A levél
1860. november 26-án Teleki László gróf, a magyar emigráció csúcsszerve, a háromfős Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja levelet ír Kossuthnak. Van miről értekezniük. Az 1859-ben kiéleződött francia–olasz kontra Habsburg ellentét nagy lehetőségekkel kecsegteti az 1848/49 folytatásában érdekelt emigránsokat. Az olasz egységfolyamat – ami összeütközést jelent az itáliai tartományokat is birtokló Habsburg-főhatalommal – élvezi a franciák nem teljesen önzetlen támogatását. Az ugyancsak dinasztiaellenes magyar erők úgy látják: kitörhetnek az elszigeteltségből, s immár nemzetközi támogatással vívhatják ki a magyar szabadságot. De 1848/49 tanulságaiból okulva nemcsak ezt tartják fontosnak, hanem azt is, hogy a nemzetiségek és határon túli hátvédeik is pozitívan viszonyuljanak a magyar ügyhöz. Belgrádba követet küldenek, s a román fejedelemmel is meg akarnak egyezni – már csak azért is, mert elindult a genovai kikötőből az a három hajórakomány fegyver, amit Cuzánál akarnak tárolni addig, amíg a várt honi felkelésnek arra szüksége lesz. Ehhez persze Erdély ügyében valami elfogadható ajánlatot kell tenni. Teleki, aki – a magyar emigrációból jószerint egyedüliként – szűkebb pátriáját illetően területi engedményekre is kész: Kossuthnak írt levelében örömmel nyugtázza, hogy az „otthoniak” Erdély lakosainak akaratától akarják függővé tenni a beligazgatást – noha továbbra sem kérdőjelezik meg „Erdély és Magyarhon territoriális épségét és legislatív kapcsolatát”. De mivel Transsylvaniában román többség van, a népakarat felé tett elmozdulás jó tárgyalási alap.
A Genfből Londonba írott levél tartalmaz egy zárópasszust. E szerint „most sürgető személyes ügyben vagy tíz napig, talán tizen kettőig is utaznom kellend… Mostani utam köztünk maradjon… Megnyugtatásodra mondom, hogy nem veszélyes és nem párbaj.”
A megnyugtatásra többszörösen is szükség volt. Egyfelől azért, mert a Magyar Nemzeti Igazgatóság három tagja (Kossuth, Teleki, Klapka) közül kettővel – Kossuthtal és Telekivel – szemben halálos ítélet van érvényben. (Távollétükben, jelképesen már fel is akasztották őket.) De Teleki alkata is olyan, hogy a nagy titkos szervezkedés kellős közepén bizony nem feltétlenül nyújt garanciát a rizikómentességre. Becsülete érdekében mindig is párbajra kész volt – 1856-ban Klapkával is megvívta a maga duellumát. Sőt! Politikai alapon is kész fegyvert ragadni, hiszen 1848 előtt már megvívott a horvát bánnal és a konzervatív-aulikus Zichy Ferenc főlovászmesterrel is, a liberális reformereket zaklató pozsonyi rendőrkapitányt pedig úgy megfenyegette, hogy az egyenesen az uralkodóhoz fordult védelemért. Politikai indíttatású konfrontációs készsége az emigrációban sem csitult. Ő az, aki a Nyugat-Európában utazó Haynaut – újságközlemény útján – párbajra hívja ki s közli: érezze magát pofon ütve.
Ám ezúttal nem párbajról van szó. A „személyes ügy” egy olyan kötődést takar, ami a kortársak előtt köztudott volt, noha szeméremből nyíltan sohasem emlegették.
Az utazás oka merőben magánéleti. Teleki Orczy Istvánné báró Lipthay Augusztával akar találkozni. Méghozzá a szász fővárosban, Drezdában.
A találkozás
Szászországnak 1854 óta kiadatási egyezménye van Ausztriával. A szász uralkodó és Ferenc József kapcsolata kifejezetten baráti, a két ország a legszorosabb viszonyban áll egymással. Teleki tehát – a maga szempontjából – ellenséges államba látogat. Óvintézkedéseket foganatosít. Angol útlevéllel, John Harold néven utazik. Bajuszát leborotváltatja és parókát ölt. Kis erőfeszítések a nagy kockázat ellenében.
Az osztrák hatóságok persze figyelik Orczynét. Észlelik és jelentik, hogy Drezdában lakó Sarolta lánya meglátogatására utazott, egyben jelzik, hogy vélhetően találkozik Telekivel, a magyar emigráció egyik prominensével. Szeretnék, ha az ottani osztrák követ és persze a szász rendőrség közbelépne.
Tudják, hogy Orczynét érdemes figyelni, hiszen rajta keresztül el lehet jutni Telekihez. Teleki is tudja ezt – ezért is tesz óvintézkedéseket. Hiszen kapcsolatuk nemcsak a magyar társasélet, hanem a rendőrség számára is tudott.
Paradox módon az általában bölcsebb utókor ez esetben kevésbé jól informált. Több száz tételt tartalmazó levelezésük a gyömrői kastélyban 1945-ben megsemmisült. A kortársak szemérmes hallgatása pedig sok részletet homályban hagy, s a főszereplők sem bizonyultak mások előtt túl beszédesnek.
Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hogyan ismerkedtek meg. Vélhetően Batthyány Lajosné szalonjában alakul ki ez a rendkívüli erejű és furcsa szerelem. 1841 májusában, Széchenyi naplójában már „párocskaként” említi őket. 1843–44-re viszonyuk már köztudott és elfogadott, s a Védegyletben, ahol Teleki vezető szerepet tölt be, Orczyné is ott tevékenykedik barátnőivel, Batthyánynéval, Károlyi Györgynével. Férjes asszony; férje Orczy István liberális meggyőződésű földbirtokos, aki 1848 szeptemberében honvédtisztként hal meg a szerb felkelők elleni egyik ütközetben. A négy gyerekkel özvegyen maradt Orczyné és Teleki azonban nem házasodik össze – noha ezt a közfelfogás nem nehezményezné. Telekit, aki a magyar kormány párizsi követeként külföldön emigrációban marad, rendkívüli módon izgatja szerelme sorsa. 1849 őszén önvád gyötri: hiszen amíg ő Párizsban van, Orczynét otthon pár napra vizsgálati fogságba vetik. Kétségbeesetten ír Londonba Pulszky Ferencnek: próbáljon meg Orczynéért interveniálni, mert politikába soha nem elegyedett, „symphátiákért pedig senkit nem lehet büntetni”.
Kapcsolatukat a távolság és a krízishelyzetek azonban nem törték meg, sőt még regényesebbé, még elmélyültebbé tették. Erről tanúskodik Teleki egy Párizsba, Nemeskéri Kiss Miklóshoz írott levele. A gróf épp Palmerstonra vár Londonban, hogy a Habsburg-repressziók ellen emeljen szót, ám eközben minden idegszálával már a Párizsba érkező „Guszti”-ra, azaz Augusztára vár. S mindezt a XIX. század visszafogott, rejtett szenvedélyével. Azt írja: „Én pénteken Párisban leszek. Palmerstont várom, ki még falun van… Pénteken mindenesetre Párisban leszek. Egyet titokban, de becsületedre! Szót se senkinek is! Guszti, Orczy jönne oda (és e tekintetben kérd meg a portást) adasd neki tudtára adresszemet: Colonnade Hotel, Charles Street, St James’s Square. Pénteken mindenesetre Párisban akarok lenni, harmadszor írom ide, hogy ezt is megüzend neki. De ha megtudom, hogy ő Párisba érkezett, elébb fogok innen elindulni… Szállásom megérkeztemig egészen Orczyné diszpozíciójának lesz téve – ezt is kérlek mondd, vagy írd meg neki. A portás megmondhatja, vajjon megérkezett-e. Bocsánatot e rossz levélért, beteg vagyok a sok gőz- és füsttől, és nem írhatok jól. Alig látok. A barátoknak és barátnéknak sok szépet.
Tudom, megtartod titkomat. Visszatértemkor sok elregélnivalóm lesz.
Hív barátod Teleki
Adresszem tehát: Colonnade Hotel Charles Street St James’s Square”
A türelmetlen várakozás, a mindent felülmúló fontosság szavai: még Palmerstont is odahagyná Orczynéért.
A látogatások ismétlődnek, s a barátok érzik, leírják: „Laci a 17. mennyországban van, ha kedvesét maga mellett tudja.” A kapcsolat érzelmi erejét csak növeli, hogy Teleki 1852 és 1859-ben az emigrációs politikától is távoltartotta magát. Kossuthtal – éppen a nemzetiségeknek tett engedmények mértékét illetően – konfliktusba került, s amúgy is nehezen viselte a volt kormányzó önkritikamentes, magabiztos elhivatottságát. Nyíltan szakítani nem akart, ezért inkább a politikától való visszavonulást választotta. E hét év alatt 30-35 városban lakott, kóborolt s a biztonságot csupán az Orczynéhoz fűződő megingathatatlan érzelmi kötődése jelentette. Szerény viszonyok közt élt, hiszen otthon vagyonát elkobozták, s így megélhetését féltestvére életjáradéka biztosította.
A politikától persze nemcsak a nézeteltérések, az emigráció sokszor gusztustalan belső intrikái is visszakozásra késztették. Telekinek állandó, már a harmincas, negyvenes évektől kísértő dilemmája, hogy a visszavonult szellemi élet és magány, avagy a közélet vonzásának engedjen-e inkább. Nem egy kortársa éli át hasonlóképpen az eltérő kihívások önemésztő konfliktusát. Színdarabot ír, a szépirodalom érdekli. Nem teljesen sikertelen, de nem is igazán sikeres e téren. Viselkedése félénk, visszahúzódó, erős betegségtudattal küzd, időnként neurotikus arcrángásokat produkál. A közéleti szereplés azonban öngyógyító erejű. A cselekvés mássá, határozottá, energikussá, kifelé fordulóvá teszi. A magánélet, a „befelé élés” megkérdőjelezhetetlen értékéhez eképpen újabb feszültségeket előidézve társul a politikai aktivitás kényszere.
1860 decemberében – minden ésszerű politikai és konspirációs kockázattal szemben – a számára legértékesebbet és legfontosabbat választja: a találkozást azzal, akit immár húsz éve életében a legfontosabbnak gondol.
A lebukás
A szász rendőrség – noha Bécstől megtudták, hogy Teleki Orczynéval Drezdában találkozni készül – nem gondolta John Haroldról, hogy Telekivel azonos volna. Mást hitt: azt, hogy az angol név mögött Szabó Imre honvéd ezredes rejtőzik. A drezdai osztrák követség jelentése azonban rögzíti, hogy a Drezdába érkezett angol nevű úr azonnal felkereste Orczynét, és senki mással nem is találkozott – így többek között Teleki Blankával sem. A rendőrök megpróbálták kétséget kizáróan kideríteni, hogy az angol név kit is takar. Londonból – besúgói információkra alapozva – megtudták, hogy John Harold nem lehet Szabó Imre. Így hát Bécsből Drezdába küldtek egy „bizalmi embert” – aki ismerte Telekit –, hogy megállapítsa: vajon a gróf van-e Drezdában. A paróka és a csupasz arc megtette hatását: a besúgó nem ismerte fel az emigránst. Vagy két héten át szaglásztak – minden bizonyító erejű eredmény nélkül. Teleki már épp vissza akart utazni Genfbe – így hát haladéktalanul lépni kellett. Ekkor – december 16-án reggel – a drezdai rendőrség olyan lépésre szánta el magát, ami a XX. század végéről nézve mérhetetlenül amatőr, ámde Teleki és a XIX. századi mentalitás ismeretében a legcélravezetőbb módszernek bizonyult. Nem történt más, mint hogy egy rendőrbiztos megjelent Teleki szállásán, és a következő kérdést tette fel: „Becsületszavát adhatja-e, hogy ön Sir John Harold?” Szabadság vagy fogság – a választól függött minden. Teleki tudta, hogy a rendőrnek nincs bizonyítéka, legfeljebb gyanúja. Ha ugyanis rendelkezne bizonyítékkal, akkor nem tenne fel ilyen kérdést. Tehát tőle függ minden. Ha becsületszavát adja, elengedik. Ha nem, úgy vizsgálat alá veszik és hosszú, kínos, a hazugságok sora kényszerítő kihallgatás vár rá – kétséges eredménnyel.
Teleki pedig nem abban az etikában nevelkedett, hogy a becsület játékszer lenne. Nem hitte, hogy bármely ügy felmentést adhat bármiféle becstelenségre. Nem gondolta, hogy az igazsághoz jogunk van keresztülhazudni magunkat. Tudta, hogy a személyes integritás és autonómia mindennél fontosabb – a magyar szabadság ügye is csak úgy lehet hiteles, ha az emberek, akik képviselik, maguk is hitelesek maradnak. Saját szuverenitása az ügy garanciája – és nem fordítva. És természetesen az is világos volt számára, hogy az adott helyzetben elvei, meggyőződése, mélyen meg- és átélt etikája vállalásával saját magát juttathatja ellenségei kezére. Döntenie kellett, meg is tette: szabadsága helyett önmagát választotta.
Rövid gondolkodás után így szólt: „Nem, azt nem tehetem. De hogy röviden végezzünk, Teleki László gróf vagyok.”
Orczyné riadtan fordult segítségért a Genfben élő baráthoz, a szabadságharc egykori kormánybiztosához, Puky Miklóshoz:
„Drezda, D. 19-én, 1860.
Tisztelt Puky Úr!
A legnagyobb rémület és elkeseredésben írok önnek, hogy tudtára adjam, miszerint az Atyust szörnyű veszedelem fenyegeti. Ő ugyanis, mint önnel közlé, három hét előtt látogatásomra idejött, hol is tegnapelőttig bántatlanul hagyták, sőt a rendőrségtől Aufenthaltskarte (tartózkodási lap) sat. bírt. Tizenhatodikán vissza akart menni Genfbe, de ugyanaznap reggelén hozzá rendőrök berohantak, szobájában keresetet tartottak, minden ruháit elszedték, s azokat, mint hallom, fel is fejtették, mert fontos irományokat véltek találni, de nála, miután ide utazásának semmi politikai célja nem volt, semmit sem találtak. Én, úgy szintén leányom, s ennek férje, Gyürky, hasonló sorsban részesültünk, de ez még semmi, az atyust magukkal is vitték, s azolta ki sem bocsájtották, de Austriába telegrafíroztak a gyávák, kérdezendők, hogy mit tegyenek vele, s e kérdésre pár óra előtt a felelet jött, hogy Bécsbe vitessék! Ön tudja most a szörnyű tényt; én, s minden rokonom, barátim, s az övéi, ami tőlünk telik, megteendjük, hogy Helvétiába küldését kieszközöljük, ez az ő egyetlen hőn óhajtása, mi lesz e fáradozásaink eredménye, csak Isten tudja! Végre búbánattal említem, hogy ő olly szörnyű állapotban van, miszerint őt meglátogatni nem mondhatta tanácsosnak a Polizei Direktor, ki láttán nagy műve eredményét, Judásként megbánta, s egyre mondja, hogy ha tudta volna, hogy így kétségbe esik, inkább hadta volna az egészet.
Isten önnel, többet nem írhatok, mert elnémít a fájdalmas öntudat, hogy a szörnyű bajnak oka én vagyok, s e gondolat végtelenül bánt, és fáj nekem.
Önnek barátnéja
b. Orczy Lipthay Ágota”
Amitől féltek, bekövetkezett: a szász rendőrség kiadta Telekit Ausztriának. A gróf még egy utolsó, német nyelvű üzenetet juttatott el szerelmének – tudva, hogy a levelet más is elolvashatja:
„Drezda, csütörtök, december 20. este 11 óra.
Nagyrabecsült barátnőm, Ma éjjel fél 1-kor elszállítanak Bécsbe. Ha ezt a levelet elkésve kapná meg, nem az én hibám. Minden lehetőt elkövettem, hogy halasztást kapjak, de semmi sem segített. Őrizze meg részemre barátságát és ajánljon b. Saroltának és minden hozzátartozójának. Isten éltesse, legbensőbb baráti érzelmekkel és őszinteséggel ön iránt és azok iránt, akik önnek drágák. Laci.” (Az eredeti kéziratból fordította Horváth Zoltán.)
Utóélet
Teleki még négy és fél hónapig élt. Kiadatása után 10 nappal Ferenc József elé viszik. Az uralkodó kegyelmet ad, de – megint csak becsületszóra! – ígéretet kér, hogy engedély nélkül nem hagyja el a Monarchia területét; nem tart kapcsolatot az emigrációval és egyelőre tartózkodik a politikától. Teleki igent mond, de az első adandó legális alkalommal – mikor 1861. március 14-én kézhez veszi a hosszú idő után újra összehívott országgyűlésre szóló királyi meghívót – ismét politizálni kezd.
1861. március 26-án, képviselő-választási beszédében elmondta, hogy mit is akar. Az újságok közlik a szöveget, így nem maradt titokban az egyhangúlag megválasztott képviselő álláspontja.
Először is leszögezte, hogy semmi áron sem akar alkudni az abszolutizmussal. Sőt! Úgy vélte, hogy nem elég ragaszkodni a már 1848-ban kivívott alkotmányos jogokhoz, hanem vállalni kell azokat minden következményükkel – beleértve ebbe a Habsburgok 1849-es trónfosztását is. De tovább is kell fejleszteni a ’48-as alkotást, méghozzá legfőképp demokratikus, jogegyenlőségi irányban. Teljessé kell tenni a feudalizmus eltörlését, fel kell számolni a parasztság még megmaradt úrbéri terheit. A jogegyenlőséget nemcsak társadalmi, hanem vallási tekintetben is teljessé kell tenni, azaz ki kell vívni a zsidóság emancipációját. S végül a soknemzetiségű Magyarországon olyan nemzetségi politikára van szükség, ami a nemzetiségi jogok széles körű biztosításával egyrészt lehetetlenné teszi, hogy az etnikai kisebbségek az abszolutizmus oldalára sodródjanak, másrészt jelzi Európa felé, hogy Magyarország a szabadság s a jogegyenlőség elkötelezett híve.
A megválasztott országgyűlési többség formailag ugyan Teleki oldalán állott, valójában azonban félt az abszolutizmussal való nyílt konfrontációtól, s attól is tartott, hogy egy demokratikus indíttatású nemzetiségi politika előbb-utóbb lehetetlenné teszi a történelmi Magyarország területi integritásának sértetlen megtartását.
Teleki utolsó látogatója, rokona, a később, 1875 és 1890 között miniszterelnöki funkciót betöltő Tisza Kálmán május 7-én este majd három órát töltött a grófnál. Vélhetően tudta, hogy Teleki másnap a képviselőházban a programbeszédéhez hasonló hangot akar megütni, s abban is bizonyos volt, hogy a grófot saját híveinek egy része cserben fogja hagyni. Valószínűleg feltárta előtte a keserű igazságot. Mikor késő este magára hagyta Telekit, a grófnak át kellett gondolnia: mit is tegyen? Változtasson-e elvi álláspontján, vagy pedig ragaszkodjon ahhoz? S ha ragaszkodik hozzá, úgy mit kezdjen a kudarccal és mindazzal, ami ezzel együtt jár: mások hitszegésével, kisstílű piszkálódásával, az elszigetelődéssel. Ha pedig változtat álláspontján, akkor hogy nézzen szembe önmagával, mit kezdjen saját becsületével.
Majd két órát gondolkodott.
1861. május 7-ének éjszakáján úgy érezte: számára nincs jó megoldás. Életútja nem jogosítja fel engedményekre, kitartása pedig ismét elszigetelődésbe taszítja, minthogy alkata nem viseli el a hitszegést.
Egyiket sem akarta. Az asztalon ott hevert az engedményeket nem vállaló beszéd szövegvázlata. Úgy hagyta, nem nyúlt hozzá.
Csupán egy jelképes végső felkiáltójelet tett ki a végére: megölte magát.
Orczyné – Teleki halála után – visszavonult hevesi birtokára. Nem akart emberek közt lenni, társaséletet élni. Harmincegy évvel élte túl kedvesét.
Barátnője, Batthyányné, férje halála után megfogadta: nem beszél többé németül. Orczynénak – úgy látszik – magyarul sem volt kedve megszólalni.
(A felhasznált levélszövegek lelőhelye: Teleki László Válogatott Művei. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Kemény G. Gábor. Bp., 1961, II. kötet. 47., 210., 209. o.)