Roland Barthes: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Ford. Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, Bp. 1996, 118 o., 780 Ft. – Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta. Bp., Osiris Kiadó, 312 o., 790 Ft.
„Roland Barthes-nak eddig magyarul nem jelentek meg…” – kezdődik a szürke, vékonyka kötet hátsó borítójának reklámszövege, hogy azután kifejtse, hogy mi minden volt Barthes (tudniillik „a szemiotika felé továbblépő strukturalista irodalomtudomány és a szöveg »szövegiségéből« eredő konklúziókat radikálisan továbbgondoló posztstrukturalizmus ültetője”). No igen, nem jelentek meg – tűnődünk el –, mi minden nem jelent még meg! Van, ugye, egy Válogatott tanulmányok (Modern Könyvtár), meg egy Világoskamra (Mérleg); és persze a Mitológiák (ugyancsak Mérleg). Továbbá pár rövidebb tanulmány, elszórva, szakfolyóiratokban. Kevés, tényleg kevés. Holott Barthes neve a közelmúlt szellemi mozgásai iránt érdeklődők számára megkerülhetetlen. Nem kopott meg úgy, mint Sartre neve; nem számít szitokszónak, mint Derridáé; és nem olyan titokzatos, már-már ijesztő, mint Foucault-é. De azért főleg név ez, annak a francia strukturalizmusnak az emblémája, amelynek ugyancsak sok alapművéről volna elmondható, hogy „eddig magyarul nem jelentek meg…”
Persze, hogy minél több Barthes-ot ki kellene adni magyarul. Rögtön hozzáfűzném: nem egészen így. A már idézett hátsó borító például két hosszabb tanulmányt ígér, viszont a könyv gondos olvasója öt írást talál a kötetben. Mondom, a gondos olvasó – mert tartalomjegyzék a kötetben nincs. A szerkesztő bizonyára így óhajtotta volna arra szorítani a Barthes iránt érdeklődőket, hogy ne ugráljanak, ne hagyjanak ki semmit, hogy a szerző szellemének megfelelően járjanak el: az Aprólékos olvasás felel meg a modern szövegnek” – írja Barthes -, amely „semmi fölött nem siklik el”. Köszönjük, nem siklottunk el. Észrevettük, hogy Az írás nulla foka és A szöveg öröme nincs datálva. Felfigyeltünk rá, hogy a fordítások színvonala nem egyenletes, Az írás nulla foka feltétlenül megérdemelt volna még egy átfésülést (nem pontatlan, s nem is érthetetlen, csak épp nem elég jó olvasni). Végül pedig együttérzéssel olvastuk az eleve biztos kudarcra ítélt utószót, amely alig több mint egyetlen oldalon kísérelne meg valami érdemleges útmutatót adni Barthes szövegeihez.
Ami a legfelületesebb átolvasásra is teljesen világosan kiderül az „új” Barthes-ból, az az, hogy ezennel sutba dobhatjuk a strukturalizmusról kialakított kényelmes, jól kitaposott elképzeléseinket. Arról azért már lehetett hallani harangozni, hogy a francia strukturalizmus mégiscsak más, mint mondjuk az amerikai vagy a szláv – hogy több az érintkezése a marxizmussal, a baloldallal, egyáltalán, a szociologikus gondolkodással és korának politikai mozgásaival, mint a világ más szegleteiben. Nem menekülni akar az ideológiától, nem (csak) megszabadítani akarná a műértelmezési ettől, hanem mindenekelőtt rá akar mutatni, hogy hol és hogyan is működik az ideológia. Azt is sejthettük, hogy Barthes különleges egyéniség, akinek bizonyos szövegeit kénytelenek vagyunk esszéknek nevezni (nem pedig értekezéseknek vagy tanulmányoknak), hogy ily módon sumákoljuk el az „irodalmi” és az „irodalomról szóló” (vagy egyáltalában: „tudományos”) írás közötti kínos különbségtételt; hogy munkásságában a legszigorúbb szemiotikái dolgozatok jól megférnek a néhány flekkes, nagyközönségnek szánt, mégis mélyenszántó fejtegetésekkel. De ha Barthes strukturalista, akkor már végképp nem tudjuk, mi a strukturalizmus; ha pedig Barthes szaktudós (bármi: irodalmár, filozófus, szemiotikus, pszichológus), akkor mi az ördög az a szaktudomány?
Választhatjuk azt a megközelítést, mereven elzárkózva az efféle kellemetlen kérdések elől, hogy – afféle fafejű olvasóként – megkíséreljük összeszedni, mi is olvasható a kötetben. Na, kérem. Az írás nulla foka (1947–1967) című könyvecske a stílustól és a nyelvtől egyaránt megkülönböztetett írást vizsgálja, részint történetileg (különös hangsúllyal tárgyalva a naturalizmus és a realizmus írásmódját), részint pedig sorra veszi a költői írást, a politikai írásmódokat, a regényét. Barthes számára az írásmód az író választása, s ennélfogva az ő felelőssége – végső fokon pedig történelmileg és szociológiailag meghatározott, ezért nem pusztán a (szerzői)személyiség, hanem a kor és a társadalom épül bele. A szerző halála című rövid írás (1968) azt az elgondolást teszi mérlegre, hogy a szöveget mindig valamely szerzőhöz kötjük, s ennélfogva az irodalomról való gondolkodás nem tud szabadulni a szerző központi szerepétől. Barthes szerint korunkban a szerző kivonul a szöveg mögül, s ezzel egy időben az egyetlen, megfejthető jelentés képzete is átadja a helyét a sokszintű, s elsősorban az olvasótól (s nem a szerzőtől) függő értelemalkotásnak. S éppen Az olvasásról címet viseli a következő előadás (1975), amely az olvasás megközelítésének nehézségeiből indul ki, s az olvasás erotikájához, az aktív, energikus, befejezhetetlen olvasás fogalmához jut el. A műtől a szöveg felé című tanulmány (1971) viszont nem az olvasás felől, hanem az olvasott felől jut hasonló következtetésekhez; megkülönbözteti a lezárt, fogyasztható, leszármazásához kötött művet a plurális, sok szöveg összeszövéséből létrejövő, játékos és gyönyörszerző szövegtől. Ezt a gyönyört, a hedonisztikus, játékos, szerelmetes olvasást írja körül végül a címadó szöveg (1973), amely az örömteli olvasás védelmezése (a marxizmussal, a pszichoanalízissel, a politikai irányultságú felfogásokkal szemben), ugyanakkor finom szövegértelmezéseket és kifejtendő ötleteket is görgető személyes vallomás egyben. A kötet írásai tehát – túl azon, hogy fontosak, és tárgyukat (jelesen: az irodalmat) tekintve rokonok – egymásra épülnek, és egymással feleselnek; az írás fogalmából indulunk ki, aztán „megszabadulunk” a szerzőtől, eljutunk az olvasáshoz, majd a szöveghez, végül pedig az örömhöz. Elegáns szerkezet.
Csakhogy ez kevés, mérhetetlenül kevés. Barthes írásai ennél a száraz összefoglalónál ezerszer gazdagabbak, egy-egy bekezdéséről oldalakat lehetne írni; ráadásul mindegyikük megkomponált, nyelvében, szerkezetében, gondolatfűzésében is rendkívül sajátos, megragadó szöveg.
Ezért második nekifutásra lehetnénk talán műélvezők: gusztáljuk az írások nyelvi megformáltságát, élvezzük műfaji sokféleségét, gondolatai ritmusát. Barthes szövegeiben különös keverését találjuk a tudósi alaposságnak, olykor pedantériának és a hevült expressziónak. Nyelve gyakran emelkedett; mindvégig módfelett metaforikus; többször érzékeltet, mint magyaráz; paradoxonok, meghökkentő hasonlatok és rejtélyes szóképek jellemzik; tele van ismétlődésekkel, párhuzamosságokkal és ellentétező szerkezetekkel. Végigpróbál egy sor műfajt, beléjük helyezkedik (vagy csak parodizálja őket?): van itt értekezés, nyilvános előadás, A szöveg öröme meg egyenesen a töredékesség benyomását kelti: úgy van megcsinálva, hogy a befejezetlen, a szerkesztetlen, a gondolatok áramlásának logikáját tükröző töredék formáját idézze fel.
A műélvező csettint, valóban lenyűgöző, izgalmas prózával van dolga, s elkönyveli magában: Barthes, valahol, költő.
No, mivel sem lehetne jobban kihozni a sodrából a Mitológiák szerzőjét. Az efféle mondatok először is azt előfeltételezik, hogy költészet és gondolkodás megkülönböztetendők, hogy elkülöníthetők és szembeállíthatók. Azután azt, hogy a gondolkodás védelemre szorul, meg kell őtet menteni, s ezért nem árt, ha kicsit kisuvickoljuk a szent költészet kategóriájával. Ráadásul az ilyen minősítések szerkezete azt sugallja, hogy valami többet ér, érdekesebb vagy jobb, ha valamely más dimenzióban helyezzük el – Az ember tragédiája „valahol” líra, Arany költészete drámai töltetű, az Esti Kornél regény stb.
Nem, Barthes nem költő. (”Barthes az Barthes” – mondhatnánk, ha a Mitológiák nem végezte volna ki oly káprázatosan a „Racine az Racine”-típusú tautológiákat…) Szabad szellem, aki nagyon tudatosan rúgja fel a „tudományos” irodalomelmélet-írás konvencióit. Mindenekelőtt zavarba ejt, felzaklat, idegesít. Induljunk ki most ebből. Választhatjuk olvasói magatartásként a bosszankodást. Ez termékeny és Barthes szellemétől korántsem idegen hozzáállásnak fog bizonyulni.
Mert egyenesen dühítő, mi mindent enged meg magának az értekező.
Először is: gondosan elkerül mindenfajta meghatározást. Új és új kategóriákat dob be, másokat határozottan a szemétbe lök, tökéletesen átrendezi a hierarchiákat, átértelmezi a fogalmakat, felforgatja a már sokszor bejárt gondolatmenetek útjelző tábláit. Barthes számára a definíció a „szilárd magyarázatokkal és megbízható módszerrel” szolgáló ideologikus írás része (15.), sőt, egyenesen „a sztálini univerzumhoz” köthető, „ahol a definíció, vagyis a Jó és a Rossz szétválasztása uralkodik az egész nyelvezeten!,] és már nincs szó érték nélkül” (15–16.). így azután nincs meghatározás abban az írásban sem, ahol Barthes éppen egy szembeállítást ír körül (A műtől a szöveg felé); itt is „problémákról” van szó (68.) Ez a cikk arra tenne kísérletet, hogy megkülönböztesse a mű és a szöveg fogalmát; s ezenközben állandóan felszámolja, kétségbe vonja e megkülönböztetést, állítja, hogy alapvető különbségről van szó, de kerüli e különbség pontos megfogalmazását. Az egész írás egyetlen kínos (vagy játékos) küzdelem; Barthes többször is nekilódul, magyaráz, de nem tud (vagy nem akar) rámutatni; elénk tárja, de nem ragadja meg; ünnepli, de nem rögzíti. Homályban hagyja – ránk bízza –, hogy történeti különbségtételről van-e szó (ahol a mű kategóriája korábbi – klasszikus – korok ideáljaként lezárt, befejezett, kerek egész volna), vagy minden mű olvasható szövegként; hogy a mű tartalmazhatja-e a szöveget, a szöveg áthasonlítja-e a művet; hogy valóban nincs-e szó értékkülönbségről (ahogyan ezt az írás néhány passzusából kihallani véljük).
És hogyan rendezzük el a szöveg és az olvasás viszonyát? Olykor mintha a szöveg magától lenne az, ami (vagyis szöveg, nem pedig mű); mintha rajta magán múlna, hogy felforgat, hogy kétségbe von, hogy olvasóját megkerüli, hogy kicselezi; ugyanakkor másutt Barthes végső instanciája mintha az olvasó volna, mintha ő tenné szöveggé a művet (vagy fagyasztaná művé a szöveget). Ez a kettős nézet a szerzővel kapcsolatos fejtegetésben is megnyilvánul: eltűnt-e a szerző, vagy eltüntetjük? Visszahúzódott-e a szerző, vagy éppen úgy olvasunk, hogy nem veszünk immár tudomást a szerzőről, mint a végső jelentés tudójáról és letéteményeséről?
Ezeknek az írásoknak a beszélője lelkesült, indulatos, elragadtatott hangon szól. Márpedig akit magával ragadnak saját hasonlatai, saját mondatainak ritmusa, az hajlamos olyanokat mondani, aminek az ellenkezője is igaz lehet. Arra gyanakszunk: Barthes némely rejtelmes kinyilatkoztatása vagy nagyon lapos, vagy értelmezhetetlen.
Mondjuk itt ez a passzus: „nincs »természetes«, »vad« olvasás: az olvasás nem terjed túl a struktúrán, hanem alá van vetve neki; szüksége van rá; tiszteli; de fel is forgatja. Az olvasás a test gesztusa (elvégre az ember a testével olvas), amely egyidejűleg állítja és forgatja fel ezt a rendet: a perverzió belső pótszere.” (Az olvasásról, 58–59.) Mit jelentsen ez? Hogyan lehet felforgatni túlterjedés nélkül? Ha az olvasás „felforgat” egy „rendet”, miért ne nevezhetnénk „vadnak”? És mivel szemben a test gesztusa az olvasás? Miért ne lehetne a lélek gesztusának nevezni, éppilyen joggal? De hát belemenjünk ebbe a kartéziánus szembeállításba? Valamint: hogyan jön ide a perverzió? Pusztán azért, mert a testről esett szó?
S nincs-e abban valami gyermekded, ahogyan Barthes minduntalan erotikát, perverziót, vágyat, gyönyört kever fejtegetéseibe? (Ahogyan bizonyos életkorban nagy élvezettel ismételgetjük: pisi, kaki, pisi, kaki – mert szabályt szegünk, mert átmerészkedünk egy tilos szókincsbe, megtapasztaljuk a szabadságot, s egyben kihívjuk magunk ellen a Hatalmat.) Mert mi értelme van annak, hogy kijelenti: „van valami erotikus az olvasásban (az olvasás során a vágy együtt van saját tárgyával, s éppen ez az erotika definíciója)” (61.)? Hát persze – és persze, hogy nem; ha ezt az idecsempészett axiómát elfogadjuk, akkor innen egyenes út vezet azokhoz az alakzatokhoz, ahol mindenki mindenkivel: a kéjleső, a szöveg, a kommentár, az író, a kritikus, az olvasó már-már Sade márki leírásaihoz mérhetően felfoghatatlanul bonyolultan gabalyodik egymásba (84.). De elhisszük-e? Tapasztaljuk-e? Nem szövődik-e túl szorosra a metaforikus kapcsolat szexualitás és olvasás között?
S egyáltalán – nem terheli-e túl Barthes a szöveg (vagy akár az irodalom) fogalmát? Nem veti el a sulykot? Nem féktelen-e abban, ahogyan jellegzetességekkel ruházza fel? Nehezen hihető, hogy lényegtelen vagy rossz műveket – olyan szövegeket, amelyekben nem leljük örömünket, amelyek nem érintenek meg – efféle kategóriák szerint olvasnánk. Ugyan már – csak nem fogjuk Báj Béla első kötetében felfedezni „a Jó valamilyen fogalmának igenlését”, amely „egyfajta boldogság vagy rossz közérzet közlésének evidenciájában kötelez[i] el az írót, s így kapcsolja beszédének normaszerű, ugyanakkor egyedi formáját a mások beláthatatlan Történelméhez” (10–11.)? Barthes csak a nagy irodalomról, a jó művekről beszél? Vajon képes lenne-e érvényesíteni szempontjait bármilyen szöveggel szemben? Vagy arról lenne szó, hogy ha már értékeljük, vagy legalábbis érdekesnek, sajátosnak tartjuk azt, amit olvasunk, akkor hajlamosak vagyunk így olvasni, akkor megnyílnak, értelmessé válnak azok a kategóriák, amelyeket ő használ?
Ráadásul mintha valami súlyos belső ellentmondás is volna ebben az agyonpumpált irodalom-írás-szöveg fogalomban. Barthes rendkívüli tulajdonságokat lát bele az írásba, s óriási jelentőséget tulajdonít neki. Az a Barthes, akinek a pluralizmus, a kiemelt értékek iránti gyanakvás, s különösen a mítoszok hazugságainak kifigurázása az életeleme, itt mintha maga is mítoszt gyártana – a nagybetűs Irodalom vagy írás mítoszát, amely megfejthetetlen, megfoghatatlan, de mindent áthat és szent. (Persze hozzátehetjük: a Mitológiák Barthes-ja, aki kíméletlenül leplezte le a mindennapi nyelvbe beleivódott ideológiát, s akiben volt valami felvilágosító furor, aki felháborodott, kipécézett, gúnyolt és megszégyenített – nyilvánvalóan ez a Barthes sem állt felette minden értékrendnek.)
A méltatlankodó, értetlenkedő kérdéseknek aligha juthatunk a végére. Ezek érintik a homályos, paradox megfogalmazásokat, a tiszta különbségtételek hiányát, az ellentmondásokat, a testiség-erotika metaforikáját, a túlfűtött, túlzó kinyilatkoztatásokat. De hát nem éppen ez a zseniális Barthes-ban? Hogy így kihozza az embert a sodrából – úgy, ahogyan az ő eszményi Szövege tenné? Hogy incselkedik velünk, hogy kibújik a tudományosság minden követelménye alól, hogy lépre csal? Végtére is Barthes szövegei mindig rászorítanak, hogy tegyük meg mi, olvasók is a magunkét, hogy dolgozzunk meg a jelentésért, s hogy ne higgyük, hogy az egyetlen végleges értelemhez jutottunk el. Amikor dühödten követelnénk a példákat, amikor azt várnánk, hogy operacionalizálja, a gyakorlatra fordítsa le elveit és kategóriáit, akkor fityiszt mutat – tessék, tedd meg te magad, kedves olvasó! Ne engem tégy próbára, hanem saját magadat! A fogalmak lebegtetése, állandó mozgatásuk, megkérdőjelezésük arra indít, hogy ráébredjünk: a szempontok száma talán végtelen, nekünk is el kell mozognunk, s a középpont vagy az egyetlen megbízható rendszer keresése – illuzórikus. Barthes tudományossága parodisztikus; bizonyára így (is) értelmezhető a szexualitás nyelvezete, s biztosan így az, hogy a szövegek beszélője a végletekig kiélvezi a meghatározhatatlanságokat, eldönthetetlenségeket.
Mindez távolról sem jelenti azt, hogy ne kellene nagyon komolyan venni azt, amit Barthes mond, sugall, érzékeltet. Ha kategóriái (egy hagyományos tudományfelfogás értelmében) hasznavehetetlennek tetszenek is, valami nagyon érdekesnek homályos körvonalai azért kibontakoznak előttünk – ami már bőven érdemes arra, hogy elgondolkodtasson. Ha ellentmond önmagának, akkor a dolog az, ami ellentmondásos. Ha minduntalan a szexualitás szókincsére hagyatkozik, akkor magunkba kell néznünk: miért berzenkedünk? És súlyos tanulság például az is, hogy együtt áll ezekben az írásokban mindaz, amit (keletkezésük idejében még csak kevesen, ma már sokan) dekonstrukció néven tartanak számon. De itt van Lacan is, itt (kimondatlanul) a recepcióesztétika, a strukturalisták, az újmarxisták, Foucault, Sartre, a szociológusok, s még ki tudja, hány iskolácska. Barthes mindezeket felszívja, aztán hol összeilleszd, hol nem; hol szinte szó szerint visszamondja, hol a felismerhetetlenségig kiforgatja. Szintézis, amelyet mindenki ősének tekinthet, és senki; amelyet mindenki megtagadhat, és senki.
S észre kell vennünk azt is, hogy Barthes – a fonákjukról – klasszikus irodalomelméleti kérdéseket fogalmaz újra. Nem az a célja, hogy meg is válaszolja, hanem hogy új módon láttassa őket. Elégedetlen a hagyományos stilisztikával és a nyelvi szerkezetre orientált megközelítésekkel, úgy véli, hogy a megnyilatkozásokban valami több is van, mint amit ezek leírni képesek – megalkotja hát az írás fogalmát, amelyben benne van a foucault-i diskurzus, a szociolingvisztika felismerése a nyelvhasználat társadalmi meghatározottságától, a lukácsi elgondolás a forma szociologikusságáról, a formatörténet (strukturalista) igénye, a politika és a nyelv viszonyának problematikája, ezenközben szó esik irodalmi korszakokról és ezek ideológiai hátteréről, és még sok mindenről. Barthes nem hisz az egyeden, rögzített, örökkévaló jelentés mítoszában, elutasítja a szerzői szándékot mint e jelentés végső forrását – és a szerző haláláról szóló elgondolás úgy is felfogható, mint ami a strukturalisták kedvenc vesszőparipáját, az elsőként Wimsatt és Beardsley által megfogalmazott „szándék-tévhitet” viszi el a végsőkig. Ezzel együtt pedig arra hív fel, hogy itt az ideje szakítani végre a szerző személye köré épülő irodalomtörténet-írással (egyáltalán: a szerzőközpontú irodalomfölfogással), hogy az irodalom története művek, formák, írások, nyelvezetek története, nem pedig szerzői életrajzok egymásutánisága.
Az olvasás (befogadás, értelemadás) mindettől elválaszthatatlan, és ugyancsak már-már klasszikus kérdés. Barthes felhasználja a pszichoanalitikus szókincset (a „vágy” és az „elfojtás” Az olvasásról című rövid írás két alfejezetének címe), de hevenyészett olvasástipológiája, a könyvekhez és az olvasáshoz fűződő viszonyok elemzése, utalásai a divatra és a kánonokra szociológiai irányultságúak; a problémát nem tolja (vagy engedi) át a lélektannak. (Minthogy úgy véli, az olvasásnak nem lehetséges tudománya, egyetlen tudomány sem hivatott arra, hogy rátelepedjen.)
Minden extatikussága, extravaganciája, csavarossága mellett Barthes olykor megdöbbentően földön járó kérdésekkel is szembenéz, olyanokkal, amelyekkel szemben éppen a magát tárgyszerűnek, tudományosnak, empirikusnak, ellenőrizhetőnek tekintő irodalomtudomány bizonyul túlságosan is magasröptűnek, és egyszerűen elnéz fölöttük. Mit jelent a könyvtár? Mi az olvasó kapcsolata a könyvtárban olvasható művekkel, és mennyiben különbözik ez a birtokolt, saját könyvhöz fűződő viszonytól? Végig szoktuk-e olvasni a műveket? „Elolvastuk valaha is Proustot, Balzacot, a Háború és békét szóról szóra?” (80.) Milyen kényszerek azok, amelyek az olvasást irányítják (amikor bizonyos szöveg „el kell hogy legyen olvasva”), s hogyan hatnak ezek az olvasásra? Ezek elég kellemetlen kérdések, mert azt a nagyon csiszolt, nagyon magától értetődő sémát aknázzák alá, ahol a befogadás egyszeri, teljes és minden kényszertől mentes aktus, ahol a körülményektől nagyvonalúan eltekintünk, s ezzel az ártatlannak tetsző idealizálással a befogadás lényeges mozzanataitól „szabadulunk meg”.
Talán nem is baj, hogy Barthes csak most jelent meg. Mindenfélét bele lehet olvasni. Ha korábban robban bele a magyar könyvkiadásba – mert akkor az biztosan belerobbanás lett volna – akkor fanyaloghattunk volna, akkor nem látszott volna ennyi színe (és visszája); számon kértük volna rajta azt a híres francia strukturalizmust, végképp értelmezhetetlen maradt volna mindaz, amit mostanában kezdünk (például Derridától, tetszik, nem tetszik) megismerni. Nem láttuk volna, hogy mennyi mindenhez van köze, s mennyi mindent provokál. Bonyolult problémái lila ködnek, egyszerű kérdései szellemeskedő akadékoskodásnak látszhattak volna. Nem így lett.
Azt gondolhatnánk, hogy a szöveg örömelvének értelmében nem kívánatos, hogy tartsák nekünk a gyertyát, tanácsokat meg különösen ne osztogasson senki; Barthes-tól azonban távol állt minden értelmezésellenesség. Ezért ha azt mondom, hogy elkel egy jó kalauz Barthes olvasásához, akkor eközben fenntarthatom azt, hogy Barthes-ot azért olvasni kell, s hogy öröm olvasni; ezt az örömöt nem rontja meg, sőt fokozza, ha valaki megismertet szövegeinek csiklandós és érzékeny pontjaival, rávezet, hogy hogyan közeledjünk hozzá gyengéden, elmeséli viselkedésüket, történetüket és hatásukat. A könyvkiadás különös szerencsés véletlene, hogy nem sokkal az új magyar Barthes-kötet előtt jelent meg Angyalosi Gergely feldolgozása Barthes életművéről.
Angyalosi ideális monográfus. A szerzői életrajz valahol messze a háttérben marad, csak annyi és úgy kerül elő, amennyi és ahogyan szükséges a szövegek egy-egy vonulatának értelmezéséhez. Kronologikus, mert úgy érthető az írások egymásra épülése, a gondolatok alakulása, de minduntalan fel is rúgja a kronológiát, előre- és hátratekint. Ismeri azt a szellemi közeget, azokat az intertextusokat, amelyekben a Barthes-írások elhelyezkednek, de ezt nem fitogtatja; nem traktál mikrofilológiai adalékokkal, a fontos párhuzamokra, hatásokra, átvételekre és véletlen egybecsengésekre mindig felhívja a figyelmet. Arról a korról beszél, ami a tárgya, de hozzánk szól: az értelmiségi válságairól, döntéskényszereiről, kibúvóiról és lehetőségeiről. Elsajátította Barthes nyelvét, de nem akar barthes-ul írni Barthes-ról; ugyanakkor óvakodik attól, hogy mindent lefordítson, vagy akár lefordíthatónak gondoljon saját, higgadt, finoman ironikus, kifejtő nyelvére. A Barthes-monográfián végighúzódó gondolat – a vezérfonal, mondhatnánk – annak az elméletírói magatartásnak, egyben elméleti problémának a vizsgálata, amelyet Angyalosi így foglal össze: „A paradox diskurzust választó ember nem utasítja el a nagy rendszereket, választ közülük (esetleg többet is egyszerre), ugyanakkor azonban védelmezi saját nehezen kivívott individuális szabadságrégióját – saját választásával, annak zsarnoki következményeivel szemben” (64.). A kérdés az, hogy lehetséges-e a zsarnoki, az uralkodó diskurzusok (írásmódok) alól való kiszabadulás, hogy szembeszállhatunk-e a hatalmi diskurzussal anélkül, hogy magunk is hatalmi diskurzus urai/foglyai lennénk. Angyalosi szerint Barthes a semleges kategóriája körül keresi a választ; olykor pedig, ennek mintegy változataként, a szerelmi diskurzusban. A Semleges „kivonul a harctérről, nem óhajt részt venni a küzdelemben” (242.), a szerelmes diskurzus pedig idejétmúlt, védtelen, fegyvertelen.
Innen Barthes következetes következetlensége, folytonos és hangsúlyos nyitottsága, metaforikussága, csapongása. Talán szemére vethető – ahogyan nem egyszer Angyalosi is utal erre – , hogy elgondolása ezen újfajta, másfajta beszédmód kialakításáról, megteremtésének lehetőségeiről maga is utópia; hogy a személyiség, amely végül (s Angyalosi monográfiája végén is) a középpontba kerül, mégiscsak középpont, s hogy mindez maga is „ideológia”. De valószínűleg ez az a pont, ahol át kell engednünk a terepet az elfogultságoknak, vonzódásoknak, rokonszenveknek – megannyi rút, definiálhatatlan, tudománytalan, szubjektív kategóriának.
Csakhogy ezek igen fontos dolgok. Elfogultnak kell lennünk, vonzódnunk és taszítódnunk kell, rokonszenvet és ellenszenvet, vágyat és undort kell éreznünk. Ha mást nem, ezt megtanulhattuk Barthes-tól.
- Kultúra [6]