Bementünk az alagútba,
elhúzódott hidegen,
Kijöttünk az alagútból,
s nem volt már oly idegen
(Sláger)
Vad mozdonyok
Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust. Én egyetlen filmrendezőt ismerek, aki viszont következetesen megtette: Luis Buñuelt.
Nemcsak slágerben, de Fellini a Nők városa című példaadóan nőfélő filmjében is találkozunk a szexualitás alagút-metaforájával. Alig van ugyanis találóbb párhuzam: a népdal „sötét veremnek” mondja. Ha Fellini rábízza magát e természetes hasonlatra, mi se keressünk eredetibbet.
Érdekes, hogy vonaton lehet a legjobban nőkről beszélgetni. A vágy titokzatos tárgya kerethelyszíne például a Madrid–Párizs expressz: ott meséli el Don Matteo a történetét. Szerelmi kudarcairól mesél. Jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról. Útitársai – köztük a Buñuel-filmekben oly gyakori bölcs törpe – sokat faggatják, s ő sokat mesél.
„Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszasan és kimerítően válaszol” – írja sok mindent megvilágítva Michel Foucault.
Miért vonaton beszélünk szívesen szégyeneinkről – hajón, repülőn, autóbuszon miért nem? Talán mert a ringás, hullámzás miatt ott az már előjáték volna: maga az aktus. Meg nem is tenne jót igazi filmnek, hiszen a helyszín túl lírai, a fedélzeten telihold ragyog, alant hullámok és delfinek tánca, nyúlós, epedő giccs. Polanski jó érzékkel próbálta – ám mennyire sikertelenül! – e hajógiccs-lehetőséget megragadni és iróniával átitatni a divatos Pascal Bruckner-regény nemrégi filmrevitelekor (Keserű méz).
Másrészt nemcsak a szabványgiccs kínálkozik. Ott a hányinger, tengeribetegség, kalózok és fulladásveszély, cápás hullámsír. Ebből is lehet meríteni. Patricia Highsmith egyik kiválóan hideglelős könyve kezdődik egy égei-tengeri hajókabinban. Mint minden Highsmith-könyv, talán ez is a látens homoszexualitás bűnregénybe rejtett átvilágítása.
A legholdkórosabban bátor clown, Karátson Gábor szavaival „a filmművészet egyetlen filozófusa”, Buster Keaton nagy szerelmesfilmje, a Navigátor szintén hajón játszódik. Szexről aztán ott sem szó, sem gondolat, sem kép sincsen, annyira „fehér” az egész tengeri kaland, hogy mint Móricka, végül mégis „arra” gondolunk… szűzi szerelem, női becsület, férfi balekség, holdkóros rajongás, trubadúrlíra a tengeren meg a tenger alatt… – valami baljós, setét titkot rejteget a kőarcú Keaton (azt, amit minden férfi és nő).
Anélkül, hogy alkalmi nászágyként szolgáló más közlekedési eszközt (például a Bovaryné konflisát, az Emmanuelle interkontinentális repülőgépét) lebecsülnénk vagy felednénk, s elismerve az óceánjárók adta lehetőségeket, nem szállhatunk le egykönnyen a filmerotika vonatáról. Nemrég láthattuk a TNT műholdas csatornán a félklasszikus Sanghaj expressz tiltott vágyakkal zsúfolt kupéit. Ez a vonat a polgárháború idején száguld Kínában, egy forradalmárt el is hurcolnak már a legelején, kémek és tábornokok maskaráznak, de mindez egyáltalán nem fontos. Marlene Dietrich érdekli a nézőt, akárcsak a kémeket és tábornokokat is: a hálókocsik angyala, „Sanghaj Lili”. Nem a polgárháború, hanem a kusettek küzdőtere.
Egy japán filmtörténeti sorozat legzaklatóbb darabjának bizonyult pár éve Cannes-ban egy újrafelfedezett ötvenes évekbeli „fekete film”, Imamura zolai módon érdes és görcsbe rándító opusza. Itt egy titkos pár (dühödt szenvedélyüknél csak rútságuk riasztóbb), hogy mindenki elől elrejtőzhessen, rút és füstöt okádó végtelen vonatutakon szeretkezik. A nagy mozdonyok, az erőszakos, csatakosan fekete fényben ázó, éjszakába hasító lokomotívok látványa adja a hátteret. Renoir Állat az emberben című híres Zola-átiratának erejével vetekszik az erotika sötét, gyászos, „mocskos” oldalát láttató japán film.
Idéztem föntebb: újraolvasom Foucault-t (először magyarul), s bár ez a rendkívüli értékű könyv nem a szexualitás története, mint hinnénk, hanem a szexualitásról való hiedelmek, nézetek, a tiltás és vallomástechnikák története… impotens agyúak maradnánk nélküle.
Foucault a szellem agysebésze és archeológusa, az elhallgatott szándékok Schliemann Henrikje. Feltárja, hogy a középkor utáni ember számára a szöveg, a beszéd, a szexről való fecsegés majdnem egyenrangúan fontos és döntő, talán még nagyobb dolog, mint maga a tett, mint maga a szex… A tiltás ravasz kijátszása, hogy ugyanis minél többet beszélünk róla tiltóan akár, valahogy megengedjük a létezését, minél inkább „emberarcúvá” tennénk a Sátánt, annál inkább rabjává leszünk. (Foucault gyakran önmagával sem ért egyet – az is lehet, könyvével mást akart mondani.)
Párizsban ez biztos így volt: „szerelemről beszélni nem más, mint szeretkezni” – miként ezt Chamfort aforizmája óta mindenki tudhatja. Erre az írók után később a tudósok is rájöttek. A hetvenes években virágzott fel Lacan új pszichoanalitikus iskolája: ez a nyelv, a beszéd jelentőségének nyomatékos hangsúlyozásával vizsgálta az emberi szexualitást. (Vagy úgy: „nyomatékosan” – bólogatna Karinthy temetéseken vihogó, a tudatalattiból szamárfülező bohócsipkás rosszcsontja. Előbb van a szó, aztán a tett.)
A káprázatosan eredeti és öntörvényű gondolkodó, Foucault fura vaksága, hogy Erósz ügyében hasonlónak véli a nyugati társadalmakat, holott a századvégi francia és a viktoriánus angol civilizáció… vagy kultúra?… rendkívül erősen, kirívóan különbözött. Foucault bámulatosan szép fogalmi nyelven ír, regényre, versre kevéssé hivatkozik: a mű magyarul most megjelent első kötetében Baudelaire és Flaubert erkölcsperéről sem ejt sok szót. 1857-et írtak akkor: a század végére elképzelhetetlenné vált az efféle per. Zolát csak gyűlölethullám övezte, szeméremsértési perről nem tudok. De már Flaubert korában, 1865-ben megjelenhetett, igaz, brüsszeli kiadónál a Les folies amoureuses d’une impératrice, a császárnak és feleségének szexuális titkairól egy magát C. bárónak nevező ismeretlen hegyes művecskéje.
A Második Császárság erotikája – lapozom tovább III. Napóleon korának vaskos gyűjteményét. Tele van lávázó és önmagát is kiröhögő szexuális „kihágásokkal”. Feltűnő, mennyire a leszbikus szeretkezést tartják a túlhabzó kalandok non plusz ultrájának. Olvassuk újra Pierre Louys-t, A vágy titokzatos tárgya alapjául szolgáló regény szerzőjét: nem érdektelen író, s valószínűleg ő volt a fin de siècle leszbikusságot bámuló-hódoló mazochista férfivágyak legérzékenyebb értője.
Bizonyára kevéssé lehetne Viktória királynő országának erotikus irodalmából hasonló antológiát szerkeszteni, mint Párizsban lehet. A századfordulón még kevésbé lehetett volna. Apollinaire súlyú brit költőről igen, angol Tizenegyezer vesszőről nem tudunk. A társadalommal dacoló büszke dandy, Oscar Wilde esküvel tagadta homoszexualitását. Byron és Shelley vadul libertinus nőügyeit, testvérszerelmeit száz évvel azelőtt nem tagadták le oly rémülten. Az Anonymus néven ismert rejtélyes angolnak Titkos életem című libertinus alapműve ma, új kiadásával megint Párizsban lett irodalmi értéktelensége ellenére nagy dokumentatív ereje miatt esemény. Angliában szociológusok elemzik, olvasók nem olvassák.
Foucault zseniálisan lát és gondolkodik másképp, de nem vagyok biztos abban, hogy át tudta-e úszni a La Manche csatornát.
Érdekes, hogy a soft pornó kipusztult a mozikból, a tévé képernyőjére szorult: leggusztustalanabb mód a tiroli stüszi vadász-bőrnadrágos Heimat-pornóba, a SAT 1 éjfél körüli műsorába. Szerintem főként kiskamaszok nézik, de csak amíg fel nem vihog a legtaknyosabb.
Az Emmannelle nálunk csúnyán megbukott, na nem is csoda, mert későn érkezett, másrészt meg olyasmit sugallt, hogy a férfiaknak is a leszbikus szeretkezés a legfőbb gyönyör. Férfi és nő, meg durva behatolás, ez néha kell persze, „szükség van még a fiúkra”, de azért két finom nő nyelvének csigabigajátékai mellett eléggé snassz, közönséges, amit a fiúk tudnak. Nyugaton ezt el lehetett fogadni, Pesten, aki komolyan vette, megalázva érezte, hogy ő csak egy tahó, akinek eddig erről fogalma se volt. A szerencsétlen magyar az Emmannuelle finom giccszenéje és Sylvia Kristel David Hamilton-modellfotói, meg a hetyke női nyelvek fürgén hiszteroid klitorisztánca után kijött a Filmmúzeumból, és rögtön mucsaian zsírfoltos, nyitott sliccű Lagzi Lajcsi-hang bódult a fülébe valamely lemezboltból vagy kisrádióból, hogy aszongya: „Julcsa, hol a bugyi kulcsa?”
Hát ez bizony nem Emmanuelle országa, ide Cicciolina kellett, az se nagyon. Annak idején a rádió délelőtti közérdekű műsorában a műsorvezető alpárian, egy vértolulásos Lagzi Lajcsi magyar haragjával szidalmazta, végül egész rokonszenvessé téve a Cicciolinát.
Nem bukott viszont meg az erotikus film egyik nagy alkotása, az Érzékek birodalma. Mert kemény volt, tréfa nélküli és kegyetlen. Meg még poétíkus is. Durván, kegyetlenül poétikus. Nagyfeszültség, halálritmus. Ezt értjük és érezzük itt a Duna partján.
Roppant érdekes volt Érzékek birodalma-ügyben az egyik legjobb magyar filmkritikus, aki még önmagával sem értett egyet. A Démonvászon című rövid életű, majdnem szamizdat avantgárd lapban himnikus elemzést közölt róla. Jó címe volt: „A japán Duna-táj felett lobog az erotika füstje…” sok képzavaros, de lendületes, mondhatnám, „szárnyaló” esszé volt, nem igazi kritika. Nemrég viszont, mikor „rendes” moziban bemutatták, metsző műveltséggel és logikával bizonyította, mennyire hamis és magas fokon kimódolt ez a híres opusz. (Természetesen a Kino-Imago című választékosan fáradt, mértékadóan félkonzervatív negyedévi szemlében.) Öregszik? Fiatalodik?
„Erigált fallosz” – ki hinné, de nem orvosi tanulmányban, hanem Mallarmé-versben, rajzversben olvasható. Komikusan idétlen szavak. „Mért nincs háromágú péniszed?” – kérdezte barátomtól lihegve egy ágyban is kékharisnya minőségben tündökölni vágyó költőnő valaha a hatvanas évek koralibertinus időszakában. Nem hiszem, hogy jó költőnő lehetett, ha ilyen szavakhoz nyúlt az ágyban. Szegény.
Mindig kísért az az egyébként ósdi és még cáfolni is közhelyes duma, hogy aki szexről beszél, azért beszél, mert nem tudja csinálni… E vélekedést talán az is táplálja, hogy magyarul szinte csak körülírni szépelegve, latinul lehet, vagy ízes, trágár, durva szavakkal, melyeknek persze megvan a maga idejük… ha megérezzük, mikor, ha vadállatszelídítő bátorsággal szabadjára engedjük őket a „pénisz” és az „erigált fallosz” helyett. Krúdy is említ ilyesmit, némely fontos passzusában kicsit elrejtve, hosszú dallamos mondatba csomagolva.
Párizsban az nem tudja csinálni, aki beszélni nem tud róla. Une sale histoire; Piszkos történet. A francia értelmiség kultikus filmje a hetvenes évekből. George Bataille idézőjelben és színesen fekete humorral. A rendező, Jean Eustache komolyan vette az életet, néhány évvel később öngyilkos lett.
E piszkos remeklés a beszédről, a leselkedésről szól. A kukkoló (dörzsölt értelmiségi persze) hosszan mesél. Ekkor, s ettől már kettős élvezetté emelkedik a kéjlesés. „Voir plutot qu’avoir”… Látni inkább, mint birtokolni. És a film második síkja: beszélni róla inkább, mint birtokolni. A vágy titokzatos tárgyának buñueli jelmondata lehetne.
Eustache piszkos történetének a másik kettőssége és csavarja, hogy a filmbeli figura egy gusztustalan és viszolyogtató vécés leselkedés élményét meséli elegáns szalonban, nagypolgári társaságban, választékos viselkedésű hölgyeknek. A szennycsatorna, nem pedig a budoár filozófiája, de ugyanolyan magas értelmi szinten, mint ama régiek.
A filmen kívüli, „valódi valóság” szeret még hozzátenni is valamit. A Saint Eustache-templom alatti (bizarr névrokonság) nagy párizsi Videotheque-ben a filmbe illő apró, groteszk jelenet tanúja lehettem. Egy nyúzott, főiskolai adjunktusnak látszó, negyven év körüli nő jegyzetelte a monitor mellett Eustache filmjét. A képernyői kukkoló épp választékos szavakkal tört kiselőadásának inkább diderot-i, mintsem sade-i magaslataira. (Ismétlem, a választékos kifejezések meglehetősen viszolyogtató ocsmányságokat tárnak fel, vagy fednek le, ebben meg Bataille-hoz hasonlít e furcsa film.)
A nyúzott adjunktusnőt jegyzetelésében láthatóan zavarta az a hozzá roppantul hasonló férfi (önmaga férfi inkarnációja) aki, úgy látszik, szintén kikérte a filmet, de várnia kellett. Odalopakodott, ott ácsorgott a nő monitorja mellett. Fröcsögtek a szennycsatornaszavak a filmben, az adjunktusnő sebesen jegyzetelt, majd metsző hangon a férfihoz fordult: „Vous désirez quelque chose, Monsieur? Óhajt valamit, uram?” Nem tudtam eldönteni, a házalót utasítják ki ily módon az értelmiségi szalonokból, vagy a későn jött és felesleges kukkolónak szólt e hang (finoman utalva a filmen látottakra is), a feleslegesnek, hiszen nem fért már bele a képen látható társaságba. Mindenesetre a film (a „filmvalóság”) egy villanásra kiköltözött a nézőtérre.
Buñuel nem ilyen posztmodern, és nem ilyen választékos szövegű, de ez neki is tetszett volna.
Keresztes Archibald bűnös élete
Régi óra halkan jár, belsejében táncospár.
Megint egy slágerszöveg, bár idillibb és nemesebb, mint az első. A táncosnő forog, pereg, csilingelő hang hallik. A táncosnő zenedobozban táncol: játékbaba. Buñuelnél egyedül van a táncosnő, párja nincs, párja a zenedoboz gazdája: többszörös gyilkos. Gyerekkorában egy szép cselédlány zenedobozos játéktáncosnőt adott a kezébe, de a kisfiú mérges volt rá, mert anyja helyett csak a cselédlány maradt vele játszótársul. A táncosnő forgott, zene csilingelt a dobozból. És alighogy halálba kívánta, a szép cselédlány máris holtan rogyott le: hosszú combján végigfut a vércsík… kint forradalom dúl, és golyó röpült a szobába. Valóságos golyó, melyet mintha a kisfiú gyilkos vágya teremtett volna meg. Ő legalábbis így érzi.
A Buñuel-univerzum egyik legravaszabb őrültje, az egykori kisfiú, Don Archibald azóta is őrzi e játéktáncosnőt. Mindenki felnőttnek hiszi. Elismert keramikusművész. Szerelmes egy manökenbe, de az kikosarazza. A felnőtté vált kisgyerek, mint régen, bosszút áll: akit meg akar ölni, az elpusztul. Már végzi is varázsbosszúját: most épp szerelmének próbababa hasonmását tolja a kemencébe, mikor váratlan látogatói érkeznek. A szerelmét mintázó meztelen próbabábu a kemencében, ő meg rémülten dugdossa e báburól leszaggatott ruhákat, nehogy leleplezzék. De hát mitől is fél? Csak kívánja halálát a lánynak… Igaz, a lány valódi ruháiba öltöztette a bábut. Gyilkos vagy őrült? Játék vagy rémtett?
Megvilágosodni vágyón figyelem a jelenetet: tilos és büntetendő vajon divat-próbababát hűtlen szerelmünk ruhájába öltöztetni, majd elégetni? Bizonyára büntetendő, ha majd szerelmünket holtan találják e telepatikusan gyilkos ceremónia után. Kenyérből bábut gyúrni, és átszúrni a szívét… az vajon gyilkosság, ha másnapra az illető meghal? Mert Archibaldnak mindig sikerül. Voodoo varázslat a fehér emberek között, ősember álma és hite a mai civilizációban…
„Coup de foudre et le fou de coudre” – agyal ki egy elmés szójátékot valamelyik francia Buñuel-elemző, talán maga Barthes? (Egyébként nemcsak nőkről álmodunk – nemcsak képekkel álmodunk nőkről –: most az villan belém, hogy e szójátékot talán magam gyártottam Párizst járó álmomban: „Villámcsapás és varrás-csapás” – vérszegény magyar fordításban.) Ugyanis az El őrületbe zuhanó féltékeny – s nem testileg, lelkileg impotens – férje állandóan bevarrná feleségén a féltékenysége tárgyát, „a féltékenység réseit”.
Hitchcock titkos elmebetegje halott édesanyjának múmiáját babusgatja, vijjogva veszekednek (a múmiának is ő ad hangot). Egy másik filmjében charme-os úriember nyakkendővel fojtja meg a szép és későn ellenkező nőket. Hitchcock világa azonban ravaszul kétpólusú. Filmjeiben a nők, bár nem is sejtik talán, maguk is potenciális gyilkosok. A férfi Hitchcocknál gyenge akaratú áldozat – délceg testbe bújtatva. Buñuelnél nem tudnak így elbújni.
Hitchcock inkább felöltözteti szereplőit, különösen a nőket. Kultikussá vált, agyonelemzett Vertigójának kulcsjelenete a felöltöztetés nagyáruházi szcénája. Ha nála mégis levetkőzik egy nő, rögtön nagyon nagy veszély fenyegeti. Első hangosfilmjének (Zsarolás) hősnője egy festő műtermében az aktmodellséget előbb visszautasítja, majd meglátva egy balettruhát, mégis kombinéra vetkőzik – ekkor meg akarják erőszakolni, s ő védekezés közben gyilkossá válik. A Psycbóban a nő méltó büntetést kap levetkőzéséért: zuhanyozás közben ledöfködik, vére zubog a csempén, kádlefolyóban. Itt, e régi filmben a levetkőzött nőnek az a büntetése, hogy gyilkos lesz. Aki ugyanis hajlandó levetkőzni, az mindenre képes…
Talán a Zsarolás cím véletlenül, akaratlanul is kifejezi, hogy a felnőttségéig szűz és retardált egykori kisjezsuita zsarolásnak tartja, ha egy nő nem rejti el szexualitását, s e zsarolást keményen meg kell büntetni.
Erről Buñuelnek is megvan a maga verziója. Séverine, a Nap szépe sárral dobálandó úri ringyó, helye a bordélyban. Valószínűleg ő maga, Séverine vágyik mazochista önbüntetésül a rothadt alomra, bár a film más olvasata szerint mindez megtörténik. Buñuel később megbocsátóbb lett: inkább a női meztelenségen felgerjedő férfiakat neveti ki. Vágyuk ugyanis mindig csak majdnem teljesül. Egyikük például telt keblű, érett asszonyra vágyik, rá is bukkan egy meztelenül zongorázó telt keblű szépasszonyra, de csak a föld alatti kriptában… Másik nemes hidalgó, Fernando Rey ifjú zárdanövendék-unokahúgát szeretné… na nem egyszerűen megkapni, ilyesmit más rendezők is kitalálhatnak. Nem, ő rég meghalt szerelmének menyasszonyi ruhájába öltözteti a novíciát. Megkéri a kezét, feleségül venné. A zárdai lány rémülten utasítja el. Erre altatót kever a kávéjába. Mindjárt elaltatott unokahúga (álmenyasszonya) fölé hajol: (az ablakon át szolgálója lesi tettét)… de nem meri álmában magáévá tenni a lányt, inkább fáradtan és Don Quijote-terveiben csalódva öngyilkos lesz.
Fernando Rey, a Viridiana után a Buñuel-filmek állandó rendezői hasonmása, olyan, mint Mastroianni volt Fellininek. Amint zsákszerű erényövét hiába bontogatná a Vágy női testté vált titokzatos tárgyának: maga a földi üdvtől megfosztott férfi, vagy kevésbé patetikusan: maga Buñuel.
Úgy rémlik, Marx jelentette ki, hogy bármely férfi-nő kapcsolatban az adott társadalom pontosan mintázódik. Vagy Engels? Ők csak tudhatták, hiszen közös szeretőjükként használták a szobalányukat. Ezernyi színes mintázattal gazdag az „adott társadalom”.
Az is lehet, hogy a társadalmi-politikai problémákkal, konfliktusokkal soha nem foglalkozó Hitchcock a társadalomtól rettegett, nem a szép és finom szőke úrilányoktól, akiket filmjeiben hideg késsel, szemkivájó madárcsőrrel büntet? A hajdan Madrid kuplerájait jezsuita bűntudattal naponta látogató, s a maszturbálás bajnokának tartott Dalit megvető Buñuel szintén figyelemre méltó, amikor aggkorában derűsen hirdeti:
„Felszabadulásként élem át a szexuális vágy teljes elhamvadását. Örülök, hogy végre megszabadultam egy nagy zsarnoktól.”
Pedig sejtette, hogy az aggok sem szabadulnak meg tőle. A vágy titokzatos tárgya legtöbb jelenetében az elegánsan hatvanas úriember, Fernando Rey jókora zsákot cipel a vállán. Mi van benne, hova viszi, miért kell cipelnie?
Melyik zsarnok is a béklyók ura, a külső vagy a belső? Sok szőke nő és sok kukkoló, megannyi kegyetlen remekmű sem ad megnyugtató választ. Freud és Marx találkozása a vágóasztalon: Buñuel minden filmjének minden kockáján a társadalom szoros büntetőhálójában kalimpáló embert látjuk.
- Kultúra [6]