Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: Mészöly Miklós legújabb műve hatalmas kritikai siker; nem tudom, láttátok-e a Kalligram januári számát, ahol többen is ünneplik. Ez lenne az első kérdés: valóban remekmű a Családáradás? Az ünneplők többnyire az újabb írói generáció tagjai. A másik kérdésem ehhez kapcsolódik: tényleg ekkora Mészöly művészi hatása az úgynevezett újabb magyar irodalomra?

Radnóti Sándor: Mintha két Mészöly volna. Az a Mészöly, akit híres, jelentős regényei jellemeznek, a rendkívül filozofikus író, aki borzasztó takarékos és célratörő, és reduktív. Aztán lép fel novellák, könyvek hosszú sorában a másik Mészöly, aki rettenetesen gazdag anyaggal dolgozik, tele emlékekkel, anekdotákkal, önéletrajzi elemekkel, és amiből összeáll egy kép, amely szép könyvcímével jellemezhető: Volt egyszer egy Közép-Európa. Az egésznek tényleg van áradása. Ehhez kapcsolódik, hogy közvetlen a Családáradás előtt egy másik könyve jelent meg, a Hamisregény, amiben rendkívül furcsa módon mintegy újraeszkábálja életművét, és a legkülönbözőbb írásaiból, novelláiból kivett részletekből előállít egy történetféleséget. Mintha potpourri volna Mészöly Miklós életművéből. Ez nagyon furcsa, mert az ember azt gondolná, hogy komoly író nem tesz ilyet, hiszen létezik olyasmi, hogy kompozíció. Mészöly felborította a szabályokat, hirtelen az egyik regényéből a másikban találhatjuk magunkat, és azt mondhatom, hogy jó, olvasható, érdekes szöveget állított elő ily módon. Mintha ebből az derülne ki, hogy a kései vagy az öreg Mészölynek már nem olyan nagyon érdekes és fontos a kompozíció. Nagyon jellegzetes a Családáradás zárlata, a félmondat, hogy „végenincs”. Valóban, ez csak áradás.

Beck András: Szerintem a könyvre inkább a zsúfoltság jellemző. Ez persze közel áll az áradás képzetéhez, csak a mozgás, a folyamatosság hiányzik belőle. Engem nem vitt magával a szöveg. Inkább, mondom, valamilyen zsúfoltság benyomását keltette. Beleütköztem a történetekbe, ide-oda verődtem közöttük. De a történetek egyike sem folytatódott Ez jó esetben kiadhatna egyfajta családtörténeti tablót, de számomra ez sem állt össze. Tehát éppen az áradás, a szöveg epikus sodrásának hiányát érzem a víz és a vér szövegbeli utalásrendszerét pedig utalásszerűnek és erőszakoltnak találtam. Olyan fedőrétegnek, mely mögött bizonyára van valami, de nem sikerült rájönnöm, hogy mi. Engem inkább megakasztanak az olyan fordulatok, hogy „a család árad”, vagy ha valakiről azt olvasom, hogy misszionáriusként „átárad” Pannóniába. A szöveget egyébként is kifejezetten nehezen olvastam. A mondatok és a jelzős szerkezetek szintjén nagyon zavart és minduntalan megakasztott valami. Olyan suta, redundáns jelzők, mint: „érzékenyen felbosszantotta”, „felhangoltan ideges”, „okosan ravasz”. Vagy, hogy néhány képzavarral is megterhelt mondatot is idézzek: „Átható gondolatai sokszor olyan erővel voltak képesek elragadni, mintha egy föld alatti folyó sodorta volna – valahol a magasban.” Vagy: „Júliában mély felelősséggel lángoltak föl az Atya mellett töltött irodai évek emlékei.” „A gyanú önként terelte magát önmagához.” Nincs gond, ha az efféle mondatok valamelyik szereplő szájából hangzanak el, akkor meglehet a maguk funkciója, zamata, mint például Júlia naplójában. Zavaróak viszont a narrátor szövegében, hiszen túlságosan is ráirányítják a figyelmet az elbeszélőre, akiről egyébként nem tudunk meg semmit. Úgy lesznek jellemzőek rá, hogy közben semmit sem mondanak róla. Igaz, az sem segít a dolgon, hogy a könyv vége felé mégis elénk lép egy pillanatra.

B. Z. A.: Névtelen krónikásnak nevezi magát.

B. A.: Mintegy kiszól a szövegből. Ez szintén nem túl szerencsés, mivel alakja és szerepe továbbra is teljesen meghatározatlan marad.

Angyalosi Gergely: Magam is azt hiszem, hogy a címben szereplő metafora, az „áradás” inkább csak védjegy funkciót tölt be. Tehát inkább emblémaként szerepel, mintsem poétikailag megvalósul a regényben. Mészöly kétféle írói egyéniségét, melyet Radnóti Sándor említett, talán a bőbeszédűség és a szűkszavúság által határolt térben lehetne elhelyezni. Én ezt a szakirodalommal egybehangzóan a szövegirodalom és az anekdotizmus közti ingadozással, illetve e kétféle beszédmód bizonytalan státusával próbálnám leírni. Számomra ugyanis a korábbi Mészöly-műveknek is ez volt a legnagyobb problémája. Ha szabad ezt a személyes megjegyzést tennem, nekem világéletemben komoly gondot okoztak a művei olyannyira, hogy az általam soha kétségbe nem vont jelentősége ellenére képtelen voltam róla írni. Nagyjából azért nem, mert amikor elkezdtem volna lelkesedni a textualitás felé mutató irályáért, gyakran ért egyfajta csalódás a másik irályból, a néha bizony göcsörtös és nehezen elhelyezhető anekdotizmus felől.

Persze most elsősorban a vita élénkítéséért fogalmazok ilyen élesen. Kapcsolódnék ahhoz is, amit Beck András mondott: hogy tulajdonképpen semmi sem folytatódik, vagy ha igen, az is bosszantóan bizonytalan, mert igazából a szöveg egésze erősen rájátszik a hagyományos családregényformára, vagyis a folytatódás toposzára. Másrészt viszont egy akart modernizmussal ez a folyamat a végtelen felé van megnyitva, vagy a végtelen felé nyílna meg az írói szándék szerint – de Mészöly inkább csak elmagyarázza ezt. Utalnék a könyv végén lévő eszmefuttatásra az időről és a fekete lyukról, amely számomra feltörhetetlen és megfejthetetlen volt. Nagyon szép kép, de üssenek agyon, ha értem a funkcióját.

Mondom, az anekdotizmus és a textualitás közötti eldöntetlen helyzet az, ami a poétikai problémák legtöbbjét okozza, noha ez lehetne nagyon gyümölcsöző, kreatív eldöntetlenség is. Most, ebben a regényben véleményem szerint nem az, és ez csapódik le a mondatok szintjén is. Ezt szintén Beck András említette a narrátor szerepének tisztázatlanságával együtt. A narrátor voltaképpen úgy beszél, mint egy hagyományos, ahogy csúnyán mondani szoktuk, omnipotens elbeszélő, aki mindent tud a hőseiről, sőt bizonyos értelemben irányítja is a sorsukat. A végén azután kiderül, hogy azonosítható, identifikálható ugyan, mégis valamilyen névtelenségben marad. Ezt sem érzem megnyugtató megoldásnak.

A mondatok, a jelzők stb. szintjén is megdöbbentő tapasztalataim voltak. Mivel is tudnám ezt érzékeltetni? Talán ismeritek Karinthynak azt az írását, amiben a keresztrejtvény-készítőket ostorozza, akik, ha nem jut eszükbe semmi, akkor kitalálnak mindenféle magyar közmondást és szólást. Az egyik így hangzott: „Ha jobbra a csálé, akkor balra a bakafánt.” Nem akarok túlzottan ironizálni, de amikor a 148. lapon azt olvastam, hogy a szerencsétlen megmérgezett Atya „arcszíne mind barnásabb lett újabban, és egyre makacsabb kötőhártya-gyulladás kínozta, arra megvolt a hagyományos válasza: »nyüszít a róka, ha néma, nem tudod?«”, akkor számomra ez körülbelül ugyanazt a szintjét jelentette a nyelvi fejtörőknek, mint a jobbra a csálé, balra a bakafánt. Jóformán semmi értelme nincsen. Látszólag rendkívül rejtelmes (bár a róka általában tényleg néma), ám engem inkább bosszantott, mint fejtörésre sarkallt.

R. S.: Túl vagyunk az első körön, és hát elég kedvezőtlen kép alakult ki a regényről. Nekem kedves anekdotám az, amit talán éppen Mészölytől tudok. Egyszer meglátogatta őt Hrabal, és Mészöly valami nagyon őszinte dolgot talált mondani neki. Azt mondta, mennyire irigyli tőle ezt a mérhetetlen gazdag felbuzgását a történetek tömegének. Bohumil Hrabal unottan hallgatta, és azt válaszolta: hagyja el, tudja, milyen irodalmat szeretnék én csinálni? Filozofikusat. Azért érzem szépnek ezt a történetet, mert ott volt két már akkor sem fiatal író, akik mintha cserebomlás formájában szeretnék a másiknak a javait megszerezni és elvenni. És úgy tűnik, ez történt most. Hogy Mészöly mintha végrehajtotta volna ezt a cserebomlást, és elővette a történeteket. Azt mondjátok, hogy ezek a történetek nem igazán erősek, hogy szegényesek, hogy keresettek stb. Erre azt felelhetném: ha eldöntöttük, hogy ebben a könyvben nem keressük a kompozíciót, akkor mégis találunk igazi csúcspillanatokat, azért ezt ne felejtsük el. Ilyen pl. számomra a két öregasszonynak a találkozása, amikor az egyiket fürdetik a konyhában. Ez igazán jelentős írói teljesítmény. Kétségtelenül el kell ismernem, hogy ezek inkább csak darabok, ahogy ti mondjátok, anekdoták vagy betétek, amelyek nem teljesítik azt a kinyomozható tervet, ami talán mégis megvan ebben a könyvben. Található a 112. oldalon egy passzus, ami elmondja, hogy mi is lehetett ez a terv. Így szól: „Összegubancolódott labirintus és televény, századok óta rakódó rétegek, elnevezések, beszédes ködkutyák a fekete kiöntések fölött, Hátfő” és Sándorhát – ahogy a muslincáktól hallotta téli éjszakákon –, Körmös-görönd, Pula-vár, Csipkés-gyűr, Szunda-görönd, Kis-cseper, Sinnyó – mind tovább élő halottak, megszüntethetetlen vegetáció. Unokák és kihantolás közben odébb kotort lapockacsontok – miközben föléjük emelkedik a nap, rájuk ereszkedik a hold.” És akkor egy nagyon egyszerű kérdésre akarok utalni, ami megint kompozicionális kérdés. Mert kétségtelen, hogy ezzel a kissé Garcia Marquez felé intő elképzeléssel hihetetlen, majdhogynem tényleg hihetetlen módon áll szembe a könyv rendkívüli vékonysága. Nagyon egyszerű és majdhogynem primitívnek tűnő probléma ez, de ennek a programnak az alapján egy vastag, nagy könyvet képzel vagy gondol el az ember, és ehelyett van ez a komprimáció. És valószínű, Mészöly arra gondolhatott, hogy ő tulajdonképpen ezt a nagy családközpontú, történelmi archeológiát most komprimálja, és az, amit ti úgy éreztek, és gyakran én is, meg kell adnom, úgy érzek, mint elsietettséget, az ebből a rövidre vágásból, rövidre fogásból származik. Persze kérdés, hogy mi az, amit itt valóban rövidre vágott.

B. Z. A.: Engem nem is annyira Garcia Marquezre, de sokkal inkább Krúdyra emlékeztet a most felolvasott szöveg. Csakhogy a Krúdy-féle történelemszemlélet alapvetően szenzuális. A tárgyi világban rögződött történelem érzéki jellegű. Ezt nevezném én valódi gazdagságnak és áradásnak. Mészölynél alig érezni ilyesmit. Ez inkább amolyan antikváriusi történelemfelfogás.

B. A.: Talán tényleg ennek a tervszerűségnek a nyoma vagy lenyomata a regény. Ehhez kapcsolódik, hogy legalább harminc figura bukkan fel a százötven oldalon, tehát nagyon nagy anyagot villant meg az ember előtt, de igazából nincs is tere ahhoz, hogy ebből valami ki is alakuljon.

A. G.: A magam részéről egyetértek a komprimáltsággal mint tervvel, és hát mind a Garcia Marquez-, mind a Krúdy-rokonítást jogosnak érzem. Hogy is mondjam, ha a Marquez-hasonlatból indulunk ki, akkor talán jól meg is lehet ragadni, hogy mi az, ami hiányzik ahhoz, hogy ebből a tervből egy Marquez-típusú családregényt írhasson bármilyen szerző. Tulajdonképpen Bán is utalt a Holmibeli kritikájában erre a „csupa vérzés, csupa titok” jellegre, amelyet az egész családi atmoszféra sugall. És amely minduntalan, minden ponton oda fut ki, amit néhány sorral az imént felolvasott rész után Mészöly így jellemez „hogy mire megy a százados játék, nem tudott mindig világos lenni.” Magam úgy mondanám, hogy tulajdonképpen sohasem világos, „mire megy ki a százados játék.” Marqueznél van egy világosan követhető, tehát komprimálható tanulsága az egész regénynek, ami kitágítható, fölfújható több száz oldalra. Például a Száz év magányt el tudom képzelni egy modernizált, textualizált, komprimált formában. Nem tudom, hogy jobb lenne-e, mint az eredeti, tartok tőle, hogy nem, de el tudom képzelni. Ezt itt nem tudom elképzelni, noha tényleg nem tagadom azt, hogy vannak nagyon szép szövegrészek a könyvben. Amikor elfeledkeztem arról, hogy van itt egy terv, akkor megtaláltam azokat a tényleg nagyon szép passzusokat, amelyek közül én is többet fel tudnék olvasni. Tehát abban látom a problémát, hogy a könyv valóban valaminek a komprimált változata, de olyasminek a komprimált változata, ami tulajdonképpen nem létezett, és nem is létezhet tágabb változatban.

B. Z. A.: Krúdynál és Garcia Marqueznél van valami perspektívája a történetmesélésnek. A Mészöly-féle történelemfelfogás inkább centrumtalan, kissé absztrakt, így világa zárványszerű. Persze lehet, hogy tényleg ezáltal közép-európai.

R. S.: Mészöly egyrészt mesél valamit, ugyanakkor mindig szükségét érzi, hogy ezt „jelentésessé” tegye. Valahogy furcsa módon a történetmondás, még az anekdotamondás is gesztussá válik, mert van valami jelentésessége, de nagyon sokszor nem tudjuk meg, hogy mi is ez a jelentés. De mindig ott van a névtelen krónikás, aki a 137. oldalon zavarban van, és felteszi azt a kérdést „sietni kell? Vagy lehet, hogy mégis ábránd pontot tenni egy mindig újra parttalan áradás végére? S hol is kezdődhetne az a pont?” Mondja ezt néhány oldallal a vége előtt, ahol meglehetősen váratlanul Aty mérgezés áldozatává lesz, akitől már „neve” miatt is azt szeretnénk vagy várnánk, hogy a centrumában legyen valamilyen módon a történetnek. Mindamellett a legkevésbé jellemzett figurák egyike a regényben. Szinte csak sémákból áll.

B. A.: Számomra a könyv legemlékezetesebb epizódja egy villanásnyi kép. Iddi megnézi, hogy megint be van-e tömve Emil bácsi ajtajának kulcslyuka. Kipiszkálja a galacsint, aztán ásítva lemegy a hallba, anélkül, hogy benézne a lyukon. Miért piszkálja ki, ha nem néz be? Miért nem néz be, ha kipiszkálta? Telített és talányos mozzanat ez, amely képes arra, hogy magába sűrítse az egy házban leélt évek egykedvű és rejtélyes rituáléját. Szívesen láttam volna több ehhez hasonló finomságot, ilyesfajta titkot. A rejtélyességnek, a különösségnek egyébként is nagy szerepe van a könyvben. Különcökkel, titkokkal teli az ősi ház és az ősi táj. Ez is némiképp Krúdyt és a múlt század végi elbeszélőket idézi. De ezek a különcök és titokzatosságok mintha inkább csak a történetet pótolnák. A különös figurák különössége saját el nem mondott történetük jelzésévé válik.

B. Z. A.: A „beszély” műfaja kétségtelenül régi magyar tradíciót jelöl. Mit gondoltok, mit akart ezzel Mészöly? A hagyományhoz való kapcsolódását akarta kihangsúlyozni az alcímmel?

A. G.: Eleinte nagyon örültem neki, mert nekem a „beszély” az egyik kedvenc szavam, nagyon szép, jól sikerült nyelvújítási szó. Aztán nem találtam semmit a szövegben, ami tartalmilag ezt alátámasztotta volna. Arra jutottam, hogy Mészöly mintha azt akarta volna mondani, hogy ennek az írásnak nincs műfaja, nem lehet elmarasztalni azért, mert nem jó kisregény, mert nem kisregény, nem jó elbeszélés, mert nem elbeszélés stb. Egy csomó nemnek az emblémája számomra ez a „beszély”. Mert a cím és az alcím azt tartalmazná, hogy egy olyanfajta, tényleg, elsősorban textualizált irodalomról lesz szó, melynek az élőbeszédszerűségre emlékeztető áradása a lényeges. Viszont ti is mondtátok, hogy állandóan megakad, kizökken ez az áradás és a legkevésbé sem azt érzi az ember, hogy itt valóságos emberek beszélnek.

A másik kérdés, hogy mennyire jellemzettek az alakok. Egy kicsit olyan játék folyik itt is, mint amilyent az imént a keresztrejtvény-készítéssel próbáltam jellemezni. Olyan keresztrejtvényről van szó, ahol a vízszintes és függőleges megfejtések nem állnak össze kiolvasható mondatokká. Vagy ha mégis összeáll valami, ezt általában a narrátor adja meg, és ekkor keletkeznek az ilyen mondatok, mint a 65. oldalon lévő: „Az Erdélyből fölbukkant levéltáros, Százados Albert így nyilatkozott egyszer: »a feketelevest nem lehet nemzeti rózsaszínűre sózni.«”

B. Z. A.: Azt hiszem most egy picit igazságtalan vagy, hiszen ez nem Mészöly saját mondata, hanem egy figurájának jellegzetes megnyilatkozása. Előfordulhatna egy Krúdy-regényben is. Ebből is azt érzem, hogy Mészöly rettenetesen akar kapcsolódni, és kapcsolódik is valamilyen módon a régebbi magyar „beszélyek” hagyományához. Csak talán egy kissé félszegen és átgondolatlanul.

R. S.: Felmerült még a legelején egy kérdés, amire nem válaszoltunk. Hogyan függ össze Mészöly művészete a fiatalabb írók fellépésével, és hogyan hatott rájuk? Azt hiszem Mészöly esetében nincs művészi vagy közvetlenül kimutatható stiláris hatás, hanem inkább morális és kultúrpolitikai. Az akkor fiatal írók a hetvenes években kiválasztottak maguknak két jelentős tehetséget, Mészölyt és Ottlikot, akiknek a magatartása számukra példamutató volt.

A. G.: Ezt magam is nagyon érdekes kérdésnek tartom. Ha az lenne a feladatom, hogy Mészöly egész életművéről nyilatkozzam, bizonyosan kitérnék a fiatalabbakra tett hatására, és megfordítva, arra a hatásra, melyet a fiatalabbak gyakoroltak rá. (Ez volt az egyik különbség a két választott apafigura, vagyis Mészöly és Ottlik között: Ottliknál ez a kölcsönhatás nem mutatható ki.) Az irodalomtörténeti folyamatok felől nézve Mészöly jelentőségét főleg abban látom, hogy korai avantgárde jellegű szövegeivel, formakísérleteivel utat tört a később fellépő íróknak, mintegy előkészítette az útjukat, és megkönnyítette csatározásaikat a kultúrpolitikai cenzorokkal.

Mészöly Miklós: Családáradás (beszély)
Pozsony, Kalligram, 1995., 152 oldal, 399 Ft

• Kultúra