Ádám Antal

Nyomtatóbarát változat

1. A Kis János és Morvay Krisztina által a Beszélő 1996. júliusi számában publikált kitűnő tanulmányok kapcsolódását „Játéktér” rovatcímmel kívánta érzékeltetni a szerkesztő. Ez a főcím találóan utal mindkét írásnak arra az alapvető problematikájára, hogy bizonyos alapjogokra tekintettel mire jogosult a polgár, mire kötelezett az állam, milyen tartalmú és terjedelmű e jogalanyok mozgástere. Mindkét vizsgált téma akut alkotmányossági vonzatát jelzi az a körülmény, hogy Kis János az Alkotmánybíróságnak a Legfelsőbb Bíróság elnöke indítványára hozott [21/1996. (V. 17.) AB] absztrakt alkotmányértelmező határozata sokoldalú értékelését végezte el, Morvay Krisztina pedig a házasságon belüli nemi erőszak büntetlenségének alkotmányellenességét támadó indítványra figyelemmel fejti ki megdöbbentő esetekkel alátámasztott és újszerű ajánlásokat tartalmazó, alkotmányossági és büntetőjogi felfogását. Az értekezések meggyőzően tanúsítják, hogy mennyire előnyös lehet a tudományos jogi dogmatika és az alkotmányértelmező alkotmánybíráskodás egymást kölcsönösen serkentő kapcsolata.

Megjegyzéseim kezdetén előre kell bocsátanom, hogy a Szivárvány Társulás jogvédő egyesület bírósági nyilvántartásba vételének feltételeivel összefüggő AB-határozatot a testület tagjaként egyetértéssel megszavaztam. A Kis János tanulmányában megfogalmazott kritikai észrevételek megválaszolására a döntést hozó szervtől megbízást nem kaptam, és felhatalmazás nélküli apologétaként sem kívánok fellépni. Alkotmánybírósági vizsgálat alatt lévő ügyben pedig régóta érvényes testületi belső állásfoglalás folytán a döntés meghozatala előtt nem nyilatkozhat alkotmánybíró. Az alábbiakban ezért néhány olyan általános megjegyzést teszek, amelyek nem korlátozódnak a tanulmányokban található érvelésekre, de azokkal is összefüggenek.

2. Az alkotmány és az alkotmányosság felértékelődését, valamint ehhez kötődve az alkotmánybíráskodás társadalmi elismertségét szemlélhetjük abban, hogy a társadalomtudományok művelői egyre gyakrabban választják a társadalmi problémák megítélésének mértékéül a nemzetközi egyezményekben és az alaptörvényben rögzített emberi és állampolgári alapjogokat, valamint a rájuk vonatkozó alkotmánybírósági döntéseket. Az állam és az egyházak következetes elválasztását alkalmazó demokratikus jogállam világnézeti semlegessége Magyarországon is mellőzhetetlenül kiegészül egyrészt a lelkiismereti- és vallásszabadságon nyugvó vallások és egyházak pluralitásának, egyenjogúságának és működésének biztosításával, másrészt azzal, hogy valamely világnézetnek a hivatalos állami ideológia rangjára emelése helyett az alaptörvénybe foglalt értékek képezik a politikai, az állami, a társadalmi, a közösségi és az egyéni megnyilvánulások alapvető és egységes, hivatalos mértékrendszerét. Ezeknek a mértékeknek folyton gazdagodó, a törvényalkotás, a nemzetközi alapjogi bíráskodás és a nemzeti alkotmánybíráskodás révén pontosított törzsállományát az alapjogok alkotják. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy az alkotmány valamennyi rendelkezése koherens értékrendszert képez. Az alkotmányossági jogvitákat elbíráló Alkotmánybíróság pedig éppen ezekre tekintettel, szinoptikus szemlélettel az alapjogokkal együtt alkalmazza az alaptörvénybe foglalt alapelveket, tilalmakat, nevesített alkotmányi értékeket, államcélokat, állami kötelességeket és az alkotmány egyéb rendelkezéseit. Az alapjogok és az alkotmány említett egyéb összetevői esetleges kollíziójának feloldása egyrészt az Alkotmánybíróság precedensértékű korábbi megállapításainak figyelembevételével, másrészt a konkrét alkotmányossági probléma adottságainak elmélyült mérlegelése alapján lehetséges. A jelzett alkotmányos normák sokrétű kapcsolódásából indul ki az alaptörvénynek az Alkotmánybíróság által is alkalmazott úgynevezett hermeneutikai interpretációja, amelynek axiomatikus alaptétele szerint „a részt az egészből, az egészt pedig a részből” kell értelmezni. Ezért nem minősíthetjük az alapjogi bíráskodást és az alkotmánybíráskodást teljesen egybeeső, azonos jelentésű fogalomnak. Az alkotmánybíráskodás lényegi sajátossága ugyanis konkrét alkotmányossági viták eldöntése esetén is az alkotmány normaállományának egészére kiterjedő, koherens, hiteles és általánosan kötelező alkotmányértelmezésben jelölhető meg. A jelzett alkotmányi normák egymásra vonatkoztatott, együttes szemlélete segít elkerülni azt az egyoldalúságot vagy túlméretezettséget, amelyet az alkotmányelmélet egyes művelői szerintem is méltán neveznek alapjogi manírnak vagy az alapjogok misztifikációjának.

Az alapjogok egyoldalú vagy túlzó kezelésének megelőzésére számos eszköz és biztosíték született a történelem során. Már az ember és a polgár jogainak 1789. évi híres francia deklarációja kinyilvánította, hogy e jogok gyakorlása mások hasonló jogainak érvényesülését nem akadályozhatja. A polgári és politikai jogoknak az ENSZ 1966. decemberi közgyűlésén elfogadott és Magyarország által 1974-ben ratifikált, 1976-ban pedig törvényerővel kihirdetett egyezségokmánya, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok 1950. évi európai (római) egyezménye – amelyhez Magyarország 1990-ben csatlakozott, és amelyet 1992-ben megerősített, 1993-ban pedig törvénybe foglalva kihirdetett – alapjogokként eltérően állapítja meg a korlátozhatóság különböző – például a nemzetbiztonság, a közrend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs stb. védelme – kritériumait. A magyar alkotmány mellőzi a korlátozási feltételek differenciált meghatározását. Ehelyett – amint az ismert – csak azt köti ki, hogy törvény alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja. Azt, hogy valamely alkotmányossági vitában szereplő alapjognak mi a lényeges tartalma, megfelelő indítvány esetén az Alkotmánybíróság állapítja meg. Ennek megkönnyítésére a német alkotmánybíráskodás több évtizedes dogmatikájának hasznosításával az Alkotmánybíróság általános érvénnyel kidolgozta a korlátozás szükségességének, alkalmasságának és arányosságának követelményét, de ezek létéről vagy hiányáról a konkrét alkotmányossági ügyben ugyancsak az Alkotmánybíróság dönt. Többen megállapították már, hogy a békés és alkotmányos jogállami eszközökkel végrehajtott rendszerváltozás hazai adottságai közepette az alapjogok korlátozhatóságának ez a valóban nagyon általános alaptörvényi meghatározása is hozzájárult az Alkotmánybíróság eddig érvényesített és egyesek által kifogásolt aktivizmusához.

A vázoltak miatt tartanám magam is előnyösnek, ha az új alkotmány az alapjogok fajtáinak, tartalmának és biztosítékainak gazdagításán, valamint pontosabb meghatározásán kívül nagyobb súlyt helyezne az alapjogokkal való visszaélés megakadályozására és a korlátozhatósági feltételek egzaktabb megállapítására is. Ennek keretében indokoltnak tartom, hogy akként emelje alaptörvényi rangra a joggal való visszaélés tilalmát az új alkotmány, hogy ez az alapjogokra is vonatkozzék.

E téma keretében arra is utalok, hogy bár az alapjogok elméletének művelői között még nem zárult le a vita az alapjogok hierarchiájának lehetőségéről és szerencsére – éppen a kollíziós kombinációk előre nem látható sokfélesége miatt – az Alkotmánybíróság is mellőzte az alapjogok rangsorolását, mégsem hagyott kétséget az emberek egyenlő méltóságú személyként való kezelésének abszolút követelménye, valamint az emberi méltóság általános személyiségi jogi mivolta tekintetében. A véleménynyilvánítás vagy pontosabban a kifejezés szabadságának mint kommunikációs alapjognak számos egyéb alapjog megvalósulása szempontjából betöltött, illetve betöltendő különleges pozicionáltságára figyelemmel pedig e jog tekintetében az államot terhelő különös viszonyulási kötelezettséget állapított meg az Alkotmánybíróság. Egyetértéssel fogadta a testület az olasz, a német, a spanyol alkotmánybíróság által leszűrt azon következtetést, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának nemcsak az egyén sokoldalú kibontakoztatásának előmozdítása a rendeltetése, hanem nagyszámú közérdekű szerep betöltésére is hivatott ez a jog. Ezek körében ugyancsak célként és egyben eszközként funkcionálhat a vélemények szabad áramlása által előmozdított tudatos, szabad és felelős egyéni állásfoglalás, valamint a közvélemény demokratikus alakulása és befolyásoló hatása.

Az nyilvánvaló, hogy az államra sokrétű tartózkodási, védelmi és intézményes támogatási feladat hárul mind az elsődlegesen az egyént szolgáló alapjogok, mind pedig a közösségi célzatú vagy elsődlegesen, esetleg kizárólagosan közösségi rendeltetésű alapjogok tekintetében. Alig tagadható viszont, hogy a tartózkodás módozatainak, különösen pedig a védelem és a támogatás eszközeinek és formáinak igazodniuk kell az alapjog jellegének és rendeltetésének sajátosságaihoz.

3. Figyelmet érdemlő megállapításokat fogalmaz meg Kis János abban a kérdésben, mennyiben lehetséges a homoszexualitás és a homoszexuálisok állami, illetve állami szervek által gyakorolt erkölcsi megítélése semleges, ha a jogalkotó vagy a jogalkalmazó bizonyos – mégpedig a vizsgált ügyben az Alkotmánybíróság szerint is megengedhető – korlátozást érvényesítve megakadályozza a fiatalkorúak belépését az ilyen adottságú személyek védelmét célzó egyesületbe. A semlegesség témájához két általános megjegyzést fűzök.

a) Célszerű különbséget tennünk az alkotmány, az állam és a jogalkalmazó szerv semlegessége között. Valamely tárgykörnek az alaptörvényi szabályozás számára fennálló semlegessége – szerintem – azt jelenti, hogy az alkotmány közömbös az adott téma jogszabályi rendezésének tartalma tekintetében. A jogalkotó az alaptörvény egyéb tárgyú és tartalmú rendelkezéseinek keretei között, továbbá a jogszabályok hierarchikus viszonyából fakadó kötöttségen kívül és az elvégzett szabályozásért viselt politikai felelősség mellett, szabadon rendezheti az ilyen ügycsoportokat.

b) Az állam alkotmányból fakadó, tehát kötelező semlegessége valamely tárgykörben ezzel szemben sajátos és nevesíthető korlátokat és különös kötelességeket foglal magába. Szemléletesen illusztrálható e megállapítás megalapozottsága a magyar államot az alkotmánnyal nem ellentétes vallások és egyházak tekintetében kötelező semlegesség jelentésével. Ennek alapján ugyanis az állam és szervei számára egyértelműen tilos, hogy hitelvi kérdésekben vagy egyházi belső ügyekben állást foglaljanak, egyházi döntések kikényszerítését vállalják. Ez a semlegesség azonban korántsem jelent közömbösséget a vallásszabadság érvényesülése szempontjából. Az államnak nemcsak védelmet, hanem intézményes támogatást is kell nyújtania a vallásszabadság gyakorlásához és az egyházak működéséhez.

Állami szervnek e két semlegességi alakzaton kívüli semlegessége megjelölésére tulajdonképpen kifejezőbb lenne, ha a „pártatlanság”, az „elfogulatlanság”, a „tárgyilagosság” szavakat használnánk.

4. Mivel mindkét szerző többször hivatkozik a diszkrimináció tilalmára, megjegyzéseimet e problémakör érintésével zárom. A jogegyenlőség alapjoga és a diszkrimináció tilalma, vagyis az alkotmányosan tiltott hátrányos megkülönböztetés a magyar és a külföldi alkotmánybíráskodásban is az egyik gyakran vitatott és vizsgált problémakör. E téma beható taglalása önálló tanulmány, sőt monográfia kereteit is kitölthetné. E helyütt egyrészt azt emelem ki, hogy a jogalkotásnak szükséges törekvése és logikus megnyilvánulása az eltérő helyzetek és a különböző emberi viszonyok differenciált rendezése. Minden emberi lény egyenlő megbecsülését és felelősségét hirdető vallási, erkölcsi, természetjogi és politikai törekvések munkálták ki a jogegyenlőség igényét, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának abszolút és relatív követelményeit. Ezek körében nemzetközi jogi és alkotmányi rangra emelése után kivételt és engedményt nem tűr a faji diszkrimináció tilalma. Ehhez is kapcsolódik, de több szempontú a faji, nemzeti, vallási, politikai stb. gyűlöletre uszítás, valamint az ilyen indíttatású erőszakra és ellenségeskedésre felhívás tilalma. Az alkotmány 70/A. §-a az emberi és állampolgári alapjogok tekintetében nyilvánítja ki a diszkrimináció sokszempontú tilalmát. A felsorolt kritériumokat azonban eltérően az emberi jogok európai egyezményének fogalmazásától, „a bármely megkülönböztetés” és „az egyéb helyzet szerinti különbségtétel” kifejezésekkel a magyar alkotmány szinte határtalanná tette. Az európai egyezményben a „bármely” szó ugyanis csak a felsorolt kritériumokra vonatkozik, a helyzet helyett pedig a „satus” és nem a „situation” szerepel. Ezért is vált szükségessé a diszkrimináció tilalma lényegének általánosított megfogalmazása az Alkotmánybíróság által. A 9/1990. (IV. 25.) AB-határozat szerint a megkülönböztetés alkotmányba foglalt tilalma „arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni”. Ez a meghatározás azonban bizonyos feltételek esetén nem zárja ki sem az előnyös, sem a hátrányos megkülönböztetést.

Ebből a megállapításból logikusan fakadt az Alkotmánybíróságnak az a másik jelentős következtetése, hogy a diszkrimináció alkotmányos tilalma akkor is érvényesítendő, ha a normatív hátrányos megkülönböztetés nem alapjogot, hanem egyéb jogot érint, és önkényes. Az önkényesség fennállásáról természetesen megfelelő alkotmányossági indítvány alapján az Alkotmánybíróság dönt.

A szerző alkotmánybíró

• Játéktér