Pléh Csaba

Nyomtatóbarát változat

Michel Foucault: A szexualitás története.
A tudás akarása. Budapest: Atlantisz, 1996, 167 lap.
Fordította: Ádám Péter



Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau–Vörösmarty típusú kérdést (Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is minduntalan föltesszük, különösen Freudra nézve. Vajon kevesebb-e a nemi nyomorúság okozta szenvedés a pszichoanalitikus felvilágosító munka eredményeként, vagy, kiforgatva azt, amit a szerelmi divatokról szólva Aldous Huxley mond, az emberek úgyis megtalálják nyomorúságuk új terepeit. A felvilágosodásról gondolkodó Foucault tágabb léptéket vesz. Számára a kulcskérdés az, vajon valóban olyan nagy volt-e az elfojtás, s hogyan vált az ész korában egyszerre oly fontossá s oly elhallgatottá az európai ember számára a szexualitás. A szinte mitologikusan elfojtásokkal telinek tekintett polgári világ elhárító mechanizmusait már a Freud-értelmezések megkérdőjelezik. Foucault értelmezési újdonsága az, hogy nem pusztán gúnyolódik az elfojtás viszonylagosságán, hanem egyben alternatívát nyújt: az elfojtás kéz a kézben halad a „megismeréssel”. Volt persze hagyományosan értelmezett elfojtás is a polgári világban, ez azonban talán a munkacentrikus világgal (ha nem Foucault írná, azt mondanók, a protestáns etikával) kapcsolatos. Kissé ironikusan idézett marxizáló magyarázatában: „a szexualitást, semmi kétség, azért fojtják el olyan szigorúan, mivel összeegyeztethetetlen az általános és intenzív munka követelményével. …a munkaerő módszeres kizsákmányolásának időszakában nem engedhető meg a féktelen tobzódás a gyönyörökben, csupán az utódnemzésre zsugorított korlátozott élvezet”,[1] a szexualitás majd ott és akkor hódít, ahol s amikor megszabadul a munka kényszerítő erejétől.

Miért olvassuk Foucault-t

Az 1984-ben elhunyt Foucault a francia guruk típusához tartozik. A klasszikus „gurukhoz”, mint például az általa példaképnek tekintett és – sokszor ironikusan is – emlegetett Charcot vagy Janet; no meg saját intellektuális mesterei, például az orvostörténész George Canguilhem, vagy a ma oly széles körben ismert társadalomtudós-szociológus guruk, mint Bourdieu vagy Moscovici; s a guruként kevésbé ismert mai francia természettudósok: a neurobiológus J.-P. Changeux vagy a genetikus François Jacob. Attól guruk ők, hogy szaktudásuk mellett intellektuális intézményekként is működnek: a mindenkor bevett formákkal szemben a tudomány tevékenységnek, illetve az eredmények bemutatásának alternatív felfogását képviselik. A mai világban is több ez, mint pusztán franciás magamutogatás vagy charme. Ez egyben az uralkodó angolszász jellegű tudománycsinálás alternatívája is, intellektuálisan, életmódban és a tudomány valamint a világnézet viszonyában egyaránt. A magyar kötet címlapja finom célzással talán erre utal a rejtvénnyel, amikor Foucault-t a New York-i kompon mutatja.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az írásmód klasszikus formáiban világképekkel, s nem annyira a tudományossággal szembeni alternatívákat is tartotta fontosnak felmutatni. Camus Lázadó embere például nem egyszerűen a determinista tudománnyal, hanem az egész determinista világképpel szembeni ismétlődő ellenpontokat igyekezett megragadni. Az előbbiről tán szó sem esik benne. Foucault a lázadás speciális ügyében igencsak determinista. A lázadás is a rendszer része, mindnyájan egy nagy közös mátrixban vagyunk összebéklyózva. „Nincs tehát olyan hely a hatalomhoz képest, mely a nagy Visszautasítás helye lehetne – a lázadás lelke, mindenfajta forrongás góca, a forradalmár vagy tiszta törvénye… Az ellenállások… már meghatározásuknál fogva sem létezhetnek sehol másutt, mint a hatalmi viszonyok stratégiai mezőjében.”[2] Éppen ez a strukturalista ihletésű determinizmus teszi ma is átfogóan aktuálissá Foucault munkásságát: az ellenőrzés együvé tartozó pólusai és az igen lassan változó dolgok. Foucault olvasása nemcsak kikapcsolódás, elrugaszkodás a szokványostól. Munkái elgondolkodtató – néha keserű – képet mutatnak a világ stabilitásáról.

Mit ad ez a könyv?

Foucault könyve szerencsés választás, mert a filológiai részletezés helyett módszertani bevezetést ad, bemutatja a guru gondolkodását, és azt, hogy mire is jut polémikus mondanivalójával. Két, egymással összefüggő alappilléren nyugszik, s mindkettő igazi telitalálat. A szexualitást illetően nem igaz az a közismert és széles körben népszerű felszabadulást hirdető gondolatmenet, miszerint a klasszikus kor, különösen a XIX. század egyértelműen az elfojtás világa lett volna. Elfojtás és diszkurzív megragadás együtt haladnak, egymást feltételezik, miáltal a társadalmi „üldöző” kategorizáló lepkegyűjtő és „élvező” is egyben. A szexualitás elfojtásának története egyben felfedezésének kalandregénye is. A besorolás állandó kényszere, ami a szexualitás diszkurzív tárggyá válásából fakad, pozitív, élménygerjesztő és differenciáló dolognak bizonyul, amint azt a legendás Charcot-féle Salpetrière bemutatása illusztrálja. A megfigyeltek, a guruk és a nézők számára a megfigyelés állandó terepe egyben az örömszerzés állandó terepe is, mondja Foucault, hiszen a francia intellektuális élet egyben exteriorizált kartéziánus színpad, ahol – ha szabad Dennett egy kifejezését elcsenni – a nagy színjáték biztosítja a másodlagos örömszerzés esélyeit a hisztériás (vagyis színjátszó) beteg számára.

A strukturalizmus harcaiban edzett Foucault gondolkodásmódja bináris oppozíciókból építkezik (bár tucatnyi alkalommal fogalmaz negatívan, nem binárisra élesülve). Ha precízebbek akarunk lenni, ezek a szembeállítások azonos értékű pólusokkal dolgoznak (equipollensek), s nem privatívak (valami az egyik végen megvan, a másikon nincsen) vagy graduálisak (valamiből kevesebb van az egyik végen, mint a másikon), ahogy azt az oppozíciókban való gondolkodásról még annak idején Trubeckoj megfogalmazta. Nézzük meg a szövegből kibogozható oppozíciókat, a rendezéssel persze megzabolázva Foucault stílusát.

Az Állati szaporodás – Emberi szexualitás mint alapvető szembeállítás irányítja a kérdés modern európai kezelését. Gondoljunk csak arra, hogyan különül el még a darwini korban is e kettő elmélete. (Életteli példája ennek Fowles darwinistája A francia hadnagy szeretőjében, aki saját setét vágyait nehezen tudja kezelni. Számára az emberi test világa a sötét, bukott asszony világa, szemben a menyasszony képviselte légies szerelmi világgal.)

Az emberi világon belül a Nemzés – Örömszerzés kettősséget a mi kultúránkban nem kell bemutatni; ezt egészíti ki a fokozatosan medikalizálódó nemzés és az ezen kívül pszichiatrizálódó nemzési formák szembeállítása.

Foucault itt elsősorban a XIX. századról beszél, de ez a mi világunkra ugyanúgy érvényes, mint az Újszövetség világára, ha átlátjuk, hogy itt a bűnösnek tartott öröm közepette gyakorolt, a nemzés és a kapcsolattartás szükségessége okán megtűrt szexualitásról van szó.

„Jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje. A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is férje iránt. (…) A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig azt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni” – írja Pál apostol a korinthusiakhoz címzett első levelében.[3]

Az Elfojtás – Diszkurzivitás Foucault számára a legfontosabb kettősség: egyszerre vagyunk elhallgatók és megragadók, ettől gazdagodik szexuális világunk.

Ide kívánkozik még az Ars erotica – Scientia sexualis szembeállítás. A keleti mesterektől tanult szerelmeskedését nálunk, Nyugaton a szexualitás diszkurzív tárgyként kezelése váltja fel, vagyis (elszakadva a discours francia retorikájától), a szexualitás a tudás lehetséges tárgyává válik, s így önmeghatározásunk központi mozzanata lesz.

Foucault fontos konkrét párhuzamokat talál a modernség (saját kifejezését használva) episztéméje és a szexuális tudás között. A kulcsmozzanat itt a vallomás. A modernség kulcsa, mondja, a vallomásos gondolkodás előtérbe kerülése. Foucault érdeme, hogy ennek jelentőségét a legkülönbözőbb totalitárius gondolkodásmódokban is tetten éri: a megfigyelés a büntetés episztemikus kerete. A keresztény gondolkodásban azonban a megfigyelés a belső világra is kiterjed. Ágoston óta érvényes az az önmegfigyelési doktrína, mely szerint a bűnös gondolat kerülése miatt szükségünk van az állandóan munkáló belső szemre – ez viszont azt feltételezi, hogy belső világunkhoz biztos hozzáférésünk van. Foucault igazi érdekessége a modern ember önmegismerése szempontjából, hogy megmutatja, mennyire folytonos ez a hagyomány a gyónás megújulásától egészen a klinikai „vallomásokig”. Azt is illusztrálja – a rá jellemző érveléssel, a kulcsneveket meg sem említve (Auguste Comte-ot vagy John Stuart Millt), akiket az olvasónak ismernie illik –, hogy a szubjektivitás tudományának (amit kísérleti pszichológiának szoktunk iskolás módon nevezni) keletkezésekor milyen jelentősége volt a múlt század közepén annak, hogy valóban igazságértékkel bír-e a vallomás, vagy ahogy mi szoktuk mondani: csalhatatlan-e az önmegfigyelés, a személy teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja-e saját gondolattartalmait? A XIX. század közepe csak kételkedett. A Foucault által sokat emlegetett Freud óta azonban mi már tudjuk, hogy ez volt a nagy önbecsapás.

Foucault perspektívájából kimarad a belső világ szorosabban kartéziánus doktrínáinak elemzése. Miközben izgalmassá teszi, hogy bemutatja a belső világ moralizáló doktrínájának folytonosságát – bár itt sem mond sokat a protestantizmusról – nem érinti, hogy a kartéziánus színpaddal egy szekularizált, a bűnös gondolkodás kérdésétől megszabadult első világdoktrína is létrejött. A megfigyelés új keretét üdvözölhetjük benne, ha tetszik, az elfojtás világának keretét, ahol a hangsúly a külső megfigyeléssel szembeállítva – a vágy és a gyönyör különlegessége helyett a fajdalom s a színek különlegességére helyeződik át. Ez mindmáig így van: az érzetminőségek vitái Wittgensteintől a mai kognitivistákig mindig e semleges, illetve gyötrő térképekről szólnak, és sohasem a kéj s a kapcsolódó bűn világának különlegességéről, érzetminőségéről. Foucault, amikor megfeledkezik e hagyományról, egyben elmulasztja a nagy lehetőséget: annak bemutatását, hogyan jött a karteziánus tudománnyal létre egy olyan ellenpólus, mely a gyónás-vallomás világával szemben egyszerre szekularizál s felszabadít (nem beszélünk a bűnről, mert nem a gyönyör belvilágából indulunk ki), de egyben leszűkít s elfojt.

Foucault számára a hatalom s a nemiség viszonya a döntő mozzanat. Itt lép ki a bináris gondolkodásból, ahol valóban a felszabadításért küzdő lázadót olvassuk, s nem a gondolkodást lebéklyózó, megkerülhetetlen gondolati minták hirdetőjét. A hatalom mindig csak elnyomó lehet a szexualitással kapcsolatban, csak nemeket mond, korlátokkal szab és szabályoz. Mindez a mi kultúránkban három lépésben vezet az elfojtáshoz: NE TEDD; NE BESZÉLJ RÓLA; A DOLOG NEM IS LÉTEZIK. Túl jól ismerjük ezt a mechanizmust a politikai autoritás világából, századunkban még időbeni mechanizmusa is világos – bár Foucault a szexualitás szigorú logikai és időbeni elrendezését megkérdőjelezi. Azt is ismerjük, hogyan vezet mindez afelé, hogy az alternatívák nélküli gondolkodás az alattvalók legsajátabb vonása legyen. Eközben az igazi benső körben a megfigyelés és üldözés gépezetének szüksége van a tagadott állandó veszélyének, s egyszersmind mindenütt jelen való létének hangsúlyozására.

Ezektől a párhuzamoktól metaforává válik-e Foucault? Nem. Sorra írta könyveit a kórházak, börtönök, a Goffman által totalitárius intézményeknek nevezett dolgok világáról, érzésem szerint azért, hogy bizonyítsa, amit megfigyelés, hatalom és elfojtás viszonyáról mond, az nem metafora, hanem mindent átható episztémé. A hatalom legyőzte a természet egyirányú meghatározottsági viszonyát, ehelyett a társadalmiság s így a szexualitás állandó konstrukciója folyik, közös, kétirányú építkezés: a kultúra is, a kínálkozó nyersanyagot artikulálva, megalkotja a maga szexualitását.

Ennek a konkrét formáit próbálja megragadni Focault, amikor megalkotja könyvében a XIX. századi archetípusokat: a hisztériás nő, a maszturbáló gyermek, a fogamzásgátlást alkalmazó, illetve tudatosan nemző pár és a perverz felnőtt mind-mind a kibontakozó szexuális diszkurzus kulcsfigurái.

Foucault és a pszichológia

Mindez a pszichoanalitikus gondolkodásmód újítását is viszonylagossá teszi Focault szemében: a lényegi új mozzanat, hogy a klasszikus gyónás és lelkigyakorlat világa a családba szelídíti a szexualitást, s ezt fordítja meg a pszichoanalízis. A pszichoanalízisről Foucault sok újat próbál mondani már korábbi munkáiban is. A L’Histoire de la Folie már rámutat arra, hogy a pszichoanalízis újítása nem egyszerűen a lelki bajok emberi magyarázatkeresése, hanem az, hogy a pozitivista korban felújítja a kapcsolatot az „esztelenség” folyamataival. Itt, ebben a munkában Freud három újdonsága is hangsúlyt kap. Foucault egész érveléséből kiviláglik, hogy nem a szexualitás felfedezése a szokásos botránykő, hiszen ez az állandó tárgya a modern diszkurzusnak. Az egyik eredeti mozzanat Freudban szerinte az ösztön, a biologikum oly módon történő megőrzése, hogy az nem jelenik meg degenerációs és eugenikai kontextusban. Azt mondhatnók, máshonnan kiindulva, hogy Foucault Freud személyiségtani újításának, az általános forgatókönyv közepette, az egyéni élettörténet magyarázó erejét tartja. A másik újítás a törvény, mégpedig az általános törvény előtérbe állítása. Főként a vérfertőzési tilalom és a hozzá kapcsolódó családszervezeti mozzanatok. A harmadik újítás pedig a családi mozzanat beemelése a magyarázatba. Ebben a pszichoanalízis a polgári kor szülötte: a polgári korban a család lesz egyre inkább a nemiség terepe. Freudnál a fordulat elsősorban annyi, hogy a család a nemiség zavarainak nemcsak terepe, de oka is.

Érdemes arra is utalni, hogy hol van jelen Foucault a mai pszichológiában. Tankönyveket és történeti munkákat nézegetve elsősorban, mint az igencsak lazán értelmezett antipszichiátria és a strukturalizmus egyik alakja kap félmondatos említést. Érdekes módon azonban elsősorban a családterápiában jelenik meg Foucault mint inspirátor. Legtöbb használója gondolati mintaként éppen a központi Foucault-témát állítja kritikusan a családgyógyítók elé: a hatalom jelentőségét az emberi kapcsolatok minden formájában, s a külső, például a családon kívüli hatalomhoz történő viszonyítás igényét.

Mi hiányzik?

Számos dolog kimarad Foucault távlataiból is, főleg azért, mert későbbi fejlemény. Az egyik, hogy vajon tényleg annyira kompetitív s ezért hatalomorientált-e az emberi szexualitás? A hatvanas évek szexuális forradalma, néhány újrafelfedezett neofreudista guru révén próbálta azt sugallani, hogy nem. Ha kivesszük a nemiséget a hatalom diszkurzusának hatálya alól, akkor az nem lesz a hiányökonómia része – ahogy nemcsak a hatalom, de Freud is képzelte. Ehelyett azon ritka szabad dolgok terepévé válik, ahol az egyik ember java nem verseng a másikéval. A múlt században is voltak idealisták, akik hittek ebben: John Stuart Mill a szeretetet és a tudást tartotta efféle, nem az utilitáriánus elveknek megfelelő, önmagát növelő, nem pedig versengő, egymást kioltó dolgoknak. Tudjuk, milyen határozottan tagadta ezt a felújított A tudás hatalom jelszó, s bizony a szexuális forradalmak sem hoztak hosszú távon sok szabadságot.

Foucault Reichre utalva tisztán látja e szexuális forradalmak sajátját: nem igazán forradalmak ezek, csak új lépések a diszkurzusban.

A szociobiológia új alternatívákat kínál; olyanokat, amelyeket – gondoljunk arra, mennyire vonzó számára Freud univerzalizmusa – Foucault bizonyára komolyan venne. Számos kísérlet születik arra, hogy az emberi szexualitás változataiban felfedje az egyetemest, amely a maga promiszkuitásának s gondoskodásának kettősségével egy sajátos állatfaj leírására alkalmas lehet.

A kötet

A magyar fordítás és szerkesztés – Ádám Péter, Albert Sándor és Babarczy Eszter gondosságát dicsérve – jól oldotta meg a nehéz feladatokat. Ezzel együtt nehéz olvashatóvá tenni Foucault szövegét. Altató szöveg, mint a guru minden munkája a L’Histoire de la Folie második része óta. Ismétlésekkel teli próza ez. Amit mondani akar, azt a kommunikációkutatók kultivációs paradigmájának megfelelően teszi: oly sokszor ismétli a dolgokat, hogy az olvasó, ha nem is teszi le a könyvet, belesüpped ebbe a gondolkodásmódba. A sokszoros körüljárás és ismétlés a mondanivaló hordozója: ugyanabba a gondolkodási mintába ringat el. (Ez azóta is igaz a hozzá hasonló gurukra, pl. Baudrillard-ra is.) A kulcsszavak igencsak sűrűek: a szexualitás vagy a vallomás nemritkán 5-10-szer is előfordul egy-egy lapon, ami jó kiindulás az írói szótáraknak, de nem a név- és tárgymutatóknak. Talán ezért is maradtak ki a kötetből.

Jegyzetek

[1] Foucault: i. m. 10. o.

[2] I. m. 98. o.

[3] Pál első levele a korinthusiakhoz. 7. rész. (Az 1975-ös református Biblia fordítása)

• Kultúra