hélas! Victor Hugo
(Andre Gide)
(1.1)
Két gésa megy a sivatagban. Az egyik Gárdonyi Gésa, a másik…
(2.1)
Az én Mikszáth Kálmán Műveim egy lila széria, harminchárom könyv aranyszín díszítéssel, a Révai Testvérek Irod. Int. R. T. Kiadása, évszám nincs feltüntetve. A 12. kötet két kisregény, A szelistyei asszonyok és Ne okoskodj, Pista. Rengeteg dolog. Mikszáth-polc.
(3.1)
Mikszáthot nemigen szoktam olvasni. Majd, majd egyszer. El van téve öregkorra, és csak valami egészen konkrét okból veszem elő, nem pedig szórakozni.
(4.1)
Mikszáth Kálmán mesél, néha pedig kinéz a meséből. „Királyi csatlós ugrik le habzó [ne habozzon] lováról az udvaron és egyenesen [egyenes!] a szelistyei asszonyok után tudakozódik / – Itt vagyok – kiáltá harsányan az öreg prelátus, kidugván bozontos [bozont] fejét az ablakon. / – Kend nem asszony – felelte félvállról a csatlós.” Itt kinézett. Ez a remek vicc, néhány laposság között. A félvállról pontos, a bozontos pedig rossz. Mese, nem pont gyerekeknek szánva, igazságos Mátyásról, aki igazságoskodik, mesebeli átöltözködik, meg a szokásos furfangoskodás, udvari-bolondozás, olcsóbb szerelmi szállal. A szelistyei asszonyok csak nagyjából szól a szelistyei asszonyokról. Tulajdonképpen nem is szelistyeiek.
(5)
Kerek. „– Nem bánom – mondta Mátyás –, vessük el a gondját. A kerek asztal van megterítve.”
(4.2)
A Ne okoskodj, Pista két kisvárosi kisúri Pistáról szól. Egyik unalmas, másik bohém. UnalmasPista megnősül, bohémPista pedig beleszeret unalmasPista feleségébe. Feleség viszont. Viszont barátság van, emiatt hát bohémPista búskomor lesz s unalmas, és az eleve-unalmasPistának fáj. Aztán jön egy kis trükk, bohém-majd-unalmasPista ráveszi eleve-is-unalmasat Rimaszombatról Losoncra vonatozni, mennének együtt megnézni a lovarnőket, de, és ez a trükk, bo-majd-unPista mégis leszáll, és ottmarad. Viszont nem jön be, mert el-is-unPista is leszáll, ottmarad, hazamegy, és emberszagot érez. „Emberszagot érzek – hörögte. – Itt valaki van! Add elő, asszony, add elő!
Erzsike csak sírt és egyre sírt”, és Erzsike volt a feleség.
„– Gyanítom, ki van itt – monda” az unalmas. Jól gyanította, mivel hogy bohém a zongora alatt kuksolt. „Látszott alatta valami oda nem való.” De aztán meg mulattatóbb dolognak bizonyult a barátság.
(3.2)
Mikszáth szórakoztató. Ízek, anekdoták és figurák, hol alaposabb, hol lapos fordulatok. „Ez már fordulat! – ordította Kozsibrovszky. – Száz pezsgőt ide! / A pincérek meg se moccantak. Azok már ismerték a Kozsibrovszky nagy szavait és lapos tárczáját.” Ez a meg se moccantak telitalálat. Vagy amikor a barátját, egy írót kivisz „megmutatni a piacot (…), hát uram fia, amennyi kofa volt a piacon, az mind könyvolvasásban volt elmerülve”. Uram fia. Például a Három Rózsa étteremben az urak tojással hajigálnak egy képet. „Egy szent kép, az akkori rozsnyói püspöké, ha egyenest nézték. (Rézsút nézve Garibaldit ábrázolta.)” Ilyesmi. Aztán pedig csomó bosszantóan bejáratott patent, azokban könnyű megakadni. Mi az, hogy „futott az idő, évek után évek”. És „nyögte elhaló hangon”. Mikszáth hihetetlenül tudott írni, annyira, hogy jobban már nem kell. Milyen volna a paneljei nélkül.
(2.2)
Mikszáth az utolsó régi író. Vasúthálózat van Magyarországon, a dzsentri vonaton utazik, ha direkt le nem marad, Rimaszombatról Losoncra. A vasút modern, állami, és ez tetszik Mikszáthnak, de a dzsentri is tetszik neki. Rengeteg sokat dolgozott, ha valakit érdekel a századvégi magyar parlamentarizmus, politizálás, nézzen bele a cikkeibe. Teli kellett írni az újságokat. Terebélyes életművek, ha a Balzac- vagy Jókai-összest nézzük, Tolsztojt vagy Flaubert-t, mintha hosszabbak lettek volna akkortájt a napok. Mikszáth sok és rövid. Bravúrosan odakente a regényeit, gyorsan a végükre járt, kergették az ötletei. Az elején finom részletezés, a vége elnagyolt. Unta. Nincs rendesen végigvezetve, olvasás közben egyszer csak azt érezni, hogy már nincs ott, aki írta. Nincs jelen, és ez bosszantó. Viszont, mivel akkor már nem a jelen idő folyik, hanem egy valamikori, a mesélő kilépése és gyakori megjelenése erős melankóliát vált ki a történet jelenébe ringatott olvasóból. Ez pedig jó, engem legalábbis némiképp kárpótol az összecsapottságért. A történések, többnyire szomorúan komikus apró ügyek, a hiábavaló zord elmúlásról szólnak. A hiábavalóságról. Mikszáth szépen, minden további nélkül elengedi, elhagyja és elfelejti a figuráit, és ami oly színesen és vadul, vidáman, élettel teli jelent meg, egyszerre kimúlik. Egyszerre múlik el, és nem következik semmi. „Én e helyett egy olyan konfliktust tudok, amiből nem következik be semmi.” Csak ilyen konfliktusokat tud, Mikszáth az első új író. „Most már jöhet a király!”, írta, aztán kilépett a meséből, „de a király nem jött. / Lehet, hogy elfelejtette”. Lehet, hogy elege volt a százvalahányadik oldal után. „A király esztendőre se jött el”, valahogy itt már igazán abba akarta hagyni, azért folytatta. Jó, nem egy túlzottan nagy történet, de nem is kell nagy. „De” miért nincs rendesen végigírva? Így mit ér? „Mit ér mindez, mikor a király mégse jött…”, három pont és mégse, mégse, „csak nem jött, végképp nem jött. / Futott az idő, évek után évek, a király ifiúból komoly férfi lett”, húzza és szenved, a komoly pl. már tényleg pocsék. „De hát a király mégse jött. Nem is tudta már, hogy Szelistye van a világon… Öregedett.” Na, ja. Amatőr mondatok, már csak az alig szuszogó szerző látszik, „elfelejtette a király Szelistyét, talán soha nem is gondolt rá”, annyira un mindent, egyáltalán nem is figyel. Hogy aztán, a végén, unalom és vacakolás, minden valami egyszerre csodálkozós-csodálatos melankóliába forduljon: „A király (…) hiábavaló szófecsérlés helyett egyszerűen a lábaira mutatott, melyek egész térdig kendőbe voltak csavarva. – Ez beszél – mondá. Az, akinek beszélni kellett – a köszvény volt.” Ilyen bravúros lezárás, az egész hülye vicc élet benne, noha már-már csupán azon izgult a hallgató, hogy a mesemondó le ne essék álmában a székről.
(1.2)
Mikszáth Kálmán. Lehet, hogy a leg…bb magyar prózaíró. Lehet, hogy sajnos.
- Kultúra [6]