A kaland szelleme
Európában Napóleon tüneményes pályafutása óta egy teljességgel hamis kép alakult ki a nagy ember, a zseni mibenlétéről. Az egész napóleoni korszakot úgy fogják föl, mint amelyre egyetlenegy zseniális ember páratlan akarati erőfeszítése, és ennek nyomán kisarjadt páratlan sikere nyomja rá a bélyegét. Mindazokat, akik a Napóleon körül kialakult prózai hősköltemények értékét kétségbe vonják, mint illúziórontókat szeretik elhallgattatni. Ez az egész beállítás azonban alapvetően hamis, és ami még rosszabb, veszélyesen romantikus. A valóság az, hogy Napóleon jellemét és pályafutását ha meg akarjuk érteni, akkor nem a zseni mibenlétéről kell beszélnünk, hanem a kaland és a kalandor mibenlétéről. A kaland szelleme az emberi életnek az egyik legfőbb mozgatója, azonban van egy bizonyos pont, amit ha túllép, akkor a térből és az időből való teljes kilépést, minden szilárd bázisnak az elhagyását jelenti, és a következményei beláthatatlanok. A legveszélyesebb a kaland a politika területén. A francia forradalom maga nem volt feltétlenül és mindenestől kaland, sőt elindulásában az emberi gondolkodás egyik legjobban előkészített és átgondolt vállalkozása volt. Azonban hamarosan kicsúszott azoknak a kezéből, akik átgondolták és elindították, és átcsúszott az erőszak és a félelem rettentő alternatívájába, amiből azután a napóleoni kaland megszületett. A tiszta erőszak a kalandnak az eszköze, a kalandé, amely fél az összeesküvésektől, az ellenségtől és egyáltalán mindenkitől, mert elhagyta a valóság szilárd talaját. Az erőszak alkalmazása azonban nem csökkenti, hanem növeli a félelmet, és a félelem növelése a hatalmon lévőket új meg új erőszakra készteti. Ez a politikai kalandnak a circulus vitiosusa. A történelem ilyen pillanataiban bizonyos jellegzetes emberfajta szokott felvetődni és nagy jelentőségre jutni.
A kalandor
Ezeket az embereket töredékes intelligencia, az egységes áttekintés hiánya, de a részletekhez való igen nagy érzék, a siker mindenek felett való keresése, a siker érdekében meglepő éleselméjűség, egyébként durva elnagyolás, színészkedésre való nagy készség és néha sötét fanatizmus jellemzi. Ez az az emberfajta, aki a történelem nagy kalandjaiban időnként megjelenik, képes arra, hogy a kaland mentén elrejtett rejtett lehetőségeket skrupulus nélkül kihasználja, és a maga rövid lejáratú sikerkeresésében belevesse magát a kaland olyan fajta lehetőségeibe is, amelytől minden távolabbra néző jellem joggal visszariad. Ebben a szellemben nézzünk szembe a napóleoni legendával.
A francia forradalom
A francia forradalom abban a pillanatban, amikor Napóleon karrierje megkezdődött, vagyis 1796-ban, túl volt már a terror lázálmán, komoly parlamenti életet, komoly sajtó- és gyülekezési szabadságot kezdett és tudott megvalósítani, a háttérben azonban mind külpolitikai, mind belpolitikai téren félelmes kalandok vetették előre árnyékukat.
Külpolitikai kaland (a szabályos háború elvetése)
Külpolitikai téren a szabály nélküli háború jelentette a nagy kalandot. A XVIII. század diplomáciai és katonai tudománya egy Európában addig soha nem ismert magaslatra jutott el: az indulat nélküli békekötés és a szabályos háborúviselés magaslatára. A XVIII. század háborúi metodikus ember- és anyagkímélő háborúk voltak, melyeket hivatásos katonákkal és nem rekvirálási alapon, hanem elvileg mozgó élelmiszerraktárakra támaszkodva vívtak az országok. Ez a fajta háború a polgári lakosságot alig terhelte, és annyira nem vadította az erkölcsöt, hogy a háború alatt is lehetséges volt például az ellenséges országok között az utazás, a társadalmi és tudományos érintkezés. A metodikus, Montecuccoli-féle föl és alá vonuló, metodikusan visszavonuló hadvezetésen lehetett csúfolódni, azonban ott, ahol mind a két fél ezt a fajta hadviselést művelte, ez a háború hallatlan mértékű humanizálását jelentene. A francia forradalom fiatal tábornokai ezzel szemben a forradalom 1792. évi félelmes, kritikus helyzetében kitalálták a felkelt nép háborújának és a szabály nélküli háborúnak szerintük páratlan újítását, amelynek lényege az volt, hogy hiányosan kiképzett, de erősen föllelkesített hadseregekkel az elfoglalt területekből való éléssel, magyarul mondva azok kifosztásával, és metodikus vonulások helyett gyorsasággal érjenek el sikereket. Ez a rendszer természetesen a régi rendszer meglepett hívein első ízben mindenütt sikert aratott, és Napóleon úgynevezett hadvezéri zsenialitásának 70-80%-a erre a tényezőre vezethető vissza: valaki, aki nem respektálja a játékszabályokat, természetesen sikert ér el azokkal szemben, akik respektálják őket, de csupán addig, ameddig azok rá nem jönnek, hogy így rosszul járnak.
Olasz katonai kaland
Az olaszországi hadjárat az ilyen szellemű hadviselésnek volt az egyik kalandos fejezete. Ne felejtsük el, hogy Olaszország mellékhadszíntér volt, az igazi hadszíntér Németország és Belgium voltak, ahol a direktórium kormánya a francia határnak a Rajnáig való kitolását szerette volna biztosítani. Evégből adta Napóleonnak azt az utasítást, hogy törjön be Olaszországba, próbálja megverni a szardíniái király hadseregét, és próbálja elfoglalni Lombardiát, ami az osztrák császár birtoka volt, hogy ezáltal egy olyan zálogot kapjon a kezébe, amivel rászoríthatja az osztrák császárt a rajnai és belgiumi kérdésben való engedékenységre, ennek megtörténte után természetesen Franciaország kivonult volna Olaszországból. A terv katonailag lehetetlen volt, és kalandos, mert Olaszország mellékhadszíntér lévén, az ottani francia hadsereg kicsi volt és felszereletlen. Ugyannyira, hogy nem csak az osztrák császár hadseregével, de a szárd király hadseregével is alig-alig tudott volna megbirkózni. Napóleon azonban, mint ifjú kalandor, jellemének megfelelően vállalkozott erre a tervre, amely egyáltalán nem az ő terve volt, hanem a direktóriumé. Általában ne felejtsük el, hogy Napóleon ebben az időben még nem egy ellenállhatatlan zseni, hanem egy kis kezdő tábornok, aki általában igyekszik a direktórium megelégedését kivívni, és majd, mint látni fogjuk, azokat az úgynevezett zseniális rögtönzéseket, melyeket a direktórium parancsai ellenére, a közfelfogás szerint egyedül zsenialitására támaszkodva csinált, a valóságban igen keserves és kétségbeejtő kényszerhelyzetekben csinálta.
Belpolitikai kaland: diktatúra
A másik téren, belpolitikai téren szintén ott leselkedett Franciaországban a kaland szelleme. Ez abból adódott, hogy Franciaországban a direktórium mint forradalmi kormány nem érzett biztos talajt a lába alatt, és a meginduló parlamenti és sajtószabadság mindinkább napvilágra hozta azt, hogy az ország többsége inkább royalista és inkább katolikus még, mintsem forradalmár. A direktórium vezetői tehát mindinkább kacérkodni kezdtek azzal a gondolattal, hogy a parlament valamiféle szétugratásával biztosítsák a köztársaságot és főleg magukat a várható royalista reakció támadásával szemben, ezáltal pedig egy szörnyű ingoványos talajra léptek, mert népuralmat nem lehet a nép gúzsbakötésével és erőszakkal létrehozni: a bajonettekre alapított demokrácia önellentmondás. Nézzük mármost, hogy ennek a szempontnak a jegyében milyennek mutatkozik a napóleoni hősköltemény kezdete.
A hadjárat
A hivatalos történetírás egy évszázad óta a következőképpen írta le a nagy napóleoni kaland kezdetét: Bonaparte, akit 1796. március 2-án neveztek ki az olasz hadsereg parancsnokának, 26-án érkezik a hadsereghez, amelyet éhezve és kedvetlenül talál. Pár nap alatt fellelkesíti őket, és április 12-én páratlan haditénnyel kezdi: Montenotte mellett betör az ellenség centrumába, a szövetségeseket kettészakítja, az osztrákokat Milánó felé, a piemontiakat Turin felé üldözi. A következő napokon sikert sikerre halmoz, és zseniális módon nem engedelmeskedik a direktóriumnak, hátat fordít az osztrákoknak, ráveti magát a piemontiakra, kiűzi, megveri, torkon ragadja őket, és április 28-án a piemontiak kegyelmet kérnek, és aláírják a derascói fegyverszünetet. Ezután az osztrákok ellen fordul, átkel a Pón, megszállja Lombardiát, és május 15-én bevonul Milánóba, a lombard fővárosba. Egy hónap alatt elfoglalta Olaszországot.
Térkép
Így szól a napóleoni legenda. „Nézzük meg a térképet”, így szól Ferrero. Ha igaz az, hogy Bonaparte április 11-én és 12-én Montenotténál kettészakította a két szövetséges hadsereget, akkor az osztrákoknak nyilvánvalóan Milánó felé kellett volna visszavonulniuk. Az osztrákok azonban április 28-án nem Milánó felé, nem északkelet felé, hanem nyugat felé, Nizza-Montferraton keresztül Cherasco felé vonultak, és április 28-án, amikor a piemontiak aláírták a fegyverszünetet, onnan csak kétnapi járóföldre voltak Montenotténál nem történt más, mint az osztrákok és a franciák szélső szárnyának egy másodrendű csatája, ahol Bonaparte ott sem volt. Annyi történt, hogy az osztrákok támadni próbáltak, Bonaparte gyorsan odaküldte Laharpe és Masséna tábornokokat, ami által a franciák azon a ponton számbeli fölénybe kerültek, mire az osztrákok visszavonultak. A következő napokon a franciák igen váltakozó harcokban valamivel előbbre nyomulnak, és ennek eredményeképpen elvágják azt a legrövidebb utat, amelyik Acqui, az osztrák főhadiszállás és Ceva, a piemonti főhadiszállás között volt. A két szövetséges azonban továbbra is kitűnően tud közlekedni egymással azon a hosszabbik úton, amely Acquiból Nizza-Montferraton keresztül Cherasco és Turin irányába vezet. Az osztrák hadsereg éppen ezen az úton indul el a következő napokban, és a francia–piemonti fegyverszünet kötésének pillanatában már csak kétnapi járóföldre van Cherascótól. Ugyanakkor a piemonti hadsereg Mondovi irányában lassan hátrál Cherasco felé, azonban ez a hátrálás a XVIII. század melodikus, szabályos hátrálása volt, és a piemonti hadsereg nemhogy meg lett volna verve, hanem hátrálás közben több ízben igen súlyos veszteségeket okozott a francia hadseregnek. A közeli tények ismeretében lehetetlenség azt állítani, hogy április 28-án a piemonti hadsereg azért kötött fegyverszünetet, mert meg volt verve.
A szárd különbéke okai
Hogy miért kötött a piemonti hadsereg fegyverszünetet, az kiderül egy sor levélből, amelyek a bécsi levéltárban találhatók. 1796. január 13-án, tehát akkor, amikor Bonaparte még nem is tudta, hogy ő lesz az olaszországi hadsereg parancsnoka, Gherardini márki, a turini osztrák követ levelet írt Bécsbe báró Thugut osztrák államminiszterhez. Ebben megírja, hogy a piemonti külügyminiszter egy esetleges francia–piemonti különbékére tett neki célzást. Január 20-án azt írja a követ, hogy az a hír, hogy a franciák Szavoja és Nizza átengedése fejében az osztrák Lombardiát ígérik oda a piemontiak részére. Sőt, beszélnek egy francia–piemonti szövetségről is. Február 24-én, tehát még mindig Bonaparte parancsnoki kinevezése előtt, az osztrák követ panaszkodik a nyílt osztrákellenes francia propaganda miatt, ami a turini udvar körében folyik. Íme, az első leleplezett titok: Piemont fáradt volt az 1792 óta folyó háborúban, a háború vége nem látszott sehol, Franciaország részéről időnként nagyon előnyös ajánlatok történtek, s a turini udvar körében egy komoly és befolyásos párt dolgozott a francia–piemonti különbéke érdekében. Az az egészen jelentéktelen visszavonulás, amire április folyamán az osztrák és piemonti hadseregek kényszerültek, elég ürügy volt a diplomáciailag és lelkileg rég előkészített fegyverszünet megkötéséhez. Képzeljük el, írja Ferrero, hogy ha 1914-ben lett volna Franciaországban egy párt, amely mindenáron békét akart volna kötni az első lehetséges alkalommal Németországgal, akkor ez a párt a francia hadsereg minden kilométernyi visszavonulását, ami végül is a marne-i nagy győzelemhez vezetett, úgy állította volna be, mint súlyos vereséget és okot a békekötésre. Ugyanez történt Turinban 1796-ban.
Átkelés a Pón
De olvassuk tovább a napóleoni legendát. A piemonti fegyverletétel zavarba hozta az osztrákokat, és most már valóban arra kényszerítene őket, hogy Milánó felé visszavonuljanak. A fegyverszünet biztosította Napóleon számára, hogy Valenciánál átkelhessen a Pó folyón. Azonban a Valenciától Milánó felé vezető úton három, erős akadályt jelentő hegyi folyó volt közben: az Agogna, a Terdoppie és a Ticino. A visszavonuló osztrák tábornok mind a három folyó átkelését erősen megerősítette, és az áthajózásra alkalmas bárkákat fölégette. Volt egy pillanat, amikor Bonaparte, úgy látszik, le is akart tenni erről a vállalkozásról, azonban a kezében volt a direktórium levele, amelyik arra utasította, hogy Ceva elfoglalása után koncentrálja erőit Milánó felé. A direktóriumnak az volt a terve, hogy Lombardia elfoglalásával egy olyan zálogot szerez a megkötendő béke számára, amely engedékenyebbé teszi az osztrák császárt a rajnai határkérdésben, mert hiszen a direktórium politikájának ez volt a legfőbb gondja. És ne felejtsük el, hogy Napóleon ebben a pillanatban nem volt még sem a világ első hadvezére, sem Franciaország császára, sem nagy zseni, amivé a legenda utóbb megtette, hanem egy kezdő kis tábornok, akinek sorsa a direktórium kegyétől függött. Napóleon tehát megtette az előkészületeket, hogy betörjön Lombardiába. Előtte volt azonban a három megerősített folyó, és ebben a helyzetben egy zseniális gondolata támadt, legalábbis 100 éve így tanították ezt a történetírók. Ahelyett, hogy a Pó északi oldalán haladt volna, és megkísérelte volna a három folyón való átkelést, a Pó déli oldalán maradt, ahol ezek a hegyi folyók nem akadályozták, gyors menetekben lerohant Valenciától Piacenzáig, ahol volt kitűnő átkelőhely, és voltak bárkák, és így ahelyett, hogy nyugatról tört volna neki Milánónak, délkeletről közelítene meg, és az osztrák tábornokot a legnagyobb zavarba hozta. Hogyan történhetett ez? Az osztrák tábornok tán olyan öreg volt, olyan korlátolt, hogy mindenütt elégettette a bárkákat és megerősíttette az átkelőhelyeket, csak éppen Piacenzánál nem? A történetírás azóta gúnyolódik Beaulieu osztrák tábornokon, ezen a vén pedánson, aki nem értette az ifjúság új stratégiáját. Ezek a történetírók csak egyetlen icipici dolgot felejtettek el: azt, hogy Piacenza a pármai herceg országához tartozott, s a pármai hercegség ebben a háborúban semleges volt. A francia hadseregnek tehát éppúgy nem volt joga Piacenzánál átkelni a Pón, mint ahogy az osztrák tábornoknak nem volt joga Piacenzánál megerősíteni a partot, és elégetni a bárkákat. Napóleon zsenialitása ebben az esetben tehát abból állott, hogy nem respektálta a játékszabályokat egy olyan ellenféllel szemben, akiről tudta, hogy respektálni fogja a játékszabályokat.
Olaszország állapota
Napóleon tehát ott volt, hogy a szárd királyság kiugrásával és egy nemzetközi jogsértéssel sikeresen elfoglalta Észak-Olaszország nagyobb részét. És itt kezdődik a napóleoni kaland egy újabb kiágazása, aminek végzetes következményei voltak mind Olaszország, mind egész Európa továbbfejlődésében. Olaszország a XVIII. század végén Európa egyik leggazdagabb országa volt. Nem úgy, mint ma: egy szegény, nagyobb részben parasztország, amely ennek ellenére élelmiszer-behozatalra szorul. A világ nagy kereskedelmi útvonalaitól ugyan félreesett, és az ellenreformáció óta a stagnálás állapotában volt, mindamellett annál az óriási jelentőségnél fogva, amivel a pápaság és a katolikus világ továbbra is bírt, továbbra is rengeteg pénz és nemesfém áradt Olaszországba. Amit ma Olaszországban megcsodálunk, már csak egy üres csontváza a XVIII. századi Olaszország páratlan gazdagságának, amit soha többé nem fogunk látni. A templomok nem voltak olyan nagy üres kővázak, mint ma, hanem színültig tömve voltak selymekkel, szőnyegekkel, bársonnyal, szobrokkal, képekkel, márványokkal, ötvösmunkával, drágakövekkel. A palotákban, ahol ma a pazar homlokzatok mögött nagy kereskedelmi cégek székelnek, akkor valóságos nemesurak élték a rájuk kötelező fényűző életet, amiből a legfejlettebb luxusipar élt akkor szerte egész Olaszországban. Templomok, kolostorok, paloták, iskolák, műhelyek torlódtak egymásra a szűk kis utcákban, a kolostorokban énekeltek, imádkoztak, tanítottak, leveseket osztogattak, a keresztény ideál és a valóságos élet ezer ellentmondását próbálták megoldani: a nemesurak ünnepélyeket, bálokat és vadászatokat adtak, a városok népünnepélyeket, a kis uralkodócskák mindenféle dinasztikus ünnepélyeket rendeztek, élén a legnagyobb olasz nemzeti ünneppel, a farsanggal. Olaszország kis országokra oszlott, de ezeken belül maga kormányozta önmagát, ügyesen adminisztráló, nem túl költekező, békeszerető kormányai voltak. E mögött az egész gazdagság és egyensúly mögött azonban az ellenreformáció óta mintha kissé megállt volna az élet, és az ellentmondás szelleme mintha kipusztult volna Olaszországból. A társadalom mereven és alig mozdíthatóan hierarchizálva volt, az iskolák szigorúan a szerzetesrendek kezében voltak, a szellemi életet kezében tartotta az inkvizíció, a politikai mozgalmakat pedig a titkosrendőrség. De szinte nem is voltak politikai mozgalmak. A lázadás, az ellentmondás, a kaland szelleme mintha teljesen kihalt volna Olaszországban. Egy ilyen rendszert azonban nem lehet büntetlenül fenntartani. A kaland elfojtott szelleme egyszer valahol utat tör, és a legkiszámíthatatlanabb módon jelenik meg.
Napóleon betör az olasz nyugalomba!
A XVIII. századi Olaszország túlrendezett, túlszabályozott világába tört be Bonaparte hadseregével az újkori Európa egyik legkiszámíthatatlanabb kalandja, a francia forradalom. Az első, amivel elkezdte, az volt, hogy az örökösen pénzzavarban lévő direktórium utasításait pontosan követve, elképesztő alapossággal kifosztotta Olaszországot. Kiürítette a templomokat, a pénztárak tekintélyes részét, a zálogházakat, ahová az olasz nemes úgy helyezte el abban az időben az értékeit, mint ma a bankok páncélszekrényeibe szokás, lefoglalta nemcsak az elfoglalt országoknak, hanem a környező kisebb semleges országoknak (Modena, Párma, Velence) a puskapor- és fegyverkészletét, és arra készült, hogy Olaszországot saját készleteinek a segítségével hódítsa meg. A XVIII. század hadviselésével szögesen ellenkezett ez a módszer, s hogy ezt keresztülvihesse, egy egészen forradalmi cselekedettel kellett kezdeni: a XVIII. század szokásaitól eltérően fel kellett oszlatnia a törvényes lombardiai közigazgatást, és az egészet három francia polgári biztosnak rendelte alá: ezeknek lett a feladatuk, hogy a kirótt óriási sarcot behajtsák. Ebből azonban az észak-olaszországi politikai élet teljes felborulása született meg. Az addig túl rendezett, túl hierarchikus olasz társadalomban egyszerre a legfantasztikusabb politikai bizonytalanság lett úrrá. A gazdagok halálra rémültek, viszont szerte Olaszországban a francia forradalom különböző tanait kezdték hangoztatni, ami azonban a pápasághoz, az egyházhoz, a fejedelemhez teljességgel hozzászokott országban nem keltett visszhangot, ellenben a legnagyobb mértékben félelmi és bizonytalansági állapotot idézett elő. A direktóriumnak eredetileg egyáltalán nem volt szándékában Észak-Olaszországot forradalmasítani. Franciaország már belefáradt a hosszú háborúságba, már letett arról, hogy az elnyomott népeket fölszabadítsa akaratuk ellenére, és politikai célkitűzése éppen az volt, hogy Lombardia elfoglalásával a Rajna-vidék kérdésében tegye engedékenyebbé a német császárt, azaz ha egyszer ezt az engedékenységet elérte, akkor Lombardiát vissza akarta adni. Ezt azonban nem tehette meg, ha Lombardiában fenekestől felborítja a politikai életet. Napóleon tehát egyáltalán nem akart forradalmat Lombardiában, és politikai megnyilatkozásaiban igen tartózkodó volt az olasz forradalmárok kívánságaival szemben, leveleiben pedig állandóan kétségbeesetten panaszkodik az olaszországi politikai hangulat és politikai élet bizonytalanságáról, a közbiztonság teljes fölborulásáról. Az olasz hadjárat egész ideje alatt attól rettegett, hogy Olaszországban valamiféle lázadás tör ki, ami a francia hadsereget hátba támadja és teljességgel megsemmisíti. Az igazság az volt, hogy egy kis, rosszul felszerelt hadsereggel bemerészkedett egy idegen ország kellős közepébe, az egész idő alatt úgyszólván teljes űrben érezte magát, állandó bizonytalanságban élt, és nem vette észre, hogy ezt az egész bizonytalanságot éppen ő és az általa vezetett hadsereg idézte elő azzal, hogy egy túlságosan is megmerevített és kissé magatehetetlen ország politikai életét kibillentette a sarkaiból. Minthogy azonban a német császár híveiben nem bízhatott, tehát abban az arányban, amint szükségét érezte annak, hogy Olaszországban a bizonytalan és nyugtalanító politikai életben rendet csináljon, abban az arányban sodródott abba az irányba, hogy az olasz nép köréből egyáltalán gyökérrel bíró valamiféle köztársasági rendszert vezessen be. Így lyukadt ki a direktóriummal való állandó levelezés és annak utasításainak állandó figyelembevételével a Ciszalpin Köztársaság megalakítására, amivel az egész kaland még veszélyesebb vágányra tévedt, mert ezáltal lehetetlenné tette Franciaország számára, hogy a rajnai engedmények fejében tisztességgel kivonuljon Olaszországból.
További előretörés
A politikai zűrzavar közepette Napóleon katonai helyzete most egy kicsit megjavult, az osztrák hadsereget be tudta szorítani Mantuába, hadseregét feltáplálta, felszerelte és még erősítést is kapott, míg az osztrákok a semleges Velence területén keresztül, ahol a keresztülhaladásukat aprólékos régi szerződések szabályozták, voltak kénytelenek Lombardia visszafoglalására csapatokat küldeni. Napóleon ezeket megverve most maga lépett velencei területre, majd behatolt az osztrák örökös tartományokba. Az egész olasz kalandnak ez volt a legfantasztikusabb része: egy kicsi hadsereggel, egy alig rendezett, forrongó Olaszországgal a háta mögött, az utánpótlás biztosítását teljesen elhagyva, behatolt egy idegen ország kellős közepébe, itt hajszolván azt a békét, mely hivatva volt őt és a direktóriumot zavaros politikai, katonai és pénzügyi helyzetéből kiszabadítani. Valósággal kétségbeesett levelekben sürgeti, hogy a rajnai hadsereg is támadjon, kösse le az osztrákokat másutt is, panaszkodik az utánpótlás teljes megakadása miatt, majd néhány nap alatt váratlanul megköti saját szakállára a leobeni fegyverszünetet.
Leoben
A leobeni fegyverszünet a történelem egyik legnagyobb szemfényvesztése. Hogy megérthessük, tudnunk kell, hogy Franciaország külpolitikai célkitűzése ebben a háborúban az volt, hogy a Rajna bal partját elfoglalja, s ezért az ottani német fejedelmeket, beleértve a Habsburg császárt is, a német egyházi birtokok felosztásával kárpótolja. Ilyen értelemben több javaslatot is tettek az osztrákoknak, azok azonban ebbe, mint katolikus és konzervatív hatalom, nem akartak belemenni. (Utóbb, 1803-ban, belementek.) Thugut osztrák miniszter egy ilyen tárgyú francia tapogatózásra azt felelte, hogy inkább Olaszországban kellene Ausztria számára kompenzációt keresni, de a franciák tegyenek prepozíciót. Ez volt az osztrák udvar titkos hátsó gondolata, de ki sem merte mondani, mert egyetlen kompenzációs lehetőség Velence területéből, a régi világ emez ékkövéből telhetett volna. Ausztria ezzel szerette volna területét kikerekíteni. Mármost Napóleon, végső szorultságában, Leobenben saját szakállára olyan ajánlatot tett, melyben elállott a rajnai határtól, és Belgium helyett Velence egy részét ajánlotta fel Ausztriának. Persze hogy az osztrák udvar örömmel kapott ezen, hiszen saját legtitkosabb vágyát kínálták neki. A leobeni fegyverszünet konsternációt keltett a direktórium körében, és Napóleon kudarcának volt tekinthető. Ekkor azonban segítségére jött Napóleonnak egy különös tény. Ausztria szövetségben volt Angliával, és feszélyezte, hogy szövetségesét cserbenhagyva különbékét kössön, s azt is szégyellte, hogy a semleges Velencét fossza ki és kebelezze be. Engedte tehát, hogy úgy tüntetődjék fel az egész dolog, mintha Ausztria megverve és szorultságban fogadta volna el a fegyverszünetet, amit, mint régi legitim monarchia, különösebb kockázat és veszély nélkül megtehetett. Napóleon és a direktórium, akiknek mint illegitim uralomnak dicsőségre és sikerre volt szükségük, úgy állították be a dolgot, mint nagy katonai sikert, és az első konsternáció után a leobeni fegyverszünetet és az ezt követő campoformiói békét nagy sikerként állították be. Így született meg esztelen kalandorságból, szerencséből és az ellenfél közrejátszásából a napóleoni hősköltemény első éneke.
Olaszország: az 1805–1815-i európai háború fő oka!
Az olasz kaland azonban végzetévé vált Napóleonnak és Franciaországnak. Néhány évvel később, 1801-ben és 1802-ben, az amiens-i és luneville-i békével Franciaország elérte, amit akart, a rajnai határt, és néhány éves virágzó konszolidációs idő látszott kezdődni. Ez azonban puszta látszat volt, mert a béke már 1804–1805-ben felborult, hogy 1815-ig szüntelen háborúknak adjon helyet. S min borult fel? Olaszországon. A végzetes Ciszalpin Köztársaság s az a presztízsszempont, hogy ezt a hibrid képződményt vállalnia és védenie kell, vitte bele Bonapartét mint első konzult abba, hogy Piemontot bekebelezze, s erre indított Anglia újból hadat. Ugyanezzel kezdődött az osztrákokkal újból a háború, mert a forradalmi Ciszalpin Köztársaság és a konzervatív osztrák uralom alatt álló velencei terület egymásmellettisége állandó izgalmi anyag lett Franciaország és Ausztria között.
Az államcsíny
De végzete lett az olasz kaland a francia belpolitikai fejlődésnek is. A direktórium a Ciszalpin Köztársaságban próbálta ki először a demokrácia fából vaskarikáját, a kinevezett parlamentet és a szabadságot gúzsba kötő demokráciát. Két év múlva a direktórium, hogy végleg biztosítsa magát a királypártiság felé hajló törvényhozó testület ellen, ugyanezt a figurát alkalmazza majd a brumaire 18-i államcsínyben, s eszköze ehhez ugyanaz a tábornok lesz, aki ezt a receptet már Olaszországban kitapasztalta: Bonaparte. Értsük jól, puszta eszköze, mert az egész államcsínyt a direktórium maga tervelte ki, és a vezér szerepét sorra felkínálta Moreau-nak, Bernadotte-nak, s csak ezek visszautasítása után fordult Bonapartéhoz, ki a kalandor lelkiismeretlenségével vállalta, és egyszer benne lévén, értette a módját, hogyan legyen a helyzet urává.
- Bibó [8]