„A történelem fintora, hogy a »demokratikus átalakulás« mai irodalmánál többet mondhat Kelet-Európa helyzetéről mindaz, amit amerikai tudósok korábban a latin-amerikai demokráciák összeomlásáról írtak.” (Jowitt, 1992, 220. o.) Jowitt nincs egyedül az aggodalmával: a történelem fintora az is, hogy a kelet-európai demokráciák egyensúlyvesztésének, bukásának forgatókönyvét alaposabban kidolgozta a politikatudomány, mint a kommunizmus összeomlásáét valaha is. Csakhogy a valóságos politikai trendek meghazudtolják a katasztrófajóslatokat. Bármily meglepő ez sokaknak: a demokrácia mintha mégiscsak gyökeret verne a térségben, mindenekelőtt Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovéniában, a balti államokban, Bulgáriában, Romániában, de még talán másutt is.
A pesszimizmus három „iskolája”
Sokszor hallani, hogy Kelet-Európában azért rosszak a demokrácia esélyei, mert a kommunizmus alatt nem jöhettek létre előfeltételei. A kelet-európai rendszereket az érett demokráciákkal összevető elemzések rendre megállapították, hogy az előbbiekben – csak néhány tételt említünk a hosszú hiánylistákról – nincsenek intézményesült politikai pártok, szakavatott politikai vezetők, nincsen felelősségteljes politikai elit, hatékony államapparátus, szervezett civil társadalom, középosztály és polgárság.
Mások a hátrahagyott szellemi öröksége miatt kárhoztatják a letűnt rendszert. A nyájösztönben, a paternalista, hatalmaskodó, illetve jogellenes magatartás apatikus elfogadásában, az egyenlősdi párti értékekben érik újra meg újra tetten a „kommunizmus kísértetét”.
Valóban: az érett nyugati típusú demokrácia sok összetevője hiányzik még Kelet-Európában, és az örökség is lehetne kedvezőbb. Mindebből azonban nem feltétlenül következik, hogy a demokrácia semmilyen formában sem tudna meggyökeresedni. E szempontból tanulságos O’Donnell megállapítása: ha a politikai rendszereket olyan sajátosságok alapján próbáljuk leírni, amelyek nem jellemzőek rájuk, a teleológia csapdájába esünk (O’Donnell, 1993).
Végül a kelet-európai demokráciák összeomlásának irodalma leggyakrabban arra az érvre szokott hivatkozni, hogy a politikai és gazdasági átalakítás egymással összeegyeztethetetlen. Ezt az érvet vagy arra a tapasztalatra alapozzák, hogy gazdasági válságok a múltban nem egyszer politikai rendszerek bukásához vezettek, vagy pedig arra a feltevésre, hogy a piaci reformok kirekesztő és a demokratizálás befogadó logikája szöges ellentétben áll egymással. Ugyanakkor az összeegyeztethetetlenségi tétel egyes képviselői más-más társadalmi csoportok magatartásában látják a demokráciára leselkedő fő veszélyt. Míg Przeworskit főként „a pénzügyi csőddel küzdő kormányokra” és a „frusztrálódó reformelitre” leselkedő „elkerülhetetlen autoritárius kísértések” aggasztják, Ost szerint „az új diktatúrák veszélye Kelet-Európában nem »felülről«, hanem »alulról« jön: az elitnek kedvező gazdasági stratégia által a peremre szorított, s a demagógiára fogékonnyá tett milliós tömegek kiábrándultságából…” (Przeworski, 1991,189–190. o.; Ost, 1992) Commisso és szerzőtársai viszont azt állítják, hogy valójában a vagyonos középosztályok tagjai azok, akik romboló hatású reakcióikkal – kartellekkel, tőkemenekítéssel, beruházásaik visszatartásával –, leginkább veszélyeztethetik a gazdasági szerkezetátalakítást, következésképpen a politikai stabilitást. (Commisso–Dubb–McTigue, 1992, 27–28. o.) Megoszlik a véleményük a várható negatív következmények tekintetében is. A pesszimista jóslatoknak igencsak gazdag választékát kínálják: növekvő és terjedő kollektív tiltakozást (Ekiert, 1993, 31. o.); a politika egész világát félresöprő anómiás mozgalmakat, sztrájkokat és tömeges tüntetéseket, (Ágh, 1991, 119. o.); a demokrácia támogatottságának fokozatos, ám nem kevésbé veszedelmes erózióját (Przeworski, 1991, 190. o., Vorozheikina, 1994, 1. o.). Vannak, akik a posztkommunista társadalmak szétesését tekintik a majdani erőszak katalizátorának (Misztal, 1995), sőt, egyes elemzők még a régió bizonyos országaiban feltámadó nacionalizmus, fajgyűlölet, és etnikai háborúk mögött is a gazdasági válság és a bevezetett reformok keltette elégedetlenséget látják munkálni. (Walton–Seddon, 1994; Ost, 1995). Következésképpen sok politikai elemző attól tart, hogy Kelet-Európa politikai rendszerei az autoritarizmus különféle formáivá: reakciós, nacionalista diktatúrákká, populista autoritarizmussá, a többség zsarnoki uralmává vagy a szellemi elitek diktatúrájává degenerálódnak. (Offe, 1993; Lomax, 1993; Hausner, 1992; Ost, 1992; Kéri, 1991; Ágh, 1994). (Az összeegyeztethetetlenségi tétel irodalmának az ittenitől eltérő szempontú áttekintését és kritikáját adja Greskovits, 1993, 1995; és Bruszt, 1995)
Téves előfeltevések, ideológiai elfogultságok
A baljós előrejelzések alapja nemegyszer a latin-amerikai analógia volt. A Kelet-Európa latin-amerikanizálódásától tartó társadalomtudósok néha az IMF-lázadások példáját idézték fel. Arra a tapasztalatra hivatkoztak, hogy az 1970-es évek végétől az 1980-as évek végéig „…válaszként az adósság megkétszereződése által kiváltott kormányzati gazdaságpolitikára, a társadalmi elégedetlenség egyszeri, de példátlan méretű hulláma csapott át fél Latin-Amerikán. A bádogvárosok lakói, a munkások, és az alsó-középosztálybeliek utcai zavargásokkal, politikai tüntetésekkel és általános sztrájkokkal adtak nyomatékot választásuknak a megélhetéshez való joguk, és a külföldi hitelezők érdekében rájuk mért, újfajta, kétségbeejtő szegénység között” (Walton, 1991).
Csakhogy a szakirodalom pesszimizmusára alaposan rácáfoltak az események. A harmincas évek nagy válságánál is mélyebb és huzamosabb „transzformációs visszaesés” (Kornai, 1993) ellenére eddig egyik katasztrófajóslat sem vált valóra Kelet-Közép-Európában. Sem az átalakulás kezdetén, sem később nem voltak jellemzőek a véres, erőszakos tüntetéshullámok, a hosszan elhúzódó, halálos áldozatokkal járó utcai zavargások és összecsapások, a fosztogatások, az általános politikai sztrájkok. Mindezen ellenállási formák összekapcsolódására pedig végképp sehol sem került sor Kelet-Közép-Európában. Következésképpen egyetlen országban sem kellett „reformdiktatúrát” bevezetni, szakszervezeteket, ellenzéki pártokat betiltani vagy felfüggeszteni. Bár a kormányok vagy a pártok esetenként tettek populista gesztusokat, és használták a populista retorikát, valójában egyetlen esetben sem került sor populista hatalomátvételre vagy populista gazdasági epizódra. (A bomlasztó, erőszakos tiltakozás hiányának okairól lásd Greskovits, 1995; a populista gazdasági kalandokról Greskovits, 1993.)
Ehelyett folytatódott a régió háború utáni – sőt, talán egész huszadik századi – történelmének eddigi leghosszabb demokratikus kísérlete. Mi több, a demokráciára nézve a legnagyobb veszélynek tartott transzformációs visszaesés is véget érni látszik. A szovjet utódállamok kivételével Kelet-Európa mára a növekedés övezetévé vált Lengyelország vagy Szlovákia a leggyorsabb növekedéssel dicsekedhetnek a kontinensen, s a térség egészére vonatkozó előrejelzések is kedvezőek.
Meglehet persze, hogy a jövőben nehéz próbatételek várnak még a kelet-közép-európai új demokráciákra, és egyik-másik borús jóslat később mégiscsak valóra válik. Csakhogy akkor már senki sem okolhatná a transzformációs visszaesést vagy az átalakulás gazdasági stratégiái által okozott kezdeti sokkot.
Következésképpen múlt időben rögzíthetjük: a katasztrófairodalom nagyot tévedett, mert a Kelet új demokráciái válságtűrőnek bizonyultak.
Bármennyire meghökkentő is, nem ez az első ilyen eset a történelemben. Az időben legközelebbi analógia épp Latin-Amerika 1980-as évekbeli története. „A régióra szakosodott kutatókat a latin-amerikai demokrácia jövőjét illetően sötét jóslatokra késztette a térség… példátlanul súlyos válsága.” Csakhogy az újra meg újra fellobbanó IMF-lázadások dacára Latin-Amerika a nyolcvanas években „nagy politikai átalakuláson ment át, ami a demokratikus választásoknak a térség egész eddigi történelmében példátlanul hosszú és kiterjedt sorozatában is kifejeződött”. Az új demokráciák ott is mind túlélték a nyolcvanas éveket. (Remmer, 1991, 778–779. o.)
Miért nem tanultak többet az elemzők a latin-amerikai tapasztalatokból, miért követték el még egyszer ugyanazt az előrejelzési hibát a kelet-európai esetben is?
Az egyik magyarázat, hogy a jóslataik téves elméleti alapokra épültek. Való igaz: ha alaposabban szemügyre vesszük a tranzitológia pesszimista vonulatának elméleti hátterét, Kétségbevonható előfeltevésekkel, sőt ideológiai elfogultsággal is találkozhatunk.
Ami ez utóbbit illeti, érdekes analógiát kínál a Latin-Amerika szellemi életében egykor befolyásos fejlesztési közgazdaságtan Hirschman által elmesélt története. Ezt a közgazdasági megközelítést képviselői „…nem szűk látókörű specialistákként, hanem egy jobb világ víziójának híveiként munkálták ki. Elkötelezett liberálisokként sokan azt hitték, a »jó dolgok együtt járnak«: bizonyosra vették, hogy amennyiben az érintett országok nemzeti jövedelmének növelését célzó erőfeszítések sikerre vezetnek, akkor társadalmi, politikai, és kulturális értelemben is kedvező lesz a hatásuk.” Csakhogy a hatvanas évekre e gondolat híveit meghasonlásba kergette, hogy csalódniuk kellett politikai várakozásaikban, mert Latin-Amerikában egyre-másra visszataszító diktatúrák folytatták a demokratikus rezsimek iparosítási stratégiáit. Korábbi általános optimizmusához képest teljes fordulatot tett a fejlesztés közgazdaságtana. „Mivel a politika minden szempontból a legrosszabb irányba haladt, immár azt kellett bizonyítani, hogy a gazdasági eredmények sem értékelhetők túl sokra.” (Hirschman, 1981 a, 20–22. o.) Politikai kudarcélményeik nyomán a fejlesztés közgazdái az általuk korábban lelkesen támogatott gazdasági modell elkeseredett kritikusaivá váltak.
Feltevésem szerint a nyolcvanas évek Latin-Amerikára és kilencvenes évek Kelet-Európára vonatkozó pesszimista elemzései hátterében is hasonló logika érvényesült, jóllehet a gondolatmenet a fentieknek éppen a fordítottja volt. Az áttörés éveiben, 1989-ben és 1990-ben, a legtöbb politológusnak, politikusnak és politikai tanácsadónak még az volt a véleménye, hogy a kommunizmus bukása nyomán csakhamar megszilárdul a piacgazdaság és a liberális demokrácia. Az egy-két évvel későbbi értékelésekben azonban egyre nagyobb befolyásra jut az új rendszer konszolidációs esélyeivel szembeni bizalmatlanság.
A fejlesztés közgazdáival szemben a szociálisan érzékeny tranzitológusokat bizonyosan nem a politikai fejlemény – az általánosan kívánatosnak tartott demokratizálás – irritálta, hanem a követett gazdasági stratégia. Feltevésem szerint a pesszimista értékelések megfogalmazói valójában főként a gazdasági neoliberalizmus elleni ideológiai elfogultságukat fordították le politikai jóslatokká. Vagyis a katasztrófa-előrejelzések elsősorban a baloldali elemzőknek az uralkodó neoliberális transzformációs stratégia sikerességét illető hitetlenkedését tükrözik vissza, amit a legtömörebben David Ost fogalmazott meg: „a politikai liberalizmust leginkább a gazdasági liberalizmushoz való ragaszkodás veszélyezteti” (Ost, 1995, 178. o.).
Ez a megközelítés képtelen arra, hogy Kelet-Európa átalakulási folyamatait konceptuálisan megragadja. Képtelen, mert az elemzéssel szemben a normativitást és aktivizmust, következésképpen a társadalomtudósok mértéken felüli tanácsadói szerepvállalását ösztönzi. Az irányzat tisztánlátását továbbá azok az elvi előfeltevések is gátolhatják, amelyeket a gazdasági determinizmus, univerzalizmus, és globalizmus címszavai alatt fogok bírálni.
Tanácsadói aktivizmus
Szembeszökő, mily sokszor futnak ki nem pusztán politikai, hanem gazdaságpolitikai „következtetésekre”, „ajánlásokra” és „akciótervekre” a posztkommunista átalakulásról manapság olvasható politikatudományi vagy szociológiai értekezések. Abbeli meggyőződésüktől vezérelve, hogy a politikai katasztrófa elkerülésének egyetlen útja a szociális szempont érvényesítése a neoliberális átalakítás brutális közegében, a politikatudomány és szociológia baloldali művelői – hasonlóan közgazdász és gazdaságpolitikus kollégáikhoz –, szemmel láthatóan maguk is konszenzusra jutottak a demokratikus átalakulás átfogó, sajátos gazdasági feltételrendszerét illetően. Javaslataik között újra meg újra felbukkan a szociális védőháló (Offe, 1993; Walton–Seddon, 1994), a gazdasági reformok fokozatosságának, veszteseik kompenzálásának követelése (Roland, 1992). Népszerű az a gondolat is, hogy a munkavállalókat, illetve képviseleteiket mind a privatizációban és a szerkezetátalakításban, mind a makró-gazdaságpolitika ellenőrzésében kiterjedt, többek között neokorporativista intézményeken keresztül érvényesíthető jogokhoz kellene juttatni. (Ost, 1992; Lomax, 1993) E komplex feltételrendszer akár a valutaalap és a Világbank által támasztott gazdaságpolitikai előírások baloldali ellenkoncepciójának képzetét is keltheti. Persze azzal a különbséggel, hogy sugalmazóinak nincs a kezében sem „korbács”, sem „mézesmadzag”.
Olcsó lenne e helyütt azon ironizálni, hogy a fenti javaslatok nagy része nem több „lépcsőházi” gondolatnál, hiszen a tapasztalat szerint a kelet-európai kormányok szűkös lehetőségeikhez mérten maguk sem tétlenkedtek a szociális és participációs elvek rendeleti és törvényi kereteinek rögzítésében. Nem vonom továbbá kétségbe az átmenet baloldali forgatókönyvei alapjául szolgáló értékválasztások jogosságát sem. De elméletileg elhibázottnak tartom, hogy az uralkodó megközelítés túlzott, közvetlen politikai jelentőséget tulajdonít a szociális és participációs tényezőknek: mintha kizárólag ezek döntenének az új demokráciák életrevalóságáról. Úgy látszik, hogy a gazdaságpolitikai tanácsadásban vezető szerepre aspiráló politikatudósok épp saját területük, a politika viszonylagos autonómiáját hagyták figyelmen kívül: azt, hogy a politikai rendszerek stabilitása sok máson is múlhat, mint a szociális és gazdasági teljesítményükön.
Gazdasági determinizmus, univerzalizmus és globalizmus
Sok átmenetkutató osztja a véleményt, hogy „az új demokráciák tartós fennállása… nagy mértékben gazdasági teljesítményükön áll vagy bukik” (Przeworski, 1991, 189. o.). Szerintem épp az lenne az izgalmas kérdés, mennyire erős a politika gazdasági függősége, továbbá a gazdaságon kívül mi máson „áll vagy bukik” az új demokráciák életrevalósága? Bár lassan megszületőben vannak az effajta kérdésekre adott igényes válaszok (Bruszt, 1994; Tóka, 1995), egyelőre még az az elképzelés uralkodik, hogy a politikát legjobban a gazdaságból érthetjük meg. De ha így van, mi magyarázza, hogy Kelet-Európa (és korábban Latin-Amerika) új demokráciái szemmel láthatóan átvészelték az életszínvonal drasztikus visszaesésével, a szociális bizonytalanság drámai növekedésével járó átalakulási válságaikat. Nyilvánvaló, hogy figyelmet érdemelnek a gazdasági determinizmus elméleti alternatívái, például az a feltevés, hogy „a világ politikai szempontból kevésbé stabil térségeiben a »demokratikus javak« hozzáférhetőségének önmagában is nagy jelentőséget tulajdonítanak” (Remmer, 1991, 779. o.).
Ugyanakkor még a gazdasági elem hangsúlyozott figyelembevétele sem feltétlenül zárná ki a mostaninál nyitottabb és a valóságra érzékenyebb megközelítést. A gazdasági teljesítmény és a társadalmi konfliktusok mértéke közötti fordított arányosságot hangsúlyozó, leegyszerűsítő álláspont régóta vita tárgya a társadalomtudományban. (Hirschman, 1981b; Remmer, 1991; Acuna–Smith, 1994) Nem igaz, állítják a kritikusok, hogy minél rosszabb a gazdasági helyzet, annál gyakoribbak és erőteljesebbek lennének a társadalmi összeütközések és a politikai tiltakozó akciók, de az összefüggés fordítottja sem igazolható. Mindenesetre a válságok nehéz időszaka nem kedvez a kollektív politikai cselekvésnek, mert „feléli az emberek közös érdekérvényesítéséhez szükséges tartalékokat. E hatása erősebb lehet, mint az érdekek sérelméből eredő mozgósító erő” (Rueschemeyer, 1992, 23. o.).
Az önálló politikatudományi elemzés lehetőségeit tovább szűkíti a gazdasági determinista megközelítésnek a kelet-európai folyamatok magyarázataiban nemegyszer túlburjánzó univerzalizmusa. Egyes tranzitológusok a kommunizmus bukását kísérő minden egyes drámai fejleményt – ideértve Csehszlovákia vagy Jugoszlávia összeomlását, a térségben észlelhető nacionalizmust, etnikai ellentétet, rasszizmust és idegengyűlöletet is – nagyrészt a gazdasági nehézségekből, a gazdasági átalakítás során elszenvedett sérelmekből igyekeznek levezetni (Walton–Seddon, 1994, 327. o.).
Míg a – nemegyszer univerzális igénnyel fellépő – gazdasági determinizmus az eltérő típusú társadalomtudományi magyarázatokat teszi látszólag feleslegessé, a pesszimista tranzitológiára ugyancsak nagy hatást gyakorló globalizmus olykor azt nehezíti meg, hogy a kelet-európai átalakulás folyamatairól történetiségükben, azaz egyedi kockázataik és lehetőségeik, továbbá sajátos kimenetelük összefüggésében gondolkodjanak az elemzők. E szemléletben mindaz, ami a térség politikai dinamikáját jellemzi, mindössze alesete lehet a globális gazdasági alkalmazkodással szembeni globális politikai tiltakozásnak, méghozzá nagyjából függetlenül attól, hogy valójában sor került-e ilyenre, vagy sem (Walton–Seddon, 1994, 290. o.).
Kezdetleges egyensúly a gazdasági és a politikai szféra között
A gazdaság és a politika közötti kapcsolat megértéséhez mindenekelőtt azzal a feltevéssel kell szakítanunk, hogy közvetlen összefüggés áll fenn a gazdasági visszaesés vagy a neoliberális reformok és a demokrácia élettartama között. Továbbá érdemes feltenni a kérdést: miután a politikai katasztrófa elmaradt, tetten érhető-e valami másban a transzformációs válságnak és az átalakítási stratégiáknak az új kelet-európai demokráciákra gyakorolt hatása? Segítségünkre lehet a latin-amerikai politikai gazdaságtani kutatás két új áramlata: az egyik a nyolcvanas évek gazdasági válságának politikai hatásaival, a másik a demokrácia mostanában megjelenő új altípusaival, a szegény demokráciák eseteivel foglalkozik.
Az első irányzat legfontosabb közlendője: „Míg a Latin-Amerikával és a harmadik világ más térségeivel foglalkozó kutatások a gazdasági visszaesést rendre a politikai összeomlással hozták kapcsolatba, az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalata szerint a válság jobban értelmezhető kockázatok és lehetőségek együttesét jelentő kihívásként, mint a demokráciára leselkedő puszta veszélyként.” Adatokkal igazolták, hogy míg „az elveszett növekedés évtizede” Latin-Amerikában „a pártválasztás és a választási részvétel bizonytalanságához és ingadozásához vezetett”, sem a szélsőségesség és a politikai instabilitás növekedésére, sem a demokráciák összeomlására nem került sor (Remmer, 1991, 794–795. o.). Ezzel összhangban lévőnek látszanak a kelet-közép-európai választásokról és politikai pártokról közreadott friss kutatási eredmények (Tóka, 1995).
Az átmenet politikájának megértése szempontjából ugyanennyire fontos egy másik latin-amerikanista kutatási irányzat koncepcionális üzenete: a válság és a szegénység közvetlenül nem a demokrácia fennmaradását veszélyezteti, hanem egyes alapvető minőségi jegyeit – reprezentativitását, a szabadságjogok maradéktalan érvényesítésére való képességét, kirekesztő, illetve befogadó vonásainak egyensúlyát – érintheti hátrányosan. A gazdasági feszültségek és a szegénység sújtotta demokráciákat a „delegatív” vagy a „duális” demokrácia fogalmaiban írták le a Latin-Amerikával foglalkozó kutatók (O’Donnell, 1993; Lechner, 1994; Acuna–Smith, 1994).
A fenti megközelítések legnagyobb érdeme, hogy a pesszimista várakozások vagy a teleológia csapdáit elkerülve termékeny, a gazdasági és a politikai szféra között kialakuló kezdetleges, de tartós egyensúlyi állapotok jellegzetességeit megragadó koncepciókhoz jutottak. Épp azon a területen léptek tehát előre, ahol az eddigiekben bírált posztkommunizmus-irodalom koncepcionálisan meddőnek bizonyult.
Nem kétséges, hogy az új kelet-európai rendszereket megragadni törekvő koncepciók még a fenti irodalom tanulságainak feldolgozása után is esetlegesek és töredékesek maradnak. Mindenesetre elengedhetetlennek látszik azon rendszerbeli, szerkezeti, intézményi és egyéb tényezőknek a rendszeres, összehasonlító számbavétele, amelyek szerepet játszhattak abban, hogy az új demokráciák válságtűrőnek bizonyultak: Kelet-Európában még inkább, mint Latin-Amerikában.
Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy miként vált a gazdasági és a politikai szféra közötti kezdetleges egyensúly lehetségessé, miféle gazdasági-politikai kombinációt jelent megléte, és mi okból maradhat tartós az átalakuló Kelet-Közép-Európában. Hipotézisem röviden a következő.
Az a kérdés tehát, hogy miért volt – Hirschmannal szólva – a tiltakozás helyett a kivonulás (Hirschman, 1971) a gazdasági megpróbáltatásokkal szembeni társadalmi fellépés uralkodó formája, továbbá az, hogy miért öltött a tiltakozás, ha mégis sor került rá, olyan formákat, amelyek nem kezdték ki a demokráciát. Kezdetben a szocializmus társadalmi-gazdasági öröksége és a transzformációs visszaesés atomizáló hatása, később pedig a végrehajtott neoliberális reformok szerkezeti és intézményi következményei magyarázzák a jelenséget.
A destabilizáló politikai cselekvést gátak közé szorító szerkezeti, intézményi és kulturális tényezők kövezték ki az utat a tökéletlen piacgazdaság és a fogyatékos demokrácia kezdetleges egyensúlyához ami úgy látszik, tartós is maradhat: azaz alighanem az előre látható jövőben is jellemezni fogja Kelet-Európa új rendszereit.
Rövid távú stabilitás: a kommunizmus öröksége és a válság hatásai
Azok az elemzők, akik azt kutatták, miért kezdődött békésen a kelet-európai átalakulás, és miért maradt békésebb és erőszakmentesebb a latin-amerikai átmeneteknél is, eddig elsősorban az elit szerepét hangsúlyozó magyarázatokat dolgoztak ki (Urbán, 1991; Ost, 1992).
De mi volt a helyzet a társadalom egyéb csoportjaival? A kommunizmus szerkezeti, intézményi és kulturális öröksége egyes elemeinek összehasonlító vizsgálata révén az elitközpontú indoklást társadalomközpontú magyarázatokkal egészíthetjük ki.
A társadalomszerkezeti jellemzőkből ítélve Kelet-Közép-Európában a társadalom többségének nagyobb volt a túlélési tartaléka, mint Latin-Amerikában. Ebből a szempontból alighanem az is fontos tényező, hogy a kelet-európai reformista kormányok ez idáig nem nagyon siették el „koraszülött jóléti államaik” leépítését (Kornai, 1996). Sőt, 1990 és 1993 között a közösségi fogyasztásnak a GDP-n belüli részesedése még növekedett is a régió számos országában. (Erre az összefüggésre Csaba Iván hívta fel a figyelmemet. Az érem másik oldala persze az, hogy az aránynövekedéssel párhuzamosan a szociális szolgáltatásoknak mind a minősége, mind a mennyisége visszaesett.)
Mindenesetre a régióra egyelőre sem a szélsőséges jövedelmi egyenlőtlenség, sem a harmadik világbeli szegénység, sem a latin-amerikai ütemű és mértékű urbanizációval együtt járó koncentrált és politikailag robbanékony nagyvárosi nyomor nem jellemző. Az olyan kulturális tényezők hatása, mint az általában magasabb műveltségi szint vagy a politikai erőszak rendszeres puccsok és zavargások táplálta élő tradícióinak hiánya tovább csökkentené az erőszakos tömegakciókra, zavargásokra, agresszív tüntetésekre való hajlandóságot. Igaz, a posztkommunista térségben is vannak kétségbeejtő helyzetben tengődő szegények. Az ő helyzetük annyiban tér el a latin-amerikai sorstársaikétól, hogy létszámuk kisebb, atomizáltabban élnek, így nehezebben szervezhetők. De aligha csak ez az oka, hogy a kollektív politikai cselekvés számukra túlságosan nehéz feladatnak bizonyult: a lehetséges szervezőik és szövetségeseik is hiányoztak (Greskovits, 1995b). Emiatt tartalékok híján is türelemre és várakozásra voltak ítélve.
Annak ellenére, hogy egyfelől a munkások száma és szervezettsége Kelet-Közép-Európában általában meghaladja a Latin-Amerika országaira jellemző mértéket, másfelől pedig a szakszervezetek uralják a gazdaság stratégiai ágazatait, eddig a sztrájkfegyvert sem igen kellett a politikai stabilitást veszélyeztető fenyegetésnek tekinteni. Ez többek között azért alakulhatott így, mert kezdetben (Lengyelország kivételével) nagyrészt hiányzott az egymással is versengő kelet-közép-európai szakszervezetek hitelessége. Később pedig az életkörülmények gyors romlása és a radikálisan növekvő munkanélküliség nehezítette meg még inkább a kollektív cselekvés konfliktusos formáinak alkalmazását (ez alól Lengyelország is egyre kevésbé kivétel). További ok lehet, hogy a szakszervezetek – megcsappant hitelük helyreállítására tett erőfeszítéseik során – a számukra is kockázatos nyílt munkahelyi konfliktusok kirobbantása helyett sokszor a menedzsmenttel való kooperáció stratégiáit részesítették előnyben. Kelet-Közép-Európában tehát nem csupán a szegények, de a nagyobb létszámú és befolyású munkások is jórészt nagyobb türelemre kényszerültek a megpróbáltatásokkal járó reformokkal szemben, mint például Latin-Amerika „lázadó országaiban”.
Jóllehet más és más formában és különböző mértékben, de a népesség minden csoportja előtt mindvégig nyitva volt a „kivonulás” útja: közelebbről az alámerülés az informális gazdaságba. A második gazdaság, a formális és az informális, a legális és az illegális közötti elmosódott határok, továbbá következményük, a jogrenddel szembeni ambivalens viszony jórészt az előző rendszer öröksége. Nem kétséges, hogy a politikai stabilitás szempontjából nem csupán előnyös örökség ez, hiszen az adócsalástól a fekete foglalkoztatásig, az illegális utcai kereskedelemtől a csempészésig és az állami vállalati vagyon kilopkodásáig, a kábítószer-kereskedelemtől a maffiáig burjánzó informális és illegális tevékenység különféle formáinak nagyon is eltérő politikai következményei lehetnek. Mégis, amennyiben a nem kriminális „kivonulási” formák gazdagsága a romboló hatású tömeges tiltakozás alternatívájának tekinthető, a politikai stabilitáshoz a posztkommunista gazdaságok kiterjedt informális szektora is hozzájárulhatott, legalábbis rövid távon (Sík, 1994).
Bárhogy volt is, politikai értelemben nem csupán a szegények és a munkások kényszerültek kivárásra vagy „kivonulásra”. Türelemre voltak ítélve a társadalom azon csoportjai, például az idősek is, akiknek a romló életkörülményeikkel szembeni tiltakozási lehetősége már csak az életkorukkal és egészségi állapotukkal összefüggő okokból is, lényegében a gazdasági reformok vagy reformerek elleni szavazásra korlátozódott. Ebből a nézőpontból jórészt hasonló helyzetben voltak a falusi társadalom tagjai is.
Az előző rendszernek az a társadalomszerkezeti öröksége, hogy Kelet-Európában jóval nagyobb a politikailag potens népességen belül az idős korúak és a falusiak aránya, mint például Latin-Amerikában, ami az eddigieken túl újabb szempontot nyújt annak megértéséhez, miért nem a zavargások, a tüntetések vagy a sztrájkok, hanem a szavazás lett a szociális tiltakozás fő politikai módszere. Ez pedig több időt biztosít a válságkezelésre és a gazdasági reformok konszolidációjára, és tervezhetőbbé teszi az időigényes és kockázatos intézkedéseket is. Következésképpen Kelet-Közép-Európában a politika és a gazdaságpolitika közötti kölcsönhatás olyan, hogy általában nagyobb a lehetőség a demokratizáció és a piaci reformok konszolidált és párhuzamos előmozdítására, mint ezt a negatív próféciák szerzői gondolták.
A fentieket szem előtt tartva most már arról is szót kell ejteni, mi jellemzi a válság és a gazdasági átmenet körülményei közepette születő új demokráciákat.
Milyenek az új demokráciák?
Ha a magyar esetet tekintjük példának, mindenekelőtt olyan demokráciák, amelyeket sokszor nem demokratikus eszközökkel: kirekesztő és titkos elittárgyalásokkal, paktumokkal, megállapodásokkal építenek (O’Donnell–Schmitter, 1986).
Továbbá mindegyik kelet-európai új rendszer szegény demokrácia, amely – a rendszerváltással kapcsolatos várakozásokkal ellentétben – gazdasági okokból képtelen a sokáig háttérbe szorított vagy újabban marginalizálódó társadalmi csoportok és a gyorsan lecsúszó középosztályi rétegek mégoly jogosult követeléseinek teljesítésére is.
Ily módon a kelet-európai új demokráciák – mindenekelőtt ami a gazdaságpolitika, illetve a vele összefüggő politikai helyzetek ellenőrzését illeti – erősen kirekesztő vonásokat mutatnak fel. Ezért bizonyos mértékig alkalmazhatónak látom az Acuna és Smith által kidolgozott demokráciatipológát. Osztályozásukban aszerint különböztetik meg egymástól a demokratikus rendszereket, hogy milyen politizálással válaszolnak a kormányaik a gazdasági nehézségekkel együtt járó szociális és politikai feszültségekre. Az előbbieknek megfelelően úgy vélem, hogy Kelet-Közép-Európában a demokráciák „minőségromlása”, a szorító gazdasági helyzethez való hozzáidomulása, inkább megelőzi, mint követi a gazdasági sérelmekből eredő (ám valójában többnyire elmaradó) tiltakozást.
Ezzel a módosítással együtt úgy látom, hogy a legtöbb új keleti demokrácia elhelyezhető lenne az Acuna és Smith által leírt típusok közül kettő, a „neoliberális gazdasági stratégiával párosított, részleges és kirekesztő demokrácia”, illetve a „duális demokratikus rezsim” közötti tartományban.
Az első típusban „a demokratikus rendszer uralmi képességét a »civil társadalom bénultságára« alapozzák, ami a társadalom cselekvő erői atomizálódásának, valamint a társadalom- és gazdaságpolitika kirekesztő jellegű tervezésének és végrehajtásának folyománya”. (Acuna–Smith, 1994, 43. o.) Kelet-Európa számos reformista kormányára, jóllehet országonként és időszakonként eltérő mértékben, jellemző volt az imperatív stílusú gazdaságpolitika, azaz a döntések és végrehajtásuk elszigetelése a gazdasági érdekképviseletektől, a politikai erőktől, és általában a társadalomtól. (Hausner, 1993; Greskovits, 1996, 51. o.)
Ugyanakkor egyes országokban az egyszerű kirekesztés mellett vagy helyett másfajta stratégiák, a bevonás és kirekesztés között egyéb módon egyensúlyozó demokratikus formák is érvényesültek. Ami például a magyar rendszert illeti, inkább a duális demokrácia típusát érzem találónak. A duális demokratikus rendszerben az állami elitek politikai és anyagi kompenzációt, továbbá a szervezeteik tiszteletben tartását ajánlva szövetséget kötnek az ellenzék stratégiai jelentőségű kisebbségével. E szövetséget a kihagyott társadalmi szereplők partvonalra szorítására, közösségi cselekvési kapacitásuk szétzúzására vagy semlegesítésére is felhasználják. „Ami a duális demokratikus rendszert egyéb rendszerektől… megkülönbözteti, az a kirekesztés magas aránya a bevonáshoz képest; és hogy a rendszer stabilitása ezen, valamint a fő politikai szereplőknek az arányok fenntartására irányuló szándékán nyugszik” (Acuna–Smith, 1994, 47. o.). Ha figyelembe vesszük, viszonylag mily nagy az utód-szakszervezeti bürokráciák és a kapitalistává vált korábbi elitek befolyása a posztkommunista rendszerek többségében, akkor aligha kétséges, sok helyütt szinte magától adódott: kit érdemes bevonni, és kit szabad kirekeszteni.
Ami viszont a társadalomnak e menet közbeni érdekegyeztetésből és érdekérvényesítésből kihagyott többségét illeti, számukra, mint korábban említettem, aligha maradt más esély, mint hogy sérelmeiket a demokratikus eljárásokon keresztül, tiltakozó szavazataik révén próbálják orvosolni. Ezzel a tapasztalat szerint rendszeresen meg is próbálkoztak, ami azzal a demokrácia megszilárdulása szempontjából kedvező következménnyel járt, hogy a szavazás, mint a befolyásolás domináns – a többség számára egyetlen – lehetősége meglepő gyorsasággal intézményesült.
Fontos kérdés tehát: hatékony eszköze-e a gazdasági és szociális érdekérvényesítésnek a demokratikus szavazás a mai Kelet-Európában. A válaszom jórészt negatív: a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy a választók rendre leszavazzák a közvetlen érdekeiket sértő gazdaságpolitikát, aztán hamarosan tanúi lesznek visszatérésének – egy másik pártlobogó alatt.
Mindez még valószínűbbé teszi, hogy sok tekintetben Kelet-Európában is érvényesek a harmadik világ szegény demokráciáival szemben felhozott minőségi kifogások. Felmerülhet például, hogy a befogadás és a kirekesztés között elsietetten és szűkkeblűen vonták meg a választóvonalat a kelet-európai elitek, a fenntartott status quo túlontúl szűk érdekeket reprezentál, de túlságosan nagy csoportokat szorít a politikai partvonalon túlra. Kétséges az is, hogy mennyire alkalmasak e rendszerek a demokrácia liberális mozzanatainak, vagyis a szabadságjogokhoz kapcsolódó elemeinek kibontakoztatására.
Izgalmas kérdés végül: várhatóan meddig marad mindez így.
Középtávú stabilitás: a neoliberális stratégia strukturális következményei
Feltevésem szerint a tökéletlen piacgazdaság és a fogyatékos demokrácia kezdetleges egyensúlyán alapuló új társadalmi alakulat tartós lesz, azaz Kelet-Közép-Európának nemcsak a jelenére, hanem a belátható jövőjére is jellemző marad. Látványos rövid távú eredmények nélkül és alighanem sokáig folytatódik majd az araszolgatás a teljesebb egyensúly felé. Sokáig igaz lesz még, hogy a gazdasági előrelépésért a demokrácia fogyatékosságaival, a demokrácia fenntartásáért vagy kiteljesítéséért ellenben a gazdasági reformok radikalizmusának visszafogásával kell fizetni.
Még középtávon is alig-alig látszik, mi segítené rá Kelet-Európa rendszereit egy olyan fejlődési pályára, amely kezdetleges egyensúlyuk kiteljesedése felé vinné őket. Ebből a szempontból sem a nemzetközi helyzet, sem a belső körülmények nem adnak okot túlzott optimizmusra.
Ugyanakkor a visszalépés, az egyensúlyvesztés, a politikai káosz, a parancsuralmi politikai rendszerek vagy a parancsgazdaságok ilyen vagy olyan formáinak visszatérte még valószínűtlenebbnek tűnik.
Kelet-Európa rendszereinek jövőjére nézve is érvényesnek tartom, amit O’Donnell az új latin-amerikai demokráciák kilátásairól állított. „Többnyire nincs kilátás nyílt autoritárius regresszióra, de a képviseleti jelleg teljesebb intézményesülésére”, illetve – mint írásom hangsúlyozza – a gazdaságpolitika feletti társadalmi ellenőrzésre vagy a szabadságjogok területén tett lényeges előrelépésre sem (O’Donnell, 1992, 2. o.).
A kelet-európai reformeliteknek – Przeworski hiedelmével ellentétben – egyáltalában nem kell „elkerülhetetlen autoritárius kísértések” foglyává válniuk, vagy „érdekeiket mindenáron, még a demokrácia rovására is védelmezniük” (Przeworski, 1991, 187. o.). Egyszerűen azért nem, mert ilyesmire semmi szükségük sincs, és a továbbiakban sem lesz: a társadalom többsége nem képes megakadályozni, hogy az elit keresztülvigye az általa előnyben részesített gazdasági stratégiát.
Megfordítva az sem valószínű, hogy a társadalom vezető csoportjai a befogadóbb, a gazdasági átmenet fölötti ellenőrzést kiterjesztő demokratikus stratégiák irányába mozdulnának el. Ennek ellene szól, hogy a gazdaságpolitikai napirendjüket alighanem jó ideig túlterhelik még a makrogazdasági stabilitással, az adósságszolgálattal, végül – egyes országok esetében – az európai csatlakozás követelményeinek teljesítésével összefüggő tételekkel. Nem úgy fest, hogy e prioritások – illetve politikai következményeik – megkérdőjelezésére a közeljövőben jelentékeny politikai erő szerveződhetne Kelet-Közép-Európában.
Ezzel szemben szerintem semmiképp nem lehet kizárni, hogy a reprezentativitás, illetve a gazdasági stratégia feletti társadalmi ellenőrzés nemrégiben kiépült, törékeny intézményeinek befolyása még gyengülhet is a közeli jövőben. Lehetséges, hogy a domináns koalíciók tagjai és szervezetei csakhamar az eddigieknél is eredményesebben szorítják majd ki a civil társadalomból jött kihívóikat és riválisaikat a politikai porondról. Ez alighanem középtávon is esélytelenné teszi a szociáldemokrata jellegű átmenet-stratégiákat. Az is valószínűvé teszi a dolgok ilyetén alakulását, hogy a neoliberális stratégia gazdaságszerkezeti következményei romboló hatást gyakorolnak ugyanezen stratégia kárvallottjainak – azaz elsősorban bizonyos munkás- és alkalmazotti rétegek, alsóközép-osztályi és szegénycsoportok, továbbá piaci és politikai szervezeteik, sőt, általában véve a baloldal – kollektív cselekvési képességeire. Ha a neoliberális reformok legfeljebb erőtlen ellenállásba ütköztek bevezetésükkor, akkor végrehajtásuk még inkább kihúzza a talajt esetleges ellenfeleik lába alól. Ezt az állításomat alátámasztják a gazdasági struktúraváltás részben Nyugat-Európában, részben pedig Latin-Amerika neoliberális stratégiát folytató országaiban megfigyelt társadalmi és politikai következményei.
A kelet-európai gazdasági átmenet egyik legszembetűnőbb gazdaság- és társadalomszerkezeti következménye egyrészt a magántulajdonban lévő ipari, de még inkább a szolgáltatási vállalkozások munkaadói szerepének drámai megnövekedése, másrészt pedig az, hogy a foglalkoztatásban egyre nagyobb a kisüzemek jelentősége.
A fejlett Nyugat-Európa egyes szakértői az ottani hasonló irányú, jóllehet kevésbé radikális trendeknek is fontos politikai jelentőséget tulajdonítottak: velük hozták összefüggésbe a nyugati szociáldemokrácia alkonyát. Pontusson például nem csupán azt emeli ki, hogy a szerkezetváltás nyomán visszaesett a szakszervezeti szervezettség, s ezzel jócskán meggyengült a baloldali pártok választási gépezetének tömegbefolyása. Arra is rámutat, hogy a meggyengült szakszervezetek figyelme az országos jelentőségű, a baloldali pártoknak nyújtott politikai támogatással előre vihető ügyek helyett a lokális problémák, például az üzemi technológia és a helyi munkakörülmények felé fordult. Következésképpen Nyugat-Európa baloldali pártjai jóval kevésbé számíthattak a szakszervezetek biztos „szavazatszállítmányaira” mint korábban, s ez – például Svédországban vagy Nagy-Britanniában – a választási teljesítményükön is meglátszott (Pontusson, 1995).
Mi indokolná, hogy a hasonló jellegű – igaz, a nyugat-európaiaknál nagyságrendileg gyorsabb – szerkezeti folyamatoktól az ottanitól gyökeresen eltérő politikai hatást várjunk Kelet-Európában? Hiszen e régióban nemcsak azt tapasztalni, hogy az aktív dolgozók szervezettsége hipp-hopp 30-40 százalékra zsugorodott a korábbi képletes 100 százalékról, de az is kétséges, hogy a munkások és alkalmazottak érdekképviselete szempontjából mire elegendő, illetve pontosan mire irányul a maradék szakszervezeti befolyás. Ami például a magyar szakszervezeti mozgalmat illeti, nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az MSZOSZ uralta mozgalom valójában csak ott erős, ahol vezetésének bürokratikus gyakorlata érvényre juthat: az önálló politizálásban, a különféle tripartit struktúrákban, bizottságokban, a tb-önkormányzatokban. Ezzel szemben gyengék a gyökerei a mindennapi munkaügyi kapcsolatok színterén és tagjai tömegének nyújtott érdekvédelmi és egyéb szolgáltatásokban.
Ez annál inkább aggasztó, minthogy az említett szerkezetváltási folyamaton kívül a közeli jövőben egy másik trend is érvényre juthat Kelet-Európában. Az informális gazdasági tevékenységgel összefüggésben terjedő kétes és bizonytalan foglalkoztatási formákra gondolok. Hogyan értékelnénk például, ha a várva várt magyar exportoffenzíva és növekedési siker mögött a hazai vagy a bevándorolt munkaerő egyre szélesebb csoportjainak teljes kiszolgáltatottsága és alávetettsége lenne a fő versenyképességi tényező?
E trend várható szociális és politikai hatásairól már nem Nyugat-Európában, inkább Latin-Amerika néhány, neoliberális műtéten átesett országában tájékozódhatunk. Chile újkeletű gazdasági expanziójának egyik kritikus elemzője például azt állítja, hogy annak költségeit a – hosszú idő után ma újra kereső – alsó-középosztályok fizetik. „A kétes és bizonytalan foglalkoztatást a munkahely bizonytalansága, a darabbérrendszer, a rossz munkakörülmények, merev szakosodás, a továbbképzési lehetőségek, valamint a vállalaton belüli mobilitás elérhetetlensége, a kollektív érdekegyeztetés hiánya, néha pedig a munkahelyen uralkodó parancsuralmi légkör jellemzi.” Mindez sokszor azzal is kiegészül, hogy a munkavállalókat szerződés nélkül, alacsony bérért veszik fel (Díaz, 1994, 23. o.).
Valószínűnek látszik, hogy a foglalkoztatási formák ilyen radikális átalakulása – a Nyugat-Európa példáján érzékeltetett trendekhez hasonlóan – olyan társadalmi változásokat jelez, amelyek előbb-utóbb a politika gyökerénél is éreztetik a hatásukat: amint én látom, további, drasztikus szerkezeti adaptációra késztetik majd a baloldali és populista ideológiával fellépő mozgalmakat és pártokat Kelet-Európában csakúgy, mint másutt a világban.
Nehéz ma még pontosat mondani a politikai alkalmazkodás várható irányairól. Ebből a szempontból mégis érdekesnek tartom, amit a latin-amerikanisták a térség két legnagyobb és legbefolyásosabb populista mozgalma, az argentin perónista párt, és a mexikói PRI drámai átalakulásáról írtak (Gibson, 1995; Heredia, 1995).
Mindenekelőtt megváltozott a két párt által képviselt gazdasági program: az állami vezérlésű importhelyettesítő fejlesztés helyett ma a perónista párt, a PRI is a neoliberális fejlesztési program elkötelezett híve.
Ennek megfelelően a két párt az utóbbi évtizedben teljesen átalakította a gazdasági ideológiáját és retorikáját. Salinas egykori mexikói elnök és pártvezér a korábbi, etatista és korporatista „forradalmi nacionalizmus” helyett a „szociál-liberalizmus”, Menem argentin elnök pedig a perónista, állami vezérletű fejlesztés helyett a „népi piacgazdaság” eszméit propagálta.
Mind a két párt nagyrészt lebontotta azt a korporatív intézményrendszert, ami korábbi koalíciós támogatóinak a gazdaságpolitikája feletti ellenőrzést biztosította.
Ugyanakkor átalakították a politikai támogatás mozgósítására használt intézményi gépezetet is: míg korábban a nagyvárosi szavazókat a szakszervezetek mobilizálták, a vidéki szavazatokat pedig a helyi népvezérek szállították, mostanra ezek szerepe egyre inkább háttérbe szorult a szavazatgyűjtésben. Helyüket és funkcióikat egyre növekvő mértékben az internacionális nagytőke által finanszírozott médiakampányok veszik át.
Az utóbbi fejlemény arról is tanúskodik, hogy a két párt gyökeresen átrendezte politikai koalíciós bázisát. Míg régebben mindkét párt a nagyvárosi, belpiacra orientált tőkéscsoportokra, a szervezett munkásokra, továbbá a szegény vidékre támaszkodott, addig mára a legszegényebb szavazókat az exportorientált, világpiacba integrálódó, diverzifikált nagytőkével és a vállalataiban foglalkoztatott, kivételezett helyzetű munkáscsoportokkal hozza össze. A nemzetközileg integrált, új nagytőkés csoport az adott országokban példátlan módon közvetlen politikai felelősséget, miniszteri tárcákat, kormánybizottsági főszerepeket is vállalt (uo.).
Sok érv szól amellett, hogy e változások az említett új strukturális trendek politikai kísérői. Ha az iménti kép hiteles és általánosítható, az aligha jó hír az átalakuló Kelet-Európának.
Bár a demokráciák bukását előrejelző próféciák meggyőzően cáfolhatók, kelet-európaiként is jól értem az alábbi elemzésből áradó rezignációt. „E rezsimek egyelőre az egyidejűleg végrehajtott, a várakozások szerint destabilizáló gazdasági reformok ellenére is megőrizték egyensúlyukat… ugyanakkor a hatalommegosztásnak nem sok jelét látni a térség új demokráciáiban. Tanúi vagyunk a tőkéscsoportok aktívabb politikai szerepvállalásának, annak, hogy informális, de nyíltabb módszerekkel férnek hozzá az államapparátushoz… Ez az az új uralmi koalíció, ami paradox módon a demokrácia – az ilyesfajta demokrácia – támogatójának mutatkozott. Ez az egyetlen játék, amit ma Latin-Amerika-szerte játszani lehet” (Schamis, 1995, 36–37. o.).
És Kelet-Közép-Európában?
Hivatkozások
Acuna, C. H.–Smith, C. W. (1994) „The Political Economy of Structural Adjustment: The Logic of Support and Opposidon to Neoliberal Reform”, William C. Smith, Carlos H. Acuna és Eduardo, A, Gamarra (szerk.), Latin American Political Economy in the Age of Neoliberal Reform. Theoretical and Comparative Perspectives for the 1990s. Transaction Publishers. New Brunswick (USA) and London (UK)
Ágh, A. (1991) „Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View”, Szoboszlai, Gy. (szerk.) Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Magyar Politikatudományi Társaság, Budapest, 1991
Ágh, A. (1994) „The Revival of Mixed Traditions: Democracy and Authoritarian Renewal in East Central Europe”, Democratic Modernisation in the Countries of East Central Europe című essexi konferencián elmondott előadás szövege
Bruszt, L. (1994) „Why on Earth would Eastem Europeans Support Capitalism. Democracy, Capitalism, and Public Opinion”, Political Science Department, Central European University, sokszorosított gépirat
Bunce, V. (1994) „Can we compare Democratization in the East Versus the South?” Az American Association for tbe Advancement of Slavic Studies éves találkozóján felolvasott előadás szövege
Bunce, V. (1993) „A »Transition to Democracy«?”, Contention, Vol. 3, No. l. Fall, 1993
Commisso, E.–Dubb, S.–Mc Tigue, J. (1992) „A populizmus illúziója Latin-Amerikában és Kelet-Európában”, Mozgó Világ, 1992. 8. sz.
Croan, M.–Skidmore, Th. E.–Ost, D.–Graham, L. S. and Hershberg, E. (1992) „Is Latin America the Future of Eastern Europe?” Problems of Communism, May–June, 1992
Díaz, A. (1993) „Restructuring and the New Working classes in Chile”, UNRISD Discussion Paper, Nr. 47.
Dobry, M. (1992) „Problems and Illusions in the Study of Transition to Democracy”, Sisypbus. Social Studies. IFiS Publishers, IPS Publishers Warsaw, 1992
Eckstein, S. (1989) „Power and Popular Protest in Latin America”, Eckstein, S. (szerk.) Power and Popular Protest. Latin American Social Movements. University of California Press. Berkeley, 1989
Ekiert, G. (1993) „Public Participation and Politics of Discontent in Post-Communist Poland, 1989-1992”, Harvard University, Minda de Gunzburg Center For European Studies. Program on Central and Eastem Europe Working Paper Sertés Nr. 30.
Gibson, E. „Populism Across Developmental Eras. Rural and Urban in the Transformation of the PR1 in Mexico and Peronism in Argentína”, az American Political Science Association 91. éves találkozóján elmondott előadás szövege, Chicago, 1995. augusztus 31 .–szeptember 3.
Greskovits, B. (1995a) „Demagogic populism in Eastem Europe?” Telos, Nr. 102. Winter, 1995
Greskovits, B. (1995b) „Hungerstrikers, the Unions, the Government and the Parties. A Case-study of Hungarian Transformation: Conflict, the social Pact and Democratic Development”, University of Essex, Centre for European Studies. Occasional Papers in European Studies 6.
Greskovits, B. (1994) „Is the East Becoming the South? Where Threats to Reforms May Come From?” A Nemzetközi Politikatudományi Társaság XVI. Világkongresszusára (Berlin, 1994. augusztus 21–25.) készült előadás
Hausner, J. (1992) „Populist Threat in Transformation of Socialist Society”, Friedrich Ebert Foundation Poland. Economic and Social Policy No. 29. Warsaw, December, 1992.
Heredia, B. „Capital Emboldened: State-Business Relations in Post-Reform Mexico”, az American Political Science Association 91. éves találkozóján elmondott előadás szövege, Chicago, 1995. augusztus 31 .–szeptember 3.
Hirschman, A. O. (1970) Exit, Voice, and Loyalty, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts and London, England
Hirschman, A. O. (1981a) „The Changing Tolerance for Income Inequality in the Course of Economic Development”
Hirschman, A. O. (1981b) „The rise and decline of development economics”, Hirschman: Essays in Trespassing. Cambridge University Press, 1981
Jowitt, K. (1992) „The Leninist Legacy” in Banac, I. (szerk.) Eastern Europe in Revolution, Cornell University Press. Ithaca and London
Kéri, L. (1991) Összeomlás után, Kossuth Kiadó, Budapest, 1991
Kornai, J. (1993) „Transzformációs visszaesés.” Közgazdasági Szemle, No. 7-8., 1993
Kornai, J (1996) „Az állampolgár és az állam: a jóléti rendszer reformja”, Mozgó Világ, 1996, 2.
Lechner, N. (1994) „Market Society and the Changing Pattern of Politics” (A Nemzetközi Politikatudományi Társaság XVI. Világkongresszusára (Berlin, 1994. augusztus 21-25.) készült előadás
Lomax, B. (1992) „From Death to Resurrection: The Metamorphosis of Power in Eastern Europe.”, 1992. kézirat.
Misztal, B. (1995) „At the beginning there was non-vilolence… Social movements, protest cycles and the collapse of the Communist World” Notre Dame Occasional Paper, 1995
O’Donnell, G. (1992) „Delegative democracy?” The Helen Kellogg Institute for International Studies. Working Paper, No. 172.
O’Donnell, G. (1993) „On the State, Democratization and some Conceptual Problems (A Latin American View with Glances at some Post-Communist Countries.)” World Development, Vol. 21. Nr. 8. August, 1993
Offe, C. (1993) „The Politics of Social Policy in East European Transitions: Antecedents, Agents and Agenda of Reform.” Social Research, Vol. 60.
Ost, D. (1995) „Labor, Class, and Democracy: Shaping Political Antagonisms in Post-Communist Society”, Bewerly Crawford (szerk.), Markets, States and Democracy. The Political Economy of Post-Communist Transformation, Boulder: Westview.
Ost, D. (1992) „Labor and Societal Transition”. Croan, M.-Skidmore, Th. E.-Ost, D.-Graham, L. S. and Hershberg, E., Is Latin America the Future of Eastem Europe? Problems of Communism, May-June, 1992
Pontusson, J. (1995) „Explaining the Decline of European Social Democracy: the Role of Structural Economic Change” Cornell University. Department of Government. January, 1995. Kézirat
Przeworski, A. (1991) Democracy and the Market. Political and Economic Reforms in Eastern Europe and Latin America. Cambridge University Press, 1991
Remmer, K. (1991) „The Political impact of Economic Crisis in Latin America in the 1980s” American Political Science Review.
Volume 85. No. 3. September, 1991
Rueschemeyer, D. (1992) „The Development of Civil Society after Authoritarian Rule.” Brown University and Swedish Collegium for Advanced Study in the Social Sciences. November, 1992, kézirat
Schamis, H (1995) „Collective Action, Institution Building, and the State: The Politics of Economic Reform in Latin America” Department Of Government, Cornell University, az American Political Science Association 91. éves találkozóján elmondott előadás szövege, Chicago, 1995. augusztus 31 .–szeptember 3.
Tóka, G. (1995) „Political Parties and the Bases of Party Support in East Central Europe”, a „Consolidating the Third Wave Democracies: Trends and Challenges” című konferenciára (Taipei, 1995. augusztus 27-30.) készült előadás.
Urbán, L. (1991) „Why was the Hungarian Transition Exceptionally Peaceful?” Szoboszlai Gy. (szerk.), Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Hungarian Political Science Association, Budapest
Vorozheikina, T. I. (1994) „Latin American Experience of the 1980s and Some problems of Socio-Political Transformation Russia” (kézirat), megjelenés alatt: Polish Yearbook of International Affairs, 1994
Walton, J.–Seddon, D. (1994) Free Markets and Food Riots. The Politics of Global Adjustment Blackwell, Oxford, UK, and Cambridge USA
Walton, J. (1989) „Debt, Protest and the State in Latin America”, Eckstein, S. (szerk.) Power and Popular Protest. Latin American Social Movements. University of Califomia Press, Berkeley, 1989
- Játéktér [6]