Nagyon félek ettől az interjútól.
Miért?
Mert a könyvtáram Izraelben van.
Az interjúhoz miért kell könyvtár?
Hogy belenézzek azokba a darabokba, amelyeket rendeztem, és amelyekben játszottál.
Majd ha beszélgetünk, eszedbe jut minden. Persze én most könnyű helyzetben vagyok, én csak kérdezlek téged, és te fogsz engem szórakoztatni, mesélsz nekem.
Azt tudom, hogy rendeztem a IV. HENRIK-et, a CATULLUS-t, a ROMEO-t, az OSZLOPOS SIMEON-t…
És a másik Sarkadi-darabot. Na, mi is volt a címe… amikor Sarkadi Imre meghalt…
Az OSZLOPOS-nál halt meg.
Nem, a másiknál, olyan hülye vagyok már Géza, hogy az borzasztó, na, mi is a címe… AZ ELVESZETT PARADICSOM!
Én úgy tudom, hogy az OSZLOPOS-nál halt meg.
Amikor az OSZLOPOS-t először el akartuk játszani, nem engedélyezték, és akkor írta Imre az ELVESZETT PARADICSOM-ot, azzal hozta be a színházba, hogy „Na, írtam nektek egy giccset!” Mikorra bemutattuk, már meghalt. Utána öt vagy hat évre játszottuk az OSZLOPOS SIMEON-t, a Madách Színház stúdiószínpadán, néhány előadást engedélyeztek… Tudsz róla, hogy holnap délelőtt leplezik le Imre emléktábláját?
Igen, én is elmegyek.
Nemrégen voltam a Cini emléktáblájának avatásán…
Akkor nem voltam Magyarországon… Cininek is van már…? Emléktábla lesz belőlünk?
Tiszta röhej.
Mint egy átok: „Legyen belőled emléktábla!”
Vegye az ember komolyan, mi?
De így, a könyvtáram nélkül miről tudok beszélni?
Ami eszedbe jut.
Ha Sarkadi darabjait elolvasom, akkor asszociálok egy csomó dologra… Az Imrének egy szemvillanása… Ilyesmi jut eszembe, tudod?
Régebbi időkről is szeretnélek kérdezni. Amire nagyon emlékszem, az a felszabadulás után a kabaré, Pásztor Csulival a Nemzetiben. Az remek volt. A társulat halálra röhögte magát. Szobrokat utánoztatok, vagy mi.
Igen. Budapest szobrainak csodálatos változása, ez volt a tréfa címe, jól emlékszel, ketten élőképben bemutattuk a jellegzetes magyar köztéri szobrokat. Az első szobor egy első világháborús hősi emlékmű volt, egyikünk térdelt, és kinyújtott karral előre mutatott, a másik mögötte állt, és hősileg nézte az ellent. Aztán ugyanaz a szobor az ostrom közben: megdöbbent tekintettel, jobbra nézve, balra lesve, behúzott nyakkal, jesszuskám, mi lesz ebből? Majd az ostrom után… és akkor mindketten fejre álltunk.
És arra emlékszel, hogy mi játszottunk is együtt ’46-ban?
Igen, igen, azt hiszem, egy Shaw-darabban…
Nem, egy kedves francia kommersz volt, a címe ÚJ MÓDSZER, a kis Madáchban ment. Egy iskolai osztályt játszottunk, a diákok közt ott voltunk mi, Darvas Iván, aki előadás alatt remek karikatúrákat rajzolt rólunk, aztán Rozsos Pista, Olty Magda volt a tanárnő, akibe szerelmesek voltunk, Jákó Pali volt az iskolaigazgató, ő egyszer úgy jött be a színpadra, hogy egyik lábán fekete cipő volt, a másikon sárga. Nagyon sokat röhögtünk, mint egy igazi gimnazista osztály.
Nem merek senki után kérdezni, mert a válasz olyan sokszor az, hogy már nincs. Jákó Pali?
Már nincs.
Hát ez így van. Ez elkerülhetetlen.
Igen, Géza, igen, a fene egye meg. Pedig én szeretek itt lenni.
Nekem is kb. ennyi könyvem van, mint neked, és csak nézem néha, te jó Isten, lesz nekem időm elolvasni ezeket a könyveket valaha?
Nem gyújtasz rá? Amikor én 1954-ben a Nemzetiből átmentem a Madáchba, a ROMEO próbáján te a színpadon rágyújtottál, ami a Nemzetiben szentségtörésnek számított, vitatkozni is kezdtem veled, hogy szabad-e ezt. Az lett a vége, hogy én is rágyújtottam. Azóta én már leszoktam a dohányzásról. Megijedtem.
Én hiúságból tudtam leszokni. Majd én megmutatom, hogy erősebb vagyok, mint a szenvedélyem. De a próbán ma is azt mondom néha valamelyik cigarettás színészemnek: „légy szíves, gyújts rá egy cigarettára, olyan ideges vagyok!”
Te hogy gondolsz vissza azokra az esztendőkre a Madáchban? A hatvanas évekre? Persze neked volt egypár fontos éved Horvai Pistával is, de én csak ’54-ben jöttem át, a ti közös korszakotoknak csak a végére.
Horvai Pistával, igen, vele nagyon szerettem együtt dolgozni.
’56 után téged nem engedtek rendezni.
Két évig nem rendezhettem.
Mekkora marhaság volt! Mit csináltál te? Tudtommal nem csináltál semmit.
Nem csináltam semmit, de nem léptem vissza a pártba.
Én se léptem vissza.
Mikor megtiltották, hogy rendezzek, kétségbe voltam esve, és nem értettem, miért. Fölmentem a minisztériumba, és megkérdeztem a tisztviselőnőt, akire az ügyem állítólag tartozott, hogy mit tettem én, miért csinálják ezt velem? Azt mondja, hogy a beszédekért, amiket tartottam. Hol tartottam én beszédeket? Hát a színházban, meg a Fészekben. Mikor? Októberben. Hát tessék idefigyelni, mondtam én, engem ’56 szeptemberében még Brecht meghívott Berlinbe, a színházába. Brecht meghalt, de a színház hivatalos formában megismételte a meghívást. Úgyhogy én kimentem Berlinbe. Kitört ’56 októbere, a vonatközlekedés hónapokra leállt, úgyhogy én csak karácsony után, januárban tudtam visszajönni Pestre, amikorra már minden lezajlott. Tehát hol tartottam akkor én beszédet? A nő döbbenten nézett rám, aztán azt mondja olyan cinkosformán: „Nézze, lépjen vissza a pártba, és nem lesz semmi baj.” Én meg nem léptem vissza a pártba. Ezért nem rendezhettem két évig. Tanítani taníthattam a főiskolán.
Igen, te valahogy illegalitásban voltál letiltva. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mi van a Pártossal.
Olyan vallásos típusú gyerek voltam. Anyám ötéves koromban meghalt, és apám nem tudott velem mit kezdeni, folyton internátusokban voltam, Ausztriában meg Svájcban, két évig. Az ottani gyerekek röhögtek rajtam, hogy imádkoztam, meg Istent emlegettem, csak azt hallottam tőlük, hogy Isten nincs. Hát írtam apámnak, hogy légy szíves, postafordultával írd meg nekem, lehetőleg expressz, hogy van-e Isten, vagy nincs.
És azóta is várod a levelet?
Azóta is várom. Illetve apám válaszolt, de a témát megkerülte, mindenféle intellektuális szövegeket írt, de egyenes választ nem adott, hogy van, vagy nincs. Úgyhogy azóta sem tudom… A lényeget elfelejtettem… Miről is beszéltünk?
Azt hiszem, azt akartad mondani, hogy kommunistának lenni, az egy kicsit hasonlított az ilyen kamaszvallásossághoz.
Igen, és nagy megrázkódtatás volt, amikor minden kiderült a pártról és az eszméről, meg a hőseinkről, meg a perekről.
Mozgalmas életünk volt. Te hány éves vagy, Géza?
Most leszek 80, akár hiszed, akár nem. Te persze 85-re saccoltál, mi?
Hülye voltam, hogy megkérdeztem. Én most voltam 77. Mennyi a különbség? Olyan nehéz kiszámolni, mint az áfát.
Hihetetlenül hangzik.
Tiszta röhej. De azért ez még mindig a jobbik eset.
Nem biztos.
Ki tudja.
Ne legyünk morbidok.
VANNAK MÉG KÍSÉRTETEK! Most jut eszembe! Az is volt nekünk, Géza! Kiss Manyi, Bárdy, meg a többiek… Azt is, jaj de szerettem! Azt a zakót, amit abban a darabban hordtam, a feleségem ma is hordja. Szóval nem emlékszel már, mi mindent csináltunk együtt? Az a te második korszakod a Madáchban, az nagyszerű kor volt, amikor ti hárman csináltátok a színházat, te, Vámos és Ádám Ottó.
Vannak fájdalmas emlékek is. Egy évben be kellett mutatnunk kilenc darabot, abban legyen egy új szovjet darab, egy új magyar darab, egy régi magyar darab, aztán nem tudom, népi demokratikus darabok is, egy klasszikus…
A hatvanas években ez már nem egészen így volt.
A hatvanas években, igen, de akkor én már nem voltam Magyarországon. ’69-ben mentem ki.
Hát akkor mit akarsz, akkor a hatvanas években még itt voltál! Akkor csináltuk együtt a Sarkadit, ha jól emlékszem 1960-ban, a HENRIK-et ’64-ben, ha igaz, a CATULLUS-t ’67-ben, vagy ilyesmi…
Csekélység… IV HENRIK… CATULLUS…
Gyönyörű előadás volt a BOLDOGTALANOK… Az első Füst Milán-darab, amit rendeztél… Emlékszel Szénási Ernőre, milyen fantasztikus volt?
Igen, kiváló volt. Titokzatos volt, furcsa és démoni. Nagyon fiatalon tűnt el.
Kutya se emlékszik már rá, mert ő csak egy epizodista volt. De milyen epizodista-gárdája volt akkoriban a Madáchnak! És alig-alig maradt közülük valaki. És tudod, az én legnagyobb színészi élményem nem a Hamlet, amit a legtöbbet emlegetnek, hanem a Henrik volt.
Füst Milán IV. HENRIK-je?
Az volt a legjobb, amit valaha csináltam. Emlékszel, milyen hamar levették a műsorról? Talán még ötven előadást se értünk meg. Milán bácsi hosszú időn keresztül hívogatott telefonon, hogy miért nem újítjuk fel. De hát gyenge igazgatóink voltak akkoriban. Az volt a Madách fénykora, amikor hárman voltatok, és összefogtatok.
Most a Vámos Lacira gondolsz?
Vámos Lacira, rád, meg Ádám Ottóra.
Horvai Pistára nem?
Elfelejted, hogy akkor ő már a Vígszínházban volt? Te nagyon sokat tettél a magyar drámairodalomért.
Na jó, jó, jó, akkor mi együtt sokat tettünk. Ha nem úgy játszod el, akkor azok a darabok ma is csak a könyvespolcokon porosodnak.
Jó, jó, Géza, de valakinek elő kellett venni őket a polcokról, és az mindig te voltál. Emlékszel Az EX-re?
Szerb Antal vígjátékára? Borzasztóan szerettem, nem tagadom.
Addig soha, senki hozzá se nyúlt ahhoz a darabhoz, és mekkora siker lett!
Még ma is látlak, amikor a végén valaki felköszönt téged egy kupica konyakkal, azt mondja: „EX!”, vagyis igyuk fenékig, és erre te rámondod: „Ex!” – mármint exkirály!, olyan remek hangsúllyal.
Nem emlékszem.
Dehogynem.
Nem, én nem emlékszem semmire, tényleg, én tőled várom, hogy emlékezzél.
Én meg azt hittem, hogy engem utánzol, mert én nem emlékszem semmire.
Kissé becketti beszélgetés ez itt kettőnk között.
Legjobb nem úgy kérdezni, hogy ugye emlékszel, hanem hogy ugye te sem emlékszel?
Az EX-et nemrég közvetítették a rádióban.
Azt az EX-et, amit együtt csináltunk? Fantasztikus.
Két nőszerep volt benne, emlékszel? Volt a hercegnő, Csűrös Karola játszotta, és egy kis nőci a Riviérán, a feleségem, akkor még a szerelmesem, Vass Éva. No most Csűröst később elvitték egy másik darabra, és akkor az én tippem volt, hogy különböző frizurával, öltözékkel mindkét nőt játssza Vass Éva. Nem azért mondom, de irtó jól bevált az ötlet. Nagyon szerettem ezt a darabot. Remek szereposztás is volt, Ajtay, Körmendi…
De ki írta?
Szerb Antal.
Ja igaz, tiszta hülye vagyok, hisz az előbb én mondtam.
És a VIHAR UTÁN-ra emlékszel?
VIHAR UTÁN? Az egy szovjet darab.
Csudát! Halász Péter darabja, amelyet annyiszor átírattak.
Azt hiszem, én adtam neki a címet.
Szegény Halász Péternek rémes, mit kellett kiállni a politikusok miatt.
Halász később a Szabad Európánál dolgozott. Meghatóan viselkedett velem, amikor kimentem, ahogy akkor mondták, disszidáltam. Csinált velem néhány interjút, mindig hatalmas összegeket kaptam értük a Szabad Európától. Nem értettem, miért, mert a legtöbbet le se adták. Aztán rájöttem, hogy Halász akarta, hogy a pénzt megkapjam, hisz tudta, milyen gondjaim vannak. Meghatóan viselkedett.
Itthon is rendes és rokonszenves fiú volt.
Nem is tudom, van még Szabad Európa?
Nincs. Magyar Szabad Európa nincs már.
Persze, miért lenne? Átköltözött Pestre.
Mielőtt meglógtál, a Gerbeaud-ban beszéltem veled egy Lorca-darabról, amit akkor terveztél. Aztán egyszerre csak hipp, hopp, eltűntél nekem itten. Fura volt. Olyan meglepetés, olyan „hoppá”-érzés, mint egy bűvészmutatvány. Csalódás, hisz annyi közös munka fűzött össze bennünket. Meg úgy is érezte az ember, hogy a te elmeneteleddel valami elkezdődött, valami romlani kezdett.
Nézd, a gyerekeim már túl voltak a kamaszkorukon, és itt nem választhatták meg szabadon a pályájukat, nem dönthettek saját életükről, itt az embernek nem lehetett sikere, és nem bukhatott meg, nem akartam, hogy ez legyen a sorsuk, kimentek először ők, aztán utánuk mentem én is.
Tökéletesen értem. Most te többet tudsz a világról, mint mi.
Nem hiszem. Azt hiszem, hogy mindenki mindent tud, csak nem meri bevallani magának.
Ebben persze igazad van, mint ahogy igazad volt abban is, hogy elmentél. De úgy gondolom, hogy itt élni, itt leélni ezeket az évtizedeket, az belenyugvást jelentett nemcsak a nyomasztó életmódba, hanem a középszerbe is. Valamit föladtunk, és valamibe belenyugodtunk mind. Tökéletesen igazad volt, hogy elmentél.
Eleinte hallatlanul nehéz volt, mert amikor kimentem, először Angliába, egy árva szót se tudtam angolul. Elhatároztam, hogy két évig egy szót se beszélek magyarul, addig, amíg nem tudok úgy angolul, hogy felszabadultan megértessem magam. Őrületes elhatározás volt. Az angolok nagyon rendesek voltak. Kivittek a filmgyárba, a televízióba, mindenhova, meg bevittek a színházakba, és végignézették velem a próbákat. Tudták, hogy az érdekel. Megérezték, hogy ha látok egy színdarabot, egy próbát, akkor fölszívom az angolt. Megható volt. Aztán elkezdtem mindenfelé rendezni. Majd jött Izrael.
Héberül tudsz?
A héberbe igazán nem jöttem bele, de Izraelben mindenki beszél angolul.
Izraelben mit csinálsz?
Volt egy kis társulatom, azokkal sok darabot mutattunk be, Beckettnek a HAPPY DAYS-e (Ó, azok a szép napok) például évekig ment sikerrel. Aztán csináltam izraeli darabokat, egy-két musicalt is, hogy behozzuk a közönséget.
Milyen az izraeli színház?
Nem tudok általános véleményt mondani, mert ritkán járok színházba, a saját színházamban töltöttem minden estét. Tel-Avivban rendeztem néhány darabot, többek közt a ROMEO ÉS JÚLIÁ-t, egy nagyon tehetséges kisleánnyal. Úgy adta az élet, hogy háromszor rendeztem életemben a ROMEO ÉS JÚLIÁ-t: Magyarországon, Londonban és Tel-Avivban. Mindenütt egy-egy nagyon tehetséges fiatal kislány volt Júlia.
Azért rendezed a ROMEO ÉS JÚLIÁ-t, hogy fiatal lányokat rendezhess, arra megy ki az egész, te kujon!
Magyarországon az én színésznőm nem volt már gyerek, amikor Júliát játszotta, de számomra és a közönség számára ő volt a legfiatalabb. Ő értette legjobban, mi az, először szerelmesnek lenni, először kapni egy csókot, hogy váltódik meg bennünk a világ. A magyar Júliámat senki se szárnyalta túl.
Tolnay Klárit.
Tolnay Klárit. Csoda volt a Júliában, és ma is egy csoda, ha játszani látom.
Igen, emlékszem rá, te is meg Horvai Pista is halálosan szerelmesek voltatok Tolnay Kláriba meg Darvas Ivánba. Ivánra jó ideig féltékeny is voltam.
Jaj, ismered Bárdy Gyurinak a mókáját? Szereposztás a ROMEO ÉS JÚLIÁ-hoz, nem ismered?
Nem, mondjad!
A színház vezetősége tárgyalja a szereposztást. Ki legyen Romeo? Hát ugye Darvas Iván, természetesen, mondom én. Ki legyen Capulet? Hát Darvas Iván, mert őbenne annyi az érettség, mondom én. És ki legyen Tybalt? Hát Darvas Iván, feltétlenül, mert olyan férfias. Na jó. És ki legyen Júlia? Hát Darvas Iván, mondom én. Megőrültél? Kérlek, mondom én, Ivánban annyi nőies báj van.
Ez jó. Ivánnak most nagy sikerei vannak, tudsz róla?
Ivánnak?
Igen. Garassal játsszák A FURCSA PÁR-t. De különösen nagy sikerük volt, méghozzá közönségsikerük is a GODOT-ban, amelyet Iván rendezett. Azt hallottam, Géza, hogy most itt Pesten mesterkurzust csinálsz valakiknek.
Igen, mesterkurzust, lehet így is nevezni. Most éppen a Kolibri társulatának, azelőtt pedig jöhetett minden színházból, aki akart.
Érdekelne, hogy vajon mit tanítasz. Tudod, remek színészeink vannak, de úgy veszem észre, őket egészen más dolgok érdeklik, mint annak idején például engem.
Miklós, mindenkit az egyéniségének megfelelő dolgok érdekelnek.
Azt tudod, hogy egykori növendékeid ma is úgy emlegetnek téged, mint a legcsodálatosabb tanárjukat?
A csoda bennük volt. Ha csináltam valami jót, hát annyit, hogy nem tettem tönkre ezt a csodát.
Valószínűleg felhívtad a figyelmüket arra, hogy van csoda. Annak idején benn voltam nálad egy-két órán, nagyon élveztem. Te próbálgattál valamit, ami más volt, mint a többi tanár módszere, de aztán abbahagytad, mert a tanári karnak ez nem tetszett, és a növendékeid vizsgáját ez megnehezítette, igaz?
Igen, emlékszem. Akkoriban a Sztanyiszlavszkij-módszert úgy kezelték, mint a bibliát, és bármilyen más megközelítés szentségtörésnek tűnt. Pedig egy rendezőnek minden színész számára más megközelítést kell kitalálnia. Még az ordítozás is célszerű lehet. Viccesen azt szoktam mondani, hogy helyes, írd be a naptáradba, hogy premier előtt három héttel ordítozni fogsz, helyes, ne felejts el ordítozni vagy negyedórát. De vigyázz, mert később már nem szabad, két héttel a bemutató előtt már nem szabad. Vagy ha igen, akkor is lehetőleg pénteken, mert akkor utána jön a víkend…
Nádasdy Kálmánról hallottam, hogy az Operában egyszer egy nyilvános főpróba előtti napon összehívta a szólistákat, a kóristákat, a műszakot, mindenkit, és beszédet tartott nekik: Barátaim, ne haragudjatok, mondta, én itt, ezzel az előadással megbuktam, én ezt a darabot nem tudtam megrendezni, kétségbe vagyok esve, nem tudom, mi lesz holnap, nincs más reményem, csak az, hogy ti majd valahogy kihúztok a bajból, kérlek, segítsetek rajtam. Ezzel úgy meghatotta a társulatot, úgy fellelkesítette őket, hogy másnap úgy dolgoztak, mint az istenek.
Gyönyörű! Én nagyon sokat tanultam Kálmántól.
Most Izraelben miket csinálsz a növendékeiddel?
Például van egy gyakorlatunk, amelyben a fiú az Ádám, a lány pedig Éva. A többi nyolc növendék pedig, azok az erdő fái, ők az erdő, beállnak mint fák. De azt kérem tőlük, hogy ne azt játsszák, hogy ők most egy-egy fa, hanem gondoljanak valamire, az egyik például a nagy fájdalomra, és annak megfelelő pózt vegyen fel, a másik gondoljon élete legnagyobb boldogságára, és így tovább. Érted ugye, így az erdőben minden fa más és más, kifejező pózban áll. És most megindul a játék. Éva az erdő egyik oldalán, Ádám a másikon. Mindkettőjüknek bekötöm a szemét. És elkezdik keresni egymást, kiáltva: „Ádám, hol vagy?” – „Éva, hol vagy?” –, és mennek a hang után, keresik egymást a fák között, míg végül elkapják és átölelik egymást, feltéve, hogy tényleg tudnak egymásra koncentrálni. Sokszor nagyon szépen csinálják.
Közben természetesen megérintik a fákat is?
Persze hogy megérintik, de megérzik, hogy az nem Ádám vagy Éva, kiáltanak tovább: „Éva, hol vagy?” – „Itt vagyok, Ádám” –, és keresik egymást a hang után.
Nagyon jó, nagyon szép koncentrációs gyakorlat, megtanít figyelni a partnerre, tulajdonképpen olyan, mint a gyerekek szembekötősdije, csak áttéve a paradicsomba.
Nagyon szépen csinálják, és majdnem mindig megtalálják egymást. Tulajdonképpen játékos formában azt csinálják, amit a színész, figyelnek a partnerre, indirekte tanulnak valamit, amit a színpadon használni tudnak. Még sok hasonló gyakorlatom van, de most nem tudom neked felsorolni őket.
Ha visszajössz Magyarországra, tanítanod kell majd a főiskolán.
Várjál, Miklós, most akaratlanul is nagyon érzékeny pontot érintettél bennem. Ülök Tel-Avivban a lakásomban és olvasok, semmire nem gondolva, mármint azon kívül, amit olvasok. Csöng a telefon, fölveszem. Azt mondja: Itt Kiszekker Lajos. Mondom: Hol vagy? Itt vagy, Izraelben? Nem, nem, Pestről hívlak. Parancsoljál. Csak azt akarom mondani, hogy idén nem fogunk meghívni téged. Nem is gondoltam, hogy meghívtok! Nem, nem, csak azért mondom, hogy idén nem fogunk meghívni. Jó, köszönöm szépen. És letettem a kagylót. Nem tudom, miért mondta ezt. Felhívott Pestről, Izraelben ezért. Hogy ezt közölje velem. Csakhogy én nem közeledtem a főiskolához. Szó se volt róla, hogy meghívnak. Nyilván megvolt ennek a telefonnak az oka, de nem tudom, mi a csoda.
Nem arról volt szó, hogy eddig mindig hívtak, és te visszautasítottad?
Nem, nem. Egyszer hívtak, és akkor tanítottam is egy hónapig.
Szerintem ha meghallják, hogy Pesten vagy, akkor hívni fognak.
Nem, én nem közeledem a főiskolához, nem akarok semmiféle kellemetlenséget nekik, vagy zavarba hozni őket, nem szeretnék ilyen kellemetlen érzésekkel visszatérni. Most se értem, hogy miért telefonált Izraelbe? Olyan volt, mint egy pofon, amit az ember munkája elismeréseként kap. ’69-ben mentem el, és ’47-től ’69-ig tanítottam a főiskolán.
Ki volt ez a pasas, aki telefonált?
Kiszekker, ő a főiskola adminisztratív igazgatója, nem művészeti vezető. Most visszamegyek Izraelbe, de komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy hazaköltözöm. Ott nincs már senkim, csak a növendékeim, azok persze szeretnék, ha maradnék, de itt könnyebben elérem a fiamat, aki a BBC-nél dolgozik, a lányommal pedig itt Pesten együtt lakom.
Hál’ istennek remek kondícióban vagy.
Óriási szerencsém, hogy a feleségem jógatanárnő volt, és mellette nekem is kötelező volt a minden reggeli jóga. Most már ez bennem van. Nem bonyolult dolgokat csinálok, ne gondold, nem fejenállást, meg ilyen látványos dolgokat…
Szerintem te most is minden nehézség nélkül fejre állsz, akár itt rögtön.
Most, itt, minden további nélkül, úgy van. De inkább azok a gyakorlatok a fontosak, amelyek frissen és egészségesen tartják az embert. Csodálatos dolog.
Ezt a színészeknek is tanítani kellene.
Te még a Nemzetinél vagy?
Nem, mi Évával tulajdonképpen mindenüvé Ruszt Jóskát követtük. Most a Budapesti Kamara Színházban vagyunk.
Ruszt nagyszerű rendező, nagyon jó. A tévében láttam az OTHELLO-jának bevezetését. Rendkívül érdekes volt, engem nagyon meghatott. Már az, hogy bejött egy fiatalember a színpadra meztelenül, és elkezdte magát festeni korommal feketére, szóval négerre. Ez nekem azt fejezte ki, hogy a gátlásokat mi okozzuk saját magunknak. Nem az a baj, hogy Othello néger, hanem hogy ő maga azt hiszi, hogy nem olyan, mint a többi. Megrázó volt. Örültem, hogy nem állt meg az élet, hogy vannak, akik tovább viszik a fáklyát. Ez jó érzés. De most, gondolom, hagyjuk abba a beszélgetést, nem?
Kifáradtál?
Nem fáradtságról van szó, csak úgy érzem, drámailag úgy érzem, hogy ez a felvonásvég. Lehet, hogy jön még egy új felvonás is, de akkor is kell egy kis szünet.
Igen, igen. A büfésnek is élni kell.
- Kultúra [6]