Szabadkereskedelem és keynesianizmus
„Mostanra mindannyian posztkeynesiánusok lettünk” – mondhatjuk, ha parafrazálni és korszerűsíteni akarjuk a híres kijelentést, amelyet Richard Nixon tett elnöksége idején. Ebben a minőségünkben immáron képesek vagyunk észrevenni azt a figyelemre méltó párhuzamot, amely egyfelől a szabadkereskedelmi doktrína tizenkilencedik századi sorsa, másfelől a keynesianizmus huszadik századi felemelkedése és bukása között fennáll. A szabadkereskedelem 1846-ban a gabonatörvények eltörlésével nagy belpolitikai győzelmet aratott Nagy-Britanniában, amely akkor a világ vezető nagyhatalma volt. A doktrína hamarosan nemzetközileg is jelentős hegemóniára tett szert, amelyet az 1860-as Cobden–Chevalier-szerződés nemcsak tanúsított, hanem előre is lendített. De a hetvenes évekbeli depresszió bekövetkeztével kudarcok érték a szabadkereskedelmi doktrínát, kiszorította a neomerkantilista és imperialista elvek által ihletett politika, amelyet nemcsak a fontosabb kontinentális európai hatalmak és az Egyesült Államok tettek magukévá, de politikailag befolyásos hívekre tett szert az Egyesült Királyságban, a szabadkereskedelmi doktrína eredeti előharcosai körében is.
A keynesianizmus, a John Maynard Keynes által Az általános elméletben (1936) megfogalmazott közgazdasági doktrína első sikerét akkor aratta, amikor az 1938-as recesszió idején egy nagyhatalom – az Egyesült Államok – gazdaságpolitikája nagy mértékben a befolyása alá került. Ez a befolyás jelentős mértékben megerősödött a második világháború alatt. A háborúban győztes Egyesült Államok szuperhatalom lett, és hozzálátott a keynesi típusú gazdaságpolitika terjesztéséhez. Ebben nemcsak a világban elfoglalt új pozíciója miatt volt sikeres, hanem azért is, mert a háború után segélyprogramjai révén komoly közvetlen befolyást gyakorolt más fontos országok gazdaságpolitikájára. A keynesianizmus a nagy ellenállás ellenére jelentős intellektuális hegemóniára tett szert, amely érdekes módon nagyjából ugyanannyi ideig tartott, és „saját” évszázadának ugyanabban az évtizedeiben, mint a szabadkereskedelmi doktrína hegemóniája: harminc évig, az 1940-es évektől az 1970-es évekig. Az 1970-es évek olajválságának kirobbanásával és az azt kísérő „stagfláció” megtapasztalásával azután hanyatlani kezdett. A keynesianizmus elméleti uralmával egyre hevesebben fordultak szembe monetarista és supply-side elméletek, amelyek ugyancsak az Egyesült Államokban jöttek létre.
E történelmi párhuzam felrajzolásával nem kívánom azt sugallni, hogy a befolyásos közgazdasági elméletek szabályos időközönként úgy jönnek és mennek, mint a festészeti irányzatok, például az impresszionizmus vagy az absztrakt expresszionizmus. Azzal a kuriózummal sem kívánok foglalkozni, hogy a szóban forgó két elmélet egymást követő évszázadok középső évtizedeiben jutott főszerephez. Célom, hogy a két epizód közös elemeit azonosítsam.
Először is azt, hogy mindkét újonnan keletkezett közgazdasági elmélet egy-egy nagyon különleges országban jutott főszerephez: olyan országban, amely egyfelől rendkívül erős volt katonailag, másfelől pedig rendelkezett azzal a presztízzsel, amely a gazdasági haladás fő letéteményesének kijár.
Másodszor azt, hogy az illető ország mindkét esetben arra vágyott, hogy exportálja az elméletet, és ennek következtében kezdetben bizonyos fokú nemzetközi hegemóniára tett szert.
Harmadszor azt, hogy mindkét elmélet hamarosan ellenállásba ütközött, és mindkettő uralma váratlanul rövid életűnek bizonyult, noha meggyőző gondolatépítményekről volt szó, amelyeket a „legmodernebb” és leghatalmasabb ország támogatott. Ráadásul ugyanazokban az országokban indították meg a támadást ellenük, amelyekből hódító útjukra indultak.
Marshall-terv és keynesianizmus
A szabadkereskedelmi és a keynesiánus doktrína terjesztésének összehasonlítása arra a fontos különbségre is felhívja a figyelmet, amely a két történet között megvan. A szabadkereskedelmi doktrína Angliában jött létre, annak az országnak vált a hivatalos politikájává, onnan „exportálták” az ország nagyra értékelt termékeivel egyetemben a világ többi részébe. A keynesianizmus Angliában jött létre, de legfontosabb csatáját a gazdaságpolitikai befolyásért az Egyesült Államokban vívta meg a harmincas években és a második világháború idején. Talán nincs is annak olyan hatalmas jelentősége, hogy a létrehozó és a terjesztő ország a szabadkereskedelem történetében azonos, míg a keynesianizmus esetében a „feltalálás” és a globális terjesztés feladatát egymást követően két különböző ország vállalta magára. Az igazán érdekfeszítő sajátosságok annak a történetnek egyes vonatkozásaiban rejlenek, amely arról szól: „Hogyan terjesztették el Keynest Amerikából kiindulva?” – ha módosíthatom Galbraith jól ismert cikkének címét.[1]
Galbraith, Salant[2] és mások leírták, hogyan jutottak el a keynesi eszmék egy kulcsfontosságú egyetemre (Harvard) és néhány kulcsfontosságú washingtoni hivatalba (Federal Reserve Board, pénzügyminisztérium, költségvetési iroda) az 1930-as évekbeli depresszió, és különösen az 1938-ban bekövetkezett meredek és riadalmat keltő recesszió nyomában. Ritkán fordult elő a történelem során, hogy egy közgazdasági elmélet alapvető tételeit olyan feltűnő módon igazolták volna az események, ahogy ez az Egyesült Államokban történt 1938 és 1945 között. Az alulfoglalkoztatottság körülményei közötti egyensúly új és eretnek keynesi fogalma rávilágított a kései harmincas évek tovább tartó nehézségeire, amelyek különösen az Egyesült Államokban voltak nyilvánvalóak. Röviddel azután a kormányzati költekezés képes volt a gazdaság élénkítését és a teljes foglalkoztatottságot elérni (a háborús ellenőrző mechanizmusok semlegesítették az inflációs hatásokat), és ez újabb – örvendetesebb – bizonyítéknak minősült arra, hogy a keynesi elemzés helyes. Az elméletnek ezek a látványos kísérleti beigazolódásai – oly ritkán fordul elő ilyesmi társadalomtudományi tételekkel – önmagukban is elegendőek lehettek volna ahhoz, hogy sok közgazdász komolyan vegye Keynes gondolatait. Ráadásul, ahogy erre már többször rámutattak, Az általános elmélet retorikája elősegítette a beavatottak és rajongók szektaszerű csoportjának kialakulását az egyik oldalon, és a halálos ellenségek szövetségének létrejöttét a másik oldalon.
Hasznos egy kicsit elidőzni ennél a pontnál. Miként Salant rámutatott, Keynes azt bizonyította be, hogy az alulfoglalkoztatottság körülményei között számos köznapi intuíció a gazdasági viszonyokkal kapcsolatban egyáltalán nem téves, ahogy azt a közgazdász szakma hitte és tanította. Say törvénye ellenére létezhet általános túltermelés; a kormány deficitet okozó költekezése képes a gazdaság élénkítésére; és – kimondani is szörnyűség – importvámok és exporttámogatások javíthatják a kereskedelmi mérleget, és csökkenthetik a hazai munkanélküliség mértékét. Ezeknek a népszerű és populista eretnekségeknek az előterjesztésével Keynes nemcsak hitükben fenyegette a hagyományos közgazdászokat, de aláásta nehezen elért státusukat is, amelyet, mint egy misztikus tudomány főpapjai élveztek, mivel ez a tudomány presztízsét jórészt annak köszönhette, hogy azt állította: a gazdasági viszonyokról alkotott köznapi elképzelések szánalmasan tévesek. Ez az egyik oka annak a kibékíthetetlen ellenségességnek, amelyet a szakma néhány fontos alakja a keynesi elmélettel szemben mutatott.
De miközben rehabilitálta a józan paraszti észt, Keynes egyáltalán nem a józan paraszti ész számára hozzáférhető módon adta elő saját elméletét. Ellenkezőleg: üzenetét egy olyan könyv hordozza, melynek szövege szokatlanul nehéz. Ráadásul tételeit gyakran úgy adta elő, mintha azok ellentmondanának az intuíciónak, ahelyett, hogy a köznapi gondolkodás megerősítésére törekedett volna. Egy példa: nem azt mondja olvasóinak, hogy a fogyasztás csökkentését megcélzó egybehangzó egyéni döntések gazdasági hanyatlást okozhatnak (józan paraszti ész). Ehelyett annak az azonos értelmű, de az intuíciónak ellentmondó tételnek a megfogalmazásával bíbelődik, hogy ha megugrik a takarékossági kedv, akkor a megtakarítások összessége nem fog nőni. Ily módon sikerült neki a józan észt paradoxonokba öltöztetnie, és ez elméletét kétszeresen is vonzóvá tette: egyszerre elégítette ki az értelmiségiek populizmus iránti epekedését, valamint nehézséget és paradoxonokat kedvelő ízlésüket.
Ezért vonzott magához a keynesi elmélet rendkívül odaadó követőket. Megajándékozta őket azzal a felvillanyozó érzéssel, hogy birtokukban van az igazság, miközben a tudatlanok és a sötét érdekek ostromgyűrűbe fogják őket. Ráadásul az 1930-as évek rendkívül ideologikusak voltak, és a keynesianizmus, amely újraértékelte az állam, az üzleti világ és az értelmiségiek (különös tekintettel a közgazdászokra) szerepét, vonzó „harmadik útnak” mutatkozott, amely képes volt versenyre kelni a különféle fasiszta és marxista krédókkal.
E különböző tényezők az Egyesült Államokban működtek együtt a leghatékonyabban, ott hoztak létre egy energikus és befolyásos keynesiánus csoportot a második világháborút közvetlenül megelőző években. Ehhez jött egy „külső” fejlemény: a háború kimenetele. Miután az Egyesült Államok hirtelen a világ vezető katonai és politikai hatalmává lett, az odaadó és ihletett amerikai keynesiánusoknak alkalmuk nyílott kirajzani a földgolyó amerikaiak által ellenőrzött részének legtávolabbi sarkaiba is – evangéliumukat hirdetendő a még megtérítetlen bennszülötteknek. És pontosan ezt is tették az amerikai hatalom és presztízs támogatásával, miután először pozíciókat töltöttek be a Németországban és Japánban létrehozott megszálló katonai adminisztrációkban, később pedig ők adták a Marshall-terv lebonyolításához szükséges kvalifikált munkaerő nagy részét. A keynesiánus gazdaságpolitika eladásában korántsem voltak mindenütt egyformán sikeresek, amire még később visszatérek.
Az amerikai keynesiánusok – akik végül is még csak egy kis csoport voltak – a hazai frontot veszélyes módon védelem nélkül hagyták, miután üstökön ragadva az igazság terjesztésének új és rendkívül vonzó lehetőségeit, csapatostul külföldre mentek. Ez a tényező részben magyarázatul szolgálhat a keynesiánus ügynek közvetlenül a háborút követő években elszenvedett amerikai belpolitikai vereségeire (például a teljes foglalkoztatottság elősegítését célul kitűző törvényjavaslat kiherélésére).[3] Másfelől persze a keynesiánusoknak a Truman-korszak veszekedősebb és konzervatívabb éghajlati körülményei között egyébként is nehézségeik voltak belpolitikai befolyásuk megőrzése tekintetében, ami arról győzhetett meg közülük sok híres és tehetséges embert, hogy kellemesebben és hasznosabban tölthetik idejüket a tengerentúli hadszíntereken. Ilyen a birodalmi dialektika, különösen, ha olyan birodalomról van szó, amelyik az egyik napról a másikra jött létre.
Összegezve: a keynesianizmus második világháború utáni terjedése a körülmények rendkívüli konstellációjának volt köszönhető. Az első ilyen körülmény: a keynesiánusok kemény magjának kialakulása az Egyesült Államokban (ami belső gazdasági problémáknak volt a függvénye). A második: az amerikai katonai győzelem. A harmadik: annak megkísérlése, hogy a nem kommunista világ többi részét mintegy alávessék a keynesi eszméknek. A történet furcsaságát egy látszólag meglepő történelmi párhuzam segítségével talán jobban meg lehet érteni. A XV. században Spanyolország katolikus királyai évszázadokig tartó harcok után visszahódították az országot a muszlimoktól. A korszakalkotó események során a királyság uralkodói rabjai lettek a lázas hittérítő szenvedélynek és a hatalomnak. Az újvilág felfedezésével (ebben a történetben ez a „külső” esemény) ez a lángoló szellemiség teret talált magának, és mind az új kontinens hamarosan bekövetkező katonai meghódításának, mind az azt követő intenzív hittérítő erőfeszítéseknek ihletője lett. A jelentős különbség a két történet között az, hogy Spanyolország, az Egyesült Államokkal ellentétben nem váltott, és nem kezdett el terjeszteni egy új és teljesen eltérő hitelvet harminc évvel később.
De ez az egzotikus párhuzam csak az általam választott történet utánozhatatlanságát húzza alá. Egészen bizonyosan nem nyújt használható modellt arra, hogy miként lehet közgazdasági eszméket politikai befolyáshoz juttatni. Vagy ha igen, akkor csak olyasfajtát, mint amilyet az a fiatalember kapott, aki szerette volna megismerni a meggazdagodás titkát. „Szerezz magadnak egy gazdag nagypapát!” – hangzott a jó tanács. A látszat az lenne, hogy egy közgazdasági elmélet akkor tud globális befolyásra szert tenni, ha először megnyeri magának egy ország elitjét; ha ez az ország vagy már eleve vezető szereppel rendelkezik, vagy pedig úgy adódik, hogy a későbbiek folyamán szert tesz erre; és ha ezen ország elitjének kedve és alkalma van az új közgazdasági üzenet terjesztésére. Az a történet, amelyet most mesélek, a keynesianizmus terjedésének sajátos vonásaival foglalkozik, és nem alkalmas arra, hogy a közgazdasági eszmék diffúziójának „előfeltételeit” próbálja meglelni benne az olvasó.[4] De más szempontból mégis érdemes elmesélni: azt sugallja, hogy legközelebb a körülmények egészen másfajta kombinációját kell majd keresnünk, ha meg akarjuk magyarázni (vagy elő akarjuk segíteni), hogy egy közgazdasági eszme politikailag befolyásos legyen.
Cikkem nézőpontjának megfelelően ki kell térnem arra a körülményre, hogy azokban az országokban, amelyek a második világháború után erőteljes amerikai befolyásnak – és ezzel párhuzamosan a keynesiánus eszméknek – lettek kitéve, a keynesianizmus hatása korántsem volt egyforma nagy. A különbségek nagy részét az egyes országokat jellemző különös történelmi tényezők megmagyarázzák. Így például a gazdasági életbe való állami beavatkozással szembeni ellenérzést (amelyet Olaszországban és Németországban a fasiszta, illetve náci időszakban szerzett tapasztalatok hoztak magukkal) meg kell különböztetni a gazdaságpolitikai újítás iránti franciaországi nyitottságtól (amelynek nyilvánvalóan köze van ahhoz, hogy Franciaország a harmincas években ortodox gazdaságpolitikát folytatva siralmasan stagnált gazdaságilag). Egy megválaszolatlan rejtély azonban még marad. Ha az amerikai befolyás azt jelentette, hogy az amerikai keynesiánusok kirajzásának eredményeképpen különféle országok keynesiánus eszméknek lettek kitéve, akkor felmerül egy kérdés. Miért alakult úgy, hogy Németországban és Japánban, mely országok amerikai katonai megszállás és kormányzás alatt álltak, és mely országokban ennélfogva a legerősebben érvényesült az amerikai hatalom, a keynesi eszméknek a gazdaságpolitikára gyakorolt hatása sokkal kisebb volt, mint Franciaországban vagy Olaszországban, mely országok csak tanácsokat és jelentékeny segélyt kaptak az Egyesült Államoktól? E paradoxon magyarázatára van egy hipotézisem, melyet persze levéltári kutatásoknak kellene megerősíteniük, de amelyet én, a szóban forgó események aktív résztvevője, helytállónak érzek.
A második világháború után az amerikai keynesiánusok összetartó, harcias és befolyásos, de – ahogy már megjegyeztem – sok támadásnak kitett csoportot alkottak. Prominensek voltak néhány washingtoni kormányhivatalban és az elit egyetemek egyikében-másikában. A kormányban inkább tanácsadói, mint kifejezetten menedzseri pozíciókat töltöttek be. Amikor az amerikai kormánynak hirtelen katonai kormányzati apparátust kellett improvizálnia Németországban és Japánban, a magas pozíciókat katonatisztek, tapasztalt üzletemberek, bankárok, jogászok és egyéb menedzserfajták kapták. Ezek egyáltalán nem voltak keynesiánus hitre térítve, és – ha volt véleményük róla – inkább ellenségesen viszonyultak hozzá. (A katonailag megszállt országokban, különösen Németországban, gyakran robbantak ki konfliktusok az amerikai katonai kormányzaton belül a magas rangú tisztségviselők és a keynesiánus tanácsadók között.) Ezzel szemben a többi országban a gazdasági tanácsadó posztok voltak a fontos munkakörök, és ezeket javarészt amerikai keynesiánusok kapták meg, akiknek így szinte döntő szavuk volt azzal a gazdaságpolitikával kapcsolatban, amelyet az Egyesült Államok a helyi kormányoknak ajánlgatott. Ennélfogva az amerikai keynesiánusok befolyásosabbak voltak azokban az országokban, amelyekben az Egyesült Államoknak kisebb hatalma volt, és közvetve, tanácsadókon keresztül, gyakorolta azt
Mit tudjon a nagyközönség?
A háború utáni időszakban, amikor az anticiklikus gazdasági politika keynesiánus eszméje széles körben elfogadott volt, a harmincas évek gazdasági válságának mélységét és tartósságát azzal magyarázták, hogy felvilágosulatlan gazdaságpolitikusok makacs és retrográd módon nem voltak hajlandóak olyan erőteljes keynesiánus orvosságok alkalmazására, mint a deficitből finanszírozott közmunkák politikája. Aligha véletlen, hogy a keynesi elmélet jelenlegi trónfosztásával párhuzamosan megszületett egy alternatív magyarázat is.
Lord Robert Skidelsky és mások manapság úgy érvelnek, hogy a keynesiánus gazdasági intézkedések nem sokat értek volna mint a gazdasági ösztönzés eszközei, amíg az érintett országok közvéleménye többé-kevésbé fel nem ismerte volna, milyen módon akarják elérni a fellendülést ezen intézkedések révén.[5] Ha nemcsak a kormány, hanem a nagyközönség is meg lett volna győződve arról, hogy a nagymérvű deficitből való költekezés katasztrofális politika, akkor valószínűleg a tőke menekülése és a magánberuházások további csökkenése lett volna a keynesiánus orvosságok hatása, ami csírájában fojtotta volna el a fogyasztásnak és a beruházásoknak a híres multiplikátor által ösztökélt állandó növekedését. Általánosabban fogalmazva: mindenkor létezik egy általános megegyezés, egy íratlan társadalmi szerződés a gazdaságot működőképessé tevő szabályokról és az állam gazdasági szerepvállalásának határairól. Ha ezeket a szabályokat és határokat megsértik, a kár valószínűleg nagyobb lesz, mint az a jó, amire az állami akció mechanikus hatásaként számítanak.
Ezt az érvet könnyű megválaszolni. A kormány egyik feladata a közvélemény informálása, és ha valóban úgy volt, hogy a harmincas évek közgondolkodása, valamint társadalmi reakciói valószínűleg legalábbis semlegesítették volna a keynesiánus ösztönzőket, akkor a kormány feladata az lett volna, hogy informálja a nagyközönséget a keynesianizmus alapjairól, mielőtt az elméletet a gyakorlatban alkalmazza. Tehát mégiscsak a kormányokat kellene hibásaknak tekinteni. Bár az a mulasztás, hogy nem világosították fel a nagyközönséget a keynesianizmus működési elveiről, valószínűleg kevésbé szigorúan ítéltetne meg, mint az a végtelen tudatlanság és reakciós makacsság, amivel a korábbi interpretációkban vádolták őket.
A harmincas évekbeli nem keynesiánus, ortodox gazdaságpolitika új magyarázata vagy igazolása felvet egy alapvető kérdést, amelyre röviden ki kell térnem. Ha egy új gazdaságpolitika sikere azon múlik, hogy a nagyközönség megérti-e, miként kellene működnie ennek a politikának; akkor hogyan lehetséges, hogy egy bejáratott és ismert gazdaságpolitikát kiszorít egy másik gazdaságpolitika? Ugyanis úgy látszik, hogy a revizionista nézet egy tipikus circulus viciosust tételez: egyfelől azt mondja, egy új gazdaságpolitika csak akkor fog működni, ha az emberek már meg vannak arról győződve, hogy tényleg működni fog; másfelől viszont logikus, hogy ez a meggyőződés leginkább akkor jön létre a gazdasági aktorokban, ha már vannak pozitív tapasztalataik azzal a politikával. Az új politika sikere az attitűdök megváltoztatásától függ; a helyes attitűdök kialakulásához viszont az szükséges, hogy a gazdasági aktorok előzetesen tapasztalatokat gyűjtsenek az új politikáról. Ez a circulus viciosus tulajdonképpen hasznos: felfedi, mennyire nehéz új gazdasági (vagy másfajta) eszméket megvalósítani. Ez a folyamat tényleg sokkal problematikusabb, mint általában feltételezik. Az nem elég, ha akár egy olyan briliáns elme, mint Keynes megfogalmaz egy közgazdasági elméletet, és az sem, ha ez az elmélet, barátok és tanítványok segítségével, megveti a lábát a kormányban. Arra is szükség van, hogy kitörjünk az éppen leírt circulus viciosusból, és ezt csak akkor lehet elérni, ha a félelmet és a hitetlenséget – ezek a normális körülmények között várható reakciók, és ezek hatástalanokká tennék a keynesiánus intézkedéseket – valamilyen külsődleges esemény eloszlatja. A mi esetünkben az 1938-as recesszió és mindenekelőtt a második világháború játszotta azt a rendkívül fontos szerepet: először felfüggesztette a hagyományos elvárásokat, majd miután a keynesiánus politika sikeresnek bizonyult, átformálta őket.
Az itt vázolt folyamatnak van némi köze a társadalompszichológiából ismert kognitív disszonancia elméletéhez. Ez az elmélet pontosan annak a nehéz viszonynak a magyarázatával foglalkozik, amely az új attitűdök (mondjuk a faji tolerancia) elfogadása és az ezeknek az attitűdöknek megfelelő cselekvés között fennáll. Itt megint a sorrend problémájával van dolgunk: hogyan változhat meg a magatartás, mielőtt a megfelelő attitűdök megvannak, és hogyan lehetnek ezek meg, mielőtt a nekik megfelelő cselekvés először tapasztalati alapot nyújt az attitűdváltozáshoz? Az elmélet által felvetett egyik megoldás az, hogy az aktorok többé-kevésbé véletlenül „belehátrálnak” vagy „belebotlanak” abba a cselekvésbe, amely az attitűdváltozást kiváltja.
A harmincas évek gazdaságpolitikáját kutató revizionista történészek tulajdonképpen maguk botlottak bele egy bonyolult problémába. Azt állítják, hogy egy új gazdaságpolitika csak akkor lehet sikeres, ha az emberek legalább némileg megértik az új politika működési elveit. Csakhogy ettől nagyon eltérően is lehet gondolkodni arról a viszonyról, amely egy gazdaságpolitika hatékonysága és e politikának a nagyközönség általi megértése között fennáll. A keynesiánus makrogazdasági politika újabb kritikusai lényegében a feje tetejére állították ezt a viszonyt. A „racionális elvárások” hipotézisének hívei úgy érvelnek, hogy egy gazdaságpolitika egyre kevésbé lesz hatékony, ahogy a nagyközönség „kapcsol”, és anticipáló reakcióival hatástalanítja azt.
Ezt a két látszólag meglehetősen ellentmondó nézetet két nagyon különböző módon lehet egymással kibékíteni. Először is nagyon könnyen lehetséges, hogy vannak olyan gazdaságpolitikai intézkedések, amelyeket a nagyközönségnek legalábbis minimálisan meg kell értenie, aztán pedig vannak olyan, az előzőektől nagyon különböző gazdasági intézkedések, melyek hatékonysága – a kormány szempontjából vett hatékonysága – azon áll vagy bukik, hogy meglepetésként érik-e az embereket vagy nem. Az utóbbi esetben a politika szükségszerűen elveszíti hatékonyságát, miután egyre több rászedett polgár „okosodik ki”, és nem hagyja, hogy újból meglepjék. Mindannyian ismerjük az ilyen fosztogató (vagy kevésbé elfogult szóval: redisztributív) intézkedéseket, mint amilyen az infláció vagy a valutaváltás korlátozásának hirtelen bevezetése.
De másként is össze lehet békíteni a két nézetet, és ez a második fajta összebékítés meglehetősen aggasztó. Elképzelhető, hogy bizonyos gazdaságpolitikai intézkedésekre mindkét nézet alkalmazható – egymást követően. Egy gazdaságpolitikai intézkedést először meg kell érteni ahhoz, hogy egyáltalán valami hatása legyen, de ha túl jól megértik, elveszíti értelmét, mivel a gazdasági aktorok – előre látva hatásait – semlegesítik. Más szavakkal: a gazdaságpolitikai intézkedés nagyközönség általi megértése sem inadekvát, sem szertelenül alapos nem lehet. Mivel azonban a megértés feltehetőleg az első kártékony állapotból az utóbbi kártékony állapotba megy át, valószínűleg minden gazdaságpolitika életképessége időben korlátozott. Az utóbbi idők tapasztalata arra utal, hogy a decentralizált gazdaságokban gyakorolt makrogazdasági politikacsinálás ilyetén interpretációja nem teljesen ésszerűtlen.
Politika és közgazdaságtan a háború után
A keynesiánus gondolkodásnak és doktrínának egy egész generációra gyakorolt rendkívüli hatása sok fontos tekintetben befolyásolta a háború utáni politikát és közgazdaságtant. Három példát hozok fel.
Békítő keynesianizmus
A háború utáni Nagy-Britanniában a keynesiánus doktrína lehetővé tette a Munkáspárt számára, hogy lelkének vagy szavahihetőségének elvesztése nélkül irányvonalat változtasson.[6] Részletekbe menő ipari tervezéssel és konkrét ellenőrző mechanizmusokkal való sikertelen kísérletezés után Sir Stafford Cripps pénzügyminiszterként úgy döntött, hogy a makrogazdasági keresletmenedzselésre helyezi a hangsúlyt. Ugyanekkor a konzervatív ellenzék elfogadta a keynesiánus gazdasági menedzselés elveit, de továbbra is ellenezte a munkáspárti gazdaságirányítás kényszerítő vonásait.[7] Így jött létre a háború utáni gazdaságpolitikai konszenzus. Ez kitűnő példa arra, miként képes egy új közgazdasági eszme a politikatörténetet befolyásolni: közös alapot biztosít olyan álláspontok számára, amelyek között korábban semmiféle középút nem volt. Keynes előtt egyszerűen nem létezett komolyan vehető elméleti álláspont a központi tervezés eszméje és a között a hagyományos laissez faire politika között, amely tagadja, hogy az állam felelősséget viselne a gazdasági stabilitásért és növekedésért.
A háború utáni francia helyreállítás is azt illusztrálja, hogy a keynesiánus eszmék segítettek az állam gazdasági szerepének újragondolásában. Az „indikatív tervezés” ünnepelt és sarkalatos fogalma elképzelhetetlen e szerep keynesiánus újrafogalmazása nélkül.[8]
Honpolgári szellem
Az Egyesült Államokban a keynesianizmusnak volt egy másik fontos politikai hatása is, bár ezt alig vették észre.
Miként ezt másutt kifejtettem, az új eszméknek két fő intellektuális hatásuk van: a meggyőző hatás és a verbuváló hatás.[9] A meggyőző hatás az a kézenfekvő jelenség, hogy az új eszme követőkre lel azoknak a szakembereknek a körében, akik már korábban is abban a tudományágban dolgoztak, amelyben az eszme megjelent. A verbuváló hatás ennél fontosabb is, elmosódottabb is. Az új eszme által teremtett izgalom és a kirobbanó viták eredményeképpen az a szakterület, amelyben a felfedezés történt, amelyben a felfedezés tudományos értékét és következményeit még ezután fogják értékelni, intellektuálisan jó képességű és ambiciózus rekrutákat vonz. Ez a jelenség különösen feltűnő volt az Egyesült Államokban, amely óriási egyetemi rendszerrel rendelkezik. Továbbmenve: a keynesianizmus még ellenzőit is – Milton Friedmantől James Buchananig – megihlette és felvillanyozta, egybehangzóan azzal a burke-i kijelentéssel, hogy „ellenfelünk a segítőnk. A nehézséggel való szívélyes küzdelem arra kényszerít bennünket, hogy bensőséges ismeretséget kössünk tárgyunkkal”.
A keynesianizmus erős verbuváló hatásának politikai kihatásai figyelemre méltóak voltak. Washington nagyszámú rekrutát vonzott, akik aztán hosszabb-rövidebb ideig maradtak is. Naiv és arrogáns magabiztossággal láttak neki a kor gazdasági és társadalmi problémáinak megoldásához, de ugyanakkor a kormányzás sok területén – a társadalombiztosítástól a külföldi segítségnyújtásig – meghonosították a közszolgálat és a teljesítmény iránti odaadás tetterős szellemét.
A demokratikus politikai elmélet és gyakorlat egyik fontos megoldatlan problémája az a kérdés, hogy miként lehet fenntartani a közösségi szellemnek legalább egy minimális fokát általában a polgárok, de különösen a bürokrácia körében, vagyis hogy miként lehet megelőzni azt, amit Machiavelli corruzionénak nevezett. A corruzione Machiavelli számára nem korrupciót jelentett, hanem a közösségi szellem elvesztét, az egyéni erőfeszítésnek a személyes vagy pártérdekekre való exkluzív koncentrálását.[10] Tekintettel a pluralista elmélet hanyatlására és a „fogoly dilemmája"-ként ismert tétel növekvő befolyására, immáron tisztában vagyunk azzal, hogy a társadalmi arénában nincsen láthatatlan kéz, amely titokzatos módon a különböző típusú önzésekből közjót csinál. A minimális állam mint megoldás utópikus a modern körülmények között. Az erkölcsösség és a hazaszeretet nevében való jóra buzdítás nagy valószínűséggel kudarcra van ítélve. Ezért csak azt tehetjük, hogy ilyen-olyan eszközök után nézünk, amelyek alkalmanként és ideig-óráig a honpolgári szellem nevű ritka kincs fényesítésére szolgálhatnak. Az új közgazdasági és társadalomtudományi eszmék verbuváló hatásukon keresztül nyújtanak ilyen eszközöket. Könnyen lehet, hogy a keynesianizmus legfontosabb politikai hatása az Egyesült Államokban az volt, hogy az ország történelmének egy kulcsfontosságú időszakában – a szuperhatalmi státusba jutás éveiben – erősítette a közösségi szellemet.
A termékeny keynesianizmus
Aligha számít újdonságnak, hogy egy eszme legfontosabb következménye az, hogy új eszméket nemz, mégpedig olyanokat, amelyekre nem gondoltak azok, akik az eredeti eszmét megfogalmazták. A második generációs eszméknek aztán vagy úgy lesz politikai hatásuk, ahogy az előbbiekben vázoltam, vagy más módokon. A keynesianizmust különösen gazdag és sokszínű második generációs eszmeszaporulattal áldotta meg a sors, és a keynesianizmus politikai hatásainak az áttekintése rendkívül hiányos lenne, ha a leszármazottaknak tulajdonítható hatásokat teljesen figyelmen kívül hagynánk. Ez óriási téma, de hasznos lehet megemlíteni néhány olyan fontos csapásvonalat, amely mentén egy komoly vizsgálódás haladhat.
Mindenekelőtt, ahogy már említettem, Keynes munkájának megvolt az a jó tulajdonsága, hogy felháborította és magára haragította a közgazdász szakma tekintélyes részét. Feldühödvén a felvilágosult keynesiánus klikk gúnyolódásán, a tradicionalisták precízebben, erőteljesebben és még kevesebb megalkuvást ismerően fogalmazták újra a klasszikus álláspontot. Amikor az 1970-es években a körülmények kedvezőbbekké váltak, ellentámadást indítottak, aminek meglettek a maga jól ismert óriási politikai hatásai.
Egy kicsit erőszakoltnak tűnhet az antikeynesiánusok bosszúját a keynesianizmus következményének tekinteni, noha tagadhatatlan, hogy egy elmélet azért a reakcióért is felelős, amelyet kiprovokál. De természetesen van néhány fontos intellektuális irányzat, amely nyilvánvalóbban a keynesianizmus leszármazottja. Az első a növekedés gazdaságtana, különösen annak első, Harrod–Damar-szakasza. A háború utáni közgazdaságtan e fontos fejleményét el sem lehet képzelni olyan keynesiánus koncepcionális eszközök nélkül, mint a multiplikátor, a tőke határhatékonysága és a takarékossági hajlam. Ebből adódik az az állítás, hogy a keynesiánus közgazdaságtan megfejtette a növekedési folyamat titkát. E helyen érdemes megemlíteni: a kapitalizmus és a piacgazdasággal kapcsolatos társadalmi és politikai attitűdök jelentékeny megváltozása a háború után nem annyira a keynesianizmusnak köszönhető, mint inkább egyik intellektuális leszármazottjának, a növekedés gazdaságtanának. A növekedés gazdaságtana sokkal tartozik Keynesnek, de egyáltalán nem Keynes találta ki. Ha Keynest néha a „kapitalizmus megmentőjeként” látják, akkor itt inkább közvetett mint közvetlen viszonyról van szó.
Utolsó példám azokra a politikai hatásokra, amelyek a keynesianizmus eszmei elágazásaiból származtak, a fejlődés gazdaságtana. A keynesiánus elmélet éles különbséget tett azok között a gazdasági mechanizmusok között, amelyek egy a forrásait teljesen kihasználó gazdaság történéseit szabják meg, és azok között a mechanizmusok között, amelyek egy emberi forrásait, tőkéjét és más forrásait nem teljesen kihasználó gazdaságban működnek. Ez az intellektuális kedélyállapot elősegítette – mert az erre irányuló erőfeszítéseket tiszteletre méltóvá tette – egy újabb szakközgazdaságtan létrehozatalát, amely az „alulfejlett térségekre” tekintette magát érvényesnek.”[11] Míg a gyarmatosítás elleni küzdelem beindulása a második világháború után serkentőleg hatott a volt gyarmatok és Latin-Amerika gazdasági fejlődésének feltételeiről való gondolkodásra, a fejlődés gazdaságtanával foglalkozó közgazdászok befolyásos csoportjának az a meggyőződése, hogy azonosították és megértették azt, amit egyikük a „gazdasági fejlődés mechanikájának” hívott, nagyban hozzájárult az e mechanika működésbe hozatalára irányuló eltökélt kísérlet megtételéhez.[12] E kísérletet olyan feladatként fogták fel, amelyet a Nyugatnak és az úgynevezett periféria országainak együtt kell vállalniuk. A feladat irdatlan nehézségei és csapdái csak később derültek ki. De a folyamat – minden vele járó politikai katasztrófa ellenére és vad ingadozásaival együtt is hatalmas reményforrás – soha be sem indult volna a gazdag és szegény nemzetek közös vállalkozásaként, ha a fejlődés gazdaságtana, a keynesianizmusnak ez a leszármazottja, nem ígérte volna meg – mindegy, hogy igaza volt-e –, hogy a folyamat menedzselhető.
Ennek a szülő-gyermek kapcsolatnak egyfelől a keynesiánus eszmék, másfelől a növekedés és a fejlődés gazdaságtana között figyelemre méltó következménye lett: egy gondolatépítmény, amely a depresszió idején keletkezett, és a munkanélküliség, valamint a stagnálás problémáival foglalkozott, végül is bensőséges és megérdemelt kapcsolatba került a les trente glorieuseszel – a második világháború utáni dicsőséges harminc évvel –, azaz azzal a korszakkal, amelyben a leghosszantartóbb és legdinamikusabb gazdasági expanzió következett be mind a gazdaságilag fejlett országokban, mind sok kevésbé fejlett országban is.
(Fordította: Neményi László)
In: The Propensity of Self-Subversion Harvard University Press, 1995
Jegyzetek
[1] John Kenneth Galbraith, „How Keynes Came to America.” In: John Kenneth Galbraith, Econtmia, Peace and Laugbter (Boston, Mass.: Houghton Miffin, 1971), 43–49. o.
[2] Walter Salam, „The Spread of Keynesian Doctrines and Practíces in the United States.” In: Peter A. Hall, ed., The Political Power of Economic Ideas: Keynesianism across Nations (Princeton: Princeton University Press, 1989), 27–52. o. További hivatkozások találhatók Salam cikkének jegyzeteiben.
[3] Margaret Weir, „Ideas and Politics: The Acceptance of Keynesianism in Britain and the United States.” In: Hall, ed., Political Power, 53–86. o.
[4] Valami hasonlót Péter Hall kísérel meg a Political Power zárófejezetében.
[5] L. Roger Middleton, Tmiards tbe Managed Economy: Keynes, tbe Treasury and tbe Fiscal Policy Debate oftbe I930s (London: Methuen, 1986), 172, 183. o. Továbbá 1. Skidelsky recenzióját Middleton könyvéről a Times Literary Supplemrnt 1986. június 20-i számában a 684. oldalon.
[6] Margaret.Weir, 3. jegyzet, 68–69. o.
[7] Híres utolsó cikkében – „The Balance of Payments of the United States”, Economic Journal, 56 (June 1946), 172–187. o. – Keynes
javarészt elméletének evvel az értelmezésével azonosította magát, mivel ledorongolta azokat a követőit, akik konkrét ellenőrző mechanizmusok után ácsingóztak, mondván, ez „modernista dolog, amely csődöt vallott, megsavanyodott, és butaságnak bizonyult.” Itt Keynes nagyon úgy hangzott, mint Lenin, aki hasonlóképpen mint „gyermekbetegségeket” ítélt el bizonyos nevében elkövetett túlzásokat.
[8] Pierre Rosanvallon, „The Development of Keynesianism in France”. In: Hall, ed., Political Power, 171–194. o.
[9] „A Dissenter's Confession: Tbe Strategy of Economic Development Revisited”. In: Hirschman, Rival Views of Markét Society and Otber Recent Essays (New York: Viking, 1986), 34. o.
[10] L. Quentin Skinner, „The Paradoxes of Political Liberty”. In: Tbe Tanner Lectures m Human Values (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1984). Néhány új gondolat található in: Steven Kelman, Making Public Policy (New York: Basic Books, 1987).
[11] „The Rise and Decline of Development Economics" In: Hirschman, Essays ín Trespassing (New York: Cambridge University Press, 1981), 1–24. o.
[12] Hans W. Singer, „The Mechanics of Economic Development: A Quantitative Model Approach”, Indian Economic Review (1952. augusztus), 1–18. o.
- Játéktér [6]