Meglepetéssel tapasztaltam a legutóbb a Friedrich Naumann Alapítvány konferenciáján,[1] mennyire magától értetődőnek tartják néhányan, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok minden alapjogot korlátozhatnak, ha szükségesnek látják. A magyar alkotmány és az annak elveit értelmező és kibontó Alkotmánybíróság szigorú követelményeket állít az alapjogok korlátozása elé. Elvárás mindenekelőtt, hogy a korlátozás kellő súlyú érdek érvényesítése érdekében történjék. A nemzet biztonságának védelme kétségtelenül ide sorolható, ez azonban a maga általánosságában nem szolgálhat alapul alkotmányos jogokat érintő beavatkozásra. Ezt maga a nemzetbiztonsági törvény is elismeri, amikor az indoklásban világosan megfogalmazza, hogy a hivatalok nem folytatnak totális elhárítást, csupán konkrét jelzésre lépnek működésbe. A törvény meglehetősen különböző dolgokat foglal össze a „nemzetbiztonsági érdek” címszava alatt. A titkosszolgálati fellépések megítéléséhez azonban ennél konkrétabb meghatározások kellenek, egyébként nem lehetséges azok jogszerűségét megállapítani. De még ez sem elegendő, hiszen az egyes beavatkozásoknak minden esetben alkalmasnak kell lenniük a cél elérésére és a jogkorlátozásoknak arányban kell állniuk az elhárítani kívánt sérelemmel. Ezzel összefüggésben pedig érdemes rámutatni egy alapvető ellentmondásra, nevezetesen arra, hogy minél valószínűbb az alkotmányos értékek veszélyeztetése, annál kevésbé van lehetőség arra, hogy nemzetbiztonsági eszközökkel lépjenek fel ez ellen.
Nyilvánvaló, hogy az alkotmányos rendet ténylegesen egyetlen személy nem fenyegetheti. A politikai rendészet hagyományosan az egyesülésekből eredő veszélyekkel száll szembe.[2] Ez mindaddig nem vet fel törvényességi problémát, amíg az ilyen egyesülések nem kerülnek alapjogi védettség alá. Csakhogy ma Magyarországon az egyesülési és gyülekezési jog fokozottan védett, az alkotmány és a kapcsolódó törvények nem csupán megengedik az ilyen közös tevékenységeket, hanem garantálják azok szabad, illetőleg zavartalan gyakorlását. Az egyesülési jog alapján létrejött társadalmi szervezeteken belül is privilegizált helyzetet élveznek a politikai pártok, amelyek – szemben a többi egyesüléssel – lényegében nem állnak törvényességi felügyelet alatt, törvénysértés esetén az ügyész csupán pert indíthat ellenük. Hasonló a helyzet az egyházak esetében, amelyek irányítására, felügyeletére az állam a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 16. §-a értelmében nem hozhat létre semmiféle szervet.
Logikus és a történeti tapasztalatoknak is megfelel az a következtetés, hogy az alkotmányos rend veszélyeztetésének szándékát mindenekelőtt a politikai hatalomra törő szervezetek, vagyis a politikai pártok részéről lehet reálisan feltételezni. Különösen így van ez egy működő demokráciában, ahol egyrészt értelmetlen létrehozni teljesen illegális mozgalmakat és szervezeteket, másrészt az uralom megszerzése, de még inkább megtartása nyilvánvalóan szükségessé teszi a demokratikus legitimitás felmutatását. Ugyanakkor éppen a politikai pártok valódi, leplezett törekvéseivel szemben a leginkább eszköztelen az állam. Hasonló azonban a helyzet más társadalmi szervezetek esetében is, ahol a törvényességi felügyeletről világosan szól a törvény, ebben pedig nincs utalás a titkosszolgálatok közreműködésére. Az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a többi politikai szabadságjog – beleértve a véleménynyilvánítási szabadságot – privilegizált, a titkosszolgálatok által érdemben nem érinthető pozícióját egyébként maga a nemzetbiztonsági törvény is megerősíti: 31. §-ának (3) bekezdése felsorolja a korlátozható alapjogokat, ezek között a politikai szabadságjogok nem szerepelnek. Ezzel a jogalkotó feltételezhetően felismerte és elutasította azt a lehetséges szabályozási filozófiát, amelyet John Baxter a következőképpen jellemzett: „…amint a polgári szabadságjogokat a bajkeverők menedékének kezdik tekinteni, az autoritárius irányba való elmozdulás lendületet kap.”[3]
Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok alkotmányosan nem működhetnek közre pártok, társadalmi szervezetek ellenőrzésében, valamint más politikai szabadságjogok megvalósulásának figyelemmel kísérésében. Ellenkező esetben ugyanis aligha beszélhetnénk valóságos szabadságról az említett jogok gyakorlása során. Itt nyomatékosan utalnunk kell arra is, hogy az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 5. §-a a társadalmi szervezetek kritériumait ki nem merítő közösségek létrehozását is az alapjog hatálya alá vonja, következésképpen azok privilegizált helyzetét megerősíti.
Ilyen körülmények közön igencsak leszűkül azon lehetőségek köre, amelyek a nemzetbiztonsági szolgálatok rendelkezésére állnak az alkotmányellenes törekvésekkel szembeni fellépések terén. A dolgok eleddig vázolt logikája szükségképpen az egyének felé fordítja a hivatalok figyelmét: az ilyen törekvések erről az oldalról jobban megragadhatónak tűnnek.
Csakhogy ez sem ilyen egyszerű. Első pillanatra valóban úgy tűnhet, hogy ez a megközelítés eredménnyel kecsegtet, ténylegesen azonban e téren is igen korlátozottak a nemzetbiztonsági szolgálat lehetőségei. A nemzetbiztonsági törvényben alapvetően kétfajta feladat szerepel az indoklás szerinti alkotmányvédelem körében, noha természetesen közvetve más teendők is szolgálják e célt. Az egyik a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvések felderítése és elhárítása, a másik pedig az állam elleni és más bűncselekmények felderítése a nyomozás elrendeléséig.
Nos, ebből a szempontból figyelmet érdemel, hogy a büntető törvénykönyv szinte mindegyik állam elleni bűncselekmény előkészületét szankcionálja, és hasonlóképpen rendelkezik az alkotmányvédelem szempontjából fontos más deliktumok (pl. terrorcselekmény, az államtitoksértés súlyosabb formái stb.) esetében is. További tényállások (pl. hűtlenség) pedig önálló bűncselekménnyé minősítenek egyébként fogalmilag előkészületnek minősülő magatartásokat. Csupán emlékeztetőül: a Btk. 18. §-ának (1) bekezdése szerint a törvényben külön meghatározottak alapján előkészület miatt büntetendő az, „aki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt megkönnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös elkövetésben megállapodik”. Az is megjegyzendő, hogy az állam elleni bűncselekmények esetében a jogalkotó a feljelentés elmulasztását is büntetni rendeli.
Mi következik mindebből? Mindenekelőtt az, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok az alkotmányos rend elleni fellépés kriminális formáinak felderítését fő szabály szerint csak addig végezhetik, ameddig legalább az előkészület alapos gyanúja meg nem állapítható. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis részben magának a nemzetbiztonsági törvénynek a rendelkezései (noha itt vannak nehezen értelmezhető megkülönböztetések), részben pedig a legalitás elve értelmében át kell adniuk a terepet a büntetőeljárásnak, amely nem titkosszolgálati hatáskör. Márpedig az előkészület előtti állapot aligha ragadható meg nemzetbiztonsági módszerekkel, legalábbis a szükségesség és arányosság itt is irányadó elvének sérelme nélkül. A mondottak szerint büntetőeljárásnak van helye akkor is, ha fennáll az alapos gyanú arra, hogy valaki nem jelentene fel az állam elleni bűncselekmények előkészületét vagy elkövetését.
A másik oldalon viszont azt kell hangsúlyoznunk, hogy a Btk.-ban nem tiltott magatartások általában nem tekinthetők törvénytelennek egy demokratikus jogrendben. Nehéz tehát elképzelni olyan helyzetet, amelyben még a bűncselekmény előkészülete vagy az előkészületi magatartást szabályozó bűncselekmény kísérlete sem valósul meg, mégis az alkotmányos rend törvénytelen eszközökkel való megváltoztatására irányuló törekvésekről beszélhetnénk. Különösen akkor, ha még mindig fenntartjuk a politikai szabadságjogok közhatalom általi érinthetetlenségének említett tételét.
Tételezzük fel mégis, hogy lehetséges olyan alkotmányellenes törekvés, amely a kifejtettek ellenére sem tartozik a büntetőeljárás hatálya vagy a privilegizált szabadságjogok védelme alá. Mit mond ezekről a nemzetbiztonsági törvény? Azt, hogy a szolgálatok felderítik és elhárítják az ilyen jelenségeket. A konjunktív megfogalmazás és a büntetőeljárás hiánya logikussá teszi, hogy az elhárítás nem mellőzhető mozzanata a fellépésnek. Itt azonban újabb problémával találjuk szembe magunkat. Hogyan lehet alkotmányellenes törekvéseket elhárítani akkor, ha a büntetőjog arzenálja nem mozgósítható? A nemzetbiztonsági törvényben szabályozott intézkedések erre aligha alkalmasak, hiszen azok egyáltalában nem leplezett törekvésekre, hanem konkrét magatartásokra adnak – jogállami körülmények között enyhén szólva is szokatlan – reagálási lehetőséget a szolgálatok hivatásos állományú tagjai számára.
Magam – félretéve, de el nem felejtve magával az alaphelyzettel kapcsolatos fenntartásaimat – logikusan azt a megoldást tartanám a demokratikus jogállamisággal leginkább összeegyeztethetőnek és egyben célravezetőnek, ha az alkotmányellenes törekvések hordozóit a szolgálatok figyelmeztetnék arra, hogy tudomásuk van a dologról, az illetők tegyenek le szándékukról, hiszen minden további lépés kilátástalan. Csakhogy ez a megoldás majdnem kizárt. A nemzetbiztonsági törvény indoklása, továbbá az elhárítani kívánt magatartások leplezett jellege nem hagynak kétséget afelől, hogy itt a felderítés jórészt a nemzetbiztonsági szolgálatok sajátos eszközrendszerével, vagyis titkos információgyűjtéssel és esetleg más kezelőktől átvett adatok felhasználásával történik. Márpedig ezekben az esetekben a nemzetbiztonsági törvény 42. és 62. szakaszai értelmében alapvetően minden – az eljárás és maguk az adatok – államtitoknak minősül, következésképpen az elhárításnak ez a módja nemigen jöhet számításba.
Kétségtelen tény, hogy a szolgálatok más módon is végezhetik az elhárítást. Az aktív intézkedéseknek nevezett beavatkozások például lényegében konspiratív módon előkészített és végrehajtott ellenlépések, amelyek a cél elérésére alkalmasak. Egy veszélyesnek tartott csoport bomlasztható például azáltal is, hogy a kulcsembereket megpróbálják lejáratni, a résztvevőket pedig hamis hírek terjesztésével lelkesedésükben megingatni. A dezorganizáció ilyen formái azonban természetesen megengedhetetlenek, hiszen a törvény sem teszi lehetővé a jó hírnévhez fűződő jog korlátozását, az egyesülési jogról és a többi politikai szabadságjogról nem is beszélve.
A mondottak alapján leszögezhető, hogy a jelenlegi alkotmányos és törvényes keretek között az alkotmányvédelmi tevékenység legális mozgástere rendkívül szűk, az érdemi munka szinte szükségszerűen ütközik olyan korlátokba, amelyek áthágása alapvetően kérdőjelezi meg a szolgálatok létjogosultságát, legalábbis az alkotmányvédelmi funkció ellátása körében.
A jogalkotó sajátos módon oldotta fel a titkosszolgálati munka és a jogállami elvárások közötti lehetséges ellentmondást. A nemzetbiztonsági törvény a szolgálatok hivatásos állományú, tehát érdemi tevékenységet végző tagjai számára előírja, hogy az elöljáró utasításait kötelesek végrehajtani, kivéve, ha azzal nyilvánvalóan bűncselekményt követnének el [27. $ (1) bek.]. Érdemes ezt a rendelkezést összevetni a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény hasonló szabályával. Ott az utasítás végrehajtásának megtagadása akkor kötelező, ha azzal a rendőr bűncselekményt követne el. A nyilvánvalóságra való utalással a jogalkotó nyomatékot adott annak az elvárásának, hogy a nemzetbiztonsági tiszt vagy tiszthelyettes valóban csak szélsőséges esetben folyamodjék az utasítás megtagadásának eszközéhez. Fontos ez a szó azért is, mert az egyik leggyakrabban elkövethető bűncselekmény a jogosulatlan adatkezelés, ahol a személyes adatoknak már a céltól eltérő kezelése is megvalósítja a tényállást. Itt tehát a nyilvánvalóság feltételezi a kezelés céljának teljes ismeretét, ami a végrehajtó állomány esetében nem szükségképpen áll fenn. Növeli az utasított kockázatát az az egyébként minden bizonnyal garanciális értékűnek szánt rendelkezés, amely szerint a megtagadást a főigazgatónak jelenteni kell, aki a jelentést a miniszternek és a parlamenti bizottságnak továbbítja. Miután végrehajtás esetén ilyen jelentési kötelezettség természetesen nem áll fenn, a szembeszegülés logikusan több veszéllyel jár az érintettre nézve, mint az elöljáró által elvárt magatartás tanúsítása.
A nemzetbiztonsági törvény 27. §-ának (3) bekezdése minden kétséget kizáróan megfogalmazza az Országgyűlés elvárásait a szolgálatok törvényes működését illetően: „Ha a nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja jogellenes tevékenységre kap utasítást, köteles e tényre felhívni az utasítást adó figyelmét, az utasítás végrehajtását – az (1) bekezdésben foglalt kivétellel – nem tagadhatja meg.” A jogellenes tevékenység folytatása tehát bűncselekmény nyilvánvaló elkövetésének kivételével egyenesen a szolgálatok tagjainak kötelessége. Igen fontos, a jogállamiság szempontjából alapvető kérdésről van szó, ezért engedtessék meg ez alkalommal is egy kis kitérő, a rendőrségi törvénnyel való összehasonlítás. Ez utóbbi jogszabály a 12. § (2) bekezdésében hasonló szabályt rögzít, amikor kimondja, hogy a rendőr a szolgálati elöljáró jogszabálysértő utasításának teljesítését – bűncselekmény elkövetésének kivételével – nem tagadhatja meg. Az írásba foglalás igénylésének jogából és a halasztó hatály hiányára való utalásból világossá válik, hogy itt a jogalkotó alapvetően egyedi utasítások végrehajtására gondolt. Magam számos helyen és alkalommal fejtettem ki azt a nézetem, amely szerint a jogellenesség elvárása a törvényesség egyik legfontosabb, mindenesetre leginkább reflektorfényben álló szervezetének tagjaitól durván sérti a jogállamiság elemi követelményeit. Néhány esetben választ is kaptam erre a megjegyzésemre. A hivatalos álláspontból, amelyet egyébként a parlamenti előkészítés során is hangsúlyoztak a Belügyminisztérium illetékesei, az tűnt ki, hogy itt csak olyan jogsértések merülhetnek fel, amelyek aránytalanul csekélyek az éppen elérni kívánt célhoz képest. Iskolapélda volt a veszélyes bűnöző üldözése orvosilag éppen lejárt jogosítvánnyal, esetleg a megengedett sebesség megkülönböztető jelzés használata nélküli túllépésével. Eltekintve a példa által felvetett problémáktól (pl. ki a felelős a jogellenesen gyorshajtásra utasított rendőr által okozott balesetért) és attól, hogy a törvény egyáltalán nem korlátozza a jogellenesség mértékét vagy körét, annyi mindenesetre megállapítható, hogy az előkészítők és a jogalkotó felfogásában itt a jogsértés nem a rendőri tevékenység lényegére, hanem annak csupán egyes feltételeire, körülményeire vonatkozhat.
Hogyan magyarázza mindezek után a törvényhozó azt a formulát, amely jogellenes tevékenység végzésére kötelezi a szolgálatok tagjait? A nemzetbiztonsági törvény indokolása nem hoz példákat, csupán a szervezeten belüli szigorú hierarchiára, a gyors és pontos végrehajtás fontosságára utal. Szó van mindezeken túlmenően arról a lehetőségről – immár nem kötelezettségről –, hogy jogsértő működés észlelése esetén a szolgálatok tagjai a miniszterhez fordulhatnak, aki az ügyet kivizsgálja, és erről a parlamenti bizottságot tájékoztatja. Itt azonban emlékeztetnem kell arra, hogy az 1996-os botrány során éppen a felügyelő miniszterek magatartása és az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának nagyvonalú elnézése vetett fel egyelőre megválaszolatlan kérdéseket. Az országgyűlési bizottság legfelsőbb szintű, legjelentősebb kontrollfórumként való kezelése azért is aggályos, mert éppen az Országgyűlés – megfelelő bizottsági előkészítés után – döntött úgy, hogy a jogellenes tevékenységre irányuló utasítást végre kell hajtani. Tételezzük fel mégis, hogy az ügyet minden arra hivatott szerv megvizsgálta, és megállapította, hogy az adott személlyel kapcsolatos adatgyűjtés jogellenes volt. Milyen elégtételt kap az illető alapjogainak megállapított megsértéséért? Ha büntetőeljárás nem indul, akkor semmilyet, még csak tudomást sem szerezhet a dologról.
A mondottak nyomán megalapozottnak tűnik az a megállapítás, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény nem küszöbölte ki a titkosszolgálatok által elkövethető jogsértéseket, hanem lényegében intézményesítette azokat. E ponton érdemes idézni Miskolczy Ágost szavait, aki a modern államvédelemről 1935-ben egyebek mellett a következőket írta: „…egy uralom felforgatását célul kitűző elemek legyőzésére szolgáló szervezet, bármennyire tökéletes legyen is egyébként, csak reszketve gondolhat a holnapra, és sohasem erezheti magát biztonságban, ha nem áll a jog, becsület és igazságosság erkölcsi alapján.”[4] A beavatkozási alapok rendkívül széles körben történő megrajzolásával, a jogsértő tevékenység végzésének kötelezővé tételével, végül pedig az átmeneti titkosszolgálati törvény alapjogokat védő garanciáinak leépítésével olyan helyzetet teremtett a jogalkotó, amelyben a jövendő botrányok kirobbanásának valószínűsége tényleg csekélyebb, ennek azonban az az oka, hogy nehéz megsérteni azt a törvényt, amely szinte mindent megenged, beleértve a törvénysértések elkövetését is. Így tehát minden bizonnyal gyakrabban fog elhangzani az a varázsige, ami megnyugtatja a gyanútlan polgárt, de még a kevésbé figyelmes nemzetközi fórumokat is: „jogsértés nem történt”.
Hadd hozzak fel egy példát arra, hogy milyen helyzeteket eredményezhet ez a formálisan jogszerű, ámde a demokratikus jogállamiság alapjait több ponton sértő működés. A példa az Egyesült Királyságból való, mivel a hazai gyakorlatban nem találkoztam hasonló publikált esettel, ami önmagában is jellemző.
Francis William Devlin Észak-Írországban megpályázott egy viszonylag jelentéktelen köztisztviselői állást. Az ottani rendnek megfelelően vizsgát tett az arra illetékes bizottság előtt, ennek sikerességéről értesítést kapott. Az állást mégsem kapta meg, mégpedig nemzetbiztonsági megfontolásokra hivatkozva. Devlin azt állította, hogy sem ő, sem pedig családja soha semmiféle kapcsolatban nem állt terrorista szervezetekkel, egyéb, a nemzet biztonságát bármilyen módon veszélyeztető tevékenységet sem végzett. Tény viszont, hogy egy legális társadalmi szervezetben viselt tisztségével összefüggésben volt egyszer konfliktusa a rendőrséggel, amelynek során ő tett panaszt, amely helyi szinten el is intéződött. A rendőrség egyébként érdeklődött nála az állásra benyújtott pályázatát követően, nyilvánvalóan valamiféle ismeretek birtokában. A bíróság megerősítette, hogy semmiféle jelet nem talált Devlin esetében, amely bűnös tevékenységre vagy kapcsolatokra vallott volna. A pályázatot elutasító döntést mégsem találta törvénysértőnek, hiszen az alkalmazás nem kikényszeríthető alanyi jog, másrészt a biztonsági véleményt végül a felelős miniszter is megerősítette, noha semmiféle ténnyel nem támasztotta alá. A bíróság azonban elfogadhatónak találta a véleményt konkrétumok nélkül is, hivatkozván a megfelelő törvény szövegére, amely szerint az is kockázatos, ha az illető ki lehet téve terrorista szervezetek nyomásának (R. versus Secretary of State ex parte Devlin, Queen’s Bench Division, 1995. szept. 6.). Hangsúlyozom, hogy ez a példa csak egy a sok közül, még a brit bírói gyakorlatban is. Különösen sokszor kifogásolják az érintettek az ország területére való belépés megtagadását biztonsági okokra hivatkozva.
Jól érzékelteti a példa a titkosszolgálati munka veszélyeit a demokráciában. Az egyén kiszolgáltatottá válik, nem tud védekezni olyan állításokkal szemben, amelyek számára megismerhetetlenek, ugyanakkor befolyásolhatják a sorsát. Itt eszembe jut az a környezettanulmány, amelyet rólam készítettek, és amelyet a rendszerváltás időskálában támadt, majd azóta újból lelohadt „glasznoszty” alatt alkalmam volt elolvasni. Eszerint az utcában – ahol laktam – nem volt rossz vélemény rólam, mindazonáltal valaki megjegyezte, hogy időnként beszálltam egy nyugati rendszámú gépkocsiba és elhajtottam vele a Balaton irányába. A kijelentésnek semmi köze nem volt a valósághoz, egyébként is teljes képtelenség, hogy valaki Rákospalota szélén megállapítsa, hogy egy autó a Balaton irányába indult. Hogy volt-e valami következménye a proletárdiktatúra idején nem túl pozitív, ellenőrizetlen és képtelen információnak, nem tudom; nem érzékeltem. Az viszont biztos, hogy bárki hivatkozhatott volna rá, aki történetesen nem akarja, hogy fontos beosztásba nevezzenek ki.
Ezt a példát nem kuriozitása miatt említettem. Jól jellemzi, hogy milyen minőségű információk alapján működik a titkosszolgálat, amikor emberi sorsokat érintő adatokat gyűjt és dolgoz fel. A Duna-gate ügy vizsgálatára létrehozott minisztériumi bizottság tagjaként hasonló színvonalú megállapítások tömegével találkoztam az akkori jelentésekben. Szeretném, ha meggyőznének arról, hogy a mai hivatalok már csak többszörösen ellenőrzött információkból vonnak le következtetéseket. A nyilvánosságra került tények azonban sajnos nem erre utalnak, a titkosság pedig törvényszerűen csökkenti a verifikáció lehetőségeit. Pedig az esetek jelentős részében (így az említett példánál is) nagyon egyszerűen lehetne félreértéseket tisztázni: az érintettel történő beszélgetésben. Ennek lehetőségét azonban a törvény szinte teljesen kizárja, államtitokká nyilvánítván a bizalmasan gyűjtött adatokat és azok megszerzésének körülményeit.
A Központi Statisztikai Hivatal a közelmúltban felmérést végzett meghatározott kiskereskedelmi egységek körében. Mivel az adatszolgáltatás során bizalmatlanságot tapasztaltak a megkérdezettek részéről, ezért a hivatal illetékes vezetője szükségesnek tartotta, hogy megnyugtassa az érintetteket: az információkat kizárólag statisztikai célokra fogják felhasználni.
Nem vitatva az illető statisztikus jóhiszeműségét és őszinteségét, meg kell jegyeznem, hogy semmiféle garancia nincs arra, hogy valóban az említett körön belül maradnak az adatok. A nemzetbiztonsági szolgálatok ugyanis legálisan kérhetnek tájékoztatást a hivataltól az ország pénzügyi biztonságát veszélyeztető leplezett törekvésekről, ilyenek nyomára pedig nyilván bukkanhatnak az említett felmérésben. Nincs akadálya annak sem – sőt, törvényi kötelezettség támasztja alá –, hogy a rendőrséget, vagy éppen a vám- és pénzügyőrséget tájékoztassák a hivatalból üldözendő bűncselekmények gyanújáról. Az is lehetséges mindenféle jogsértés nélkül, hogy voltaképpen nem is a Statisztikai Hivatal, hanem annak fedésével a rendőrség vagy éppen valamelyik nemzetbiztonsági szolgálat hajtja végre a „felmérést”.
Az említett példák jelzik az alapvető dilemmát és annak gyakorlati következményeit. Arról van szó, hogy a közhatalom és a lakosság kapcsolatában alapvetően kétfajta alapállás képzelhető el. Az egyik lehetőség az, hogy a hatóságok elvárják, hogy az emberek bízzanak bennük, s ebben az esetben maximálisan törekszenek tevékenységük átláthatóságára, társadalmi ellenőrzöttségére. Alapvetően ez a hozzáállás jellemzi a demokratikus jogállamokat, ahol az állam nem uralja, hanem mindenekelőtt szolgálja a társadalmat. Ott az emberek bízhatnak abban, hogy jogszerű magatartás esetén hátrány nem érheti őket, beleértve a titkos adatgyűjtés alapjogi sérelmeitől való mentességet is. A másik megoldás a hatalomra épít, ennek során pedig tisztában van az adatok birtoklásának jelentőségével. Kovács Vendel szókimondóan fogalmaz, amikor a titkosszolgálati munka fontosságáról a következőket mondja: „Tudomásul kell venni, hogy aki több információ birtokában van, előnyt élvez az azzal nem rendelkezőkkel szemben. Erről az előnyről egyetlen ország kormánya sem kíván lemondani.”[5] A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az idézet szerzője elsősorban az államok közötti, nem pedig az alkotmányvédelmi célú titkosszolgálati munkával kapcsolatban állapította meg a mondottakat. Csakhogy a nemzetbiztonsági törvény nem különbözteti meg a módszereket, az alkalmazható eljárásokat, de még a célokat sem aszerint, hogy azok az államok közötti, avagy adott társadalmon belüli viszonyokban jelennek-e meg! Amennyiben az információt hatalmi eszköznek tekintjük a saját társadalmunkkal szemben is, úgy természetesen érthető, miért szüntette meg például a nemzetbiztonsági törvény azt a korábbi rendelkezést, amely szerint legalább utólag tájékoztatni kell mindazokat, akikkel szemben az adatgyűjtés célját vesztette. Ellenkező esetben felmerül a kérdés: mi tette szükségessé a változtatást? A nemzetbiztonsági törvény indokolásában nem találunk magyarázatot.
A bizalmatlanság természetesen bizalmatlanságot szül. Minél inkább behatol a titkosszolgálat a társadalom legkülönbözőbb életviszonyaiba, annál jobban elveszti a közhatalom azt az erkölcsi alapot, hogy az emberek közreműködésére számítson. Különösen így van ez, ha a titkosszolgálatok a becsületes állampolgárokról való adatgyűjtésben a gyilkosok kivételével a legsötétebb erőkkel is törvényesen együttműködhetnek. A bizalom elvesztése pedig az információk megszerzését is nehezíti. A hatalom ilyenkor igazolva látja a társadalommal fennálló nyílt és őszinte kapcsolat háttérbe szorítását, és újabb titkos, valamint kényszerítő eszközökért kiált. Ezeket azután rendszerint meg is kapják az érintett fegyveres szervezetek, ami még inkább fokozza a társadalomtól való elszigeteltségüket. Az ördögi körből csak az alapok teljes újragondolásával lehetne kilépni. Ez azonban mindmáig elmaradt.
Jegyzetek
[1] A konferenciát a Magyar Helsinki Bizottság és a Friedrich Naumann Alapítvány rendezte május 30–31-én Titkosszolgálatok a nyílt társadalomtan címmel, amerikai, német, lengyel és magyar szakértők részvételével.
[2] Kmety Károly: A magyar közigazgatási jog kézikönyve, Politzer Zsigmond kiadása, Budapest 1900, 326–327. o.
[3] Baxter, John D.: State Seairity, Privacy, and Information, Harvester, Wheatsheaf, New York – London 1990, 6. o.
[4] Miskolczy Ágost: A modern államvédelmi, a szerző kiadása, Budapest 1935, 7. o.
[5] Kovács Vendel: „A titkosszolgálatok »természetrajza«”, Rendészeti Szemle, 1994/12., 17. o.