Talán megfigyelték már az 1956-ot megélt nemzedék utódai, gyermekek és unokák, érdeklődő vagy inkább közömbös fiatalok, sőt középkorúak, akik (hál’ istennek) már a magyar népesség zömét alkotják, hogy azok, akik átélték október 23-át Pesten vagy Budán, Debrecenben vagy Kaposvárott, akik személyesen emlékeznek a forradalmat közvetlenül megelőző eseményekre, a gyűlésekre és tüntetésekre, akik közvetlenül látták az első összecsapásokat, vagy messzebbről, óvatosan figyelték a harcokat – mind „a” keddi napról beszélnek. Kedden történt.
Hogy mi történt azon a kedden – ma már szinte percnyi pontossággal tudjuk. Hogy mit csináltak aznap az elkövetkező napok aktív szereplői – fent és lent –, az is rekonstruálható. Egy tekintetben megegyeztek: azon a keddi délelőttön senkinek, sehol fogalma sem volt arról, hogy estére a Magyar Népköztársaság államrendje összeomlik, rendőrsége felbomlik, néphadserege szétesik, uralkodó pártja néhány napi tehetetlenkedés után megszűnik, és hogy az ország sorsáról egy (de valójában több) nagyhatalom dönt kénye-kedve szerint. Az összeomlás során a nép megpróbálta a nemzet sorsát a maga kezébe venni, hogy ez kudarcba fulladt, nem rajta múlott.
Azon a kedden Donáth Ferenc (12 év börtönre ítélték) éppen Debrecenből, ahol mezőgazdasági reformelképzeléseiről szólt, érkezik a fővárosba, hogy másnap kooptálják a bomló állampárt vezetésébe, Nagy Imre (kivégezték) néhány barátjával Badacsonyban szüretel, a Műszaki Egyetemen Mécs Imre (kegyelemből életfogytiglant kapott) és Szabó Iván (internálták) gyűlésezik és pontokat fogalmaz, majd a sikeresen induló tüntetés első epizódjában, a Petőfi téren Csurka István (internálták) az Auschwitzból hazatért Gáli József íróval (halálra, majd 15 évre ítélték) – megmaradt filmkockák tanúsága szerint – kéz a kézben a Himnuszt énekli, kora délután Tánczos Gábor (15 évre ítélték) már tudja, hogy a történelem túllépett a DISZ megreformálhatóságán, és – ismét megmaradt filmkockák tanúsága szerint – Bessenyei Ferenc és Sánta Ferenc író társaságában talán a Szózatot énekli Bem apó szobrának talapzatán, Pongrátz Gergely (Amerikába menekült) Pest környéki lakásában cserépkályhát javít, és még részt vesz egy üzemi gyűlésen, a politikai vezetés, amely még nem tudja, hogy se hatalma, se cselekvőképessége nincsen, jugoszláviai tárgyalásait követő kéjutazásából tér vissza, Kiss Tamás joghallgató (5 évre ítélték), miután megszervezte Szegeden az új MEFESZ-t, pesti tapogatózó tárgyalásai után a Margit hídon felkapaszkodik a Petőfi Kör hangoskocsijára, Kende Péter (Franciaországba menekült) a Kossuth Lajos téri tömegben meglepetten a klasszikus mondást idézi („Felség, ez forradalom”), hogy utána Kosáry Domokossal (4 évre ítélték), Vásárhelyi Miklóssal (5 évre ítélték), Pethő Tiborral (szovjet letartóztatásba került) és Losonczy Gézával (meghalt a vizsgálati fogságban) békésen, de utoljára megvacsorázzon a Hungária kávéházban, Fazekas György (10 évre ítélték) lakásán akarja lebeszélni iránymutató mesterét, Nagy Imrét (kivégezték), hogy besétáljon az oroszlán barlangjába, azaz a Parlamentbe, aki (nem ennek hatására) csak sokórás és végzetes késéssel tesz eleget a tömeg hívásának, Király Béla (Nyugatra menekült) börtönben szerzett bajait kúrálja egy kórházban, Fónay Jenő (kegyelemből életfogytiglant kapott) irodája ablakából integet a felvonuló diákoknak, Mecséri János ezredes (kivégezték) katonái élén még teljesíti elöljárói tűz-parancsát, Dudás Józsefet (kivégezték) felesége tartja vissza, nehogy újabb konfliktusokba keveredjék, Krassó Miklós (Angliába menekült) tanítója, Lukács György (Romániába deportálták) lakásán keres szellemi támaszt, öccse, Gyuri (10 évre ítélték) még aznap este fegyvert ragad, és bekapcsolódik a harcokba, Márton András ezredes (10 évre ítélték) lebeszéli az egyetemistákat a tüntetésről, Dénes János (15 évre ítélték) Kőbányáról érkezik a városba, megközelíti a rádiónál a harcokat, de rettegő nővére rábeszéli, menjenek haza, és aludni tér, Lakatos István (1 év 10 hónapra ítélték) hajnalig verset ír, és átalussza a tüntetést, de két nap múlva már Obersovszky Igazsága közli versét, Csoóri Sándor Krassó Miklóssal az utcán tölti az éjszakát, Orbán László és Köböl József, a pártközpont osztályvezetői elutasítják a Petőfi Kör vezetőinek közvetítő kísérletét, és nem garantálják, hogy a tüntetést nem fogják erőszakkal feloszlatni, Széli Jenő (5 évre ítélték) néprajzgyűjtő biciklitúrájáról este érkezik a fővárosba, rendőrügynökök tucatjai telefonon jelentik a központba az eseményeket, de Piros László (Moszkvába menekült) már összegyűjteni se tudja az információkat, Litván György (6 évre ítélték) az utcáról telefonál barátainak az ifjúsági lap szerkesztőségébe, ahol Kunszabó Ferenc (7 év) fogadja a hírt, hogy már lőnek, Kodály Zoltán kora délután kitárt karjaival mintegy megáldja a felvonulókat a Szent István körút egyik erkélyéről, este Nagy Elek csepeli horizontál-esztergályos (12 évre ítélték) a Petőfi Kört keresi, hogy vezérfonalat kapjon a további teendőkhöz, de nem találván meg az iránymutató értelmiséget, letartóztatásáig saját és munkástársai önszerveződő bölcsessége alapján cselekszik, Sujánszky Jenő (Franciaországba menekült) börtönben ül, csak nyolc nap múlva szabadítják ki, és ekkor csatlakozik a fegyveres felkelőkhöz, a pártvezetés saját központjába, az Akadémia utcába húzódik vissza, hogy végeláthatatlan vitákba bocsátkozzon az események marxista értékeléséről, mígnem Gerő Ernő (Moszkvába menekült) szinte egyszemélyes és spontán döntésével – nem bízva pártjában és fegyveres erőiben – rövid s nyilvánvalóan törvénytelen úton a szovjet hadsereg beavatkozását kéri, miközben az arctalan tömeg tehetetlenül sodródik a pest-budai utcákon, hogy spontánul megtalálja cselekvésének már tudatos irányait, és egy váratlan lózung hatására a Sztálin térre vonuljon, és ledöntse a szobrot, vagy a rádió felé vegye útját, és követelje az egyenes közvetítést az utcáról. A magyar vidék még csendes, bár Debrecenben már eldördült az első sortűz – de erről senki sem tud az országban.
A néhány éve lassan, néhány hónapja gyorsabban és az utolsó napokban viharos sebességgel kibontakozó társadalmi válság ezen a kedden forradalomba csapott át. És noha a politikai meteorológia előrejelzései alapján valójában lehetett volna tudni, hogy a robbanás elkerülhetetlen: lenn és fenn senki sem tudta, hogy mi fog bekövetkezni azon az estén, nem voltak programok (a mindent átfogó 12, 14, 16 pontokat most nem számítva), nem volt cselekvési terv, nem voltak „forgatókönyvek”, a feloszlatott politikai pártok nem készültek újjászerveződésükre, és a rendőrségnek, de még az államvédelemnek sem volt mozgósítási terve: „…felelősség terheli az ellenzéket az önálló és komoly szervezkedés elmulasztása miatt” – írta közvetlenül a forradalom bukása után Hungaricus.
E sorok írójának személyes emléke szerint talán egyedül a Magyar Nemzet idős gépírónője érezte meg, hogy újabb forradalom szele fúj be a Lenin kőrútról a New York Palota szobáiba, de neki már 1918-ban és 1919-ben is újságoknál diktáltak a mit sem sejtő szerkesztő urak.
Mit lehet még mondani a forradalom jellegéről, céljairól, kimeneteléről, az akkor lehetséges, helyes vagy ostoba taktikákról és taktikázásról folyó és negyven év után sem szűnő és újabb meg újabb aktuálpolitikai színezetet nyerő, személyes indulatokat keverő és szántszándékkal kavaró viták és gyalázkodások, hivalkodások és háryjánoskodások, önigazolások és a közösséget és az egyéneket még inkább jellemző (nem elsősorban az életkorból következő) tartós amnéziás folyamatok és hirtelen amnéziás rohamok után? Mit lehet még mondani, amikor a millecentenárium méla unalomba posványosodott ünnepségei után – a jelek szerint – a társadalmat valóban nem érdekli apáinak közelmúltja, amikor a hivatalos politika pusztán a törvény szabta kötelességéből következő minimumra kívánja korlátozni az emlékezést – azt gondolván (és néha ki is mondván): tanulságok talán voltak, de mára elenyésztek.
Az ötletszerűen felsorolt nevek, amelyeket ezrekkel és tízezrekkel lehetne és kellene kiegészíteni, és a személyeket végül is egyformán jellemző közös magatartás, amelyre a tehetetlenség és a cselekvési vágy egyformán jellemző volt – valamiképpen mégis jelzi, hogy a negyven év után egyedekre széthullott forradalmárok, akkori leendő forradalmárok és reformerek (a felsorolásban említett sztálinisták ebbe nem értendők bele) végül is egyet akartak – a szocialistának mondott és akkor nagyon sokak által szocialistának vélt rendszer gyökeres reformját – vér, felkelés, fegyverek nélkül. 1956. október 23-a a békés átmenet, az 1989-es bársonyos forradalmak sikerületlen előképe. Október 23-án mindenki, és október 24-től – a politikailag teljesen értelmetlen és hadászatilag előkészítetlen és ezért (is) bukásra ítélt szovjet katonai beavatkozás után – a politizáló nemzet többsége békés megoldást kívánt. A hirtelen megfogalmazott követelések, amelyek az országban egymásra rímeltek, a Nagy Imre-központú hatalom iránti vágy, a munkásság és az alkalmazottak rapid reagálása a váratlan forradalmi helyzetre, az azonnal megszerveződő bizottságok, bizottmányok, munkástanácsok – mind a békés megoldást, a konszolidációt szolgálták, és ellenezték a fegyveres felkelés folytatását.
Az elsősorban pesti munkásfiúkból ugyancsak spontánul verbuválódott felkelőcsoportok történelmi szerepe mindazonáltal felbecsülhetetlen. Az ő történetüket még csak felületesen ismerjük, s ezért nem is foglalta el a forradalom össztörténetében az őt megillető helyet.
A fegyveres felkelők oly hihetetlen és valószínűtlen harca adta meg a kegyelemdöfést a retrográd sztálinista-kommunista pártvezetésnek, és idézte elő végleges bukását (mint mondani szokás: vitte győzelemre a forradalmat), a Rákosi nélküli Rákosi-klikk eltávolítását és Nagy Imre október 28-i történelmi fordulatát, amikor is nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az addig ellenforradalminak bélyegzett folyamatot. Ez a változás nemcsak Nagy Imre és benne időlegesen csalódott hívei között tette lehetővé az együttműködés felújítását, hanem valójában ekkor takarították el (ismétlem: a fegyveres felkelés átmeneti sikerének hatására) a reformok útjából az akadályokat.
Nagy Imrének és közvetlen barátainak történelmi érdeme, hogy felismerték: a forradalom előtti reformprogram-töredékek nagyrészt elévültek, és készek voltak jelentékeny változásokat kezdeményezni, vagy éppen a nép követeléseit kormányprogrammá fogalmazni, és az ehhez szükséges politikai lépéseket megtenni. Néhány nap alatt létrejött a többpártrendszer, megszületett a megegyezés a szovjet csapatok kivonásáról, kezdeményezték a megszállás végleges felszámolását, deklarálták az ország semlegességen alapuló függetlenségét, és mindeközben – ha nem is minden esetben teljes sikerrel – megkísérelték fenntartani a rendet és nyugalmat, létrehozni a nemzeti egységen alapuló és a konszolidációt biztosító fegyveres erőt.
A békés reformra törekvők tevékenységét és politikai sikerét nem a fegyveres felkelés, hanem a fegyveres felkelést kiváltó első szovjet beavatkozás akadályozta meg.
Mind a politikai élet szétzilálódott felső régióiban, mind az „utcán”, mind – ma már tudjuk – a világpolitika döntéshozó központjaiban, az október 28-ig lezajlott zűrzavaros folyamatok bizonyítják legjobban a forradalom kirobbanásának és folyamatának spontán jellegét. Ha a forradalmat a felkelők vagy egyes politikusok „előkészítették” volna, amint azt kádárista történészek évtizedeken át bizonygatták, és amely állítás kapóra jött némely újdonsült hősnek 1990 után, ha a forradalmat a szovjetek vagy Gerő Ernő Komintern-hagyományokra támaszkodó politikája provokálta volna (amire vonatkozóan a legkisebb bizonyíték sem került elő 40 év során) – valószínűleg minden másképpen történik. Az őrizetlen fegyverraktárak, a fegyveres erők készületlensége, a szovjet csapatok „szakmai” kudarca, a politikai szereplők fejvesztett kapkodása és tehetetlensége – mind a spontaneitás mellett szólnak.
Minderről nem csupán azért érdemes beszélni, mert az ismétlés a tudás anyja, hanem azért is, mert miközben annyi szó esik a forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről, arról, hogy miként rendítette meg első ízben a magyar október a szovjet világbirodalmat, hogy miként hatott a baloldali (nemcsak kommunista) értelmiség illúzióvesztésére világszerte, hogy milyen gyógyíthatatlan szenvedéseket és vérveszteséget okozott a nemzetnek a rövid „háború”, a hosszú megtorlás és a tömeges elmenekülés, a máig ki nem hevert trauma és a Kádár-kor megemésztetlensége és megemészthetetlensége s így tovább – annál szemérmesebb hallgatás övezi a mára elévültnek nyilvánított, avasnak talált és 40 év (nyugat)-európai változásai után valóban sok tekintetben korszerűtlen reformelképzeléseket.
Holott a forradalom egyik legfontosabb pozitívuma itt keresendő. Nemcsak azért, mert ha mégis sikerül a már forradalmi reformok útján továbblépni (s szovjet okmányokból ma már tudjuk, hogy potens támogatói akadtak a Kremlben annak a koncepciónak, hogy adják meg Nagy Imrének a konszolidálás lehetőségét), Európa, de legalábbis a mi régiónk történelme másképpen alakul. A Szovjetunió joggal félt a lengyel–magyar–jugoszláv cordon sanitaire kialakulásától, egy „nemzeti kommunista” vagy éppen „revizionista” szövetségtől a Varsói Szerződésen belül vagy kívül, ahol más a nemzeti és nemzetiségi politika, független(ebb) a külpolitika, lazább a tervgazdálkodás, szabad(abb) a kultúra és a tudomány, szabad(abb) a sajtó és a tájékoztatás, ahol már nincsenek politikai rabok és büntetőtáborok, ahol következetesen végrehajtják a rehabilitálásokat – miként azt a reformerők – a pártban és a párton kívül – október 23-ig követelték, majd október 23-án pontokba foglalták.
Ha a spontánul fogalmazott reformprogramok meg- és beérését és az egész nemzetre érvényes megfogalmazását nem akasztja meg azon a keddi éjjelen a szovjet invázió, ha Nagy Imrének előbb sikerül megszabadulnia régi elvtársaitól, és megkötni szövetségét azokkal, akikkel e szövetség már történelmileg későn köttetett meg, azaz ha az eseményeket kevesebb spontán rögtönzés és több tudatos, előkészített döntés határozta volna meg, még sor is kerülhetett volna e reformok kísérleti megvalósítására.
Egy feltáratlan csíny
A pártellenzéknek – lévén spontán képződmény – nem lehetett egységes álláspontja a tüntetésről. Mindenki tudta, hogy Nagy Imre csak a pártszerűség legszigorúbb írott szabályait betartva hajlandó visszatérni a Központi Vezetőség soraiba vagy más vezetői tisztségbe, és ehhez nem akar, nem képes és nem hajlandó tömegnyomást, pláne nem egy utcai tüntetés presszióját igénybe venni. A reformok kikényszerítése tömegnyomással már a forradalom irányába mutatott – s a pártellenzék (még) nem akart forradalmat. Ugyanakkor, pontosabban annak a keddnek délelőttjén Nagy Imre legközvetlenebb hívei közül elsősorban Losonczy Géza és Vásárhelyi Miklós (Szilágyi József már az előző este a mű- egyetemi gyűlésen) egyetértenek az egyetemisták elszántságával, hogy az utcára vonulva tüntetésen nyilvánítsák ki szándékaikat.
Ezek az egyetemisták gyülekeztek már az egyetemek aulájában és az egyetemek előtti utcákon, amikor a Politikai Bizottság határozata alapján Piros László belügyminiszter rádión keresztül betiltotta a tüntetést. Katasztrófa fenyegetett. A diákok többsége tudomást sem szerzett a tilalomról, hiszen az utcán nem hallgathattak rádiót (még csak vezetékes rádiók léteztek), más részük pedig nem vette komolyan a fenyegetést, történelmi tapasztalatok híján, és illúziókba ringatva magát („magyar nem lőhet magyarra”).
Mindenki tehetetlen és tanácstalan volt a vezetésben, ám az „utca” tudta, hogy cselekedni kell, a tüntetésnek el kell indulnia. S ekkor került sor a csínyre, amely nem volt államcsíny, de mindenképpen befolyásolta az állam sorsát.
A történetről a rendszerváltásig az érdekeltek mélyen és megfontoltan hallgattak, rendőrségi vallomásaikban még csak nem is céloztak rá, tudatuk alá szorították a „csínyt”, nehogy egyszer is elszólják magukat. „Köteles” történetről van szó – felgöngyölítése esetén akasztófán fejeződött volna be. Először Erdős Péter (másfél évre ítélték) – a történet egyik szereplője – címében ötvenhatra egyáltalán nem utaló interjúkötetében (Hogyan készül a popmenedzser?, Acsay Judit interjúja, 1990) mondta el a nyilvánosság előtt. Vele párhuzamosan Földes Péter és Vásárhelyi Miklós (egymástól függetlenül), három évtized után ugyanígy emlékeztek az Oral History Archívumnak adott interjúikban. Mi is történt?
Amikor Földes Péter, a Magyar Rádió munkatársa (13 évre ítélték) annak a keddnek a délelőttjén telefonon tájékoztatja a Losonczy Géza lakásán politikai barátaival tárgyaló Vásárhelyit, hogy a tüntetés megkezdődött, Vásárhelyi hirtelen ötlettől vezérelve azt tanácsolja Földesnek, mondja be a rádió, hogy a belügyminiszteri tilalmat feloldották. Ezzel elkerülhető a fegyveres testületek beavatkozása, a rendőri brutalitás, elhárul a vérengzés veszélye. Ma már nehezen rekonstruálható, hogy Földes a történelmi pillanat hevében feltételezte-e, hogy Vásárhelyi már valamilyen hivatalos szerv nevében beszél. Földes mindenesetre megfogalmazza a betiltás visszavonásáról szóló rövid hírt, majd Erdős Péterre bízza, hogy a hírt szignáltassa-engedélyeztesse Hartai Lászlóval, a rádió alelnökével. Hartai megbízva Erdősben – gondolkodás nélkül – engedélyezi a hír bemondását. 14 óra 23 perckor megszakítják a Fiatalok zenei újsága című műsort, és a tüntetés tilalmának feloldásáról értesül az ország.
A gogoli tréfa, a csíny, amelyből államcsíny is lehetett volna, sikerült, de komoly szerepet az események további alakulásában nem játszott, már csak azért sem, mert a békésen felvonuló diákokat a kékparolis karhatalom bizonyára még nem verte vagy lőtte volna szét kedden délelőtt és délután. Így ez a tudatosságra utaló beavatkozás lényegében megrekedt az általános spontaneitás keretein belül, mint minden azon a napon.
(Mindazonáltal ez a történelmi epizód még mindig fehér foltja a történelemnek. Ugyan Benke Valéria, a rádió akkori elnöke a pártközpontból a rádióba visszatérve tudta, hogy a rádióban bemondott újabb utasítást nem hagyta jóvá a párt legfelső testülete, a felelősségre vonás elmaradt, és sajátos módon sem vizsgálat, sem vád tárgyává nem tették a Nagy Imre és társai elleni bűnügyekben. Hogy a „tettesek” miért feledkeztek meg róla – nyilvánvaló, hogy a rádió fejüket veszített vezetői – még magyarázható, de hogy az újjászervezett állambiztonság miért nem kísérelte meg felderíteni a Nagy Imre-„csoport” talán egyetlen ilyetén tudatos cselekményét – rejtély.)
A forradalom 13 napja, amely Méray Tibor (Párizsba menekült) parafrázisát idézve megrengette a Kremlt, a céljaiban egységbe forrott, ám a politikai cselekvés terén egymással alig érintkező nemzet spontán cselekvéseinek története. Amíg odafenn, a pártközpontból több napi késéssel a Parlamentbe költöző és nem kommunista politikusokkal kiegészülő politikai vezetés mindent megtesz a konszolidáció érdekében, és egyszerre könyörög a fegyverrel harcoló népnek, hogy tegye le a fegyvert, és a szovjet pártelnökség Budapesten tárgyaló képviselőinek, hogy a béke és a megbékélés érdekében vonják vissza csapataikat – a „fenn és lenn” között csak esetleges és alkalmi a kapcsolat. A felkelők (a felkelés) és a politikai vezetés között szinte mindvégig teljes a szakadék, Angyal István (kivégezték) és Kádár János, Pongrátz Gergely (Amerikába menekült) és Váradi Gyula tábornok (7 évre ítélték), Iván Kovács László (kivégezték) és Nagy Imre (kivégezték), Bárány János (kivégezték) és Maléter Pál (kivégezték) eseti találkozásai és tárgyalási kísérletei mindkét részről jó ügyet szolgálnak, de alig visznek tudatosságot a politikai döntésekbe. A Nagy Imre miniszterelnöki szobájába beáramló küldöttségek legfeljebb meggyőzik a miniszterelnököt, hogy a nemzeti megbékélés érdekében engednie kell – így jutunk el a semlegességi deklarációhoz, de a folyamatok tudatos és előre átgondolt voltáról továbbra sincsen szó. Még a szovjet csapatok első behívásának aktusát is elfelejtik megszervezni és „leadminisztrálni”, a bukott miniszterelnök (Hegedűs András, Moszkvába menekült) két nappal később, az „olyan mindegy már nekem” nem éppen elvi alapján, antedatálva írja alá a Magyar Népköztársaság kormányának segélykérő jegyzékét. Kádár János – aki talán senkit sem gyűlölt jobban nála – „szent embernek” nevezi élete utolsó beszédében, hogy magára vállalta pártjának bűneit, amiért azonban sohasem kapott feloldozást.
Megyszervezett ellenforradalom
1956. november 4-e tudatosan megtervezett, hadászatilag és harcászatilag, politikailag és diplomáciailag gyorsan, de alaposan kidolgozott akciósorozat eredménye volt. Ha csúsztak is hibák a döntéshozók számításába, ha kerültek is kavicsok a hadigépezet fogaskerekei közé, ha egyes személyek nem is az előre elképzelt módon viselkedtek – az akció egy mindenre elszánt totalitárius szuperhatalom akciója volt, amely semmire sem volt tekintettel – nemzetközi jogra, morálra, katonai becsületre, megegyezésre sem.
Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége október 31-én (ma már tudjuk, hogy valóságos vita után és valóságos ellenvéleményeket mérlegelve) eldöntötte, hogy leveri a magyar forradalmat, részleteiben máig sem ismert módon megkezdődött a Forgószél fedőnévvel ellátott hadművelet előkészítése.
A Magyarországra Szovjet-Ukrajna és Románia felől beözönlő szovjet hadosztályok harcálláspontot foglalnak el a repülőterek körül. Moszkvába szállítják a magyar Quisling-kormány két miniszterelnök-jelöltjét, Kádárt és Münnichet, hogy majd ott döntsék el, melyikük legyen a főnök. Nem egészen három nap alatt közlik a Kreml döntését a szövetségesnek nevezett csatlós országok vezetőivel, és elnyerik a külpolitikailag független Jugoszlávia támogatását, és elérik, hogy a törvényes magyar miniszterelnököt és közeli munkatársait a jugoszláv követségre csalják. Színlelt tárgyalásokat folytatnak a magyar parlamentben a szovjet csapatok kivonulásáról, hogy még aznap este magyar területen szovjet állambiztonsági főtisztek letartóztassák a miniszter és tábornok parlamentereket. Oroszul fogalmazzák meg az új magyar kormány felhívását, és a felhívásban az éppen leverendő forradalom frazeológiáját használják, miközben diplomáciai csatornákon garanciákat kapnak, hogy a nyugati hatalmak (elkerülendő a világháború valós veszélyét) nem avatkoznak be a magyar eseményekbe. A Budapestet megszálló szovjet tankhadosztályok nyomában bevánszorog a fővárosba a Moszkvából induló, Ungvár érintésével Szolnokon landoló Kádár János a moszkvai GUM áruházban sebtében szovjet ajándékrubelért vásárolt kabátjában – értéke változatlan áron számolva sem érhette el a harminc ezüstöt –, hogy a kormány megalakulásának bejelentése után három nappal letegye a hivatali esküt, és azután hetekig ki se merje tenni a lábát a Parlamentből, amelynek belső folyosóit is a megszálló hadsereg katonái őrzik.
A megszállás bizonyára gondosan kidolgozott mobilizációs haditervek alapján történik, minden városnak, sőt Budapesten minden kerületnek megvan a maga kommandantúrája (mint 1945-ben, amikor a németeket űzték ki), és ha a malenkij robot ezúttal el is marad, megindulnak a deportáló vonatok az ungvár-uzsgorodi és sztríji börtönök felé: a pártonkívüli Rácz Istvánt, a nyíregyházi gimnázium franciatanárát, a város nemzeti tanácsának elnökét (5 évre ítélték) éppen úgy kiszállítják az országból, mint Földvári Rudolfot, a Magyar Dolgozók Pártja Borsod megyei első titkárát (életfogytiglanra ítélték), és azokat a tizenéves katonaiskolásokat, akik a Baross téren kerültek a razziázó kágébések kezére.
Az Andrássy út (nemrég még Sztálin út, akkor éppen Magyar Ifjúság útja, majd Népköztársaság útja) egyik villájában a szovjet vezetés teljhatalmú megbízottai, Malenkov, Szuszlov és Arisztov, közvetlenül irányítják és befolyásolják a magatehetetlen magyar kormányt, és Szerov hadseregtábornok, a KGB elnöke hetekig Budapesten parancsnokol. A megszállók parancsnoki „szintje” és rangja sokkal magasabb, mint 1944. március 19-e után, amikor Hitler csapatai szállták meg az országot, és távolították el a hatalomból a törvényes magyar kormányt.
Az első napokban szinte senki sem áll a bábkormány mellé, és a lassan szerveződő karhatalomnak nevezett tiszti különítmények pufajkában, de horthysta Bocskai-sapkában és nemzetiszín karszalaggal, forradalmi nemzetőrségnek álcázva magukat hajtják végre – a legkevésbé sem mezőgazdasági termékekre irányuló – begyűjtési akcióikat. Az új kormány rendeletekkel kormányoz, bevezeti a statáriumot, s nemcsak a forradalom vívmányait számolja fel lépésről-lépésre, így a spontán megszerveződött munkástanácsokat és egyéb forradalmi szerveket, de Kádár még a nemzet formális sérelmeit gyógyítandó ígéreteit sem tartja be, eltörli a Kossuth-címert, és nem meri megszüntetni az orosz mintájú iskolai osztályzást, hogy a magyar hagyományoknak megfelelően az egyes osztályzat legyen a jeles.
A bitófák alá gondos válogatással vezetik a gyorsított, titkos vagy egyfokú tárgyalásokon halálra ítélt magyar férfiakat és nőket. Ott vannak az áruló kommunisták mellett a Nyugatról hazatért vagy visszacsalogatott ügynökök, embercsempészek és olyan fiatal fiúk, akik mindössze egyetlen lőfegyvert rejtettek el a pajtában, kötelességüket teljesítő nagyrészt munkáskáder katonatisztek, az arisztokrata múltját levető Pallavicini őrnagy, Rákosi börtöneiben megedződött „kisidősök”, akikről ma már meg sem lehet állapítani, hogy büntetett előéletük a begyűjtési rendeletek be nem tartására vagy a „tervgazdálkodás megsértésére” alapozódott-e, és akik a forradalom viharában váratlanul kiszabadulva a börtönökből vagy munkatáborokból, a felkelő csoportokhoz csatlakozva harcoltak, és nem lévén családjuk és otthonuk, olykor a Divatcsarnokban öltöztek fel, és a Közértekben laktak jól, de vannak köztük kurvák és a forradalom salakjának tekinthető lincselők is.
E sorok írója nem híve az ideológiai megalapozottságú terminológiai vitáknak. De manapság, amikor egyre kényszeredettebben hivatkoznak a forradalomra, és ismét működnek a kádári reflexek, s még ünnepi szónoklatokban is csak s szerény ’56-os évszámmal jelölik az eseményeket, patetikus összefoglalás és a tanulságok levonása nélkül hadd szögezzük le: 1956. október 23-án, azon a keddi napon forradalom tört ki Magyarországon, amelyet egy külföldi intervencióval hatalomra segített ellenforradalmi rendszer követett. Sapienti sat.
- 1956 [6]