Jó kis ország Magyarország, mi mást mondhatnék. Már csak azért is jó, mert nem Oroszország. Jó város Budapest, mi mást mondhatnék. Már csak azért is, mert nem Moszkva. Egy rendes író itt tökrészegen is végigmehet az utcán, senki se veri orrba, nem szedik el a forintját, a rubeljét még kevésbé. Mert Budapest szép, régi város, csak a peremén meredeznek lakótelepek. Van sok hegye-völgye, csillogó európai boltja, lehet nézelődni, kávézni, borozni napestig. De azért meg lehet érteni az idevetődött buszurmánt is, akinek hirtelen az eszébe villan: tessék már mondani, ez a Budapest nem szovjet szocialista város véletlenül?
Ott van például a budapesti troli. Becsületes szovjet gyártmány mind. Aztán a metrókocsik is. Mütisinszkij zavód. Az utcákon meg egymást érik a Ladák, Moszkvicsok! Ha aztán a kóbor buszurmán írónak nosztalgiája támad a mocskos moszkvai piac iránt, ahol egy gyékényen árulnak paradicsomot, rozsdás szeget, vécétartályt, néha levágott emberfejet – Budapest ebben is szolgálatjára áll. Elég csak lemenni arra a térre, aminek a neve is Moszkva. Hát nem véletlenül.
De beszéljünk a pénzről. A jó magyar forint váltópénze a fillér, de azt senki se becsüli. Annál inkább a dollárt, a márkát: a váltóhely kevés, de legalább rendes. És tele oroszokkal. Nem kóbor buszurmánfélékkel persze, hanem igazi seftelő újoroszokkal – „vetélő”-nek nevezi őket az orosz népnyelv –, akik úgy kipengetik a 25–30 ezret egy pár Adidas-cipőért, mint a pinty. A buszurmán író persze szolid értelmiségi, nem költ effélékre. Viszont azzal a magasztos gondolattal vonul végig az utcán, hogy ha lenne éppen húsz forintja, bátran beléphetne bármelyik automata WC-fülkébe, s bedobván az érmét a résbe, bizonyos lehetne benne, hogy a patyolattiszta intézmény megnyílik előtte, s ő abban a boldog tudatban végezheti dolgát, hogy azért húsz forint Magyarországon mégiscsak valami. Oroszországban ez a szolgáltatás belekerülne hétszáz rubelbe, de a hétszáz rubeljéért az ember legföljebb csak azt az ajánlatot kapja, hogy WC helyett a saját gályáját vegye igénybe. Mi több, még ezerötszáz rubelért is rozzant budi jár, ahol egész biztos rányit az emberre egy szitkozódó öregasszony, sziszegve-recsegve:
– Gyönnek, mindig csak gyönnek, mér’ nem hazamennek szarni?
S bár Budapesten nem mondanak ilyesmit, mégis dönthet úgy az ember, hogy ezúttal megspórolja a WC-pénzt. Ha kétszer tartóztatja meg magát, már össze is jött egy nem túl jó kávéra való. Ha négyszer mond le a WC-zés öröméről, akár igazi illatos-aromás kávét is ihat. De aki egy rendes helyen akarna kávézni, például a Hilton bárjában, az legalább tízszer kénytelen húgyhólyagjától az ürítést megtagadni. Aki sörre is vágyna ugyanitt, annak huszonötös a szorzó. Képes-e ilyesmire egy szelíd értelmiségi, ha nem hétpróbás maffiózó, hanem olyasvalaki, akit régen a „nép lelkiismeretének”, kevésbé régen „nem utazhat”-nak neveztek, s most ismét ez a címke jár neki, csak immár súlyos pénzügyi okok miatt. Merthogy a legolcsóbb repülőjegy az AEROFLOT-nál ötszázötven dollárt kóstál, nem számítva azt a halom apróságot, amit a Seremetyevói reptér szállítói így is, úgy is kilopnak az ember csomagjából. Különösen az oldalzsebekből.
De hát Budapest akkor is szép, télen-nyáron, különösképp ha nem korog az ember gyomra. Ha igen, spórol magának egy kis gulyásravalót, három-négy villamosjegyből ki is jön az ára, szilvapálinka nélkül sajna. Pedig a világot járva az embernek rá kell jönnie, hogy nincs undorítóbb az orosz vodkánál. Legfeljebb csak a kínai, de hát azt is biztos az oroszok gyártják. Hol van már a legendás orosz vodka?! Kár az orosz birodalomért: egy nagy mítosszal megint kevesebb… Már csak legfeljebb a balett maradt neki. Másfelől viszont egy nép, amelyik ennyi pocsék vodkát, ennyi kátrányt kibír, egész egyszerűen elpusztíthatatlan. Halhatatlan…
Hogy miből tudott volna a szegény buszurmán annyit összespórolni, hogy szerezzen magának egy nőt a Rákóczin, csak nem tudott végére járni. Igaz ugyan, hogy egy szolid orosz értelmiséginek illendőbb egy könyvvel a kezében a díványra heverni: nem hiába mondják, hogy az orosz a világ legfélénkebb, ugyanakkor a legolvasóbb népe is, mármint ami a szexet illeti. S még olvasósabb fajtának bizonyul, amikor kiderül, hogy élőben a dolog minimum kétezerbe kerül, még egy fogatlan negyvenéves vénség is. Ha legalább egy ukránra futná, mit számít ha kövér, ha görbe a lába, merthogy azok a jó hazai ízek úgyis kárpótolnak. Ó, igen, azok a fekete bozontos szemöldökű, donyecki, dnyepropetrovszki menyecskék, akiknek nem fűlött a foguk a hazai bányamélyi karrierhez, náluk tán némi engedményhez jut a buszurmán is, földik lennének tán, ha már így csalogat: „Jó kis uracskám, tán pihenni vágysz? Hevergetni? Eszegetni?” „Hevergetni? Eszegetni? Hogyne, de kövérrel nem megy. Ingyen tán egy kicsit, meglehetne…” Ám az ingyen szóra kivesz belőle minden honfiúi érzés, hiába közös múlt, hiába közös ég, marad vigaszul a gondolat, hogy ha az ember nem vágyik szexre, nem is kapja azt meg a pénzéért…
(Fordította: Kiss Ilona)
- Magyar tarka [6]