Ki írta loszif Brodszkij nekrológját a Népszabadságban? E. Fehér Pál.
Nyerges András még mindig azt hiszi a Magyar Hírlapban, hogy burzsoá rágalom, reakciós köpedelem azt mondani: a spanyol köztársaságiak tömegesen gyilkolták a papokat, szerzeteseket és apácákat. Véleményét az andalúz kommunisták, baszk trockisták, katalán anarchisták kikérnék maguknak – ők büszkék voltak erre.
A történelmi ismeretek hevesen terjednek az új információs szabadság hatására. Dobai Péter írja: „1989 előtt az értelmiségnek nagyon is kényelmes volt az oppozíció, az üldözöttség (talán [talán?] a GULAG-ot kivéve), a hatalom által tudatosan elnézett harc a hatalom ellen.” Nagyvilág XLI 1996/1–2, 18. Emlékszünk.
Dobai egyébként újra föltalálta a szocreál/proletkult politikai költészetet, az agitkát: „…Hallgatni Tiborcz panaszát az utcasarkon, / hát minden harmadik magyar állampolgár Tiborcz?!… / Komolytalan dolog / olyan országban üvöltést-sírást rímbe szedni, / ahol csak az Országház és a Kormány nem nyomorog.” Élet és Irodalom, XL/9, 1996. március 1., 22. Rímbe? A bankelnökök, a szállodatulajdonosok, a sajtócézárok éheznek? Egy lappal arrább az ÉS-ben Gergely Ágnes Ioszif Brodszkijra – őnála: Joseph Brodsky – emlékezik, de ő „rímel”: „Hol válik nép a csőcseléktől, / s »edzeni«-től az »ártani«? / Törvényjavaslat [brrr – a szerk.] és bohózat, / szövegelés, irodalom, / zsibvásár, parlament [pfuj – a szerk.], papolni, / hol a határ? Ébredj, Platón.” Aha. „Krím vagy Michigan – mindegy [értsd: USA vagy Szovjetunió – mindegy; a szerk.], ha / egy metafora téves.” Melyik metafora? Hülye Brodszkij, neki nem volt mindegy, hogy becsukják-e érte; a leningrádi „élősdi”-ítélet és a Nobel-díj: ez ugyanazon modern iszonyat.
Inotai András, a KGST latin-amerikai kiküldötte, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatója, Horn miniszterelnök tanácsadója: „Én kezdtem elsőként magyarázni a perui diákoknak, akik körében korábban igen népszerű volt a maoizmus, hogy mi is az a reálpolitika… Ezenkívül nem kellett belemenekülnöm a szamizdatba.” HVG XVIII/9, 1996. március 2., 130.
A Népszabadság visszatért a hetvenes évek olümposzi nyugalmához, uralkodó műfaja az alanyi szochumanista riportázs; a hétvégi mellékletből kihagyták a politikát, a „Könyvszemle” hónapokig szünetelt. A Népszava megszüntette a hétvégi mellékletét. A Magyar Nemzet a botrányos szoclib kuratórium alatt pont olyan, mint volt (a tisztes unalom, a tátott szájú interjú és az antallista funkcilíra elegye). A Magyar Narancs új formátuma kombinálja a Kurír-Elefánt, a Pesti Műsor és a Poprom intellektualizmusát rossz tördeléssel és olvashatatlan szedéssel; a csökkent terjedelem miatt a cikkekből ordítanak a szervetlen és ügyetlen húzások. A bulvárosított 168 Óra a heti Blikk, a Mozgó Világ a havi 168 Óra babérjaira tör. Megjósolható, hogy a valamennyire is nívós politikai írás a kis példányszámú kulturális folyóiratokba húzódik vissza; esetleg néhány éjfél utáni rádióműsorra számíthatunk. A Magyar Hírlap 7. oldalának politikamentesítése – Gádor Iván kirúgása után 1994-ben – volt az első fecske; azóta lendületesen folyik a sajtó menekülése a hetvenes évekbe. A szélsőjobboldali hecclapok pedig lendületesen folytatják a médiaháborút az immár nem létező ellenféllel szemben; órájuk megállt 1992. október 23-án. (Közben – Németh Péter után – már Vince Mátyást is lerúgták az MH-laktanya lépcsein.)
Pető Iván szidja a sajtót. Teljesen igaza van, de ez az, amit egy pártelnök nem tehet – az ÉS-ben. Azt a tévében kell, legalább lesz a nézőknek ideológiájuk hozzá, miért nem olvasnak.
Moldova György: „A benned kóborló bánatok szeretnének valahol reális magyarázattal lecsapódni.” (Hócipő VIII/6, 1996. március 13.)
Ágh Attila: „Az egyik válság némi átfedéssel váltja majd a másikat, vagy átnő abba.” Mozgó Világ XXII, 1996/3, 15. A keleti válságból nyugati válság lesz a neoszociáldemokrata politológusprofesszor szerint, az előbbit utáltuk, az utóbbit unni fogjuk. Addig is a politológusokat fogjuk unni.
Így szól a Magyar Írószövetség termékeny elnöke: „…történelmi vagy mentalitásbeli hagyományok következtében a politikai elit és újabban már a gazdasági elit is teljesen természetesnek tekinti, hogy minden téren: befolyásban, jövedelemben, társadalmi presztízsben megelőzze a kulturális vezető csoportokat. (Ez is olyan hagyomány, amely nem kifejezetten nyugati jellegű!)” Pomogáts Béla, Magyar Napló VIII, 1996/3, 39. Ó, bűvös Nyugat! Marlborough herceg nyomorgott, Blake és Shelley dőzsölt. III. Napóleont nem hívták meg a Vállalkozói Szféra Estélyére, és Rimbaud, Verlaine és Lautréamont ott ropta az őrző-védő kft.-vel! Bezzeg ma… Csak nosztalgiával gondolhatunk ama időkre, amikor Balzac kiüzent palotaőrségének kapitányával, hogy Polignac herceget és Rothschild bárót nem fogadja. Forduljanak az üdvhadsereghez – tolmácsolta a nagy író szavait (ipsissima verba) a marcona hadfi.
„Hogy milyenek az emberek mint tömeg? Közösség? Nem látható. Nem tudni, mit akarnak, nincs, akit akarnak. Inkább kikapcsolnak. Befelé fordulnak, önös érdekűvé válnak” – kesereg a középbal reformpozsgayzmus Hóman Bálintja, Glatz Ferenc akadémikus (Kritika, 1996/3, 48). „Rájövünk a politikában is: a demokrácia csak eszköz, technika. [!] Amely nem a szürkeséget változtathatja ragyogóvá… S hogy írjam meg azt is, mit teszünk mi, hegyi emberek. [Az MTA Történettudományi Intézetnek nemrég még párttitkára, ma igazgatója, egészen elheideggeresedett.) Hiába esik [helyesen: hullik] a hó, s felénk nagyon zord a szél, újra és újra töltjük a madáretetőt az udvari [?] fákon. Mert egyszer a télnek is vége lesz [bizony ám! – a szerk.], elfújja a szél. Feltételezzük, nem felejtenék dalukat a cinkék” – sóhajt a volt kultuszminiszter. Sej, lesz még egyszer tiszta Németh-kormány a világon! Ezt látni onnan a Pilisi-Alpok gleccsereiről!
Galló Béla írja ugyancsak a Kritikában: „Minden Jónásnak döntenie kell, hova tartozik.” De a döntés nehéz, mert „…létrejöttek a »pofapiacra« dolgozó értelmiségi különböző típusai…”
Ám ezeket a kételyeket megválaszolja Szalai Erzsébet (uo.): „…Az egyik fázisból a másikba való átalakulás során a paraméterek a végtelenbe tartanak, és előreláthatatlannak tűnnek, hogy azután létrejöjjön egy új állapot, melynek többek között a kultúra ad formát és az előreláthatóság biztonságát ígérő szerkezetet. Ez is lehetséges szcenárió.”
Farkas Zsolt szerint „…hozzávetőleges hasonlattal úgy jellemezhetnénk [a Hekerle és Kukorelly közötti] különbséget, mint amely az URH-Európa Kiadó-féle és a Bizottság- vagy Trabant-féle rendszerellenesség között állt fenn. Az előbbi az egyenes és komoly tónust kultiválja, annak nyílt szabadság-pátoszával és hősies attitűdjével. Az utóbbi inkább dadaisztikus, teljesen kikerüli az uralkodó rezsim kódjait, nem tematizálja az elnyomást. Amiként a Trabant-dalok sem, de a belőlük áradó világvége-hangulat éppoly erővel [ez azért túlzás! – a szerk.] képes megjeleníteni a »mindenoldalú kiszolgáltatottság« apokalipszisét, mint az élesben beszélő URH-Európa Kiadó-Kontroll Csoport-féle poétika. […] Ám, hogy [Kukorelly] miért a legkevésbé… URH-s, annak oka a legkevésbé politikai. Ugyanis poétikai.” Jelenkor XXXIX, 1996/3, 263. Megnyugtató ugyanakkor, hogy „nem gondol[ja], hogy a klasszikus beszédmódokban »ma már« ciki beszélni. A klasszikus aktuális, erős és hiteles. Ennyi.” (Uo. 268.)
Szabad György akadémikus, történészprofesszor, volt MDF-es házelnök, ma egy reformantallista-neolabanc képződmény (a Magyar Demokrata Néppárt – a szerk.) országgyűlési képviselője és egyetlen neokuruc tagja nyilatkozza a március 14-i Magyar Hírlapban: „De azt el kell mondanom, hogy magyarságomat tudtommal március 2-án nyíltan nem vonta kétségbe senki sem.” (Kiemelés tőlem – Lezsák Sándor.)
Ifj. Hegedűs Lóránt, a református elnök-püspök fia, az V. ker. Szabadság téri ev. ref. egyház lelkésze, a Magyar Hazugság és Halál Pártjának (MIÉP) elnökségi tagja a március 16-ai HVG-ben politikai múltjáról: „Számomra hamar kiderült a demokratikus ellenzékről, hogy – az egyetlen Krassó György kivételével – nem több egy Aczél György által engedélyezett ellenzéknél.” (Érdekes, hogy a kriptohungaristák szerint soha nem Berecz, Óvári, Pozsgay engedélyezte a szamizdatot, de nem is Benkei, hanem mindig csak Aczél. Vajon miért?) HVG: „De még őhozzá is csak közvetve jutott el…” Ifj. Hegedűs: „Szerintem ez mellékes. Végtére is átmeneti helyzet volt. 1988-ban rövid ideig a Fidesz vallási csoportjának voltam a tagja, de rájöttem, nem azért küzdenek, amiért én. Kiléptem, és beléptem a Krassó-féle Magyar Október Pártba. Az a párt később megszűnt. A választásokon az MDF-re voksoltam, és Csurka István dolgozata után oda is beléptem. Aztán amikor Csurkát kizárták, mentem én is.” A nemzetkarakterológiáról és Torgyánról: „Van ugyanis mélymagyar – a kifejezés Németh Lászlóé –, és van ripacs magyar…” (HVG XV1II/11 [877],138.)
Más furcsa életrajzi tények is fölbukkantak. Lehetséges volna, hogy a munkáspárti (neosztálinista) Szabadságba író Mikes Tamás azonos az ’56-os Mikes Tamással, a szamizdat Demokrata szerzőjével, és hogy a thürmeriánus hasábokon antiliberális publicisztikát hörgő „Ravasz* Győző” azonos lenne a szamizdat Hírmondó és Demokrata stenciljeiből ismert „Ravasz* Győzővel”, azaz – urambocsá’ – a rettenthetetlen Gadó Györggyel, A Magyar Gadó c. lap egykori földalatti kiadójával, a volt szabad demokrata, majd független képviselővel? Stb.? Egy ideig a volt maoista Vida János volt A Szabadság főszerkesztője, aki ugyan ellenzéki volt valaha, de sohasem lett demokrata, sőt, Pol Pot és Kim Ir Szen híve lett és maradt. No de Mikes és Gadó? Szálai Pál, szintén egykori ellenzéki, a szamizdat egyik fontos szerzője, egyelőre csak olvasói leveleket ír A Szabadságba (ostorozva a liberális mételyt), miután a Csakazértis c. szocdem lapocska megszűnt. Szalai Pál ma a Baloldali Tömörüléshez, a BAL-hoz és a magyar kommunistákhoz közel álló radikális marxista-leninista Eszmélet szerkesztőbizottságának tagja.
HOGY NE SZERKESSZÜNK FOLYÓIRATOT. Megjelent a legfényűzőbben szerkesztett magyar szemle, az Imago. Főszerkesztője Dessewffy Tibor, felelős szerkesztője György Péter, Media Studies, ELTE. A szerk. biz.-ba bepalizták Almási Miklós akadémikust, a marxista esztétikaprofesszort, Heller Ágnes akadémikust, Radnóti Sándor esztétikaprofesszort, Csepeli György és Wessely Anna szociológiaprofesszorokat (ELTE) és SZDSZ-média-cárt/cárnőt, Losonczi Ágnes szociológust (MTA) és számos külföldi (baloldali) nagyságot. A lap kiállítása: drága. Műnyomó papír, színes fotók és egyebek, anno 1979. A két fő közlemény: posztmodernista elemzés Madonnáról, és S/M szexi képek a Sex c. alapműből, Douglas Kellner tollából (szövegszerkesztőjéből) EKKORA fölismerésekkel: „A szexualitás… a játékosság, az önmegvalósítás és az önkifejezés színtere, s természetesen a vágyé és a gyönyöré is. Madonna már kezdettől fogva sikeresen használta fel karrierjében a szexualitást, és a továbbiakban is természetesnek, élvezetesnek és szórakoztatónak ábrázolta.” (35) Challenging! Provocative! Controversial! „Az ellentmondásos képek mégiscsak gyengítik a vallásos üzenetet: Madonna bugyiban táncol, és meglehetősen erotikus viselkedést tanúsít egy templomban, s ezzel feltehetően [!] áthágja az elfogadhatóság íratlan törvényeit – az olasz tévé [surprise! surprise! – a szerk.] katolikus csoportok nyomására be is tiltotta a klip sugárzását.” (41) „A klip folytatásaként Madonna egyszer csak öltönyben, monoklival jelenik meg, és ágyékába markol, így jelezve, hogy a férfiak hatalmi és irányítási pozícióját bitorolja. Majd hirtelen szétrántja a zakóját, felfedi melleit [többes szám! magyar nyelv! »és felkente füleire a spenótot« – a szerk.], és ezzel értésünkre adja, hogy a férfiimázs is puszta társadalmi konstrukció – olyan pozíció, amelyet bárki [!!!] elfoglalhat… Ellentmondás tapasztalható… Madonna pop-feminizmusa, a domináns női imázsok dekonstrukciója, majd ugyanezen imázsok pontos újrateremtése között.” (43)
I LIKE MY PUSSY: „IMÁDOM A PUNCIMAT” – ordít a fehér-piros-fekete fölirat a teljes 48–49. lapon. Merész. „Az 1992-es Erotica című album és a Sex című könyv azonban azt mutatja, hogy Madonna az unalmasság és kiszámíthatóság csapdájába eshet.” (53) Ez az eshetőség az Imagóval már a legelső számában bekövetkezett. A lapszám másik szenzésönje – miután a 60–61. lapon a pucér keblű Madonna belenyal-belemosolyog-belecsókol egy másik lány csinos popsijába, majd a 65. lapon a fűtőtesten, bokacsizmában veselkedik neki a maszturbációnak – Stjepan G. Mestrovic horvát nacionalista szokványos szerbellenes fajgyűlölő kirohanása, iszonyú horrorfotókkal gusztusosan illusztrálva. Összepászítva ezeket Madonna szexi, de csöppet sem erotikus kézilabdázó-testével (az egész csaj lénye az öltöző szagát idézi), a dolog maga a legobszcénebb pornográfia. Sem a pucérság, sem az oszladozó hullák és levágott-lecibált fejek fényképe önmagában nem pornográf: de a kettő együtt, ráadásul összeábdálva ezekkel a hülye szövegekkel, kétségtelenül az. Aztán a fordító, Bojtár B. Endre mentegeti az ostoba horvát cikket. Minek közölték?
Mellesleg Madonnáról értelmesen is lehet írni (vö. Martin Amis: „Madonna”, Endreffy Kata ford., Nagyvilág XLI, 1996/3–4., 152–158.). Dessewffy Tibor beköszöntőjét a tapasztalatlan ifjú kultúrmogul iránti gyöngédségből nem érintjük, György Péter cikke bizonyára azért homályos, mert elfoglalt szerzője sietősen csapta össze. De meg kell adni, hogy folyóiratot jelentős magyar anyag nélkül nem érdemes indítani. A posztmodern bizniszben utazó Nappali Ház, Pompeji és a (megboldogult) Határ, sőt, a Gond is azért jobb, mint a hasonló profilú Jelenkor, Alföld és Athenaeum, mert – ahogy kell – föl szokott fedezni fiatal magyar tehetségeket. A Café Babel hatása is azért oly csekély, mert túl sok benne a fordítás. Fordítást megrendelni bármely szerkesztő tud. De mint ez a fölsorolás mutatja, hazánkban a szocialista realizmus helyét átvette a dekonstrukciós posztmodernizmus (de persze ez utóbbinak nincs köze az államhoz, és nem központi hatalmi döntés hozta létre: a hasonlat csak az erőre utal). Bizonyára azért nem történhetett meg ez az Egyesült Államokban és Franciaországban, mert ott nem volt Zsdanov és Berecz, Solohov és Darvas. Olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, de csak olyanok vagyunk, mint a belorusz és macedón nyugatosok. A posztmodern divat sajátosan kelet-európai jelenség.
Eszünkbe jut idősb F. Agyalágyula és az ő kultúrmocska. In senilitate veritas?
Nagy szónokok egymás között. Szájer József (Fidesz-MPP) a parlamentben: „Torgyán József saját pártjának demokratikus hagyományait is pofon köpte.” (Forrás: MaNcs, március 21.) A sajtó se kutya. Lányi András a Magyar Hírlapban néhány Torgyán-ellenes szitok után megismétli Torgyán „érveit” az idegen karvalytőke szolgálatában álló „hamisított liberalizmusról”, de ő inkább beléje törődik, mintsem féregirtson vagy Dunába lövessen. Lányi szelíd lelkű, becsületes, zavaros fejű magyar ember, a szabadelvűség következetes hassliebere, aki az emberjogi, pluralista stb. liberális vonatkozást még nem vette észre. Ám az ő antikapitalizmusa őszintébb, mint Torgyáné, Giczyé vagy a Baloldali Tömörülésé. Ő igazi ökojakobinus demokrata. Ha meg nem inog, még sokra viszi. Mert elszántan és meg nem alkuvóan, magányosan és szélfúttan ugyanazt mondja, amit mindenki más.
Kíváncsian, hátha csak a szemünk káprázott, megtekintettük A Szabadság („Világ proletárjai, egyesüljetek! – munkáspárti hetilap”, VIII. évf., 12. sz.) március 22-i számát. Ebben is van „Ravasz* Győző” (az amerikai katonák magyarországi jelenlétén gúnyolódik) és Mikes Tamás, aki fontos évfordulóra figyelmeztet (1946. március 15-én akasztottak föl „egy önjelölt népvezért”…), továbbá a Kádár-rendszer alatt börtönt szenvedett dr. Kemény Csaba, a Munkáspárt KB tagja, Pest megyei elnök Dunakeszin tart beszédet „A baloldali összefogásért a jobboldali előretörés ellen” címmel. De a szerk. érdekesebbet is talált, Gáti Sándor cikkét a szovjet osztályharc élesedéséről (hisz ma már a Szovjetunió újra legális és – az orosz/fehérorosz fúzióval – politikai tény), amelyből részleteket közlünk:
„Az USA oroszországi helytartójának, az egykori szélsőbalos szverdlovszki területi, majd moszkvai városi első titkárnak, a Szovjetuniót harmadmagával törvénytelenül feloszlató, az orosz parlament épületét kíméletlenül szétlövető, a védőket legyilkoltató, a csecsen háborút elindító, az alkoholizmusával már több nemzetközi botrányt is okozó elnöknek, az orosz nép kettes számú árulójának (az első helyezést Gorbacsovtól elvenni nem lehet) és környezetének nincs annyi valóságérzéke, hogy felismerje: a jelenlegi elnök újraválasztásának nincs realitása. […] A kommunisták – ahogyan ezt Zjuganov elvtárs már többször elmondta… – a reformokon… a harmadik évezred kezdeti éveinek megfelelő informatikai társadalmat [tat your heart out, György Peti & Vagesz – a szerk.], erős orosz államot és a nem távoli jövőben egy megújuló Szovjetuniót akarnak. (…) Amit azonban ez a Gorbacsov nevű személy (szándékosan nem írom, hogy úriember) most produkál, az minden képzeletet felülmúl. Szelídítem a gondolataimat, hogy leírva az újságpapír elbírja, és a kegyetlen szerkesztő se húzza ki. Szerintem ez a Gorbacsov nevű személy, akinek… biztos helye lesz a történelem hátsó udvarában (lehet úgy is fogalmazni, hogy a történelem szemétdombján)… ő képviseli az előre irányt… Mondja mindezt a Szovjetunió szétbomlasztásában vezető szerepet játszó egykori szovjet elnök, aki mellesleg az SZKP-t feloszlató főtitkár is volt. Egyébként szívesen megennék egy csajka gulyáságyúban főtt, jóféle húsokkal teli babgulyást. A mezőgazdaságban élők abszolút többsége ismereteim szerint visszasírja azt az időt, amikor a magyar mezőgazdaság termelőszövetkezetestől, állami gazdaságostól, háztájistól Európa élvonalába tartozott. A magyar nők pedig köztudottan szépek, csinosak és szeretik az általuk kiválasztott férfiakat.” Mellette: Südi Bertalan dr.
Torgyán az irodalomban: Zalán Tibor mutatja be az ÉS-ben (XL/12, 1996. március 22.) Mohi Hajnal fiatal költőt. Az első, merész („Hát szokd a hüvelyedből kifolyó / ravatalszagot…”) publikáció első sora: „Kezdek férgesedni, sebaj.” Zalán bevezetője azonban aggasztó. „A szerkesztő olyan (ember), akár a kábítószeres kutya (ember). Becsukja a szemét, és a szaglásra bízza magát.” Ravatal?
Magyar Bálint: „Most szívesen cáfolok: népszerű dolog olyan színben föltűnni, mintha miniszterként megakadályoztam volna azt, amiről egyébként szó se volt.” Vágréti László: „És, hulljon fejemre százezer átok, kimondom: a közvélemény orrában a leleplező, rákérdező vagy ahogyan mondani szokás: a szarban matató újságíró épp olyan szagos, mint maga a szarkeverő, a [na, ki? – a szerk.] az effektív politikai, piacgazdálkodás! aktor [az álliberális féreg & dögkeselyű – a szerk.]. Érzi ezt az újságíró is, akinek szintén kényes az orra, s aki ezért inkább leíró, elbeszélő típus. Hűvös, távolságtartó arisztokratizmussal [??] meséli el a szarról, hogy szar. Ami tökéletesen érthető.” (168 Óra, 1996. március 19., VIII. évf. 11.)
Kuncze Gábor liberális belügyminiszter (SZDSZ) az egész sajtót bejárt fotóról, amelyen egy rendőrtiszt kezet szorít (március 15-én) Szabó Albert nyilas pártelnökkel: „Engem is megdöbbentettek első látásra a szóban forgó felvételek. Később azonban végiggondoltam a dolgot, és be kellett látnom, hogy e gesztusban nem azt kell látni, hogy egy rendőri vezető kezet fogott a szélsőjobboldallal, hanem azt, hogy egy kötelességét teljesítő rendőr megkísérelt kulturáltan megoldani egy konfliktushelyzetet.” [A konfliktus a nyilasok és a Csurka-féle MIÉP aktivistái között keletkezett.] (Népszabadság, 1996. március 23.) Ez volt szombaton. A miniszterelnök-helyettes, az SZDSZ ügyvivője hétfőn árnyalja az álláspontját: „A kép teljes félreértésen alapul. [Vö. György Péter tanulmányával a kép leértékelődéséről az Imago idézett nyitószámában.] Azt sugallja, hogy a magyar rendőrség ezzel a gesztussal a szélsőséges nézetek iránt fejez ki valamiféle rokonszenvet. A leghatározottabban állítom, hogy erről szó nem lehet. A kiélezett helyzetben a rendőr túlzott [itt az árnyalás! – a szerk.] udvariassággal próbálta megelőzni a konfliktust. Tudomásul kell azonban vennünk, tetszik, nem tetszik: Szabó Albert jelenleg egy hivatalosan bejegyzett, engedélyezett párt vezetője, akit független bíróság mentett fel a vádak alól. Ezt persze lehet vitatni, bárkinek lehet véleménye róla, de a rendőr számára ebben a helyzetben Szabó Albert jogilag legitim pártelnök [legitim pártelnök – a szerk.]. A pártsemlegességet ugyanis én szigorúan megkövetelem a rendőrségtől.” (Népszabadság, 1996. március 25.)
Hivatkozott cikkek
- Magyar tarka [7]