor sorba kellett verekedni azzal az eggyel. Talán a harmincas évek közepén kezdődött, amikor Hitler föllépett, hogy több ember verhet egyet, és még mindig hősnek képzelheti magát. Az, hogy a gyengébbtől elvenni, a gyengébbet megverni szégyen, nyilvánvaló ebben a könyvben. Vagy a bátorságnak önmagában megadni a tisztességet, ahogyan a vörösingesek és aztán az Áts Feri a végén a Nemecsekék kapuja előtt. Az Áts Feri!, ott leselkedik és várja a híreket, hogy mi van a Nemecsekkel… Azt hiszem, hogy talán egy egész kor becsületeszményei lehettek azok, amik itt így hatottak, de az kétségtelen, hogy példaértékűek voltak az én számomra is. És talán ettől rendülök ma is úgy meg. Nem attól, hogy meghal a Nemecsek. Meg attól, hogy amikor a Pásztorok elmennek, az őrök elfordulnak, és senki nem néz oda, amikor elsompolyognak. Hát ez egy szép álom.
N. G.: A nemesség, ami a mindennapi kapcsolataikban folyamatosan központi érték, ezek szerint nem volt idealizált eszmény.
G. M.: Úgy emlékszem a diákkoromra, hogy bevallani, hogy valaki nem ilyen, vagy nyíltan úgy viselkedni a többiek előtt, hogy valaki nem ehhez tartja magát, az egyszerűen szégyen volt. Legalább akkora szégyen, mint gyengének lenni és vesztesnek.
K. M.: Pontosabban egyetlen történelmi dátumot tudok, amit megértem Magyarországon, amiről eszembe juthat A Pál utcai fiúk: az ötvenhatos idők. És ezért az jutott eszembe, hogy ne legyünk nagyon pesszimisták, mert több generáció, öt-hat generáció felnőtt már ezen a könyvön, és, ugye, mindig a vesztesek olvasnak. Azok olvasnak, akiknek a végén levágják a fejét. Maléter Pál, Nagy Imre igyekeztek A Pál utcai fiúk becsülete szerint játszani ezt a játszmát, az utolsó konzekvenciáig.
G. M.: Ötvenhatban az egész országban volt ebből a…
K. M.: Volt ilyesmi, ugye?
G. M.: Az az „Így lopunk mi” felirat a betört üzletek kirakatában, meg hogy nyitott gyűjtőládákba dobáltuk a százasokat, ez úgy jellemző volt az egészre, ez a tartás. És azok a gyerekek! Hát nem nagyon különböztek sem közérzetükben, és viselkedésükben sem…
K. M.: És ha már itt tartunk, az a Molnár, aki állítólag két-három hét alatt, állandó másnaposságban, lustán és undokul megírta ezt a könyvet, milyen hihetetlen okos ember volt! És mellesleg hogyan írt meg egy tánc- és illemtan- és morálfilozófia-könyvet. Ez senkinek nem sikerül, csak annak, aki ezt tudja, az ősidőktől fogva tudja. Úgy született, hogy tudja, nem is tudja, hogy tudja, annyira tudja.
G. M.: Hadd mondjak én neked valamit. Én rendeztem az Olympiát. Egyébként jellemző, hogy akkor én mit kaptam azért, atyaúristen! És mit kapott szegény Molnár Ferenc! Egy remekmű… No most, abban ugyanez az ember beszél…
K. M.: Igen? Most a Gábor megvédi a Molnárt, ezt bírom…
G. M.: Az egyenesen fantasztikus, hogy egy darabban, amelyben minden második mondat ha nem cinikus, akkor legalább ironikus, és az egészből, tulajdonképpen minden figurából süt a becsület, a helytállás, a női és férfibecsület dicsérete és hite, és nekem meggyőződésem, hogy darabjai sikeréhez is hozzátartozik, hogy ezek valahogyan ott vannak mindegyikben.
K. M.: Egyáltalán nem akarok szigorú lenni Molnárhoz. Ellenkezőleg, szeretnék például néhány szerintem klasszikus nagy írói leleményt megemlíteni. Ami számomra a legnagyobb: azt, hogy ki az áruló, úgy tudjuk meg, hogy ő viszi a lámpát legelöl. A Geréb. Ő a fény forrása, és az arcába hull a lámpafény. És ott látjuk, és Boka nem meri kimondani, de akkor mi már ugye, mert ez eléggé be van exponálva, tudjuk, hogy ez valószínűleg a Geréb lesz! És ugyancsak a lámpafény ráesik a Nemecsek arcára, mikor beugrik a vörösingesek közé. És abban a pillanatban Molnár tulajdonképpen bevilágította a Nemecseket, hogy egész őszinték legyünk, hogy premier plánban lássuk. Ez éppen azért tetszik, mert megítélésem szerint nem egy kitökölt, nagyon megcsinált dolog, hanem ösztönös. Vagy itt van például a Grund és a Füvészkert, mint két hely, ami két különböző okból jó hely egy gyereknek. A Füvészkert a vadon, a sziget, a dzsungel, a rejtély, a titok, a bozont. A Grund pedig a pálya, a tér, ahol a küzdelemnek le kell folynia.
Annyit az előzőekhez még hozzá lehet tenni, hogy a tisztességnek és a tisztességes harcnak XIX. századi iskolája ez a könyv. Nekem is nagyon gyakran eszembe jutott, mint mindannyiunknak szerintem, akik újraolvassuk most, hogy mennyire lehetetlen volna ez a történet ma. És ebből lehet tudni, hogy ez a XXI. század, mert a XX. században még voltak ilyen történetek. Mert az az igazság, hogy lopva, titokban, mellesleg még élt az emberekben a fogalom arról, hogy milyen volna Victor Hugo világa, amikor az ember tisztelte még az embert. Önmagát is becsülte, úgy gondolta, hogy ő érték. Egy ilyen mondat például, hogy Boka azt mondja, amikor a füvészkerti fegyvertárban megtalálják a vörösingesek tomahawkjait, hogy „Ne vigyük el, az egyszerű lopás lenne”. Hát mi volt a második világháború? Közönséges rablás. És jött Brecht: „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest”, satöbbi-satöbbi. Azok az értékek, amik A Pál utcai fiúkban még érintetlenül megvannak, már nem léteznek.
A cselekmény 1889-ben játszódik, Molnár 1907-ben írta, tehát a regény nosztalgikus visszaemlékezés „a mi gyerekségünkre”, amikor még tiszták voltak a szabályok, és amikor még lehetett a Múzeumkertben golyózni, meg métázni. No most, míg olvastam, azt éreztem, hogy úristen, hát az én gyerekkorom ugyanott játszódott a Múzeumkertben. Csak nem a Józsefvárosban, hanem egy kicsit arrébb. Szerintem ez a klasszikus művek sajátja, hogy érezzük, hát itt semmi nem változott, ez pontosan olyan, mint amilyen az én gyerekkorom mostja volt. Ez szívet melengető a könyvben.
Még valami. Eléggé sokat olvastam nemrég arról, hogy ez a Molnár micsoda egy mocsok pali volt a nőkkel, meg egyébként is egy elkényeztetett disznó volt. Tehát elkezdem olvasni a könyvet, és tudom, hogy egy szadista írta, és nekem egy szadista ne próbáljon a gyerekekről fuvolázni, aki a saját gyerekeihez is meglehetősen furcsa volt, de a nőkkel aztán meg tényleg egészen penetráns, és egyszer csak azt gondolom, hogy mindez nem igaz. Az az igaz, hogy egyetlen Molnár Ferenc van, az ott van a könyvben, a másik az érdektelen. Ott a Liliom, a legsikeresebb darabja tulajdonképpen, ott is a becsület mutatkozik meg egy másik formájában. Hogy milyen egy jellem. Egy jellem, az visszajön a mennyországból, de még akkor is ad egy pofont. Ez a Molnár másik arca. Szóval nagyon nagy író.
G. M.: De hidd el, hogy enélkül nem szeretnénk! Ha üzletnek tekintette amikor írt, hát akkor le a kalappal, azt kell mondanom neked. Mindig úgy érzem, hogy egy olyan ember beszél nekem a darabjaiban, aki éppen azért, mert Nemecsek volt világéletében, annyira meg van sértve, hogy mindenen átlát.
K. M.: Igen, ez lehet.
G. M.: Tehát egyszerűen: melyikünk nem képes rá, hogy egyszer csak úgy kattintson egyet a fejében, és mindent kicsit félrehúzott szájjal nézzen, és akkor attól kezdve pokoli szellemesek tudunk lenni. Nem? Én inkább azt éreztem belőle, hogy alapjában véve a taknyosságig szentimentális pasas, aki így, a világgal szemben, azt mondta, hogy kérem szépen, énvelem ezt nem fogjátok csinálni, az én tiszta lelkemmel, én igenis meg fogom mutatni ezeknek a nőknek, hogy milyenek… Különben is, a nőkkel kapcsolatos erkölcs egy másik erkölcs. Szóval nővel szemben szadistának lenni, az nem ugyanaz, mint mondjuk egy haláltáborban szadistának lenni, tudod?
K. M.: Hát igen, persze. Nem is mondom…
G. M.: Én mindig úgy éreztem, hogy Molnár Ferencnek nem az a gyengéje, hogy szívtelen, az a gyengéje, hogy mindig beugrik a szívének, hogy nem tudja eléggé legyőzni a szívét! Hogy Shakespeare lesöpri az ő egész életismeretét a brutalitásában és nyerseségében… Most mondj nekem még egy Nemecseket Shakespeare-nél vagy bárhol, egy ilyen hőst! Nézd meg azokat a hősöket, hogy hogy néznek azok ki valójában, hogy gondoskodik arról Shakespeare mindig. Az a keménység, az a kegyetlenség!
K. M.: Hát igen, ez mondjuk a könyv egyik érzékeny pontja. Bár a Nemecseknek feltétel nélkül, minden körülmények között meg kell halnia sajnos, hogy mi elsírjuk magunkat, de az a mód, ahogyan ez íróilag oda be lett nyomva, egy kicsit erőszakos, elnagyolt…
G. M.: Már gyerekkoromban sem akkor sírtam el magam, mikor a Nemecsek meghal. Én ott szoktam elsírni magam, amikor a fáról lekiabál és ott áll az a kiskölyök.
K. M.: Hát az a legnagyobb. És valószínűleg az a könyv csúcspontja…
G. M.: Ott áll, szemben a világgal, és ezekkel a nagy, erős emberekkel, és akkor ezek a nagy, erős emberek leborulnak a kisgyerek előtt. Hát, már bocsánatot kérek, miért olvas az ember gyerekkorában? Annál nagyobb baj, hogy a hősiességről aztán leszokik az ember, nem is annyira azért, mert kikapott, hanem mert nincs rá hely. Nincs rá hely, ahol… Szinte azt mondhatnám, hogy nincs más hősiesség a világon, mint Nemecseknek lenni.
K. M.: Amikor Nemecsek eldönti, hogy agyonvereti magát, akkor reppen egyet, és egy másik dimenzióba kerül. Attól kezdve tulajdonképpen érinthetetlen, hogy mondjam, nincs egy szinten a többivel. De a többit is, szinte a könyv egész cselekményét valami magasabbal tölti meg. A Grundért folytatott csata valahogyan össze van szőve Nemecsek áldozatával.
G. M.: Így van.
N. G.: A sírás után nem jut az ember eszébe, hogy ez egy mocskos profizmus? Hogy Molnár nagyon-nagyon tudja, hogyan kell megbőgetni az olvasóját?
K. M.: Itt a mocskos profizmus a hihetetlen tehetséggel elementáris harcban áll, és énszerintem ezt a könyvet a tehetség nyerte meg. És a mocskos profizmus pedig, ahol látszik, ott úgy lóg ki, olyan szánalmasan, olyan nyilvánvalóan, annyira átlátszóan, leplezetlenül, őszintén, ha szabad így mondanom, hogy tulajdonképpen azért a stílusegységtől meg az esztétikai tökélytől messze kerül a könyv, miközben a maradandósághoz meg nagyon közel. A Pál utcai fiúk számomra az irodalom értelméről valami nagyon fontosat mond el. És nem azt mondja, hogy a legjobban megcsinált a legjobb, hanem azt mondja, hogy a legőszintébb a legjobb. Ha fölébresztenek és rád kiáltanak, hogy írjál egy ifjúsági regényt, mit írsz? Ezt írod. Akkor rendben vagy. Például milyen zseniális, hogy itt a víznek olyan nagy jelentősége van! Én mint kisgyerek, már az első alkalommal, amikor először beleült a tóba a Nemecsek, tudtam, hogy itt nagyon nagy baj van. Még nem tudtam, hogy mi, de annál nem lehet kiszolgáltatottabb az ember, mint ruhában, vízben állva, majd aztán még egyszer, majd még egyszer! Vagy ahogy meg van írva két közösség. Néhány szóval egészen egyértelmű és pontosan látható arcok jelennek meg. Már a névadásban érződik, hogy itt ez egy ritka szerencsés pillanat. Ha valakiket Pásztoroknak hívnak, akik lassú járásúak, és a földet nézik, és nem tudnak mosolyogni… Milyen mély dolog ez, hogy mindig azokkal az emberekkel van baj, akik nem tudnak mosolyogni. És akkor úgy hívják az egyik főnököt, hogy Boka, a másikat meg, hogy Áts Feri. Az Áts Feriről mellesleg – ez már aztán biztos nagy hülyeség, de nem állom meg – én azt hiszem, az Ady Endre az Áts Feri. Ady és a társasága, az a kör, amelyik Molnárt egyébként nem vette be a buliba. Az Áts Feri az, aki férfi, aki azért tudja, mi a becsület, de ugyanakkor mégiscsak rossz gyerek, és tulajdonképpen beállítja őt a hideg vízbe. Vagy mondjuk itt van a Nemecsek csapata. Filmgyári emberek mesélték, hogy egyszer csak az egyik filmstúdió rájött, hogy de hiszen ők a Gittegylet! Megvan, hogy ki a Kolnay, megvan, ki a Barabás. Ha a hallgató veszi a fáradságot, hogy odafigyeljen, kiderül, hogy a Kolnay meg a Barabás nem is tudja, hogy tulajdonképpen miért utálja egymást, de nagyon erőteljesen belejátszik a Gittegylet sorsába, hogy ki nem állják egymást, és hogy az egésznek van tehetetlenségi nyomatéka, amitől a magyar dolgok természete szerint mind kuszábban, kiismerhetetlenebbül, ön- és közveszélyesebben gurul, anélkül hogy volna valami oka vagy eredete a gurulásának.
Mindenesetre van egy galéria. A Rácz tanár úr az Úristen, aki kiereszti a világba tanítványait – így kezdődik a könyv, aztán ott a helyi reprezentációja: egy arkangyal, Boka. A Boka alatt természetesen a luciferi Geréb. De mégis, lehet tudni, hogy mindegyik valaki, egy ember. És az ellenfeleknél is: akinek a nevét megemlíti, az attól kezdve már szereplőként jár-kel a fantáziánkban.
N. G.: Ha az olvasó azonosul valakivel, akkor Nemecsek Ernővel. Ha azonban fölolvas, akár a gyerekének az ágy mellett, akkor evidensen kénytelen azonosulni mindenkivel.
G. M.: Megmondom őszintén, én nem a szereplőkkel azonosultam. Nem történt meg bennem az a baj, hogy nem tudom, ki az, aki beszél. Tudod? Szóval, hogy nem szól bele az író. Miért nem szól bele az író? Valakinek a nevében nekem is beszélnem kell! Hát én nem lóghatok itt a világból, mint az Atyaisten! Tehát ezt én itt nem éltem át, éppen azért, mert annyira átéltem az egész könyvet, és hagyta magát. Hagyta magát, hogy meséljem. Én maradtam a Molnár Ferenc ebben az esetben, illetve fene tudja, hogy hol a Molnár Ferenc, ez rendben van, de azért aki ezt a könyvet írta…
K. M.: …azért az a Molnár Ferenc. És olyan méltósággal, szépen beszéli ezt a magyar nyelvet.
G. M.: De jól ám!
K. M.: Olyan jók a ritmusai a mondatainak! Tudod, van benne egy nyugodt, derűs, kicsit öreges, de mégis barátságos hang…
G. M.: Látod, te is meg én is úgy beszélünk erről a könyvről, hogy el akarjuk egy kicsikét venni Molnár Ferenctől.
K. M.: Hát nem akarom én elvenni. Az az igazság, hogy A Pál utcai fiúkat tartom a legjobb Molnár-műnek. Primo Levi, az olasz író, aki négy évet töltött Auschwitzban, és aztán a hátralévő életét teljes egészében ennek az élménynek a feldolgozásával töltötte, már előtte is bujkált, öt-hat éve nem volt szabadlábon. Hogy szabadult ki a táborból? Föladták egy vonatra. Azt hitte, hogy hazafelé mennek, de Ukrajna felé mentek. Nem táborba, hanem nagyon bonyolult módon, Románián át, haza. Az a hír járta, hogy a vonaton van egy egészségügyi vagon. Levi elindult megkeresni, mert ahol az egészségügyi vagon van, ott van az élet. Akkor meg lehet menekülni. Valahogy odaverekedte magát. És ott talált egy könyvet, és az volt az első könyv, amit időtlen idők óta olvasott. Ilyen értelemben újra meghatározta neki a világot. Ez volt A Pál utcai fiúk olasz kiadása.
G. M.: Komolyan?
K. M.: Igen. Képzeld, ha összehasonlította auschwitzi tapasztalataival! És mégis meg kellett érintse a könyv lírája. Hogy befejezzem azt a gondolatmenetet, amit a legelején megpendítettem, úgy tűnik, hogy a nemecseki áldozat kevés volt ahhoz, hogy a Nemecsekeket bevegyék a buliba. A Molnár a könyvében bevette, de a totalitárius Európa nem vette be. Tehát ilyen értelemben mindaz, ami történt A Pál utcai fiúk megírása után a világban, az szerintem a fordítottja annak, mint amit a könyv kívánt a világnak, hogy azzal történjen. Az összes játékszabály felrúgása, az összes tomahawk elrablása, de nem is folytatom. Az ember hiánya az emberben. Az a generáció, amelyik tulajdonképpen a Nemecsek fia volt, elpusztította a világot: a Boka gyerekei meg az Áts Feri gyerekei. Meg hát nemcsak ők, mi mindannyian. Az a taktika, amit a Nemecsek választott, hogy áldozatként találjuk meg a helyünket a világban, végül is bibliai gondolat. És nem is különbözik egyáltalán a kis Nemecsek viselkedése – attól olyan gyönyörű – akármelyik prófétáétól, ószövetségi figuráétól, tulajdonképpen az Istenért áll ki valaki, aki erre tökéletesen alkalmatlan. „Az édes Grundot nem hagyjuk!” És úgy tűnik, ez az áldozat hiábavaló volt, elutasította a világ.
G. M.: A könyvbe azért a Molnár ezt beleírta.
K. M.: Igen?
G. M.: Hát nincs benne? Hát mi a vége a könyvnek? Megszűnik a Grund.
K. M.: Jaj, tényleg! Tényleg!
G. M.: Hát ha valahol okos a Molnár, akkor itt okos. Szóval, tudod, az úgy van, hogy talán nem is a Nemecsek hazaszeretete, a Grund szeretete az, ami a legjobban megfogja az embert, hanem az, hogy a Molnár Ferenc mennyire vágyódott a „Grund” után. Valami után, ami már nincs, vagy ami talán egyáltalán nincs. Tehát ez a szívszakasztó benne, hogy a Nemecsek hiába halt meg. És ha valami, nekem azért a gyerekkoromban talán nem is az volt a könyv legnagyobb tanulsága, hogy a hazáért élni-halni, hanem ez maradt meg, legalábbis bennem, hogy nincs az a haza…
K. M.: …ami ezt megérné.
G. M.: …ami ezt megérné. És hogy ez milyen rettenetes! Szóval hogy Nemecsek egyedül van, egyedül van Boka is, sőt még az Áts Feri is egyedül van odakint a sötétben.
- Kultúra [6]