„A fantasztikumban az a csodálatos,
hogy nem is létezik: minden valóságos”
(André Breton)
Olyan fényképre bukkantam egy könyvben, amely talán kár, hogy létezik, mert a néző és az olvasó maga szeretné kitalálni. Ne legyen meg egyebütt, csak a képzeletünkben. Pedig megvan, lefotózták. Két öntörvényű és más rendezők filmjeiről kihívóan (olykor pózosan) tudomást sem vevő figura, Buñuel és Hitchcock megvénülten és mosolyogva egymás mellett egy hollywoodi csoportképen.
Nagy szőke félelmek
A fénykép valami ostoba díszbanketten készült, mégis – épp ezért? – árulkodó. „Objektív véletlen”, mondhatnánk, a kedvelt szürrealista terminussal. Két egymástól végtelenül különböző, de a konvenciókat gyűlölő rendező a konvenciók hollywoodi kalmárcsarnokában. Egyiküket nagy pénzekért hívta meg angol sikerei csúcsán Hollywood – Buñuelt viszont valaha kiebrudalták onnan, meg sem állt Mexikóig. Hitchcock a pályakezdés első minutumától közönséget meghódító „profi”, fényképszomszédja már ifjan a szürrealista kívülállók között is „amatőr társutas”, közönségbosszantó lázadó. Mindkettő polgárnak született, de az egyik titokban tagadta meg környezete törvényeit, a másik harsogva, provokálva, nyíltan.
A lappangó és elfojtott kegyetlenség e két művésze – bizonyára nem azért, mert olvasták Freudot – a férfiak szexuális alávetettségét, függőségét, nőktől való olthatatlan félelmüket a filmművészetben addig kevéssé ismert következetességgel és gazdagon árnyaltan, remekművek sorában tudták ábrázolni. Rajzolatuk hideglelősen tragikomikus.
Hitchcock valóságosan alig ismerte a nőket; szűzen nősült, és nyolcvanéves haláláig csak sóvárgott kamaszvággyal más nőkre: e vágyat a világ összes filmgyárának minden segédasszisztense kielégítheti, de ő, az Universal és a Paramount s általában Hollywood főrendezője nem…, s mert a nőiség titok maradt számára, hát mindent, de mindent elképzelt róluk. Önellátóan saját fantáziájára szorult, s a fantáziája tehetséges munkatársnak bizonyult. Luis Buñuel annyira ismerte őket, hogy helyettük is tudott gondolkodni meg látni. Hitchcock félt a nőktől, filmjeinek finom szépségű és jólnevelt úrilány-szőkeségei, Joan Fontaine, Ingrid Bergman vagy Grace Kelly jeges fuvallattal majdnem szívbénulást okoznak.
Buñuelnél természetesen szintén fölrémlik, sőt állandóan megjelenik a kettősség, az égi és földi szerelem. Hol egyetlen nőalak legális és titkos éjszakai életének váltogatásával (A nap szépe), hol egyetlen hősnőt két alakban (két színésznővel) megelevenítve (A vágy titokzatos tárgya) – de csak azért oly szűziesek vagy vérmesek, hogy Buñuel kinevethesse a hálójukban vergődő idősödő, nemes arcélű, vesztes férfiakat. Az ő szőke úrilányai (Viridiana, Tristana) nemcsak okozói a félelemnek, vagy ijedten passzív áldozatai (Hitchcocknál általában vagy egyik, vagy másik sorsot, élet- és dramaturgiai helyzetet „töltik be”.) Buñuel szőkéi bátran cselekednek, változtatnak és változnak. Fölébe kerülnek a férfiaknak, de nem születési adottságuknál, eleve hatalmas szexualitásuk, „nembeliségük” miatt, mint a londoni jezsuita fiú képzeletében – hanem cselekvéssel és akarással.
A képzelet ellenpólusai. Két egykori jezsuita nevelőintézetbe íratott, agresszivitásukat elfojtó kisfiú. A kegyetlenség filmművészetének legnagyobb mesterei, a szexualitás emberi tragédiájának filmátvilágítói.
Álom-szégyenek avagy gúnyvacsora-álmok
Szálloda. Régóta bámult magas, hosszú barna hajú nő lép a szobámba. Az ő telefonja rossz, magyarázza, ezért, ha megengedem, innen telefonál külföldön tartózkodó férjének. Telefonálás közben kacagva hanyatt dől a fotelben, dús keble kibomlik; kalimpál a lábával, szép combjáról felcsúszik a szoknya. Hosszan bájcseveg a férjével, évődve arra kéri, ne legyen féltékeny, csak rá gondol. Aztán leteszi. „Most el kell rohannom, muszáj leadnom a cikket, de kora reggel átjöhetsz hozzám. Hajnalban, jó?” Éjjelre le sem megyek a bárba, szobatársam, a barátom ott van, ő hajnali záróráig inni szokott. Mindenesetre nagy nehezen és erőlködve széttolom az egymás mellé szerelt ágyakat. Jó messzire tolom őket egymástól, hogy nyugodtan alhassak az áhított hajnalig: barátomnak csak szellemét szeretem, ágyban nem vágyom rá… Éjjel suhanás ébreszt, de mintha nem ő volna. A dús keblű hölgy az, átlátszó hálóingben. Mellém akar feküdni, de nem tud, hiszen a széttolt másik ágy most nagyon messze van. Oda fekszik, a szoba másik végébe. Lámpát gyújtok, pislogva bámulom. „Ne haragudjék – magáz választékosan – de a barátja kimerült, és olyan erősen horkol, hogy nem lehet vele aludni, és nekem most aludnom kell, magam is úgy kifáradtam az ágyban.”
Ez nem A vágy titokzatos tárgya egyik forgató-könyvváltozatából való, ez a saját álmom egy filmfesztiválon, ahol előző nap egy mellékszekcióban mélyértelmű tudományos konferencia folyt, „Derrida és a filmi ábrázolás hermeneutikus posztbeszéde” címmel: csúnya és szép nők is hozzászóltak, néhány érdekes gondolat és sok ostobaság hangzott el, függetlenül a csúnyák szépségétől.
Másik:
Londoni nászútra érkezünk, de külön külön, mert rögtön a házasságkötés után orvosnő feleségemet operációhoz hívták, és a repülőjegyét is át kellett tennie másnapra, velem viszont Pestről az eredetileg tervezett napon elindult a repülő, jegyemet nem cserélték ki. Londonban egy metróállomáson beszéltük meg a randevút, a metró késik, végül nagy sokára befut egy régi típusú, fehér, tejszerű füstöt okádó gőzmozdony, óriási kerekekkel. Utoljára száll le a feleségem, már üres körülöttünk a peron. Átölelem remegő karral, szeretlek, súgom a fülébe. Tessék? – kérdi meglepődve. Szeretlek, ismétlem. Most hisztérikusan visítva felnevet, nem tudja abbahagyni, dobálja a fejét. Léptek közelednek a metrófolyosón, egy kemény kalapos, óraláncos angol úr sétabottal. „Mutatkozzatok be egymásnak” – mondja visítva a feleségem.
Harmadik:
Szép és izgalmas elvált nő invitál estére a lakására: kilencéves fia, mondja, úszóedzésre ment a barátjával, s utána a papájával tölti a hétvégét. Odaérek, de csődület fogad a ház előtt: tűz van. A gomolygó füstben felrohanok a harmadik emeletre, a vágyott nő beenged. A zűrzavar ellenére is szeretkeznénk: épp vetkeztetném, amikor bevonulnak a tűzoltók strandpapucsban. Frottírköntöst viselnek, marokra fogják a sötétvörös locsolócsövet, és félmeztelen kiskamasz-kapitányként a szép nő gyermeke vezeti őket.
Buñuel-álmok: a be nem teljesülés dühöngően komikus emlékei. Hasonló álmok olykor a valóságban is megtörténnek, vallja Buñuel, ő mindenesetre különbséget sem tesz képzelet és valóság között, nem nagyon érdekli, a valóságot látjuk, vagy hőseinek álmában járunk.
Jezsuiták
Hitchcock, kortársi tanúvallomások és emlékezések szerint mániákusan rendszerető ember volt. Rettegett a rendetlenségtől. Minden filmjével a valóság rendjének bármely minutumban várható felborulását suttogja rémületkeltően. Buñuel röhögve, felajzottan várja e valóságborulást.
Hitchcock és Buñuel?
Két jezsuita – két istentagadó.
Gyökeresen eltérő tematikájuk ellenére – Hitchcocknál soha nincs nyoma a társadalom szorításának, legfeljebb a figurák pénzzavarának, adósságainak, vagyoni helyzetének. Amikor politikai hátterű filmbe téved, diktatúrákban szenvedő hősöket léptet fel (Szakadt függöny, Topáz) csúnyán melléfog. Buñuel egész életműve a társadalom ellen lázadó ember lehetőségeit faggatja.
Mégis rokonok, mert a Halál és a Szexualitás a filmjeik parancsoló istenségei, s nem a politikai helyzet, a társadalmi elnyomás. „Ölnek, ha nem ölelnek” – mondható mindkét mester hőseiről. Alapvető formanyelvi különbségek ellenére rokon életművet alkottak.
Pofon a lélektannak
A szürrealisták Breton első kiáltványa óta megvetették a lélektani megalapozású regényt, színműről hallani sem akartak, mindenük a líra volt – de nem a poésie pure, ezt ugyancsak utálták – miként Buñuel is a szimbolista filmet.
A szürrealista próza nagy csúcsokra jutott. Nem az automatikus írás technikájával, nem túlhabzó és csörgő líraisággal. A Nadja például elemző esszé inkább, mint valami vers. Rendkívül érdekes a teóriák nyomán vagy ellenére született remekművek világa. A fenti párhuzam fényében talán csak az Andalúziai kutya film-vers, de már az Aranykor sem az, s Buñuel minden filmje inkább a hajlékony, lírát is magába szívó elegánsan kemény próza nyelvén beszél.
Octavio Paz jellemzését, melyben a zene, festészet és költészet határait filmjeiben áttörő Buñuel mozgókép-líráját méltatja, gyakran idézik, maga a rendező is. A költészet jelenlétét egyébként is állandóan, közhelyes unalommal hangsúlyozzák a kritikák filmjei és módszere kapcsán. Ahhoz, hogy messzebb jussunk, érdemes feleleveníteni Christian Metz, a Roland Barthes-jelentőségű nemrég meghalt francia filmtudor érdekes elméletét, teóriaösvényét a cinéma poétique és a cinéma de prose rokon ellentétéről. Pasolini azután épp Metz ihletésére egy általa bevezetett szakszóval ez ellentétpár szintézisét is megleli: film de poésie – s ez nem azonos a „lírai film” közhelyes és csöpögős moziválfajával, film de poésie a született filmlírikusok beszédmódja, akik – Cocteau negélyzően modoros Orpheusz-filmjeivel épp ellentétben természetes prózanyelven beszélve is – költők maradnak. Buñuel ilyen.
A lélektani motiváltságnak még a legmagasabb fokú és legnyitottabb, a legtöbb ambivalenciát és látszólag váratlan tettet, acte gratuit-í sokaságát lehetővé tevő módszere (még Dosztojevszkij írásművészete is) lehetetlenné tenné a Buñuel-filmek „minden megtörténhet”, „még az ellenkezője sem igaz” hangulatának a sugárzását, a hazugság-igazság ellentétpár teljes felbontását, a rossz–jó ellentétpár figyelmen kívül hagyását, sőt „égbe röhögő” humorba lökését (nem pedig a Jó–Rossz zseniális árnyalását vagy ambivalens voltát – mert nyilvánvalóan a Karamazov vagy a Félkegyelmű írója ezt utolérhetetlen módon tudta).
A Hitchcock- és Buñuel-történet csak filmen mestermű: papíron vagy szóbeli cselekményelmondással kevésbé. Nem csupán arra a természetes jelenségre gondolok most, hogy filmnyelvi, képi megoldásaik miatt értékesek a műveik. Mindkét rendező elbeszélésmódja is eredeti és tanulságos, gyakran mesteri – de csak képen megelevenítve. Hitchcock és Buñuel történetmondása és figuraábrázolása eleve filmre „termett”.
Hitchcock bűnfelfogásának és történetkezelési módszerének legigazibb szellemi rokona a nálunk semmi becsben nem tartott, s tévesen csak bűnügyi szerzőnek vélt, de a tucatkrimik olvasói közt se népszerű zseniális író, Patrícia Highsmith. Buñuelről szólván említettünk néhány klasszikust. Legközelebbi modern, kortárs irodalmi rokona azonban olyan szerző, akiről talán nem is hallott, nemhogy olvasott volna valamit: Witold Gombrowicz. Nála sincs jellemrajz, nála is másképp halad a történet, Gombrowicz is megtagad mindenfajta irodalmi-művészeti hagyományt, esztétikát, hazafiságot. Nemcsak életrajzi, de szemléletmódjuk szempontjából is tanulságos Eörsi István Gombrowicz-könyvében a Buñuel-fejezet.
Idézzük Breton Szürrealista kiáltványának első sorait.
A dadaisták és Majakovszkij is messze visszhangzó módon rikoltották: „pofon ütjük a közízlést”. A szürrealisták keményebb, nehézsúlyúbb, méltóbb ellenfelet választottak: a lélektanon alapuló művészeti hagyományt. Pofon a lélektannak, vagy inkább a lélektani (pszichológiai motiváltságra épülő) regénynek és filmnek – Buñuel nem megvetendő tehetséggel és elméleti-fantáziái felkészültséggel szállt ringbe e jó mesterek támogatta, felkészített, nagy hagyományú ellenféllel szemben, s nem megvetendő nagy eredményekkel, győzelmekkel büszkélkedhetett – ha végső diadalt persze, miként a művészetben soha, most sem arathatott.
A spanyol–mexikói mester két lélektani alapfilmje az El és az Archibald de la Cruz éppoly kevéssé hagyományosan lélekelemző művek, mint ahogy nem azok Hitchcockéi sem.
Hitchcock legfölényesebben talán a Gyanakvó szerelemben „gázolja el” a lélektani filmet. Mégpedig annak saját terepén. A lépcsőn világító tejespohárral felesége mérgezésére érkező elegáns úr vízió is lehetne, beleférne az El valamelyik képsorába, bár az El hőse tébolyult, Hitchcocknál viszont dr. Edwards mellett kevés klinikailag igazolt őrült szaladgál, a Psychót is rontja a végső diliflepni-megoldás. Nála nemcsak a bejegyzett elmebetegek, nála mindenki őrült lehet, ugyanis a valóság közönyösen fordíthat át bárkit áldozattá vagy gyilkossá, bűnözővé vagy bűnüldözővé, elmeorvossá vagy háborodottá. Az ellentétpárok között ledőlt a válaszfal, szabad az átjárás. A Madarak józanul frigid hősnőjét nézik rontó szellemnek, s az anya szeméből sem akármilyen, rontást ígérő jegelt gyűlölet sugárzik. Pedig mintakispolgárok.
Tanulságos játék volna megszámolni, melyik életműben lappang több őrült. Valószínűleg döntetlen az eredmény: Buñuelnél, Hitchcocknál is minden szereplő potenciális őrült, de vajon bejegyzett, klinikai elmebetegből hol szaladgálnak többen?
- Kultúra [6]