Amióta a tömeges privatizáció megkezdődött Magyarországon, azóta folyik a vita arról, mi is a tényleges célja és – még inkább – mi a legcélravezetőbb technikája az állami vagyon magánkézbe adásának.
Az egyik elterjedt értelmezés szerint fő célja az, hogy pótlólagos bevételeket biztosítson az államnak, s helyrebillentse az állam időről időre felboruló pénzügyi egyensúlyát, enyhítse a nyomasztó külső adósság következményeit. E felfogás következtében azonban háttérbe szorul a privatizációtól várt vállalati hatékonyságnövekedés szempontja; a „társadalmi elfogadhatóság” szempontja legfeljebb csak a politikusok beszédeiben bukkan fel; a hatékony, de a munkanélküliséget nem növelő foglalkoztatás pedig végleg elsikkad a privatizációs döntésekben.
Egyre sürgetőbbé válik annak a kérdésnek a megválaszolása is, mi történjen a fennmaradó állami vagyonhányaddal, miután a vállalkozói vagyon 70 százaléka a magánkézben és 25 százaléka külföldi kézben van,[1] s a privatizációs folyamat lassan befejeződéséhez közeledik.
Rövid leltár
Bár 1989-ben Magyarországon már történtek lépések az állami vagyon magánkézbe adására, a privatizációs folyamat kezdetének 1990 közepét, az új kormány hivatalba lépésének idejét tekinthetjük.
Az elmúlt közel hat évben lezajlott az úgynevezett előprivatizáció és a „nagyprivatizáció”. A „nagyprivatizáció” keretében az 1990-ben még létező 1857 állami vállalatból 1995. december 31-én már csak 363 többségében állami és 298 kisebbségi állami tulajdonú társaság volt az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. kezében. A 661 kisebb-nagyobb, részben állami tulajdonú társaságból a privatizációs törvény értelmében 88 marad tartós állami tulajdonban.
1990-ben az állami vagyonkezelő szervezetek mérlegében 1631 milliárd forintnyi vagyonérték szerepelt: ez az összeg a társaságok vagyoni átértékelését figyelembe véve ténylegesen kb. 2600 milliárd forintnak felelt meg (ez az összeg nem tartalmazza az árváltozások hatását).
1995 végére az ÁPV Rt. zárómérlege 1190 milliárd forint vagyonértéket mutatott, azaz a kezükben lévő vagyon értéke tehát kb. 1400 milliárd forinttal csökkent. A csökkenéssel szemben azonban csak 730 milliárd forint készpénzbevétel, továbbá kb. 100 milliárd forint értékű kárpótlásijegy-bevétel állt.
Közel 500 milliárd forintnyi állami vagyon egyszerűen eltűnt: vagy felszámolás vagy vagyonvesztés következtében.
A „kasszasiker”
A privatizációs folyamat az elmúlt hat évben sajátos ciklusokat mutatott: a privatizációs döntések centralizációs és decentralizációs fázisai követték egymást; ezzel párhuzamosan pedig a privatizáció üteme hol lelassult, hol – a decentralizációs szakaszokba érkezve – újra felgyorsult. E hullámzásokat csak a privatizációs törvény elfogadása állította meg 1995-ben.
A törvény a nagyvállalatok esetében a centralizált döntési folyamatot erősítette, a kis és közepes vállalatok esetében pedig bevezette az úgynevezett egyszerűsített privatizáció, tehát a korábbi önprivatizáció módosított változatának módszerét. Ennek következtében a privatizáció egészen váratlan eredményeket hozott.
A kezdeti bizonytalanság után az állami vagyon magánkézbe adása éppen a centralizált körben – Magyar Villamosművek, Mol, Matáv, Budapest Bank, gyógyszergyárak – mutatott látványos eredményeket, míg a decentralizált privatizáció alig haladt előre. A „kasszasiker” fő oka minden bizonnyal az volt, hogy a kormányzat a korábbiaknál is egyértelműbben törekedett arra, hogy az állam a lehető legnagyobb bevételt kasszírozza a privatizációból.
Az állami – pontosabban nem magán- – tulajdon azonban nem szűkíthető le a központi állam tulajdonában lévő vagyonra – és azon belül is csupán a vállalkozói vagyonra: hozzátartozik az önkormányzatok kezében lévő vagyon is. E vagyontömeg egyelőre alig mozdult, valószínű azonban, hogy a további privatizációkban az önkormányzatok játsszák majd a döntő szerepet.
Ki a jobb?
Az 1995 végén keletkezett jelentős privatizációs bevételek láttán a magyar privatizációt itthon és külföldön egyaránt a gazdasági sikertörténetek közé sorolták. Ha a folyamat eredményességét nem kizárólag az állami bevételekben mérjük, hanem aszerint is vizsgáljuk, hogy a magánkézbe került vállalatok általában jobb gazdasági teljesítményt nyújtanak-e, mint az állami tulajdonban lévők, akkor – legalábbis egyelőre – nem felelhetünk egyértelmű igennel.
A vállalati mérlegadatok elemzése[2] azt mutatta, hogy a magánvállalkozások adagos jövedelmezősége – legalábbis 1993 végéig, ameddig adatokkal rendelkezünk – nem haladta meg az állami vállalatokét. Igaz volt ez a belföldi és a külföldi magántulajdonú vállalatokra egyaránt. Hangsúlyozom azonban, hogy az eredmények az említett vállalatcsoportok átlagaira vonatkoznak: az egyes csoportokon belül igen nagyok a szórások. Minden vállalatcsoport szép számmal tartalmazott – az erősen veszteségesek mellett – magas jövedelmezőséggel működő vállalkozásokat is.
A magánvállalkozások pénzügyi helyzete sem volt stabilabb, mint az állami vállalatoké. Azaz, a magánvállalatok költségvetési korlátja egyelőre nem váltotta ki a várt hatást: a magánvállalkozások csupán egy területen, a munkatermelékenységben szereztek számottevő előnyt az állami vállalatokkal szemben. Ez minden bizonnyal annak a következménye, hogy a magántulajdonosok jobban takarékoskodtak a munkaerővel és a bérköltségekkel, mint az állami vállalatok.
Az előzetes adatok tanúsága szerint azonban az 1994-es év után már a magánvállalkozások javára billent a mérleg a gazdasági teljesítmények terén – ami különösen érzékelhető a nagy, külföldi (rész)tulajdonban lévő vállalkozások esetében. A nagyok dinamikusan exportálnak, fellendült beruházási tevékenységük, javulnak jövedelmezőségi mutatóik. Valószínű tehát, hogy a kezdeti évek gyengébb teljesítményei annak tulajdoníthatók, hogy a magángazdaság terjedése és megerősödése lassúbb, nehezebb folyamat, mint amire a kezdetekkor számítottunk.
Az eredményekből semmiképpen nem vonható le az a következtetés, hogy az állami vagyon privatizációját abba kellene hagyni. A tapasztalatok inkább arra utalnak, hogy a privatizáció elhúzódása, az állami és a magántulajdon tartós együttélése, továbbá az erősen átpolitizált privatizációs technikák nem hagyták érintetlenül a magánkézbe került vállalatok teljesítményeit sem.
Csak a stabil, átlátható magántulajdonosi viszonyok megszilárdulása nyomán várható, hogy a magánvállalatok hatékonysági előnyei kibontakozhassanak.
Mi történjen az állami vagyonnal?
Az ÁPV Rt. a nála maradt vállalatok, illetve vagyon egy jelentős részét még igyekszik magánkézbe adni. A törvény értelmében azonban még akkor is közel 400 milliárd forintnyi vagyon marad tartósan az állami vagyonkezelőnél, ha ezt meg tudják valósítani.
Ezzel kapcsolatban az első kérdés az, hogy ésszerű-e állami kézben tartani a többségében vagy legalábbis meghatározó részben magántulajdonba került nagy társaságok vagyonának egy hányadát? A válasz nem egyszerű. Az állami vagyonhányad megtartása nem a legcélszerűbb megoldás arra, hogy az állam valamiféle befolyást gyakorolhasson az említett társaságok működésére – e vállalatokban ugyanis többnyire nagy tőkeerővel rendelkező multinacionális befektetők szereztek tulajdonrészt. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy az állami tulajdon képviselője a vállalatok működtetésével kapcsolatos kérdésekben még akkor is alárendelt szerepet játszik a külföldi tulajdonosokkal szemben, ha a többségi tulajdonrész a magyar államé. Az érintett, többnyire közszolgáltató vállalatok – mint amilyen a Magyar Villamosművek, az Antenna Hungária vagy a Matáv – tevékenységének befolyásolására általában elégséges és egyben szükséges is, ha működésüket jól kidolgozott szabályozási környezetben és erős, független szabályozó hatóság ellenőrzése mellett végzik. Ez jobb biztosíték, mint az állami tulajdonhányad.
Az állam tulajdonosi részvételének mégis lehet értelme, ha annak célja a vállalatok tiszta jövedelméből való részesedés. Ennek nem kell pusztán passzív részvényesi szerepre korlátozódnia, hanem magában foglalhatja a magyar vagyonhányaddal való leghatékonyabb gazdálkodást is.
Kérdés azonban, hogy e feladatot az állami vagyonkezelő el tudja-e látni – illetve, hogy az állami vagyonkezelő látja-e el a leghatékonyabban?
Az ÁPV Rt. és elődei eddig is több száz vállalat működésének befolyásolásában vettek részt. Állami vagyonkezelés mint olyan tehát lehetséges. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az állami vagyonkezelő szakmai kérdésekben sem képes „nagypolitikai” befolyásoktól és mérlegelésektől mentes döntéseket hozni. Emellett az ÁPV Rt. működési logikája az állami bürokrácia működési logikájának felel meg. Az ÁPV Rt.-ben a döntések gyakorta olyan sajátos érdekektől vezérelve születnek, amely érdekeknek kevés közük van a vállalatok tényleges működési feltételeihez, adottságaihoz.
Kérdés persze: van-e helye a vállalatok privatizációjában a politikai szempontok mérlegelésének? Egyértelmű a válasz: van. A privatizáció – a nemzeti vagyon tulajdonjogának újraelosztása – nem függetleníthető a politikai érdekektől. A privatizáció után azonban, tehát a vállalkozások napi működésében a közvetlen politikai befolyás érvényesítése nagyon is kártékony, hatékonyságcsökkentő tényező. A megoldást az jelentheti, ha az állam tulajdonában maradt vagyonrészeket az állami tulajdonost képviselő szervezettel szerződéses viszonyban álló, de önálló vagyonkezelő vállalkozások, holdingok működtetik. Ezáltal a vállalkozói vagyon kikerül a politikai döntések szférájából, működtetése szakmai, hatékonysági szempontoknak rendelődik alá.
Jegyzetek
[1] Az adatok forrása Mihályi Péter: Privatizáció 1995. Budapest: ÁPV Rt. 65. o.
[2] Az itt közölt eredményeket részletesebben kifejtettem a Közgazdasági Szemle 1995. 2. számában és a Külgazdaság 1995. 9. számában megjelent írásaimban.
- Játéktér [6]