Már tartott a háború, amikor Bosznia-Hercegovina miniszterelnök-helyettese lett. Mekkora mozgásterük maradt?
Amikor kitört a háború, én azon az állásponton voltam, hogy a kormányban csak azok a pártok kapjanak helyet, amelyek egy szuverén, demokratikus, többnemzetiségű Boszniáért harcolnak, nemzetközileg elismert határain belül. A kormány második embereként engem bíztak meg mindazzal, ami nem gazdaság és nem hadügy: vallás, tanügy, oktatás, tudomány, humanitárius ügyek szervezésével. Hatáskörömbe tartozott az ENSZ-szel, és a különböző humanitárius szervezetekkel való kapcsolattartás is.
Hogyan tudtak együttműködni az ENSZ-szel?
Két ellentétes álláspont alakult ki az ENSZ szerepével kapcsolatban. Az egyik tábor azt akarta, hogy bánjunk velük minél finomabban, simulékonyabban, örüljünk, hogy egyáltalán elküldték alakulataikat. A másik tábor viszont az egyenrangú együttműködés híve volt, hiszen mi akkor már az ENSZ tagjai voltunk. Én ehhez a második csoporthoz tartoztam, mert tudtam, kivel állunk szemben: tudtam, hogy az ENSZ gigantikus, bürokratikus építmény, mely állandó önigazolásra kényszerül. Ha mi nem kezdünk udvarolni neki, hanem autonómiánkat megőrizve, aktív együttműködésre törekszünk, ez a túlburjánzó szervezet is feleszmél, aktivizálja önvédelmi mechanizmusait, és így bennünket is megvéd.
Mennyire igazolódott be ez a feltételezés?
Szarajevó örömmámorban úszott, amikor megjelent az ENSZ első határozata, amelyben először nevezte nevén az agresszort. Ahogyan az idő múlt, úgy foszlottak szerte az álmaink. Olyan volt ez, mint az infláció: amikor megkapod az első „kemény” dinárt, OK, de amint többet és többet kapsz belőle – a végén milliárdokat –, azon veszed észre magad, hogy olyan szegény vagy mint a templom egere, holott sosem volt ennyi pénzed. Ez volt a helyzet az ENSZ-határozatokkal is. Kategorikus álláspontom miatt Morillon tábornok könyvében engem személyesen azzal vádolt meg, hogy ENSZ-ellenes kampányt folytatok, s mint az egész bosnyák kormány legkeményebb tagja, erre a magatartásra sarkallom az egész kabinetet. Amúgy hálás vagyok neki, hogy ezt kimondta, ezzel jó előre engem igazolt: most látjuk igazán, mekkora kudarcot vallott az ENSZ boszniai operációja.
Ez az „ENSZ-tábornokok” tipikus karrierje: „kitöltenek” egy mandátumot Boszniában, könyvet írnak az országról, és előrerukkolnak a ranglétrán?
Bosznia valóban ugródeszka volt az ENSZ-tisztek előmeneteléhez, annak ellenére, hogy ez az akció az ENSZ legnagyobb melléfogása volt: ha nem lettek volna itt, meglehet, sokkal több vér folyt volna, de állítom: rövidebb ideig tartott volna a háború. Az UNPROFOR sokszor úgy viselkedett, mint a jugoszláv néphadsereg: amikor a szerbek kerekedtek felül, némán nézték a történést, de amikor mi ott álltunk a győzelem küszöbén, akkor közénk álltak, hogy úgymond megakadályozzák a további vérontást. Ez volt a szokásos forgatókönyv, amelyet előzőleg Horvátországban is „kipróbáltak”.
Több ízben kértem Hosé Maria Mendelucét, aki a menekültügyi főbiztos helyettese volt: ha a szerbek megállítanak egy élelmiszer-szállítmányt, akkor a BBC, CNN, SKY kamerái előtt nevezze meg nyíltan, ki állította meg a szállítmányt, és ne az ENSZ dajkameséjét ismételgesse arról, hogy „a szállítmányt a szemben álló felek nem engedték tovább”. Mondja csak el, hogy a konvoj útját egy kokárdát viselő szakállas katona torlaszolta el, azt ordibálva, hogy „b… az anyátokat, tovább nem mentek, mert mindenkit megölök, de mielőtt visszafordulnátok, adjátok ide a szállítmány felét”.
Hosé Maria Mendeluce ma az Európa Parlament egyik alelnöke. Tavasszal járt nálunk utoljára: Szarajevó ezernapos ostromának „megünneplése” alkalmából az egyik legrangosabb vendégünk volt: most, amikor semmi köze a városhoz, radikálisabb, mint én, holott korábban a kényelmes „semlegességre” voksolt.
Mit jelent Boszniában a semlegesség?
Az ENSZ a következőképpen képzeli el a semlegességet: adva van két pont, vesznek egy mérőszalagot, megmérik a két pont közti távolságot, elosztják kettővel, ezután azonnal bedugják a fejüket a homokba, mint a struccok. Az igazi semlegesség az lenne, ha az ENSZ belátná: a semlegességi pont a helyzettől függően néha hozzám, néha hozzájuk áll közelebb. Azt kell jelentse, hogy az élelmiszernek meg kell érkeznie, még akkor is, ha azt az egyik fél nem akarja megengedni. Ők viszont, bármi is történjék, félúton mindig megállnak.
Az ENSZ, helyesen, abból indult ki, hogy Európában bizonyos viselkedési normákat úgyis betartanak. Karadzic és környezete viszont terroristákból áll, akik csak a puszta erőszak érvényét ismerik el: az ENSZ ezzel nem számolt eleinte. Azt gondolták, Karadzic fehér ember, európai, államot szeretne, művelt, doktorált, beszél angolul, hát uraim, nekünk egy civilizált emberrel lesz dolgunk! Mára már kijózanodtak.
Sokak szerint a háborút Belgrádból vezénylik. Mennyi köze van az egészhez Slobodan Milosevicnek, Szerbia elnökének?
Karadzic és Mladic tábornok egyaránt Milosevic által kreált kis Frankenstein. Nélküle itt semmi sem történt volna. Milosevic szerintem nem kommunista, nem csetnik, nem nacionalista: ő egyszerűen szereti a hatalmat, a korlátlan hatalmat. Milosevic diktátor, meggyőződéses diktátor: szükség szerint holnap katolikus, vagy maga a török szultán lesz, ha ezzel megőrizheti a hatalmát. Csak vele lehet tárgyalni – de csak azután, miután térdre kényszerítettük: addig folytatni fogja politikáját, mintha mi sem történt volna. Ez az úgynevezett orosz iskola.
Mi lehet vele szemben a végső eszköz?
Ha a szerb népet kijózanítjuk, hogy maga rájöjjön: mekkora bajban van. Először is Radovan Karadzicot el kell szigetelni, annak ellenére, hogy Milosevic a főbűnös. Csakhogy Milosevicet hiába süllyesztenénk el, a kiskirályai akkor is megmaradnak, őket csak ő tüntetheti el. Milosevicet csak békében lehet megdönteni, mert a háborúban mindenképpen ő az úr. Ugyanez vonatkozik Radovan Karadzicra is. Egyetlen szerencsénk az, hogy kettőjük között mély szakadék húzódik. Szerbia és a Krajinák egyesülése azért várat magára, mert Radovan Karadzic nemcsak a boszniai szerbek körében népszerű, hanem Szerbiában is, s ha az egyesülés megtörténne, a radikálisok, egy Karadzic és egy Seselj együttesen népszerűbbek lennének Milosevicnél. A kis Radovan kacérkodik a gondolattal, hogy az összes szerb ura legyen, a nagy Milosevic viszont, aki csak a hatalomért él, retteg ettől a lehetőségtől. És ez a mi egyedüli esélyünk a túlélésre.
Milyen elmozdulást észlel a balkáni rendezésben valamilyen módon részt vállaló európai politikusok, államfők magatartásában? Nekem úgy tűnik: álláspontjuk attól függően keményedik vagy punul, hogyan változik a hatalmi pozíciójuk.
Körülbelül egy hónapja úgy érzékelem: egyes európai államok szerepváltásra készülnek. Karadzic szerintem akkor követte el a legnagyobb hibáját, amikor francia és angol katonákat ejtett túszul. Ha ezt az ukrajnaiakkal vagy a nepáliakkal tette volna, nem esne bántódása. De a franciákat annyira megalázta, mint talán Petain marsall hazaárulása óta senki. A villanypóznához láncolt francia katona fotója Karadzicnak sokba fog kerülni. Amerikától szinte semmit sem remélhetünk, hiszen ott jövőre lesznek a választások. A franciáknál más a helyzet, hisz Chirac most vette át a hatalmat: a politikusok ilyenkor sok mindenre hajlandók. És Chirac nagy elnök szeretne lenni. Nagy elnök pedig csak akkor lehet, ha nem engedi meg, hogy egy terrorista a világ szeme láttára bemocskolja Franciaország becsületét. A másik nagyon fontos tényező: Franciaországnak hirtelen valamit tennie kell, mert örök ellenlábasa, Németország, szép csendben megjelent a politikai és a katonai porondon. Igaz, egyelőre csak katonai orvosokat, logisztikai eszközöket, kísérő személyzetet és harci repülőgépeket ígért, de ez csak az első lépés – erre az első lépésre azonban Németország ötven évet várt. Persze ez a Németország nem az a Németország, mint a világháború kitörése előtt, ma már létezik európai egység, Nyugat-európai Unió. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy Franciaország nem NATO-tag, komolyabb válság esetén a NATO katonáinak kellene közbelépniük, de Franciaország ebből, a már felsorolt tények miatt nem akar kimaradni.
Létezik-e afféle láthatatlan háború az Egyesült Államok és Európa között?
Amerikában vannak olyan körök, amelyek a négy éve tartó jugoszláv válságot arra akarják felhasználni, hogy Európa gyengeségét igazolják: hisz beletört a bicskája a Bosznia-konfliktusba. Baker amerikai külügyi államtitkár 1991 májusában Belgrádban járt, és rájött: itt nagy bajok vannak készülőben, mire már látogatása utolsó napján kijelentette, hogy az esetleges válságot Jugoszlávia belügyének fogja tekinteni. Több se kellett a szerb vezetésnek, beindította a motorokat, és elővette a már meglévő terveket. Európa akkor eufóriában élt, hiszen 1992-re volt időzítve Európa egyesülése: Toto Cotugno San Remóban megnyerte a dalfesztivált az „Europe Unité” című dallal, a CIA pedig kiadta azt a jelentését, melyben megjósolta Jugoszlávia szétesését. Belgrád zöld utat kapott. Európa, amely addig földrajzi, de legfeljebb gazdasági kategória volt, az év december 31-étől politikai kategóriává avanzsált. Európának egyszerűen nem volt ideje Jugoszláviával bíbelődni, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy most ő lesz a világ legfejlettebb egyesült állama, és nemcsak Amerikával vagy Japánnal tudja felvenni a versenyt, hanem Amerikával is, és Japánnal is. Ez kapóra jött Amerikának: nagylelkűen felajánlotta Európának a jugoszláv krízis megoldását. A jugoszláv válság nélkül ma Európa sokkal egységesebb lenne, úgy néz ki tehát: az Egyesült Államok megnyerte e láthatatlan háború első félidejét. 1991-ben Európa azon gondolkozott, hogy az ezredfordulóra egy elnöke lesz, ma pedig abban sem tud megegyezni, hogy mikorra vezetik be az egységes valutát.
Mi fog történni most, ezekben a sorsdöntő pillanatokban: kivonul-e az ENSZ, vagy végre tesz valamit, hogy véget vessen a háborúnak?
Kivonulni nem fog, mert ezt nem engedheti meg magának. Ha kivonulna, ez a végét jelentené a békefenntartásnak, és zöld utat jelentene a világ terroristái számára. Ezeken a tájakon a háborúk négy évig szoktak tartani. Ha ez igaz, akkor jövő év közepén vége kellene, hogy legyen ennek a háborúnak, méghozzá katonai és politikai eszközök kombinációjával. A boszniai hadsereg napról napra erősebb, és jövő év közepéig sikerül majd visszafoglalnia a terület 20-30%-át, ekkor tárgyalásokra kerül majd sor, de nem hiszem, hogy ezt Radovan Karadzic megéri majd. A Nyugat még ebben az évben belátja majd hibáit és az oldalunkra áll. Nagy-Szerbia csak álom marad.
- Külföld [6]