Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

Az előzmények

Az 1990-ben Magyarországon hatalomra került koalíció meghatározó csoportjait azok alkották, akik a megelőző évtizedekben nem léptek fel aktívan a fennálló rendszer ellen, stratégiájuk inkább a túlélés volt. Értékrendjük közelebb állott a háború előtti Magyarország paternalista, az „úri középosztály” tradicionális szerepére épülő világához. Bár a kormánykoalíció centruma a szociális piacgazdaság és a többpárti demokrácia alapelveit hirdette irányadónak, restaurációs nyelvezete idegen volt a liberális értelmiség és a sajtó többségének szekuláris, modernizáló beszédmódjától. Utóbbiak számára nem a modern konzervativizmus volt önmagában elfogadhatatlan, hanem a tradicionális nyelvhasználat következtében el sem hitték, hogy itt valamiféle modern konzervatívizmusról lenne szó. Ezt a benyomást még csak erősítette, hogy a kormányzó centrum vonakodott attól, hogy világosan elhatárolja magát politikai háttérbázisa romantikus antimodernista és olykor szélsőjobboldali húrokat pengető szegmenseitől. Az ellenzékbe szorult SZDSZ vezetői és hangadó értelmiségi reprezentánsai – akik közül sokan a hajdani demokratikus ellenzék táborából érkeztek – hamar arra a következtetésre jutottak, hogy az MDF vezette koalíció, a háború előtti berendezkedés mintájára, egy színleg demokratikus, de valójában egy új nómenklatúrát kialakító és a jobboldali, populista retorika felé is nyitott, tekintélyelvű rendszer kiépítésén fáradozik. Ezért igen korán felmerült az a gondolat, hogy a kormány ellenzékéből, az 1989 előtti időszakhoz hasonlatosan, esetleg ismét a rendszer ellenzékévé váljanak. A rendszerellenzékiség gondolatának újbóli felbukkanása azt is jelezte, hogy az 1989–90 fordulóján még átütően sikeres értelmiségi csoport nehezen találta a helyét az új rendszerben.

Az ellenzéki értelmiség a 80-as években egyfajta „mozgalmi” életformát élt. Képes volt arra, hogy az általa létrehozott, viszonylag szűk körű nyilvánosság zárt keretein belül autonóm módon helyettesítse a hiányzó politikai társadalmat. Első hivatalos szerveződésük sem párt volt, hanem laza mozgalmi szervezet, a Szabad Kezdeményezések Hálózata. A hálózatból létrejött párt, az SZDSZ mérhetően addig volt sikeres, amíg a politikát értelmezni tudta a mozgalmi dimenzióban. Erre az utolsó lehetőséget a taxisblokád kínálta. A politika hivatásszerűvé válása egyre kisebb mozgásteret hagyott a kritikai értelmiségi szerep gyakorlása számára. A párt értelmiségi holdudvarának jelentős része kiábrándult a politikából. A politikusi hivatás és a szakmai elkötelezettség eltérő és egyaránt zárt orientációi mellett a kritikai értelmiségnek újfajta érdekérvényesítési stratégiát kellett kidolgoznia, amelyik lehetőséget hagy köztes szerepek eljátszására. Egyebek között erre szolgált ez a sajátos értelmiségi mozgalom, a Demokratikus Charta.

Az értelmiségi mint mozgalmi ember: a felhívástól a társulásig

1991. augusztus elején, Budapesten találkoztak a volt kelet-európai szamizdat folyóiratok szerkesztői. E találkozón Konrád György, a Pen Club akkori elnöke javaslatot tett egy nemzetközi, kelet-közép-európai demokratikus charta megalakítására, amelyben közös álláspontként rögzítették a posztkommunista országokban kívánatos „demokráciaminimumot”. A javaslatot a korábbi szolidaritási akciók mintájára a térségben tapasztalható növekvő etnikai feszültségek motiválták. A jelenlévők a gondolatot elvetették: „kár erőltetni az értelmiség olyan romantikus szerepét, amely korábban aktuális volt, de ma már nem az. A helyzet kulcsa most már a professzionális politikusok kezében van” – hangzott a legfőbb érv.[1]

A sikertelen szovjet puccs után néhány nappal került nyilvánosságra Kónya Imrének, a kormányzó MDF frakcióvezetőjének elhíresült tanulmánya. Kónyát nem sorolták az MDF radikálisai közé, ezért keltett meglepetést, hogy a politikus határozottabb fellépést sürgetett a privatizáció és a média területén, és szorgalmazta az elmúlt rendszer felelőseinek megbüntetését.[2] Az írás azt valószínűsítette, hogy az MDF centruma azonosul a párt jobbszárnyának korábban radikálisnak ítélt nézeteivel.

A Kónya-téziseket az SZDSZ vezetői fenyegetésként értékelték. A párt két vezetője, Kis János pártelnök és Bauer Tamás hosszú cikkben elemezte az MDF tekintélyuralmi törekvéseire mutató jelenségeket.[3] Kis János javaslatára az ügyvivői testület elhatározta, hogy a kormány jobbratolódásával szemben egy nyílt Chartát tesz közzé, amelyhez csatlakozván az állampolgárok kifejezhetik a demokratikus értékek iránti elkötelezettségüket, illetve azt, hogy a demokratikus átalakulást nem tekintik befejezettnek.

Az SZDSZ vezetőinek érvelésében volt azonban egy másik meghatározó elem: a kritikai értelmiséghez szóló üzenet, amely a politikán belül lévők és kívül rekedtek közti szakadék áthidalására tett javaslatot. A javaslat a rendszerellenzékiség logikáját követte, amennyiben az értelmiséget „kívülállókra” és „belülállókra” osztotta, nem pedig az értelmiségiek és politikusok között tett különbséget.

Az írást nem szociológiai elemzésnek szánták, hanem politikai cikk volt: „a demokrácia védelmében össze kell fogni mindenkinek, aki nemcsak a kommunistákkal, de mindenféle tekintélyuralommal szemben a szabadság oldalán áll” – írták a szerzők.

A szerzőkkel nemcsak kormánypárti oldalról szálltak vitába.[4] Az MSZP prominens politikusai viszont siettek csatlakozni ehhez az állásponthoz.[5] Az SZDSZ fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy itt nem pártpolitikai kezdeményezésről van szó: a Chartának a hasonló értékeket valló polgárok együttműködésén kell alapulnia. Pető Iván ügyvivő kifejtette: bár a Charta ötlete az SZDSZ-től származik, abban a párt tagjai mint magánszemélyek vennének részt, az SZDSZ pártként, azaz politikai szervezetként nem kíván aláíró lenni.[6]

A szöveg, amelynek formába öntésében olyan ismert írók működtek közre, mint Konrád György és Kornis Mihály, két hétre rá készült el. A felhívást kétszer is megvitatták a Merlin Színház különtermében. A legélesebb vita azon folyt, vajon a demokrácia inherens részének tekinthetők-e a szociális jogok. Végül Bossányi Katalin újságíró, korábbi MSZP-s képviselő javaslatára vették be a szövegbe a szociális minimum követelését, ám egyúttal enyhítették a bevezető eredetileg élesen kormányellenes passzusait. A cél az volt, hogy a dokumentumot esetleg kormányhoz közel álló értelmiségiek is vállalni tudják aláírásukkal.

A szöveg 1991. szeptember 27-én látott napvilágot 162 – túlnyomórészt baloldali és liberális – értelmiségi aláírásával. A kitűnő sajtókapcsolatokat jelzi, hogy a felhívás teljes szövegét négy országos napilap is közzétette: a szocialista Népszabadság és Népszava, a liberális Magyar Hírlap és a kormányhoz korábban közelebb álló, de akkoriban már inkább függetlennek számító Pesti Hírlap. A felhívás 17 pontban sorolta fel azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén demokrácia lesz.

A deklaráció kibocsátásában, amelyet december elejéig négyezren írtak alá, Antall miniszterelnök a kormányt támadó ellenzéki politikai akciót látott. Elhatárolódásával azt juttatta kifejezésre, hogy demokrácia van, nem pedig akkor lesz – ahogy a Chartában megfogalmazódott. Márpedig aki a demokrácia létét kétségbe vonja, az a szabad és demokratikus választásokon hatalomra került kormány és a meglévő intézmények legitimitását kérdőjelezi meg – vagyis antidemokrata. Szembetűnő, hogy míg a kormány és támogatói számára a demokrácia politikai fogalom, lényege a képviseleti alapon működő politikai intézményrendszer, addig a Charta mögé felsorakozó értelmiségiek számára ennél szélesebb: az állampolgárok közvetlen részvételére is épülő társadalmi folyamat, amely „lényege szerint sohasem befejezett”.[7]

A Charta születése pillanatában kibogozhatatlanul összekuszálódtak a politikai szándékok és az értelmiségi motivációk szálai. A támogató politikusok feltehetően az ellenzéki politizálás kiszélesítésének eszközét látták benne már ekkor is, míg a kritikai értelmiség számára ez önmaga identitásának egy új, „civil társadalmi” keretét jelentette, ami lehetőséget teremt a partikuláris pártigazságok feletti „univerzális” igazság megjelenítésére. A Charta így eszközből maga lett a cél. Ahogy Radnóti Sándor, a Charta egyik kibocsátója fogalmazott: „A Demokratikus Charta aktualitását a Kónya-nyilatkozat adta, de szándéka szerint nem egy politikai aktualitásra adott másik politikailag aktuális válasz, hanem egyszerűen aktivizálása az értelmiségnek és leszögezése az alapelveknek.”[8]

Az eszmei közösségen túlmenően volt a kezdeményezésnek egy fontos nemzedéki vonatkozása is. Az egyik kibocsátó, későbbi szóvivő, Farkasházy Tivadar egy interjúban a következőket mondta: „Egy kicsit működik bennem a belső düh, mert most annak a generációnak kellene irányítania, amelyiknek én is a tagja vagyok. Most a nagy generációnak csúfolt nemzedéknek kellene a vállán vinni az országot. Erre az történt, hogy az előtte lévő társaság helyett egy még régebbi társaság azt mondta, még dodzsemeznek egyet.”[9]

Kezdetben úgy látszott, az akció megmarad egy hamar ellobbanó, „széplelkű” értelmiségi kezdeményezésnek. A Charta október 29-i sajtótájékoztatójára alig tucatnyian voltak kíváncsiak. Egy hónappal később azonban leváltották a Nemzeti Bank éléről Surányi Györgyöt, az indoklás szerint azért, mert aláírta a dokumentumot. Antall ezt illojális gesztusnak tekintette. A leváltás nyomán a mozgalom új lendületet kapott. A Charta kibocsátói éppen az elbocsátás tényében látták igazolva aggodalmaikat. Mindkét fél demokratának tartotta magát, és a másikkal szemben kívánta védeni a demokráciát.

A politikai botrány egyre dagadt. Az ellenzéki pártok vezető testületei sorban csatlakoztak az aláírók köréhez, így tiltakozván az ellen, hogy a kormány nem a teljesítmény, hanem a politikai megbízhatóság alapján ítéli meg a közhivatalnokokat. Ugyanakkor a pártok csatlakozásával a Charta egyértelmű politikai dimenziót kapott. A napilapok újra közölték a Charta szövegét. Konrád György a Pilvax kávéházban rögtönzött december 2-i sajtótájékoztatón három javaslatot jelentett be: a Charta alakuljon társulássá, amelynek szóvivői vannak; a szomszédos országokban is induljon hasonló mozgalom; e mozgalmak szorosan működjenek együtt. A következő napon egész lapos politikai hirdetés jelent meg a Magyar Hírlapban, a Népszabadságban és a Reggeli Kurírban: „Így járhat mindenki!” figyelmeztetett a felirat Surányi esetére.

A december 7-én a Városházán rendezett találkozón (a dísztermet Demszky főpolgármester ingyen bocsátotta rendelkezésre) már több mint ezren jelentek meg. Egyetértés született abban, hogy az egyszeri tiltakozó akciót mozgalmi jellegű kezdeményezéssé kell alakítani. Konrád György megnyitó beszédében a Chartát nem pártként vagy mozgalomként, hanem „demokraták szellemi társulásaként” határozta meg, ami nem más, mint „szellemi pajzs”, „műfaj a civil társadalom ön-szerveződésére”. Két felszólaló is hangsúlyozta: a reformerek nyolcvanas években dédelgetett álma, a pártok feletti összefogás lehetősége, amit a választások söpörtek el, most újjáéledhet. A Charta és a politikai intézményrendszer viszonya kapcsán Tamás Gáspár Miklós kiemelte: „a Charta jelentősége egyenes arányban áll a magyar parlamentáris demokrácia válságával.” Fodor Gábor a Fidesz képviseletében viszont egyenesen arra figyelmeztetett, hogy „a Charta nem pótolhatja a parlamenti ellenzéket s általában a politikai intézményrendszer egyetlen elemét sem”. Az egybegyűltek közfelkiáltással választották meg egy évre a Charta szóvivőit, valamint elfogadták Konrád javaslatát, hogy a mozgalomnak ne legyenek tagjai, csak aláírói és szóvivői, sőt minden aláíró legyen jelképesen szóvivő is.[10] Fontos volt, hogy a testületben minél több újságíró helyet kapjon, hogy biztosítva legyen a nyilvánossághoz jutás. Többségükben az ellenzéki pártokhoz közel álló személyiségek kerültek be, de inkább olyanok, akik a rendszerváltás után kihátráltak a közvetlen politizálásból. A régi rendszerellenzék első vonalából senki nem vállalt részvételt a szóvivők között. A városházi gyűlés lelkes hangulatában mindenki úgy érezte, hogy megvalósult a cél: a politikusi és értelmiségi szerep között ingadozó értelmiségi politikusok számára a Charta keretet biztosított ahhoz, hogy visszakerüljenek a politikaformálás közelébe, méghozzá anélkül, hogy szürke pártemberekként végig kellene járniuk a pártkarrier grádicsait.

A szelíd erő: a Charta hőskorszaka


A gyűlést követő héten már hétezerre nőtt az aláírók száma. A kormánypárti sajtó természetesen fanyalgott, mondván, ez semmi más, mint az ellenzéki pártok fedőszerve, de a Fidesz is nehezményezte, hogy a Chartából hirtelen más lett, mint amihez ők eredetileg csatlakoztak. A párt parlamenti frakciója december 8-án nyilatkozatban szögezte le: „aláírásukkal mozgalom szervezéséhez hozzájárulásukat nem adták, annak résztvevői sem kívánnak lenni.”[11] A másik két ellenzéki párt számára ez nem okozott konfliktust. A Fidesz elhatárolódására reagálva a szóvivővé választott Farkasházy kijelentette: a Charta nem lesz egyetlen párt fiókszervezete sem, pártoktól független „állampolgári kezdeményezésről” van szó.[12] A Charta szóvivői leszögezték, hogy „a Charta nem pártok ellen irányul”, mögötte „nem pártok állnak.”[13]

Az aláírások száma rövid idő alatt több mint húszezerre emelkedett. Létrehozták a Demokratikus Charta Alapítványt, de postafiók híján az újabb jelentkezések továbbra is az SZDSZ apparátusán keresztül futottak be. A szóvivők közben elhatározták, hogy időről időre jelentést adnak ki a demokrácia aktuális állapotáról, a demokráciát veszélyeztető jelenségekről. Az első ilyen sajtótájékoztató 1992. február 13-án a Kossuth Klubban nem keltett különösebb visszhangot. Ebből a szóvivők levonták a következtetéseket, és a továbbiakban a nyílt politikai akciók szervezésére összpontosítottak.

A Charta első nagyobb megmozdulására 1992. március 15-én került sor. A szóvivők kész helyzet elé állították a velük rokonszenvező pártokat, amikor bejelentették, külön felvonulást rendeznek Budapest belvárosában, az egykori rendszerellenzék hagyományos útvonalán. A sajtószabadság ünnepén tartandó eseménynek külön aktualitást adott, hogy a kormányzat egyre nagyobb nyomást igyekezett gyakorolni a független tömegmédiumok elnökeire, és – elővásárlási jogával élve – igyekezett megszerezni az egyetlen liberális napilapot, a Magyar Hírlapot.

A nyílt politikai fellépés azonban még az SZDSZ-ben sem aratott osztatlan sikert. Úgy vélték, a Charta átveszi a politikai ellenzék szerepét. Demszky Gábor főpolgármester attól tartott, hogy a rendezvény elcsábítja a hallgatóságot a főváros ünnepi megemlékezéséről. Azt is sérelmezték, hogy az elgondolást nem egyeztették előzetesen barátaikkal.[14] Ezért a 15 ezres demonstráción Konrád György és Vitányi Iván egyaránt állást foglaltak amellett, hogy a tüntetés nem ellenzéki demonstráció. Tamás Gáspár Miklós pedig a Charta pártok feletti identitását emelte ki: „Nekünk nem egy pártot, nem egy gondolkodásmódot, nem egy ízlést kell védenünk, hanem minden ízlést, minden pártot, minden gondolatot, még azt is, amit elviselhetetlennek érzünk.”[15]

Az ünnep után a szóvivők kísérletet tettek arra, hogy egy állandóan működő országos informális hálózatot hozzanak létre. Az országban sorra alakultak a Demokratikus Charta-klubok, ahová gyakran meghívták a szóvivőket. Ennek ellenére a Charta nem tudott folyamatosan működő, élő társadalmi mozgalommá válni, és az értelmiség körein kívülre csak egy-egy akció révén jutott el.

Az ünnep sikere nyomán néhány szocialista érzelmű szóvivő azt is felvetette, hogy a következő megmozdulást május 8-án, a fasizmus felett aratott európai győzelem napján rendezzék. Javaslatukat azonban a többség leszavazta, mondván, az ünnep mást jelent a volt szovjet blokk országaiban, mint Nyugat-Európában.”[16] Sikeres volt viszont a Charta május 1-jei kezdeményezése. Megszerezték a kormány szociális törvényről szóló tervezetét, amelynek kritikájaképpen szociálpolitikusok közreműködésével felhívást bocsátottak ki a szociális minimumok védelmében, Szociális Charta címmel. A szöveg az eredeti dokumentum 5. pontjából indult ki, amely szerint „Demokrácia akkor lesz, ha az állam biztosítja az ország minden lakosának az elemi szociális ellátást”. Ezt a pontot a liberálisok már annak idején is vitatták, mondván, a jóléti követeléseket nem szabad összekeverni a demokratikus követelésekkel. A lényeg azonban az, hogy a Szociális Chartához valamennyi szakszervezeti tömörülés egyöntetűen csatlakozott, sőt ez volt az első eset, hogy a volt kommunista szakszervezeti szövetség és a rendszerváltás nyomán létrejött független szakszervezetetek közös platformra kerültek. A Charta röpcéduláit a szakszervezetek saját nyomdáikban nyomták. Ezzel együtt a szociális felhívás okozta az első komolyabb konfliktust a Charta liberális és szocialista tagjai között. Előbbiek attól tartottak, hogy a Charta népfrontossá válik, és túlságosan balra sodródik.[17]

A következő nagyarányú megmozdulásra az adott alkalmat, hogy a kormánynak a médiumelnökök felmentéséről szóló előterjesztését Göncz Árpád nem írta alá. Ekkor a kormány kezdeményezte, hogy a parlament határozatban ítélje el az elnök „alkotmánysértő” cselekedetét. A Charta május 26-án az államfővel szolidáris nyilatkozatot adott közre. Huszonöt Charta-szimpatizáns értelmiségi pedig egész oldalas hirdetést tett közre a lapokban: „Az elnök = demokrácia”, amellyel párhuzamosan aláírásgyűjtési akció indult.[18] Ennek megszervezésében ezúttal a Nyilvánosság Klub sietett a Charta segítségére.

A köztársasági elnök melletti felhívást június végéig 35 ezren írták alá. Az akció sikere ellenére erősödtek azonban a viták a Charta funkciójáról. Akik a politikai szerepét tartották elsődlegesnek, azok úgy vélték, a Charta keretet biztosít a liberálisok és a szocialisták politikai közeledéséhez, és egy majdani szociálliberális koalíció előkészítője lehet. Mások azonban továbbra is a Charta pártok feletti társadalmi jellegét tartották fontosnak.”[19]

A Charta történetének legnagyobb demonstrációjára 1992. szeptember 24-én került sor. A tüntetés kiváltó oka Csurka Istvánnak, az MDF (akkor még) alelnökének Magyar Fórumban megjelent provokatív helyzetelemző írása volt. Csurka a kormánykoalíció kudarcaiból és a médiaháborúban kialakult patthelyzetből azt a következtetést vonta le, hogy az MDF radikális jobbszárnyának félre kell állítania a kormányt, vagy arra kell szorítania, hogy a konfliktusokat erővel oldja meg. A dolgozat nyelvhasználatában leplezetlenül alkalmazta a náci ideológia egyes újrakódolhatatlan terminusait, az „élettér” (Lebensraum) fogalmát, vagy a lakosság „genetikai romlásának” etnikai keveredésre visszavezethető magyarázatát.[20]

A nagy felháborodást kiváltó dolgozattól Antall miniszterelnök csak habozva és bizonytalanul határolta el magát. Felmerült a veszély, hogy a kormányrúd a szélsőségesek kezébe kerülhet. A Charta szóvivői augusztus 30-i találkozójukon vitatták meg a helyzetet. Megkezdődött az ellenzéki pártokkal, a szakszervezetekkel és a számosan jelentkező más társadalmi szervezetekkel folytatott egyeztetés a tüntetés előkészítésére. Eközben kiderült, hogy Csurka hívei szeptember 19-ére szerveznek tüntetést a televízió épülete elé. A Charta tüntetését a szóvivők ez utánra kívánták időzíteni. Két változat merült fel: ha Csurka tüntetése kisebb hatást vált ki, akkor megelégedtek volna egy nagygyűléssel. Fenyegetőbb visszhang esetére azonban látványos felvonulást terveztek.[21] Végül ez utóbbi következett be: Csurkáék tüntetésén nemcsak marginális csoportok, hanem szolid középosztálybeliek is megjelentek, a résztvevők száma pedig elérte a 15 ezer főt. Létfontosságúvá vált, hogy a Charta felvonulásán nagyságrendekkel többen vegyenek részt. A szóvivők kezdetben úgy gondolták – és ebben egyetértés volt az ellenzéki pártok között is –, hogy a Charta megmozdulásán pártoktól független szónokok mondjanak beszédet. A Fidesz is ettől tette függővé, hogy támogatja-e a tüntetést. Végül az események másképp alakultak. A Csurka-tüntetés után az SZDSZ vezetői úgy gondolták, hogy a demonstrációnak nagyobb politikai súlyt kell adni, és erről Konrád György segítségével meggyőzték a szóvivőket is.[22] Végül a Fidesz is beadta a derekát, de szónokot nem állítottak. Az MSZP-nek nem volt kifogása a pártszónokok ellen. Mindhárom párt és a nagyobb szakszervezetek segítettek a röpcédulák kinyomtatásában.

A Charta szeptember 21-én újabb felhívást adott ki, amelyben elítélték a Csurka által meghirdetett Magyar Út rasszista, erőszakra uszító, nacionalista programját. A felhíváshoz csatlakozó szervezetek hosszú listája sajátos „szivárványkoalíciót” mutatott: az anarchistáktól az evangéliumi diákszövetségig, az egykori kommunistáktól a liberális demokratákig, a zöldektől a keresztény sportkörökig terjedt a kör. A tüntetésen megbízható becslések szerint több mint 80 ezer ember vett részt. 1989. június 16-a, a meggyilkolt mártír miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése óta ez volt a legnagyobb tömegdemonstráció Magyarországon. A szónokok közül Vitányi Iván ismét csak arra hívta fel a figyelmet, hogy nem ellenzéki megmozdulásról, hanem a „társadalompártiak” gyűléséről van szó. Konrád György leszögezte: „Ha van demokrácia, akkor sehol sem tilos magyarnak lenni. Ha nincs demokrácia, akkor nehéz magyarnak lenni a szomszédos országokban. A magyarok tehát abban érdekeltek, hogy a teljes Kárpát-medencében demokrácia uralkodjék.”[23]

A tüntetésnek határozottan antifasiszta jellege volt. Olyan nyugdíjasok is részt vettek rajta, akik, mint mondták, utoljára 1942-ben tüntettek a fasizmus ellen. Az akció anyagi támogatásának legnagyobb részét a Hit Gyülekezete nevű vallási közösség vállalta magára.[24] Párhuzamos megmozdulásokra került sor Miskolcon és Debrecenben is. A demonstráció sikerével a Charta immáron egyértelműen a nagypolitika színpadára lépett. Az értelmiségiek laza társulásaként indult szerveződés régóta látott tömegeket mozgatott meg. Igaz, az aláírók száma csak lassan növekedett, de az aláírók összetétele megváltozott. A Szociális Charta kibocsátását követően megnőtt a munka nélküli és nyugdíjas csatlakozók aránya.[25] Másfelől a tüntetés szorosabbra fűzte a Charta kötődését az ellenzéki pártokhoz.

Egy hónapra rá a magyar Lettre Internationale nemzetközi konferenciát rendezett a budapesti Városházán. Ez alkalomból Konrád György felelevenítette régi elgondolását egy nemzetközi demokratikus charta létrehozásáról. Konrád, Mészöly, Vitányi szövegezésében megszületett a Budapesti felhívás, amelyet a jelenlévők többsége aláírásával támogatott. Ezen a találkozón szereztek tudomást a résztvevők arról, hogy október 23-án a Parlament előtt radikális jobboldali csoportok – köztük egyenruhás szkinhedek – füttyel és becsmérlő közbekiabálásokkal megakadályozták, hogy Göncz Árpád államfő elmondhassa ünnepi beszédét. A téren busszal odaszállított melegítős határőrök is voltak, a rendőrség pedig tétlenül szemlélte az incidenst. Ezért felmerült a gyanú, hogy a rendzavarás hátterében a kormányhoz közel álló szervezett erők állnak. Mire a Charta szóvivői összegyűltek, a konferencia résztvevői már megfogalmaztak egy tiltakozást, amihez a Charta is csatlakozott. Ezt követően ismét egész oldalas hirdetést tettek közzé a lapokban. A hirdetés egyik képe az 1944-es nyilas hatalomátvételt idézte, a másik kép pedig egy 1992. október 23-án, a Kossuth téren lefényképezett neonáci fiatalt ábrázolt. A felirat: „Újra? Nem!”[26] Egy hónappal később, november 29-én, amikor az államfő Tatabányán fölavatta a magyarság ősi jelképének tartott Turul-szobrot, a Charta arra szólította föl híveit, hogy tömeges részvételükkel akadályozzák meg egy hasonló incidens esetleges előfordulását. Bár a rendőri készültség ennek még a lehetőségét is kizárta, ekkoriban már sokakban az a képzet alakult ki, hogy a Charta maradt a demokrácia utolsó védelmezője az országban.

A pártok vonzásában: a Charta funkcióváltozása


A Charta szóvivőinek egyéves mandátuma 1992 decemberében lejárt. Erősödtek a viták a Charta jövőjéről. Volt, mint például Horányi György, aki úgy vélte, hogy a Chartának egy évre fel kellene függesztenie a tevékenységét, mert a választások közeledtével a pártok saját kampánycéljaikra használhatják fel a szerveződést. Végül, konszenzus híján a szóvivőválasztás elhalasztása mellett döntöttek. Mire 1993. január 10-én sor került a következő találkozójukra, a közszolgálati médiumok elnökei – megelégelvén a fokozódó kormányzati nyomást – már bejelentették, hogy lemondanak posztjukról. Az MDF radikálisai a párt közelgő országos gyűlése előtt egyre erősebben hallatták a hangjukat. A szóvivők találkozóján meglehetősen elkeseredett volt a hangulat. Úgy látszott, a kezdeményezés válságba jutott. Többen attól féltek, hogy az MDF akár még az 1994-ben esedékes választások elhalasztásával is igyekszik majd hatalomban maradni. Hosszú vita alakult ki a pártok és a Charta viszonyáról is. Az egyik elgondolás szerint a szerveződés továbbra is a pártoktól és a pártok anyagi támogatásától független kell, hogy maradjon. A vitában ők maradtak kisebbségben, ezzel megnyílt a lehetőség a pártok nyílt térfoglalása előtt. Konrád és Vitányi felvetették, hogy „független személyiségként” pártpolitikusokat is beválaszthassanak a szóvivők körébe.[27] Így ezúttal bekerült a testületbe négy, pártja végrehajtó testületében is helyet foglaló értelmiségi politikus. A szóvivőválasztás meritokratikus alapon történt: a döntő tényező a szellemi teljesítmény, illetve az ellenzéki érdemek voltak. Minden szóvivő valamelyik ellenzéki párt holdudvarába tartozott, és továbbra is fontos volt a sajtóban való megjelenés biztosítása.

A február 7-én Budapesten rendezett Charta-napon különböző elvárások fogalmazódtak meg. A legnagyobb dilemmát az okozta, hogy miként egyeztethető össze a „jobboldaliság teljes elutasítása” a demokratikus játékszabályok következetes érvényesítésének igényével, amely dilemma egyben rámutat a Charta politikai álláspontjának belső önellentmondására. Kornis Mihály az „össztársadalmilag követelt” ellenzéki összefogás keretén belül látta a Charta jövőjét. Ezzel szemben Konrád György, bár maga is szükségesnek tartotta a „fasisztaszagú demokratúra” veszélye elleni fellépést, fontosnak tartotta leszögezni, hogy a Chartában megtestesülő „civil társadalom ellenőrző hatalmára a kormánnyal szemben akkor is szükség lesz, ha később azok a pártok alakítanak kormányt, amelyeknek számos tagja és vezetője aláírta a Demokratikus Chartát”.[28]

1993 tavaszára a Charta rendezvényei ritualizálódtak. A Csurka vezette szélsőjobb kiszorult az MDF-ből. A diktatúra veszélye egyre kevésbé látszott valószerűnek. Március 15-i szónoklatában Konrád külpolitikai témákkal foglalkozott, a szervezet május 1-jei felhívása pedig már nem ment túl a közhelyszerű általánosságokon. A Horthy Miklós hivatalos újratemetése elleni aláírásgyűjtés (az aláírók többsége ekkor már a szocialisták soraiból került ki, köztük számosan olyanok, akik a rendszerváltás előtt értelmiségiként vagy kultúrpolitikusként súlyosan kompromittálódtak), illetve a temetés előestéjére szervezett demonstráció nem keltett nagy visszhangot.

A Charta két utolsó tömegakciójának a sajtószabadság védelme adta az apropót. Az egyik az Esti Egyenleg, az egyetlen kormánytól még független hírműsor 1993 októberében történt megszüntetése ellen tiltakozott, a másik pedig a médiaháború utolsó felvonásához, a médiumokban 1994 tavaszán végrehajtott nagyarányú tisztogatásokhoz kapcsolódott. 1993 őszén kezdődött a „médiaháború” utolsó felvonása, amelyet a hírműsorok (még a kormány centrumához képest is) erőteljes jobbratolódása, valamint a rádióban és a televízióban végrehajtott politikai tisztogatás fémjelzett.[29] Tiltakozásként a legkiválóbb írók, költők és zeneművészek közül sokan megtiltották, hogy műveiket a Magyar Rádió és a Magyar Televízió sugározza.[30] Ezzel párhuzamosan 83 értelmiségi nyílt levélben jelentette be a Független Gondolkodók Egyesületének (FÜGE) megalakítását, azzal a céllal, hogy hétről hétre figyelemmel kísérjék a hírműsorokat, és tapasztalataikat a nyilvánosság elé tárják. 162 színész nyílt levelet írt a miniszterelnöknek, tiltakozva a rádióban és a televízióban kialakult „szellemi polgárháború” ellen, amelynek következtében „az alkotómunka lehetetlenné vált.”[31] Volt, akit (például Farkasházy Tivadart) azért távolítottak el a rádióból, mert aktív szerepet játszott a Demokratikus Chartában. A Magyar Pen Club intéző bizottsága kinyilvánította szolidaritását a tiltakozó írókkal, ugyanakkor a Magyar Írószövetség elnöke elismerte, hogy a sajtószabadság sérelmet szenvedett, de a bojkottot nem tartotta megfelelő tiltakozási formának. Felszólította a kormányt, hogy szüntesse meg a rádióban és a televízióban kialakult feszültségeket.[32] Kormánypárti írók és művészek viszont ellennyilatkozatot tettek közzé a bojkottal szemben.[33]

Már csak alig több mint két hónap volt hátra az 1994 májusi választásokig, amikor a Magyar Rádió vezetője bejelentette 129 rádiós műsorkészítő elbocsátását. Ezzel az akcióval a kormánypártok és a (nemcsak a Chartához közel álló) politikailag aktivizálható értelmiség ellentéte szakadékká mélyült. Habár a választási kampány alatt történt elbocsátások politikai motivációját hivatalosan tagadták, az mégis nyilvánvaló és eltitkolhatatlan volt, és a lakosság többsége is így ítélte meg.[34] Az eljárás jogilag nem védhető módon zajlott le, szellemében pedig a Kónya-tanulmány és a Csurka-pamflet üzenetét idézte. A döntés ellen a rádiós dolgozók március 3-án tiltakozó demonstrációt tartottak, tiltakozott a Nyilvánossság Klub[35] is, 54 értelmiségi pedig nyílt levélben követelte az elbocsátottak azonnali visszahelyezését.[36] A Demokratikus Charta szóvivői szintén tiltakozó üzenetet tettek közzé, amelyben a kormány demokratikus voltát kétségbe vonva minden eddiginél keményebben foglaltak állást: Hasonlóképpen, bár kissé visszafogottabban fogalmaztak néhány nappal később megtartott sajtótájékoztatójukon, illetve a március 15-i ünnep előestéjén 20 ezer fő részvételével tartott tüntetésen. A tüntetésen felolvasott nyilatkozat felszólította a kormányt, hogy vonuljon ki a sajtóból, és felszólította a következő, választások utáni Országgyűlést, hogy még abban az évben fogadjon el egy megfelelő sajtótörvényt.[37] Akkoriban a közvélemény-kutatások nyomán már sejteni lehetett, hogy a hatalmon lévő kormánykoalíció bukni fog. Ez sok Charta-szimpatizánst felbátorított és megnyugtatott. Sokak szinte megváltásként várták a májusi választásokat.

A választások eredményeképpen abszolút többséget szerzett szocialisták, bár egyedül is kormányt alakíthattak volna, rögvest koalíciós ajánlatot tettek az SZDSZ-nek. Az SZDSZ egy ideig habozott, miközben egyre növekvő értelmiségi nyomás nehezedett a két pártra, hogy lépjenek koalícióra. A sajtóban sorra jelentek meg a koalíció mellett agitáló cikkek. A Charta, amelyik eredetileg a sajtószabadság védelmére és a szélsőjobboldal térhódításának megállítására szerveződött, ekkorra már jóval túllépett korábbi szerepén, és immáron a pártpolitika közvetlen befolyásolására is igényt formált. A szóvivők május 31-én, két nappal a választások második fordulója után nyilvános vitát szerveztek, ahol a koalíció szükségességét hangoztató vélemény került többségbe, ha volt számos ellenvélemény is. Ennek alapján Konrád György a Charta nevében nyilvánosan arra szólította fel a két párt vezetőit, hogy kezdjék meg a koalíciós tárgyalásokat. (Fontos megjegyezni, hogy Konrád – már a választás két fordulója között, azonban még a végső parlamenti arányok ismerete nélkül – a koalíció, de egyben az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje mellett érvelt.)[38] Ezúttal tehát nem a pártok igyekeztek befolyásolni a mozgalmat, hanem a mozgalomba tömörült értelmiségiek próbálták befolyásolni a pártokat. Ezzel a mozgalom a „királycsináló” szerepét vindikálta magának, vagy legalábbis akként lépett föl.[39]

Néhány következtetés

Az 1994-es választásokon a szélsőjobb megsemmisítő vereséget szenvedett. Mégis, még utólag sem könnyű megítélni, vajon mekkora volt a demokráciára leselkedő valóságos veszély. Az eredmények azt sejtetik, hogy a „fasiszta veszély” nagyságát aránytalanul eltúlozták. Ám ez csak a Charta létrejötte és tiltakozó megmozdulásai nyomán derülhetett ki. Nem tudni, hogy másként alakultak volna-e a választási eredmények a Charta nélkül. De a demokráciára leselkedő veszély tudatának napirenden tartásával a Charta egy széles társadalmi összefogás és ellenállás természetes keretévé tudott válni.

A Charta mozgalmi sajátosságának szociológiai értelemben kettős karaktere volt: részben a klubszerű értelmiségi politizálás laza keretéül szolgált, részben pedig elébe tudott menni a ritka pillanatokban elementáris erővel feltörő tömegigényeknek. Több értelemben is igazi „esernyő-mozgalom”[40] volt: képes volt a társadalom legkülönfélébb csoportjainak összefogására, de esernyőként működött abban az értelemben is, hogy tagjai nem tekintették feladatuknak, hogy a mozgalmat mindenáron és folyamatosan működtessék. Ezért sokan nem is tekintik mozgalomnak. Ez azonban túlzás. Olyan mozgalom volt, amelyik disztinkt akciókból állt, és az egyes akciók között látszólag nem létezett.

A mozgalomnak ahhoz, hogy ezt az esernyőszerű, harmonikaszerű létezésmódját megőrizhesse, ismert, karizmatikus értelmiségiekre volt szüksége, akik képesek voltak sokak figyelmét megragadni és fenntartani. Ilyen szerepet játszott elsősorban Konrád György, a világszerte ismert író, a Charta kigondolója és „mágusa”, emblematikus alakja, a demokratikus ellenzék egykori tagja, aki az adott időszakban a Nemzetközi Pen Club elnöke és az SZDSZ Országos Tanácsának tagja volt; továbbá egyes rendezvényeken Mészöly Miklós író, Balassa Péter esztéta, Hankiss Elemér szociológus, Kerényi Imre színházi rendező, Jancsó Miklós filmrendező. A Charta szóvivői gyakran léptek föl az ország legnépszerűbb politikusa, Göncz Árpád köztársasági elnök (egykor maga is drámaíró) védelmében, kapcsolatban álltak vele, és élvezték a támogatását. Az értelmiségi kezdeményezés fontos alakja volt Vitányi Iván, aki kettős minőségében – értelmiségiként és az MSZP-ben fontos pozíciót betöltő politikusként – vehetett részt a Charta-értelmiség belső köreiben, hidat teremtve ezzel a fiatalabb szocialista értelmiségi generáció és a szocialista párt felé.

Konrád és Vitányi szerepének hasonlósága mellett fontos különbségek is megfigyelhetőek. Konrád a Chartában a demokrácia „mágusaként” volt jelen, s az SZDSZ Országos Tanácsában is főként hírneve okán, meritokratikus és baráti alapon kaphatott helyet: elsősorban értelmiségi és csak kevéssé politikus. Konrád a korábbi „antipolitikusból” 1989 után „metapolitikussá” vált: számára az egykori „antipolitika” terepe a rendszeren kívül álló ellenzék volt, míg a „metapolitika” terepe a Demokratikus Charta. Viszonyát az SZDSZ vezetéséhez némiképp ahhoz lehet hasonlítani, amely Günter Grassnak a német szociáldemokraták egykori vezetőihez, Willy Brandthoz, majd Helmut Schmidthez fűződő kapcsolatát jellemezte. Konrád viszonya azért volt szorosabb az SZDSZ vezetéséhez, mert a demokratikus ellenzékben eltöltött évek kovácsolták szorossá. Vitányi Iván hitele és mozgalmi legitimációja másból táplálkozott. Egyrészt abból, hogy ő, aki a diktatúra idején egy tudományos intézet igazgatója lehetett (és nem állt távol a Kádár-rendszer kultúrpolitikájától), intézetében „menedéket”, munkalehetőséget adott az állásukból kirúgott ellenzéki értelmiségieknek. 1989-ben aktívan közreműködött az egykori állampárt szocialista reformpárttá alakításában. Az MSZP-ben 1990-től parlamenti képviselőként és a párt választmányának elnökeként fontos funkciókat töltött be, melyekhez képest számára a Charta inkább politikai hátországot jelenthetett. Konrádtól eltérően Vitányi elsősorban politikusként (értelmiségi politikusként) tevékenykedett. Aktív mozgalmi szerepét mind az elszigetelt helyzetéből nyitásra készülő MSZP, mind pedig a szervezeti támogatásra szoruló Charta szívesen vette.

A már befutott karizmatikus kisugárzással bíró értelmiségi személyiségek mellett a szerveződés körül megjelent a mozgalmi értelmiségiek egy sajátos csoportja is. Többségük olyan, a politika iránt érdeklődő fiatalabb újságíró, pártközeli értelmiségi volt, akiket szerepükre (őket olykor meg sem kérdezve), a „nagyok” szemeltek ki. Nem tartoztak a nyolcvanas években a demokratikus ellenzékhez, ellenkezőleg, többségük sokáig hitt abban, hogy a diktatúra megreformálható. Emiatt sokáig fáziskésésben voltak a fordulat idején. Újságírói működésük alapján sérelmezték, hogy az MDF vezette kormány politikusai egy kalap alá vették őket a diktatúra haszonélvezőivel. Többségük ekkor tanult bele kritikai értelmiségi szerepébe, és ennek köszönhette, hogy a Charta szóvivője lehetett. A Chartában betölthető szerep kései kompenzáció volt számukra azért, amit a 80-as években „elmulasztottak”. Megkésve átélt ellenzékiségük értékét növelte, hogy a szerepet az egykori demokratikus ellenzék reprezentánsai találták ki, betöltését az ő hozzájárulásuk „hitelesítette”. Ezek révén – és olyan időszakban, amikor az emberek többsége kiábrándult a pártpolitikából – a Charta szóvivői funkciója erős legitimációt élvezett a társadalomban. Ezzel a szövetségkötéssel a hajdani demokratikus ellenzék mintegy szimbolikusan „befogadta” a 90-es évek médiaértelmiségét (elismerte, hogy szüksége van rá), és folytatta közeledését az egykori párttag reformértelmiség felé.

A Charta a tömegkommunikáció korának mozgalma volt. Az üzenet célba juttatása legalább annyira fontos volt, mint maga az üzenet. A nagyobb rendezvényeket profi színház- és filmrendezők tervezték, a karizmatikus szónokok beszédét profi kommunikátorok „vezették föl”. A szónokok kiválasztásában fontosabb szerepet játszott az, hogy ki hogyan kommunikál, mint az, hogy kit képvisel.

A Charta több szempontból a magyar értelmiség egyik legsikeresebb mozgalma volt. Esetenként több tízezer embert tudott az utcára vinni. Ugyanakkor a Charta, eredeti szándékaival ellentétben, nem csökkentette, hanem növelte a magyar politikai mező egyes csoportjai közötti szakadékot, hozzájárult a társadalmi megosztottság elmélyüléséhez. A demokratikus minimum megvédéséért a népfrontpolitika árát kellett megfizetni, s ez valószínűleg hozzájárult az ex-kommunista párt gyors visszatéréséhez a hatalomba.

A Charta sikerének titka a népfrontosságában rejlett. Amikor az emberek már belefáradtak abba, hogy eligazodjanak a pártpolitika szövevényeiben, a Charta egyetlen alternatívára egyszerűsítette a politika aktuális kérdéseit. Vonatkozási ponttá vált, ahonnan nézve látványosan lehetett megjeleníteni a „mi” és az „ő” Magyarországukat. A Charta a megbillent politikai konszenzus helyreállítása érdekében szerveződött, de egyben a politikát ismét morális síkra terelte. A moralizáló politikai beszédmód reneszánsza fékezte a politika deszakralizációját, a politika mint hivatás kialakulásának Max Weber által leírt folyamatát. E beszédmód legitimációs alapját a „civil társadalom”-ra való retorikai hivatkozás biztosította. A civil társadalom fogalma, amint arra Bill Lomax rámutatott, ezáltal a kívülállóként politikai szerepre igényt tartó értelmiség mozgalmi önkifejezésének eszközévé vált.[41]

A Charta szerepéről újra és újra kirobbanó viták éppen részben a képviseleti és a közvetlen részvételre alapuló demokrácia sok évtizedes dilemmáját tükrözték. Talán még most sem megalapozatlanok azok az aggodalmak, amelyek a demokrácia legalapvetőbb és legfontosabb biztosítékát, az új képviseleti intézményrendszert féltik a demokrácia szubsztantív, idealizált felfogását valló körvonalazatlan kezdeményezésektől.[42] A Demokratikus Charta köré tömörült értelmiségiek viszont joggal vélekedhettek úgy, hogy egy gyökeres politikai fordulatból született új rendszernek nemcsak intézményes, de morális legitimációs igénye is van. Ahogy a mozgalom egyik szociológus szóvivője fogalmazott: szükség van a demokrácia társadalmasítására, ami nem várható el az új politikai elittől, csakis a „civil társadalom önterápiájától”.[43]

A Charta 1994-es választásokat követő elhalása azonban a vitát ismét a politikaelmélet szűk szakmai hatáskörébe utalta. A Charta értelmisége hozzájárult a rendszerváltás idején még áthidalhatatlannak ítélt kommunista-antikommunista politikai törésvonal eltűnéséhez, valamint három társadalmi elitcsoport, a Kádár-rendszer politikai osztályának reformista szárnya, a pénzügyi-technokrata elit és a – részben a hajdani demokratikus ellenzék berkeiből érkező – baloldali-liberális értelmiség összefogásához.[44] Ezen elitcsoportok eszmei közös nevezője azonban már nem a Charta által képviselt liberális-szociális-demokratikus minimum, hanem a „modernizáló” szakértelem ígérete, a modernizációs ideológia lett.[45] A Demokratikus Charta gyakran – s nem egyszer morális pátosszal – tiltakozott az ideologikus politika elterjedése ellen, de mozgalmi jellegénél fogva maga is értékcentrikusan politizált. Az 1994-ben hatalomra került szocialista-liberális koalíció viszont nemcsak az ideologizálásnak vetett véget, de az értékcentrikus beszédmódot is ejtette. Szóhasználatában visszatért a késő Kádár-kor „semleges” szakértő-technokrata és „feladatmegoldó” bürokrata nyelvének sajátos keverékéhez.

Úgy látszik, hogy az értelmiség osztályhatalmának bekövetkeztét jósoló, egykor nagy hatású teóriákkal[46] szemben azoknak lett igazuk, akik szerint „nem az értelmiség osztályhatalmának, hanem a tömegdemokráciának az ideje jött el”.[47] De mindaddig, amíg nem alakul ki megkérdőjelezhetetlen konszenzus arról, hogy a demokráciának nincs alternatívája, a közép-európai értelmiségnek módja nyílik arra hogy a demokrácia „polgári varázslójaként”[48] – vagy annak” nacionalista ellenpárjaként – eljátssza „hattyúdalát”. A Demokratikus Charta paradoxona abban rejlett, hogy olyan, a demokrácia védelmében szerveződött polgárjogi mozgalom volt, amelynek jelszavait és mondatait egy rendies jellegű, korábban privilegizált helyzetű, politikai befolyásából folyamatosan veszítő értelmiség fogalmazta meg. Ebben a mozgalomban egyszerre fejeződött ki az intézményesült politika világával szembeni kétely, „rendi ellentámadásként” is értelmezhető szerepzavar, valamint az intézmények állampolgári ellenőrzésének igényét fenntartó, folyamatos kritikai diszkusszión alapuló mozgalmi értelmiségi mentalitás.

Ez az írás egy nagyobb lélegzetű tanulmány erősen megrövidített változata.

Jegyzetek

[1] Bozóki András interjúja Konrád Györggyel. 1992. november 23. Kézirat

[2] Kónya Imre: Az igazat, csakis a tiszta igazat. Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.

J Bauer Tamás–Kis János: A magyar demokrácia védelmében. Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.

[4] Körösényi András: Fenyeget-e a diktatúra. Népszabadság, 1991. október. 4.

[5] N. Kosa Judit: Az MSZP a Demokratikus Charta mellett. Magyar Nemzet, 1991. szeptember 12.

[6] Farkas Attila: Demokratikus Charta a jövő héten. Interjú Pető Ivánnal. Magyar Hírlap, 1991. szeptember 13.

[7] Vitányi Iván: Egy mondat a demokráciáról. Magyar Hírlap, 1991. december 6.

[8] Interjú Radnóti Sándorral. 168 Óra, 1991. október 15.

[9] A remény udvariatlansága. Kisbali László interjúja Farkasházy Tivadarral. Beszélő, 1991. november 23.

[10] Lásd a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Népszava december 9-i tudósításait.

[11] Magyar Hírlap, december 9.

[12] Farkasházy Tivadar: Megütközés a négyzeten. Magyar Hírlap, 1991. december 11.

[13] Nyílt levél. Népszabadság, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, 199 (.december 21.

[14] Solt Ottilia: Új márciusi frontok. Beszélő, 1992. március 21.

[15] Magyar Hírlap, 1992. március 16.

[16] Bozóki András interjúja Bossányi Katalinnal, 1992. október. Kézirat.

[17] Tamás Gáspár Miklós: 1994. HVG, 1992. július 4.

[18] Magyar Hírlap, Népszabadság, 1992. május 28.

[19] L. Hegyi Gyula: A szociálliberális koalíció. Magyar Hírlap,

[19] 92. március 14. Uő.: A Charta színeváltozása. Magyar Hírlap, 1992. július 14. Továbbá: Farkasházy Tivadar–Kornis Mihály: A pártok és a Charta. Magyar Hírlap, 1992. július 22.

[20] Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán. Magyar Fórum, 1992. augusztus 20.

[21] Bossányi, i. m.

[22] Bozóki András interjúja Konrád Györggyel. Kézirat.

[23] Konrád György: Hölgyeim és uraim! Magyar Hírlap, 1992. szeptember25.

[24] Bozóki A. interjúja Konrád Györggyel. Kézirat.

[25] A Charta dokumentációja. Horányi György tulajdonában, MTA Központi Kémiai Kutatóintézet.

[26] Politikai hirdetés. Magyar Hírlap, Népszabadság, Kurír, 1992. október 28.

[27] Szalai Erzsébet közlése

[28] Kornis Mihály: A Demokratikus kártya. Magyar Narancs, 1993. január 11. Uő.: A helyzet – töredékek ugyanarról. Magyar Hírlap, 1993. január 23. Konrád György: Mi a Demokratikus Charta? Magyar Hírlap, 1993. február 8.

[29] Farkas Zoltán: Az Antall-kormány sikerágazata. In.: Gombár Csaba et alia (szerk.): Kormány a mérlegen, 1990–1994. Budapest, Korridor, 1994.

[30] Írók, költők, független gondolkodók nyilatkozata. Népszabadság, 1993.  november 4.

[31] 162 színész levele a kormányfőhöz. Magyar Hírlap,  1993. november 26.

[32] A Magyar Pen Club nyilatkozata. Magyar Nemzet, 1993. november 25.; Uo.: A Magyar írószövetség felhívása.

[33] Írók, művészek az önelhallgatás ellen. Magyar Hírlap, 1993. december 3.

[34] A TeleMédia vizsgálata. Magyar Hírlap, 1994. március 12.

[35] Mit lehet és kell tenni? Magyar Hírlap, 1994. március 5.

[36] Helyezzék vissza az elküldötteket! Népszabadság, 1994. március 4.

[37] L. Magyar Hírlap, Népszabadság, Népszava. 1994. március 16.

[38] Konrád György: Május nyolcadika határozott ítélete. Népszabadság, 1994. május 11. Uő.: A polgárnak joga van tudni. Magyar Hírlap, 1994. június 2.

[39] Krokovay Zsolt: A Charta temetése. Magyar Hírlap, 1994. június 3.

[40] L. Konrád György: Barna eső hull, vegyük elő az ernyőt! Magyar Hírlap, 1993. november 1.

[41] L. Bill Lomax: The Not So Strange Death of Civil Society in East Central Europe. The Hungarian Experience. Előadás az 1995 szeptemberében tartott szófiai nemzetközi konferencián.

[42] L. Körösényi András: Intellectuals and Democracy in Eastern Europe. The  Political  Quarterly,  Vol.  65.  No. 4,   1994. Oct.–Dec.

[43] Miszlivetz Ferenc: A magyar demokrácia válsága 1989 után. Kritika, 1993. április

[44] Körösényi András: Kényszerkoalíció vagy természetes szövetség? In. Kérdőjelek: a magyar kormány… 1994–95. Szerk.: Gombár Csaba et alia. Korridor, Budapest, 1995.

[45] L. még: Bozóki A.: Visszatérés a modernizáláshoz? Liget, 1995. április

[46] L. erről: Konrád–Szelényí: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Első megjelenés: New York: Harcourt, Brace, Jovanovich, 1979; Alvin Gouldner: The Future of Intellectauls and the Rise of a New Class. Oxford University Press, 1979

[47] Fehér Ferenc–Heller Ágnes: Kelet Európa „dicsőséges forradalmai”. T-Twins, Budapest, 1992, 7. old.

[48] L. Kis János: A polgár mint varázsló. Kritika, 1993. április

• Befejezetlen jelen