(Felolvasás a svéd kormány előadótermében, Stockholmban)
Ültem a nagy, kerek asztalnál, meghívott beszélőként, egyszersmind azonban kívülálló megfigyelőként, noha sokat ismertem már a résztvevők közül. Ültem Klaus cseh miniszterelnök és Kovács magyar külügyminiszter között; Klaus mellett Kissinger, volt amerikai külügyminiszter; Kovács mellett Lamentowicz lengyel szóvivő, Lipponen finn kormányfő, Lubbers volt holland miniszterelnök és Meciar szlovák miniszterelnök. Kissinger mellett Kinkel német külügyminiszter, mellette Karaganov orosz külügytudós és Javlinszkij elnökjelölt. Ennyi elég is, nem megyek körbe az asztalon és az ábécében. A jelenlevők gyakran látják egymást különféle alakú asztaloknál olyan termekben, ahol sokan vannak, és valaki mindig beszél. De ne sokáig beszéljen, mert öt percet kap, azalatt mondja el a magáét, lehetőleg angolul. Szabad neki Németországban németül is beszélni, de már franciául nem nagyon illik. Az oroszok mindenesetre angolul beszélnek, Javlinszkij remekül, Karaganov, a keskeny arcú, kopasz értelmiségi, aranykeretes szemüveggel, tudós iróniával, hibátlanul; Molotov unokája, a nagyapa is jól használta a cvikkerét.
A Petersberg hotel nagy fehér teremében már másodszor hallom a köszöntőbeszédben, hogy itt fogadta 1949-ben a szövetségesek főbizottsága mintegy a szuverenitás tulajdonosaként az elé járuló német kormányt. Adenauer, a megszállók által kinevezett kancellár előlépett, hogy bemutassa a kabinetjét, de a megszállók a terem közepén, egy szőnyegen álltak, máshol a teremben pedig nem volt szőnyeg. A német minisztereknek azt mondták, hogy álljanak velük szemben. Adenauer azonban előlépett, és ráállt a szőnyegre, hogy ezt az aszimmetrikus méltatlanságot meg nem történtté tegye, és maga után intette a minisztereit.
Ezek az összejövetelek, amelyek különleges, elvont eufemizmusukkal tűnnek ki, mindinkább hangsúlyozzák a német szerep valóságos súlyát, azt, hogy ők tudják ezt így megrendezni a hegytetőn, a Rajna fölött, Bonnal szemben.
A kifogástalan udvariasságú londiner fölvezet, miközben finoman emlékeztet, hogy ott velem szemben enyhén balra az a kiálló valami a sárkányszikla, ahol Sigfried megküzdött a sárkányokkal, akiknek mellesleg volt eszük ezen a szép tájon megtelepedni, mert a hegycsúcsról lelátni a zöldellő Rajna-völgyre.
Beszélgettem a fiatal tudósokkal, akik az alapítvány kutatórészlegének dolgoznak, és közös munkával könyveket csinálnak Európáról egyszerre három nyelven, németül, angolul és franciául, korunk legizgalmasabb kérdéseiről. Most éppen a kerekasztal témájáról, a differenciált integrációról, amelynek az a lényege, hogy az elmélyítést nem a kibővítés előtt, és nem is utána, hanem vele egyidejűen kell végrehajtani, érted, kedves olvasó?
Nem? Akkor megmagyarázom. Az Európai Unió alapelve az egyenjogúság, de az életnek ez nem az alapelve. A nagyobb nagyobb, a kisebb kisebb. Nem kell erőltetni az egyöntetű integrációt. Lehet több központja is az Európai Uniónak, és lehet például a vezetés hatékonysága érdekében elképzelni, hogy a nagy országok vezetői és közülük is leginkább a legnagyobbnak a vezetői nagyobb hatalommal vezessenek. A német politikusok többsebességes Európáról beszélnek, és mindig azt járják körül más-más terminológiába burkolva, hogy ők, akik mindenkit ide tudnak hívni, akik már rokonszenvesek lettek Európa más népei számára, de akiknek fontos, hogy mások mit gondolnak róluk, hogy ők, a németek – mint a történelmi Német-római Császárság örökösei – végre hadd foglalják el a maguk megfelelő helyét Európa közepén! 1871 óta minden háború erről szólt, és a dolog valahogy nem sikerült. De ezt az arányproblémát, hogy nagynak nem elég nagyok, közepesnek viszont igen nagyok, ezt nem tudják lenyelni. Az újraegyesítés megnehezítette annak az önarcképnek a továbbélését, amelyet a nyugatnémet közvélemény kialakított. A függőség élménye és a közepes méret ennek két fontos tulajdonsága volt. Ennél jobbat nem tudnánk kitalálni, minden fészkelődésünk ellenére, mint az európai társulás, mert ennek önnevelő hatása van, megvéd az eszelőstől, normákat vet ki a társaságra. A politikusoknak például kell idegen nyelveket beszélniük, kell tudni öt perc alatt valami tartalmasat mondani, amíg a lámpa, amely négy percen át zöld, és az ötödikben sárga, pirosra nem vált; azután már illetlenség maguknál tartani a szót. Az időtortát a nagy kerekasztal körül a rendezőség szeletekre vágta, mindenkinek jut egy vékonyka szelet. Nem is arra kell ez az egész, hogy a meghívottak sokat beszéljenek, hanem inkább arra, hogy a rendezők stratégiai tervezetei, a kancellár körüli think-tank elképzelései ott legyenek előttük az asztalon. Sokszor kell mondani a többsebességes integráció eszméjét, amíg az emberek felfogják. Mert, ugye, azt az üzenetet, hogy lesznek első-, másod- és harmadosztályú európaiak az unión belül, sokan nem szívesen fogják fel, elsiklanak mellette, makacsul nem reagálva a javaslat szívére, a nagy országok hegemóniájára. Ha Anglia nem akar, hát nem akar; akkor csak Franciaország, a Benelux államok, és Ausztria jöhet szóba, mint belső kör, mint a nagyobb sebességű Kern-Európa, a kemény mag, ahonnan az impulzusok kisugároznak. Ezen belül pedig már szinte többségben vannak a német ajkúak. Sokszor kell ezt elmondania az ellene elkövetett merénylet óta kerekes székben begördülő Wolfgang Schaublénak, akiről mint szóba jöhető kancellárutódról beszélnek, mindig ugyanazokkal a szavakkal körülírva a dolgot, amíg Európa valóban felfogja. Erről van szó, egy új típusú demokratikus és európaivá átszabott német hegemóniáról, amely az oroszokat kívül tartja, de azért velük is jó kapcsolatra tör, és Amerikától is külön tartja magát, de vállalja a katonai-politikai szövetséget vele. A gazdasági elsőség jóvoltából az erő helyzetében kezd a német politikai energia élre törni, megkísértve a közép-európai Ordnungs-macht szerepétől. A jugoszláviai tagköztársaságok szuverén államokként való elismertetése volt az első nagyobb szabású külpolitikai akció. A taps várat magára.
Ha már birodalom, legyen az az Európai Unió, amelyben egymást a partnerek ellenőrzik, fékezik, és a tekintetükkel civilizálják. Az is tetszett, ahogy megnézik egymást a magas személyek, s ha felcsillan a személyiség, és a magvas mondanivaló, ha van humor és pregnáns fogalmazás, ha a hang, a tekintet, a haj és a bajusz, a modor és a légkör vonzó, akkor az országok közön is jobb lesz a viszony. Hasonló a hasonlónak örül, pallérozott a pallérozottnak, és noha ez a nagypolitikai nyelv ritualizált, előre rögzített, mert minden jelzőnek súlya van, mégis nagyra becsülik, ha egy elmés metafora becsusszan a sima szövegbe.
Ezalatt a két félnap alatt megéreztem, hogy ebben a társaságban két kényszer között működik a lélek. Az egyik: megmaradni a szokásos formulák között, amelyekből nem lehet baj; lehet tőlük egy kissé erre-arra eltérni, de a szakmabeliek nem engedhetik meg önmaguknak azt a brutalitást a lényegkereső néven nevezésben, ami a kívülállók privilégiuma. A másik: kiemelkedni a mezőnyből, a szabványfecsegésből, mert a gyakori ismétlés fecsegés. Egyszóval mondani valami emlékezetest, amit a többiek idézni fognak. A belülállók jelentik a politikai osztályt, s benne a véleménycsinálókat. Nem lenne tehát logikus kimenni a kor nyelvezetéből valakinek, aki benne akar lenni. Csak az ilyen portyázók engedhetnek meg maguknak többet, mint például e sorok szerzője, akit miért is hívtak meg? Talán a ’91. évi, nekem ítélt Békedíj hatott így annak idején a Bertelsmann-fórum igazgatójára, Weidenfeld professzorra, Kohl kancellár egyik tanácsadójára. ’92-ben is itt voltam, sikerült mindig egy kissé felbosszantanom, mindazonáltal rokonszenvezünk egymással. Ő képes minden éles formulát tetszetősen lekerekíteni, én meg kacskaringózom a gondolataim után, az ilyenek idegesítik és igényelik egymást. Tízegynéhány éve őutána beszéltem Loccumban, az evangélikus akadémián, fölhevülten és sok nyelvi hibával fejtegettem, hogy nem kell beletörődni Közép-Európa állapotába, mert Közép-Európa sem törődik bele.
A német államfő, Herzog elnök hivatkozott egy szövegre, amely azt állítja, hogy ha sikerült volna felülkerekedni az európaiak nacionalista gyanakvásain és leigázási szenvedélyein, akkor Európa ma paradicsom lenne, olyasmi, mint Svájc, Európai Egyesült Államok. Herzog elnök azt mondta, hogy ez ma avantgárde kijelentés volna, senki sem merne ezzel előhozakodni. Lesz talán közös pénz, de a nemzetállamok, a nemzeti parlamentek szuverenitását ma az európai politikai közösség nem kérdőjelezi meg. Nos, ez a fenti szöveg 1946-ban hangzott el Zürichben Churchill szájából. Ezért a német elnök meri önmagát konzervatív avantgardistának nevezni. Tetszett, illett a pocakjához, ősz nagyapafejéhez.
Egy másik államelnök is járt itt a Petersberg szállóban a hét elején, mondják, hogy az egész hegy le volt zárva, minden gyalogösvény; és sokfajta kerítés és elektronikus jelzőrendszer akadályozta meg, hogy bárki illetéktelen feljuthasson a kastélyig, mert Ezer Weizman izraeli államelnök jött, és ha izraeli politikus jön, a terrorakciók elhárítására a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket teszik.
Weizman azt mondta, nem érti, hogy élhet egy zsidó Németországban. A németek ezt udvariasan zsebre tették, a német zsidók méltatlankodtak. Cohn-Bendit cikkét olvastam, őt felháborították ezek a szavak, ő egy demokratikus országban él, s valóban, Frankfurtban neki is megvan a helye a német életben. Ültünk együtt pódiumokon és lakásban, könyvet írt, szónokolt, moderált, funkciót kapott, megmutathatta a tehetségét. Megházasodott, gyereke van, megélnek, becsülik, hallgatják, mit akarhatna még? Az udvarias vendéglátóknak el kell viselniük a folytonos szembesülést ezzel a lehetetlen náci rögeszmével a zsidókról, mert jönnek az évfordulók, és jönnek a zsinagógabemocskolások, és jön Weizman generális-elnök, aki szerint a föld alól kiáltanak őhozzá a halottak, és hogy megbocsátani ő nem tud a halottak nevében. Azt gondolja, hogy minden zsidónak Izraelben van a helye, a büszkeség ezt diktálja. Nem könnyű munka ez a kiengesztelődés. Mondja azt, hogy nem történt semmi, apróság az egész, felejtsük el? (Auschwitz előtt nem volt példa arra, hogy valami hazafias-tudományos érvrendszer alapján módszeresen kiirtassanak egy nép gyermekei és öregei, tehát éppen azok, akikkel íratlan erkölcs szerint nincs háború, mert védtelenek. A deportált zsidó gyerekek és öregek mondhatni teljes körű elgázosítása és elégetése nem lehet empatikus megértés tárgya.) Érdektelen vele kapcsolatban a tettesek emberi milyensége. Meglehetősen közönséges emberek voltak, nem volt bennük semmi különös. Nincsenek emberbőrbe bújt sátánok. Csak többé kevésbé ostoba és rosszindulatú emberek vannak, akik egy doktrína logikáját követve eljutnak a sátáni tettekig. Lehet mondani, hogy egy mentalitás, egy gondolkodásmód, egy retorika, egy ideológia, egy kliséegyüttes dolgozott bennük, az volt a tettes, őket ez a séma csak megkísértette. Lehet mondani. Mégis, akár egy holttest, amelyet nem lehet eltemetni, ott fekszik a tudat küszöbe alatt az eset. A maguk derék, iparkodós módján, emberek, akik a jót akarták, a jót a hazájuknak, a séma jóvoltából, amelyet alapos igyekezettel ültettek át a valóságba, a gonoszságok versenyében beállítottak egy azóta meg nem döntött világrekordot.
Ezt a háttértörténetet, mint valami kollektív örökséget minden német csecsemő megkapta, és kénytelen cipelni magával, akkor is, ha olyan kedves, értelmes fiú, mint a taxisofőr, aki a magaslati szállóból kivitt a Bonn-Kölni repülőtérre. A fiatalember a hegy lába alatti faluban lakik, és mert a buszközlekedés ritka, itt a völgyek között szállítja jobbára az időseket, akik nem vezetnek, és akikkel a hosszú utak alatt beszélget, mert ez a legfontosabb, hogy az emberek a másik emberrel szívesen beszélgessenek. Ő most egészen meg van hatva attól a kedvességtől, amit Drezda környékén az egykori Kelet-Németországban tapasztalt. Hogy mást ne mondjon, ő a múltkoriban odatelefonált az ismerős szállodába, hogy most indul déli tizenkettőkor, ötszáz kilométert kellett megtennie. Este tizenegy után ért oda, jött elé a szakácsnő, azt mondta, adna egy hidegtálat. Nem, mondta a főnök, meleg vacsorát fog kapni; félezer kilométer után jár az embernek egy meleg vacsora. Ezzel szemben egy üzletfele itt nyugaton, az ő falujában Bonn mellett megszállván tizenegykor, ahogy megérkezett a szállodába, nem kapott egy falat ételt sem, és mert reggel hatkor már mennie kellett tovább, reggeliznie sem volt mód, mert a reggeli fél hétkor kezdődik, nem hatkor. Az emberek itt nyugaton üresebbek, mondta ez a nagyon szőke, tág szemű, kicsit széles arcú taxisofőr.
Ugyanígy vélekedett egy fiatal szakember, a Bertelsmann Alapítvány egyik intellektuális szervezője, aki Párizsban járta iskoláit, és most regényt ír egy emberről, egy régimódi vállalkozóról, aki távolságot igényel maga körül, és nem bírja elviselni, ha közte és a többiek között nincsen elegendő tér; és mégis barátságot enged kifejlődni maga és a sofőrje között, aki büdös, ein Stinker, szóval egy olyan ember, aki nem tud megszabadulni a saját testszagától, azt mindenhova magával viszi, és azzal mintegy elhatároló búrát alkot maga körül. Szóval ez a két távolságtartó férfi, akik idioszinkratikusan tolják el maguktól a világot, összebarátkozik. Szerelem? – kérdem én. Az nincs. A regény folytatását nem mesélte el, csak annyit mondhatok, hogy ez a keskeny arcú, ironikus szervező, akivel franciául beszéltünk, azt mondta, hogy mind a két ember üres. Hozzátette egy korty fehérbor után, hogy a nyugati embernek az üressége a szubsztanciája. Az üresség, ami meg van töltve a lét frázisaival. Langyos levegővel töltött konzervdobozok. Önök is ilyenek lesznek, ha elég eredményesen társulunk, és ha ez a differenciált integráció sikeresen előre halad, mert akkor önök is jómódúak lesznek, és hiábavalóak.
És akkor visszatértünk a mi kelet-közép-európai pletykálkodásainkhoz jobb oldali vacsoraszomszédommal, Jiri Grusával, ő momentán, (öt éve már?) bonni cseh nagykövet, és aki még tizenegy évvel ezelőtt a miáltalunk szervezett budapesti alternatív fórum cseh vendége volt, csak éppen Nyugat-Németországból jött, már az emigrációból. Onnan jöhetett, Prágából nem jöhetett volna. Jó író, és van benne átlátó irónia. Nagyokat tud nevetni, és van benne természetesen, mint minden rendes emberben, sok szentimentalizmus is. És sok lojalitás, most úgy látom, inkább Klaus miniszterelnök iránt, akit ő politikára alkalmasabbnak lát, mint Václav Havelt. Mind a ketten barátai. Havel hibája az, ami a varázsa, a stiláris környezete, hogy művészfélékkel vette körül magát, a barátaival a színházi világból, akik inkább művészek, mint adminisztrátorok, s mert ez ellenkezést váltott ki, az ellenkezők Klaus köré gyülekeztek, a miniszterelnök pedig kiépített belőlük egy profi csapatot. Havel is, Klaus is, két remek figura. Havel, ahogy előrehajtva a fejét, meditatíven mormol a bajsza(?) alatt, és mindent, amiről szó van, általános maximákkal vesz körül, ahogy valami behunyt szemű analitikus alapossággal szántja fel a témát. Klaus mindig mindent pontokba foglal a maga előtt heverő blokkfüzetben, és oda témákat jegyez, strukturáltan, előbb a hetedik pontot, aztán a harmadikat, majd az elsőt, majd nyilakkal módosítja a sorrendet különböző színű tollhegyekkel. Jó arcú ember, egészséges, barnás arcszíne van, mutatósan őszül, és valami népi képessége van arra, hogy a bajsza alá vigyorogjon. Bökdösős figura, de úgy veszem észre, a nemzetközi kollégákat szórakoztatja ez a bökdösődés, elvárják tőle, hogy a kerekasztal enfant terrible-je legyen. Előre bocsátja, hogy Németországban ő angolul beszél, talán Amerikában németül beszélne. Föltehető, hogy nincs nagy véleménye az egész társaságról, az egyetemen elbuktatná őket, olyasmiről beszélnek, aminek nincs köze a valósághoz, mert a valóság az, hogy ő tegnap volt Morvaországban, és az ottani acélipart a németek külön vámmal terhelik mint dömpingárut, pedig az a morva acél nem dömping egy szikrát sem, nincs rajta állami szubvenció, nincs rajta exporthitel, csakhogy a cseh mérnök még egytizedét sem keresi meg a német mérnök bérének, és ha azokat a normákat a költségvetési deficitről, az inflációról, amelyeket az EU a belépés feltételéül szabott, komolyan vennénk, akkor a Cseh Köztársaság nyomban ott teremne az EU legközepén, és leereszkedőleg szemügyre venné maga körül a régi EU-tagokat, hogy megfelelnek-e a saját maguk megszabta követelményeknek, mert hát bizony alig-alig felelnének meg. 1992-ben ugyanitt azt mondta: ha nekünk segíteni akarnak, a legkedvesebb ajándék az volna, ha nem küldenének a nyakamra szakértőket és tanácsadókat, mert a nekünk szánt támogatásból ezek az urak a legjobb prágai szállodákban étkeznek, amihez jó étvágyat kívánok nekik, de elrabolják a munkaidőmet, és ráadásul nekem ezt még segítségnek is kell tekintenem. Mi volna, kérem, ha a valóságról beszélnénk?
Klaus most a németekkel megint összeakasztotta a bajuszt, mert elvárja, hogy a németek bocsánatot kérjenek a müncheni döntésekért és Csehszlovákia lerohanásáért, de abba nem megy bele, hogy a csehek bocsánatot kérjenek a szudétanémetek kitelepítéséért. Legalább annyit megtehetnének, mondja Kinkel szenvedélyes, de alkura kész hangon, hogy erkölcsileg valahogy elhatárolják magukat attól az elűzéstől. A terem egy kissé megdermed. Kovács külügyminiszter azt súgja, ezt talán szükségtelen volt így előhozni, mert inkább bilaterális ügy. Klaus szívélyes eleganciával hangsúlyozza, hogy alapjában minden rendben van, a vitás ügyeket pedig majd egymás között rendezik, és ezzel nyomban megkönnyebbíti a kerekasztal résztvevőinek a lelkét, mert az irónia vagy a rejtett célzás stiláris fordulatain túlmenően senki sem szereti itt az úriemberek közötti konfrontációt. Sok módja van annak, hogy az államok és a nagy lapok vezetői nézetkülönbségeiket egymás tudomására hozzák, mindaddig, amíg van egy feltételezett közös szőnyeg, a plurális demokráciáé, amelynek megvan a maga íratlan kódexe, amelyen állva lehet tárgyalni, néha egy cseppet még repülni is.
Az integráció fokozatosan, de úton van, beszövődünk, a magyar útlevélre bejövet csak rápillant a német határőr a repülőtéren; és int, hogy haladjak tovább. Hogy az európai beszélgetés normális lett, ezt az új európai valóság részének tekintem. Minden különösebb belső határ áthágása nélkül beszélünk egymással. Nincs meg az a belső vasfüggöny, amelyet 1989 előtt csak nagy lelki erőfeszítéssel, adagon felüli bátorsággal lehetett átugorni. Most európaiak beszélnek egymás között nagyobbára olyan problémákról, amelyek őket közösen érintik. Érdemes azon gondolkozni, hogy milyen lesz ez az európai nemzet, amely ellenállhatatlanul – akár akarjuk akár nem – létrejön, körülbelül annak analógiájára, ahogy a nemzetállamok létrejöttek, a nemzeti piacok egybeálltak a kisebb térségek összetapadásával. A nagy térségek versenyében Európa csak erőinek egyesítésével maradhat meg szabadon, a saját lábán. Mihelyt Európa elgyengül, kiszolgáltatja magát nálánál erősebb hatalmaknak. Európa autonómiája feltételezi az európai egyesülést. Ha ismét veszekedő közép- és kisállamokra esik szét az európai építmény, az biztos utat kínál külső beavatkozásra. Az európai autonómia nem igényel elhatárolódást Amerikától vagy Oroszországtól. A harmadik millenniumnak nem az a kérdése, hogy kardot vagy atombombát rántva ki igázza le a másikat, mert senki sem igázza le tartósan a másikat; ezek a leigázási kísérletek nem szoktak sikerülni. A harc évezrede után jön a megszelídítés, az érdeklődés, a csábítás, a megnyerés, az üzletkötés, a barátkozás évezrede. Európa magához öleli jobbról-balról Amerikát és Oroszországot. A kérdés valóban így szól: ki tetszik jobban a másiknak. Ezek mennyiségileg nem mérhető emberi súlyok. Ma nincsen Európa-ellenesség sem Amerikában, sem Oroszországban, ez most a transzcendens kihívás: létrehozni az euroamerikai kulturális, majd gazdasági, utóbb pedig politikai térséget, amely Oroszországot is magába foglalja, de amelynek a belső köre a tulajdonképpeni szűkebb Európa, amely jellemezhető a művek és kapcsolatok nagyobb sűrűségével.
Minthogy a perem mindig vitássá teszi a határt, mert a határ túloldalán sincs valami nagyon más, ezért egy gazdaságilag erőteljes és a kollektív autonómiákat nem megalázó integrációs folyamat nem tud megállni a határokon; megy tovább, kiterjed. Az elmélyítés és kiterjedés dialektikája és az európai intézmények architektúrájának újragondolása nem fog lekerülni a napirendről, Hogy az integrációnak éppen milyen nemzetközi szerződéses formái milyen transzformációkon mennek keresztül, ebben nem vagyok illetékes. Abból indulok ki, hogy az elkövetkező évtizedben Magyarország a többi közép-európai országgal együtt tagja lesz az Európai Uniónak, ezt az esélyt mintegy adottnak tekintem. Olyasmin is érdemes gondolkozni, ami túl van ennek a kívánatos célnak az igazolásán. Mi lesz akkor, ha benn leszünk? Melyek a tartós reflexiós témák az európai nemzet kialakulásával kapcsolatban? Amikor transzeurópai vállalkozások vannak a horizonton, akkor megérlelődik az európai nemzetté alakulás szükséglete. Túl a tárgyalásokon – az alapvető folyamatok erre irányulnak. Ennek a megnövekedett testnek életfontosságú ideghálózata az európai beszélgetés vagy dialógus, abban az értelemben, hogy a beszélőnek az összes többi mindig egy második személy. Érdemes csatornákat teremteni az európai dialógusnak, mert Európa valódi integrációja csakis erkölcsi-szellemi lehet. Mindenen túl arról van szó, hogy megbízunk-e egymásban, vagy sem. A nyugat-európaiak az elmúlt évtizedekben kezdtek megbízni egymásban. A gyakori találkozások ráébresztették az embereket arra, hogy a másik nagyjából hasonló, hogy a másik érthető, és hogy a másik nem olyan, mint az a barátságtalan vagy akár paranoiás fantomkép, amely róla költődött. Az emberek és rendszerek között sok kapcsolat van, de van az emberekben valamilyen réteg, ameddig a rendszer hatása nem terjed el, amelynek megvan a maga rezisztenciája. Az államszocializmus évtizedeiben a magánélet, a családi házi élet, vagy a szakmai élet átpolitizálódott, de volt a látens közvélemény is, amely a valóságos értékrangsorokat kialakította, aláásta a mesterséges politikai rangsorokat, és védte az értékeket, szokásokat, amelyekre emlékezett, amelyeket megtanult, vagy maga kialakított. Nem voltunk sosem teljesen azok, aminek a zsurnalisztikus kép ábrázolt bennünket, nem voltunk azonosak az ideológiai háború kliséivel, nem voltunk demonizálhatók: de az ellenségtől a barátig hosszú út vezet. Hogy két tegnapi álellenség ne legyen ellenség, ez még csak elérhető. De hogy megbízható barát legyen? Ehhez sok közös emlék kell. A kerekasztal mellett én arról beszéltem, hogy a differenciált európai integrációnak legyen alapvető és kitüntetett, mert máris gyakorolható legkevesebb anyagi áldozatot igényelő és a legjobb hatást eredményező része a kulturális csere. Elsőrendű fontosságot tulajdonítok az ismerkedésnek, a közös európai kulturális vállalkozások támogatásának, mert a nemzetek nem nagyon ismerik egymást. Látták alkalmasint egymás városait, de nem ismerik egymás látásmódját és művelődését. Egy, a politikusok által talpra segítendő, de általuk nem ellenőrizhető, nem egy nemzeti, hanem európai, tehát nem hegemonizálható alapítvány kellene, amelynek az európai kulturális belpiac fölélénkítése lenne a célja, hogy magunkat ezáltal annyi nézőpontból látva, tisztánlátóbbak legyünk. Az EU adhatná a pénzt, az Európa Tanács a keretet, ügyköre, az emberi jogok biztosítása megengedi új funkcióként a kulturális csere előmozdítását.
(A következő számunkban folytatjuk)
- Játéktér [6]