Úgy látszik, ez most így megy.
A már nem egészen fiatal, de még nagy öregnek sem nevezhető költők (Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos mellett most Kántor Péter) olyan kiadásokkal állnak elő, amelyek egybegyűjtik a régebbi köteteket (nagy részüket vagy bőséges válogatást belőlük), és hozzáteszik az elmúlt években keletkezett új verseket. Spekulál, persze, az olvasó – mit jelentsen ez? A könyvkiadás újabb technikai trükkje? (Az olvasó jobban harap a teljes kiadásra.) A szűkös megjelenési lehetőségek kényszere? Vagy: a fiatal középnemzedék lezár, összegez, számvet? Inkább úgy látom, hogy az efféle kiadás sugallata az, hogy a költő jelenébe látványosan beledolgozza saját múltját (esetleg felfedezi azt, vagy nem hagyja, hogy olvasói elfelejtsék); ha úgy tetszik, a múltból vezeti le jelenét, és jelenével világít rá múltjára. Új verseit nem magában álló, öntörvényű, kerek egész kötetként tárja elénk, hanem mint folytatást és kiegészítést, mint ami együtt olvasandó az eddigiekkel. Nem pusztán az a fontos, hogy most hol tart – az is, hogy honnan jött, hogy a mai versek azok felől értelmeződjenek, azok meg a maiak felől.
Fura helyzet, mert a kötet mintha arra kényszerítene, hogy korszakoljunk, váltásokat és kontinuitásokat vegyünk észre, holott megelégednénk azzal, hogy amolyan hedonista módjára átengedjük magunkat az élvezetnek. Az olvasó óhatatlanul az új termésre fog odafigyelni, gondolom. Legföljebb vissza-visszalapoz, és megkeresi a mostani művek nyomait a korábbi versekben. Mármost Kántor Péter kötetében az 1993 és 1994 között keletkezett új versek huszonvalahány oldalt tesznek ki; sok ez vagy kevés, mindegy. Hurrá, írok – ahogyan egy (1993-as) vers címe mondja –, ez a lényeg. Mert írni: „Muszáj, / Hiszen nekem az írásból kell megélnem, / Mint az autójavítónak az autójavításból, / Sok autójavítás – sok pénz, / ha meg nem javítasz, ne siránkozz”.
Hát, enyhén szólva, nem valami romantikus költői program. Szemtelenül nem az. Kántor még annyiban sem romantikus, hogy keserűen venné tudomásul szerepét; szomorúság és kajánság nélkül rögzíti, hogy a versírás már csak ilyen dolog, pénzt is lehet kapni érte, meg jó is („amíg az ember ír, legalább nem gondolkozik”); történeti távlatból nézve pedig, ne legyenek illúzióink, legföljebb szótörmelékek maradnak meg az úgynevezett művészi alkotásból: „Mint a Mont Blanc csúcsán a jég. / Meg hogy puncs égő szeme kékje, / Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék. / A napraforgóról karattyolt valamit.” (A költészet dicsérete, 1988).
Hiába, Kosztolányi jut minduntalan az eszünkbe. Nemcsak azért, mert (többnyire burkoltan) sok-sok vers idézi meg, hanem a keresetlenség, egyszerűség, s az egyszerűség felismerésének a hangja miatt, amely olyannyira jellemzi Kántor költészetét. Részint az első Kosztolányi-kötet, a Négy fal között „banális mindennapiságaira” (Ady) gondolok, de még inkább a Meztelenül Kosztolányijára: ami a Nyugat első nemzedékénél forradalmi merészség volt, hogy a hétköznapok gyalogos világa, az eladdig költői tárgyként számításba nem jövő témák, motívumok és nyelvi eszközök bekerülhettek a „Költészet” sáncai mögé, az Kántor számára természetes adottság, amivel élni kell és lehet. Kántor verseiben, csakúgy, mint Kosztolányinál, felsejlik a család (dédik, nagynénik és bácsikák galériája): támasz és rend, költői anyag és intimitás. Kosztolányi mellett pedig, legalább annyira, ott vannak Kántorban a kisebb nyugatosok (mondjuk Nadányi Zoltán vagy Somlyó Zoltán), közöttük is a legnagyobb kicsi, Szép Ernő: a szerénység, a részvét, a semmiségek iránti vonzalmak költői.
Szóval: Nyugat, valahanyadik nemzedék.
Saját korosztályából talán Kántor sorolható a leginkább e kategóriába. De hát az ő útmutatója már nem Babits, nem maradéktalanul Kosztolányi, még csak nem is Vas István; hozzájuk képest költőietlen költő, nem vonzzák a forma ínyenckedései, olykor egyenesen a formátlant játssza. Vérbeli magánember, akitől idegen minden tanítás és példázatosság, zsigerből kerüli a mélyértelműsködést. Talán József Attila? Az új versek között három József Attila-ihlette mű is van; a régebbiek között is jó pár. Csakhogy ez a hatás nagyon áttételes; Kántor számára a kontempláló és reflektív József Attila látszik elsősorban fontosnak, meg hogy „Megverselí egyszer valahol / egy költő egy kis alvó hangyát” (Ki beszél?, 1994).
És József Attila-i a hangnemek, stílusok, formák és szerkezetek sokfélesége. Nem hinném, hogy könnyen rá lehetne ismerni egy-egy Kántor-sorra, szófordulatra, ritmusra – de a versegészre talán már inkább. Kántor messze kerüli az erős indítást és a poentírozott lezárást. Ha és amikor végig „kitartja a hangot” – stiláris, hangulati, grammatikai, strukturális egységet teremt –, az azért van, mert fölényesen tud; bemutatja, hogy most éppen ezt játssza, de bármi mást is megtehet, ha úgy hozza kedve. A legtöbb versben mégis benne van a kerekségnek, a tökéletességnek, lecsiszoltságnak az a hiánya, amely oly nyugtalanító – és vonzó; toporgás, ügyetlenkedés, dadogás (ennyiben meg Kukorellyre emlékeztet). Kántor lenyűgözően tetteti, hogy nem érdekli a transzcendencia, hogy ő csak leír és beszámol, furcsálkodik, bámul és emlékezik – „Mintha más dolga nem is volna” (Hogy derengjen, 1994); azzal áltat, hogy amit ő művel, abban semmi titokzatos vagy mélyértelmű nincs, mindez nem mágia, hanem munka és játék. Ezt versbe szedjük – mondja, és közben nem kacsint, inkább elkerekedik a szeme.
Itt van, mondjuk – de tényleg csak mondjuk – a versek két csoportja, az egyik az, amely „politikainak” nevezhető (bár nem szívesen), a másik a festményekkel, festőkkel kapcsolatos művek sora. Kántor, ha politizál – és olykor teszi, mert: „mindenben ott lehet, ott van” ez is, mint a „matematika, vegytan,… jog, efféle” (Hogy derengjen, 1994) –, akkor reagál. Nem gondolja, hogy neki kellene levonnia a korszakos tanulságokat. Nem gunyoros, és nem hív harcba. „Aktuális” verseiben a tévénéző, újságolvasó polgár álmélkodik, morfondíroz, dohog – „Hogy itt mi megy, nagymama!” (Európai ősz, 1989). Ehhez még csak nem is „emeli el”, nem is teszi költőivé nyelvét; mert hát miféle versindítás az, hogy „Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája” (Megtanulni élni, 1993)? Borzalmas, nevetséges, prózai – mint az, amiről szó van.
A másik csoport, a festményverseké megint más módon figyelemre méltó. A legritkább esetek közé sorolható, hogy más művészeti ágak alkotásait igazán jó versek örökítsék meg. (Mindannyian több sikerületlen Bartók-verset tudnánk felidézni.) Kántor Péter ekphrasisai, „képleírásai” – amelyek sokszor csak egy-egy festő, s nem konkrét festmény megidézései – elképesztő pontossággal ragadnak meg festői (alkotói, ennélfogva, persze: költői) magatartásokat, törekvéseket, alapértékeket. Az 1994-es új versek közül ennek két útját jelzi az Eugene Boudin (1824–1898), strandfestő, és a Hendrick Avercamp művét megidéző Jég-öröm című vers. Nagyszerű mindkettő.
A költemények beszélője, aki az olvasó tudatában talán testet ölt, kedves, szerény, és tétova; mégis félek, hogy ha e jelzőket ideírom, nehezen lesz érthető, hogy Kántor költészetét ugyanakkor érdesnek, erőteljesnek és nagyon végiggondoltnak tartom. Humora nem viccelődés, keserűsége nem jajongás. Bonyolult, áttételes, finom módon hat. Esetleg csak sokszori olvasásra. Kántor megtöri az elvárt varázst, de nem nyílt iróniával, hanem hangnemváltással. A naiv, rácsodálkozó hangokkal. Egy oda nem illő szóval. Egy túlságosan is várható vagy redundáns szentenciával. Egy kis inkoherenciával. A varázs megtörése pedig új, más minőségű varázst hoz létre: ráébredünk, hogy van mit megtörni, s hogy milyen törékeny az, ami így összetört. Itt van például az új versek sorából a Szeptember vége című nyolcsoros. Tökéletes, gyönyörű, nagy vers. Kis híján hozzátettem, hogy – majdnem az; de nem teszem hozzá: az a kis repedés, halovány folt, ami rajta van, az hozzá tartozik, ezzel együtt lehet csak olyan, amilyen. Csakis azzal a kicsit ódivatú, poétizált és emelkedett hanggal együtt, ami a „Már ég veled” vagy a „Mi bévül bújt” félsorokban benne rejlik; csakis azzal a kissé maché keretes szerkezettel, amely oly szembeötlően tradicionális. Így aztán még mielőtt belevesznénk a versbe, átengednénk magunkat neki, el is távolodunk tőle. Felhívják a figyelmünket versolvasásunk, formaérzékünk, érzelmeink: önmagunk régimódiságára, kimódoltságára, preformáltságára. A vers is olvas bennünk. Szembesít magunkkal.
Milyen tehát Kántor Péter költészete? Nem látványos, olvasóját nem kápráztatja el első olvasásra, forgatni kell, ízlelgetni, kiismerni; sokszínű, folyton változó, minduntalan meglepő; és fanyar, üdítő, természetes és sajátságos – mint a mentafű.
- Kultúra [6]