Egy szabályos magyarországi rendszámtáblával rendelkező gépkocsiból (tévedés ne essék tehát: nem vámtáblás) kiszálló illetőtől megkérdezi magyarul egy járókelő, hogy ez meg ez az utca hol is van. A válasz egy értetlen „Molim?”, azaz „Tessék?” A jóember (állampolgár vagy letelepedett), aki egy szabályosan Magyarországon regisztrált autót vezet, egy kukkot sem tud magyarul. Ebben talán nincs is semmi különös. Az sem meghökkentő, hogy a jómódúnak tűnő illető (viszonylag új, nyugati típusú gépkocsiból szállt ki) a szomszédos Magyarországon keresi a boldogulását. Az pedig végképp nem baj, hogy rá nem vonatkozna a kilátásba helyezett vízumkényszer.
A baj ott kezdődik, hogy a vajdasági magyarok legnagyobb részére igenis vonatkozni fog. Méghozzá éppen azokra, akik nem vették vándorbotjukat (és márkáikat), hogy az „anyaországban” éljék túl a háborús éveket, hanem ellenkezőleg, az „otthonukban” akartak vagy kénytelenek maradni: mind hátrányosabb helyzetük, és annak dacára, hogy bármely pillanatban elvihetik őket ágyútölteléknek.
Van, aki hisz a történelmi igazságtételben, és most értetlenül áll a legújabb rébusz előtt. Az az ember vagy politikus, aki a vasfüggöny elszabdalásával kiengedte a keletnémeteket, most visszatér egykori eszmetársai vívmányához: a vasfüggönyhöz.
A vajdasági magyarság hiszékenyebb (tetemesebb) része az „anyaországi rendszerváltás” után elhitte, hogy 15 millió egyenrangú magyar létezik a világon. A forróbb fejűek azt is bevették, hogy Trianon már a múlté. Majd jön Antall, ha nem is fehér lovon.
Helyette jött a háború, és mellőlük a baranyai magyarokat a hódító szerbek mindenestül elüldözték. A behívók elől több mint tízezren az „anyaországban” kerestek menedéket. Mégpedig: német márkákkal és olyan know-how-val a kezükben, amellyel a vidám barakkban csak kevesen rendelkeztek. A történelmi véletlen műve, hogy az egykori Jugoszláviában a szánalmas, proli módon kegyetlenkedő Jani bácsi helyett egy nagyvilági diktátor irányította alattvalói sorsát. Ennek köszönhetően a magyar kisebbség is (minden sérelme ellenére) nagyvonalúbban, tehát emberibb módon élhetett. Mérnökei, orvosai, közgazdászai a legújabb nyugati ismereteket sajátíthatták el. Az újságírók bejárták a fél világot. A nyugati kölcsönöket csak részben élték fel. Azok egy részét másra költötték. A történelmi igazság kedvéért tegyük hozzá: fegyverekre is.
Ilyen előzmények után és az „anyaországi” közvélemény kezdeti (nagyon rövid) szimpátiája mellett viszonylag könnyen szereztek tartózkodási engedélyt, sőt letelepedést is. Volt pénzük, dolgozni akartak, és – magyarul is tudtak.
És akkor, még a Boross-kormány utolsó napjaiban hoztak egy olyan idegenrendészeti törvényt, amelyre a Mandela előtti Dél-Afrikai Köztársaság is méltán lehetett volna büszke. A Magyarországnak nevezett államban a kinn rekedt magyaroknak sokkal kisebb jogaik lettek, mint a Marinko Magda-féléknek, aki 24 óra alatt megkapta a tartózkodási engedélyt. Őket nem ellenőrzik, vajon miből élnek meg, hol laknak. Ez a szerencse csak a magyaroknak jutott ki osztályrészül. Őket tudja csak úgy istenigazából macerálni a leereszkedő modorú rendőrségi alkalmazott.
Aki csak egy napot töltött az Izabella utcában (hallom, most már elköltöztek) az Idegenrendészeten, tudja, milyen nehéz magyarnak maradni mindazon megaláztatások után, amik ott érik. Nehéz ezt követően ép ésszel szeretni az „anyaországot”.
Minthogy nehéz elviselni azt is, amivel minden határátlépéskor találkozik a nem feketéző utas. A magyar–osztrák határon Magyarországról kifelé menet a magyar vámos kérdezi meg, hogy van-e cigaretta vagy alkohol. A magyar vámos gondoskodik arról, nehogy veszteség érje az osztrák államot.
A legújabb fejlemény – a lehető leglassúbb – a számítógépek bevezetése a határátkelőkön. Ismét kifelé menet, az állítólag már profi egyenruhás mindenki számát betáplálja, és jöhet a várakozás. A gyerek sem kivétel. Sokat utaztam már életemben, de csak a magyar határon láttam, hogy kifelé ellenőriznek.
(Szabadka)