Veres András

Nyomtatóbarát változat

Elhangzott az MTA Irodalomtudományi Intézete alapításának 40. évfordulója alkalmából megrendezett kritikatörténeti konferencián 1996. június 5-én.[1]

Közkeletű vélekedés napjainkban, hogy nem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem az élő irodalom, amely folyamatosan változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal.[2] Ha az irodalomba mindenkit beleértünk, tehát nemcsak az írókat, hanem az olvasókat is, a megállapítás lényegét nehéz volna vitatni; legfeljebb a szembeállításban rejlő előfeltevés tűnik bizarrnak: az irodalomtörténészeket miért kellene kívül rekeszteni a szélesen értelmezett irodalmon? Ha az olvasó kreatív társa az alkotónak, miért ne írhatná újra az irodalom történetét velük együtt (legalább mint olvasó) az irodalomtörténész is?

Sőt úgy látom, hogy a kánonokat illetően (amelyek nemcsak társadalmi elfogadottságuknál, hanem tehetetlenségi erejüknél fogva is az irodalmi értékrend nehezékei) az élő irodalom inkább csak kezdeményez – döntést hozni már nem az ő feladata. Az élő irodalom egyedül önmaga fenntartásában rendelkezik abszolút kompetenciával; rajta múlik, hogy nem válik-e – mint némelyik művészet – kulturális múzeummá. A kultúra intézményeit a könyvtáraktól az iskolákig az állam, illetve szűkebb-tágabb közösségek működtetik, s a kánonokat a mindenkori működtetőnek kell jóváhagynia. Nemcsak politikai diktatúrákban van döntő szava az államnak; a nemzeti panteon ápolása s a szocializáció normáinak megállapítása és betartatása mindenhol az ő feladata.

A továbbiakban voltaképp egy vázlatos esettanulmányra vállalkozom. Arra keresem a választ, hogy egy diktatórikus szerkezetben, ahol ugyanakkor a hatalom már „vitaminhiánnyal” küzd, hogyan alakult és kik által az irodalmi kánon.

---

Kezdjük a historikummal. Ismeretes, hogy a hatvanas évek politikai enyhülése után fenyegető nyitánnyal köszöntött ránk a hetvenes évtized. Nem ígért túl sok jót a kulturális életben sem. Az új gazdasági mechanizmusnak becézett reformot leállították, az elvtársak egyik napról a másikra újra éberek lenek. Az irodalomtudomány konzervatív hatalmasságai is elérkezettnek látták az időt arra, hogy leszámoljanak a veszélyesnek ítélt új irányzatokkal – a „divatokkal”, ahogy akkoriban mondták. Pándi Pál például az Irodalomtudományi Intézettől elbitorolt Kritika című folyóirat[3] új, immár általa szerkesztett 1972-es évfolyamában első dolgának tartotta, hogy cikkeket rendeljen és jelentessen meg Hankiss Elemér ellen,[4] akinek népszerűsége a beaténekesekével vetekedett (igaz, ő sem riadt vissza a táncdalszövegek értelmezésétől).[5] Egyáltalán a Kritika afféle modern arénának rendezkedett be, ahol ügyes mozdulatokkal saját nevelésű gladiátorok terítették le az odaterelt fenevadat.[6]

1973 elején még Szegedy-Maszák Mihály és jómagam írtunk közösen cikket Hankiss védelmében,[7] szeptemberben már Szörényi Lászlóval összefogva kellett válaszolnom a Népszabadságban Héra Zoltánnak a Németh G. Béla szerkesztésében megjelent, Arany János nagykőrösi líráját elemző kötetünk[8] egészét, de kivált Szegedy-Maszák tanulmányát támadó glosszájára.[9] Az idők változását mutatja, hogy visszaszólhattunk[10] (sőt a széles körű felháborodás hatására a Kritikának mintegy másfél év után csökkentenie kellett a viadalok számát, és enyhítenie a legyőzőnek büntetését). A strukturalizmus elleni keresztes hadjárat sem bizonyult átütő erejűnek: a szakma már eléggé nagykorú volt ahhoz, hogy ellenálljon. De annyit elértek ezek a hecckampányok, hogy a korábbi kedvező folyamat megtörjön.

Mai fejjel nehéz elképzelni azt a mámoros örömöt, amivel az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség nevében rendszeres időközökben közzétett – nem kötelező, de fölöttébb ajánlatos – „állásfoglalásokat” követtük, hiszen ezekből meg lehetett tudni, hogy ki a jó és ki a rossz fiú, ki a példakép és ki a gyanús szerzet. (Emlékeztetőül idézném Esterházy Péter Spionnovelláját: „A jellemzés elháríthatatlan hatású eszköze lehet, ha úgy szervezed a világot, hogy a jó emberek jól, a rossz emberek rosszul ragozzák az ikes igéket, kihasználva eközben, hogy aki nem jó ember, az rossz ember.”[11] Az utóbbi logikai megszorítás persze nem mindig érvényesült.)

1972 szeptemberében irodalom- és művészetkritikánk kapta meg a magáét egy ilyen állásfoglalásban.[12] Kiderült, hogy fölöttébb helytelen például Pilinszky János költészetéről, Konrád György A látogató című regényéről vagy Jancsó Miklós egyes, megnevezetlen maradt filmjeiről ideológiai fenntartások nélkül írni.[13] Hankiss Elemért is itt ültették előbb szégyenpadra, csak utána következett a Kritika.[14] 1973 márciusában pedig „néhány társadalomkutató antimarxista nézeteit” taglalta kimerítően egy újabb állásfoglalás.[15] Ezt már látványosabb adminisztratív intézkedés követte: az úgynevezett „társadalomontológiai” irányzat (illetve a Budapesti Iskola) képviselőit nemcsak elhallgattatták, hanem ki is tették állásaikból.[16] A represszió fokozódását jelezte, hogy 1973 őszén államellenes izgatás vádjával bíróság elé állították Haraszti Miklóst (Darabbér című szociográfiájának kéziratáért). 1974 októberében pedig hasonló gyanú alapján tartóztatták le Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt (közös művük, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tudásszociológiai esszé miatt), s bár a vádat el kellett ejteni ellenük, a zaklatások elől Szelényi családjával együtt kivándorolt, Konrád pedig belső emigrációba kényszerült.

Egykori eltávolításukat a magyar kultúrából Vajda Mihály utóbb a „honi nyilvános filozofálás halálaként” értékelte.[17] Nem osztom véleményét. A repressziónak sem ereje, sem ideje nem volt arra, hogy hosszú távon károkat okozzon. Nem lehetett feltartóztatni az elméleti tájékozódás további expanzióját. Más kérdés, hogy a különböző szakterületeken súlypontváltás következett be. Így vált dominánssá a hetvenes évek derekától az önálló elméletalkotás helyett a szaktörténet (a filozófiában) és a műelemzés (az irodalomtudományban), aminek volt jó oldala is: nagyobb lett a rangja a szakszerűségnek.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a represszió viszonylag keveseket sújtott. Miközben filozófusokat és szociológusokat állítottak pellengérre, a Kortársban vagy az Új írásban olyan novellák jelenhettek meg, amilyenek korábban nem. Csak néhány példát említenék: Csurka István Protest-song és Nádas Péter Egy családregény vége című írását[18] 1972-ből, Csák Gyula A tolvaj és a bírák és Lakatos Menyhért Biszóri című elbeszélését 1973-ból. Ugyancsak 1973-ban jelent meg Nagy László Versben bujdosó és Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című verseskötete is, holott egyikük sem volt éppen a hatalom kedvence.

Hogy így történt, abban nyilván szerepet játszott a kultúrpolitikai vezetés megosztó taktikája is. De maga a kultúrpolitikai vezetés is megosztott volt. A Duna-parti Fehér Ház igazi „két szomszédvára” volt az Agitációs és Propaganda Osztály, valamint a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály. Nem volt ritka közöttük a súrlódás, ami óhatatlanul következett abból, hogy hatáskörük keresztezte egymást. (Az utóbbi a kulturális élet szereplőinek érdekeit is képviselte, a másik viszont csak velük szemben képviselt valami mást.)[19]

Igaz, a hosszabb nevű osztály egymagában is képes volt önellentmondó lépések megtételére. Példaképpen említeném, hogy csaknem egy időben az irodalom- és művészetkritikáról fabrikált állásfoglalással, 1972 júniusában a párt Központi Bizottsága olyan oktatáspolitikai határozatot hozott (a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály javaslatát követve), amely a pártállami idők legdemokratikusabb elvei alapján kívánta megreformálni oktatási rendszerünket.[20] (Itt szerepelt először az alternatív tankönyvek bevezetésének szükségessége is.)[21]

Az ideológiai roham erejét csökkentette a kampányok szervezőinek széthúzása is. Az irodalomtudományi és -kritikai élet főellenőre a hatvanas évek derekától Pándi Pál mellett Király István volt – mindketten tanszékvezető egyetemi tanárok, lapszerkesztők, kiadói lektorok, bizottsági elnökök s mindenekelőtt Aczél Györgynek, a kulturális élet irányítójának befolyásos tanácsadói, akik akár a pártapparátus fölött is átnyúlhattak. Lehet, hogy jelentősebb politikai pozíciót akart kiharcolni magának, vagy elérkezettnek látta az időt a népi hagyomány előtérbe állítására, de valószínűbb, hogy a marxista „szövetségi politikát” kívánta befolyásolni, mindenesetre Király István 1973-ban utóbb különvéleménynek nyilvánított akcióba kezdett, s május 7-én az Akadémia ünnepélyes közgyűlésén Hazafiság és internacionalizmus címen tartott előadásában leszámolt az elittudatú „baloldali ezoterizmussal” és a kozmopolita értékrendű „szupranaturalizmussal”, hogy emancipálhassa a szabadságharcos hazaszeretetet”, gyakorlatilag a népi írók hagyományát.[22] Egyúttal az ifjúság megnyerését célzó programmal állt elő: a „mindennapok forradalmisága” jegyében a kibontakozó életformaváltást próbálta elismertetni és kisajátítani egyszerre.[23]

Király kezdeményezését Pándi részben veszélyesnek, részben fölöslegesnek ítélte.[24] 1973 szeptemberében Vácrátóton az Akadémia illetékes osztályának zártkörű vitaülésén Királyt elvtársi bírálatban részesítették,[25] s ha újra próbálkozott, mint a Népszavában 1974 végén publikált Tévesztett viták – valódi viták című írásában,[26] nem késett rá a válasz, ezúttal Tóth Dezső pennájából, Tévesztett hangsúly – történeti hangsúly címmel.[27] Talán nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom, hogy míg Pándi a mozgalom „tisztaságát” védte, Király a „vérfrissítés” híve volt. (Olykor egyenesen megindító, ahogy „lelkeket” próbált szerezni, például 1975-ben Czakó Gábort is mint a móriczi örökség folytatóját méltatta.)[28] S hogy később, a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján az új veszedelem, a reformtankönyvek ismét közös táborba kényszerítették Királyt és Pándit (sőt Nagy Pétert és Mezei Józsefet is), azt a tankönyvírók múlhatatlan érdemének tudom.[29]

A kampányotlók megosztottsága elbizonytalanította Aczél Györgyöt is, aki nagyobb aggodalommal nézte két jobbkezének szembefordulását egymással, mint az irodalmi életnek tulajdonított valamennyi anomáliát együttvéve. Személyesen felügyelte mindkét dokumentum, tehát a kritikai és az oktatási állásfoglalás megszövegezését. Nem volt éppen hamleti alkat, s nem valószínű, hogy érzékelte volna az ellentmondást közöttük. Annál inkább tudatában volt annak, hogy mit vár tőle a korszellem. S bár többre becsülte a tárgyalásos módszert és az alkotók korrumpálását, most az ő pozíciója is veszélybe került, s bizonyítani kívánta, hogy tud ő kemény kezű is lenni.[30] Megtette hát móri kötelességét, és távozott. Még így sem kerülhette el részbeni lefokozását: 1974-ben leváltották a kulturális KB-titkári tisztéről, s kénytelen volt beérni a minisztertanács elnökhelyettesének szerény posztjával, ugyanakkor a Politikai Bizottság tagja maradhatott.

---

A hetvenes évek elején kibontakozó nagypolitikai és a kultúrpolitikai offenzíva egyaránt a hatvanas évek liberalizálódását kívánta visszafordítani vagy legalább megállítani. Az irodalmi kánon terén ez annak a hivatalosan soha vissza nem vont koncepciónak fölmelegítését jelentette volna, mindenekelőtt a Petőfi–Ady–József Attila nevével fémjelzett „fősodor”-ral, amely még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején vált hivatalos állásponttá, s melynek elméleti alapjait elsősorban Lukács György dolgozta ki kommunista emigrációja idején. Itt csupán emlékeztetnék Lukács „kétszintes” (történetbölcseleti és szociológiai, illetve világtörténelmi és lokális történeti – például magyar) fejlődéssémájára, ahol minden irodalmi jelenség elnyerte az őt megillető helyet.[31] A történetbölcseleti szint a társadalmi formák marxista elméletét jelentene, a polgárság egykor forradalmi, majd 1848 vagy legkésőbb 1871 óta reakciós szerepével, a kultúra egyelőre föltartóztathatatlan, permanens hanyatlásával (nem proletár talajról immár nem lehet jelentős értéket teremteni, a proletárművészet viszont még nem több, mint a régi haladó polgári művészet folytatása). Természetesen ez a szint volt Lukács számára a meghatározó; mint égbolt terült a lokális történelmek fölé.

Lukács ennek rendelte alá a magyar fejlődésről formált koncepcióját is, amely valamivel változékonyabb volt, mint az általános séma. Úgy gondolta, hogy 1848, majd 1867 a két legfontosabb fordulópont történelmünkben: az első jelentős előrelépés, a második viszont jóvátehetetlen megtorpanás volt a magyar polgárosodás útján. A gyenge polgárság kompromisszumot kötött a „történelmi Magyarország” feudális erőivel, és ez tartós pangásra kárhoztatta a magyar társadalmat és kultúrát egyaránt. Amin nem változtathatott egy olyan formátumos költő erőteljes tiltakozása sem, mint amilyen – a Lukács által magányos harcossá avatott – Ady volt. A két fejlődésséma nemritkán egymásba ért; például a feudális erőkkel kötött polgári kompromisszum (a magyar fejlődésben) Lukács gondolkodásában képtelen módon egybeötvöződött a későpolgári hanyatlással.[32]

E koncepció elfogadását a negyvenes–ötvenes évek fordulóján az irodalmi élet államosítása mellett az is segítette, hogy Révai József a reformkor, az irodalmi népiesség és a népi írók mozgalmának céljait (illetve ezek egy részét) elismerve, majd kisajátítva e „haladó hagyományokat” is sikerrel építette be a marxistának kikiáltott fejlődésképbe. A szentháromság belső értékhangsúlyai persze ismételten változtak (például Petőfi hivatalos presztízse előbb növekedett, majd csökkent a többiekéhez képest), de az alapséma adott volt és szilárd. Németh G. Béla néhány éve a három költő nyelvét és filozófiai tájékozottságát elemezte, s joggal vonta kétségbe állítólagos összetartozásukat, egymásból s egymásra épülésüket.[33] De a hivatalos álláspont nem törődött különösebben ezekkel a paraméterekkel, kizárólag a három költő vezető, illetve vezérszerepe volt fontos számára az irodalmi életben (József Attila esetében nyilván ez is megkérdőjelezhető), s úgy fogta fel, mint ugyanannak a pozíciónak ismétlődését különböző történelmi szituációkban.

A hatvanas évek irodalomtörténet-írása – bár óvakodott attól, hogy frontálisan ütközzék vele, de – úton-útfélen ellentmondott a hivatalos álláspontnak. Jóllehet a „fősodor” érvényessége fölötti őrködés a vezető irodalomtörténészek feladata volt (a Petőfi-kutatás mintegy feudális privilégiuma volt Pándinak, az Ady-kutatás Királynak, a József Attila-kutatás pedig Szabolcsi Miklósnak), néhány kardinális ponton – mindenekelőtt a XIX. század ötvenes–hatvanas évtizedének és a századelőnek értékelésében – döntő áttörés következett be. Pándi és Király befolyása csak az egyetemi szférában érvényesült maradéktalanul; az Irodalomtudományi Intézet már csak a rivalizálás kényszere folytán is valóságos ellen-intézménnyé nőtte ki magát, s szakmai potenciálja révén az évtized derekára az ország legrangosabb irodalomtudományos műhelyévé vált. A kultúrpolitikai vezetésnek az a törekvése, hogy döntései (részben) tudományos legitimációt kapjanak, kétélű eszköznek bizonyult, mivel így az eltérő tudományos felfogások is nagyobb eséllyel tudták magukat elfogadtatni.

Nehéz túlbecsülni a hatkötetes magyar irodalomtörténet[34] népszerű nevén a „spenót” jelentőségét a magyar irodalmi kánon alakulása szempontjából. Bár meglehetősen egyenetlen színvonalú volt (s ez aligha meglepő egy sok-szerzőjű munka esetében), de még a különben joggal kifogásolható szemléleti korlátai is üdítően hatottak a túlpolitizált és agyonideologizált kulturális térben. A kézikönyvben domináló művelődéstörténeti megközelítés ugyan elavult volt már akkor is, de legalább szakmailag megbízható (szemben valamennyi elődjével). A „virágozzék minden virág” elvének érvényesítése pedig, jóllehet hátrányokkal is járt, például a XX. századi szocialista irodalom túlértékelésével, ám cserében elégtételt adhatott a magyar irodalom méltatlanul háttérbe szorított óriásainak – így került végre sor Arany János és Madách Imre megfelelő elismertetésére, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Kassák Lajos életművének (egyelőre óvatos) rehabilitálására. De a hatkötetes szintézis talán azzal tette a legnagyobb szolgálatot, hogy lezárta a korábbi időszakot, és példájával arra buzdított, hogy az átértékelés immár szükséges is, lehetséges is.

Így a hatvanas évek második fele a tájékozódás és a kísérletezés jegyében telhetett el; a szemléleti megújulásnak csak előnyére vált, hogy a XX. század jelentős poétikai iskoláinak eredményeit adaptáló törekvések[35] és Lukács György kései esztétikai alapvetése[36] opponálták inkább, semmint támogatták egymást. Érthető, hogy a nyitással járó pluralizálódás nem tetszett sem a politikai vezetésnek, sem a monolit szerkezet fenntartásában érdekelt irodalomtörténész hatalmasságoknak, de a nagypolitikában bekövetkezett fordulat nélkül aligha lendülhettek volna ellentámadásba.

Miközben unos-untalan ideológiai szempontokra hivatkoztak, valójában igen rugalmasan kezelték az ideológiát. A kanonizáció egyetlen elvet ismer igazán: a tekintély elvét. Például amikor Baránszky-Jób László vetette föl Arany János nagykőrösi korszakának jelentőségét,[37] kevesen figyeltek oda. Merőben más lett a helyzet, amikor a jóval nagyobb

befolyással, rendelkező Sőtér István erősítette meg ezt,[38] s így elő volt készítve a talaj a döntő áttöréshez, amit Németh G. Béla méltán nevezetes tanulmánya végzett el.[39]

Talán még fontosabb a pozicionális súly a kirekesztők esetében. Nem kétséges, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján komolyabb fenyegetést jelentettek Hajdú Ráfis Gábor szikár bírálatai (hiszen egyszerre volt famulusa Királynak és Pándinak; meg is hasonlott szegény, amikor azok ketten hajba kaptak), mint Barlay László emlékezetes, túlbonyolított kritikája 1971-ben az Irodalomtudomány című kötetről[40] (mert az őt pártfogoló Szigeti József csillaga már leáldozóban volt,[41] s amikor nem sokkal később Barlay disszidált, a cikk azonnal elveszítette marxista érvényességét).[42]

Nem kétséges, hogy a kultúrpolitika részéről igazi tétmérkőzés folyt. Bizalmatlansága nem annyira a múltnak szólt, mint inkább a jelennek; a Nyugat- és az Újhold-hagyományt éppen úgy, mint a népi írókét vagy az avantgárdét reprezentáns alakjainak politikai megbízhatósága alapján ítélte meg. Az effajta látásmód óhatatlanul átpolitizált mindent; megrendítő élményem a korabeli „viták” egyikéről, hogy az ismert Petőfi-biográfus (részben) azért utasította el Lukácsy Sándor álláspontját Babeuf és Buonarroti feltételezett hatásáról (ti. Petőfire), mert az ultrabalos kínai álláspont irodalomtörténeti visszavetítését látta benne.[43] Ilyen légkörben szinte lehetetlenné vált a szakmai vita, megváltozott mindennek a jelentése. Emlékszem, a már említett Arany-kötet szerzőiként mennyire sérelmesnek tartottuk, hogy olyanok támadnak minket, mint a liberális hírében álló Lakatos István[44] vagy az irodalomféltéséről ismert Domokos Mátyás,[45] merthogy Héra Zoltán is támadott minket. Holott ebben az esetben valóban nem volt szó többről, mint eltérő irodalomfelfogások vitájáról.[46]

---

Tehát a hierarchián belüli pozíció (a kapuban strázsáló kritikusok és irodalomtörténészek pozíciójára gondolok) döntötte el, hogy alkotók, művek, irányzatok bebocsátást nyernek-e vagy sem az irodalmi kánonba. Mielőtt könnyelműen pálcát törnénk e gyakorlat fölött, vegyük észre: az intézményes univerzum általában így működik. A tudományos paradigma éppolyan könyörtelenül követeli meg híveitől a tekintély tiszteletét, mint az irodalmi kánon. Egy-egy jól elhelyezett idézet az iskolaalapító tudós, illetve az ügyeletes nagyság valamelyik művéből ugyanazt a szerepet tölti be, mint a marxizmus alapítóira való hivatkozás a mozgalom történetében. Legutóbb Bezeczky Gábor hozott fel példákat egyik tanulmányában annak bizonyságára, hogy még egy olyan egzaktnak gondolt diszciplínában is, mint a modern nyelvészet, az alapító atyák szövegének „egyedül helyes” értelmezése voltaképp az ellenfélre szegezett fegyverként funkcionált.[47] Az iskolák közötti vetélkedés hatalmi harc is, és nemcsak az egyetemi vagy intézeti helyek elosztását és újraelosztását befolyásolja döntő módon, hanem a publikálási és fokozatszerzési esélyeket is.

E párhuzam ellen lehetne vetni, hogy a tudományos életben foganatosított korlátozások kevésbé fenyegetik a résztvevőket, mint a politikai életben, s ez igaz is – föltéve, hogy totalitárius rendszerről van szó. De a hetvenes években már oly messzemenően „felpuhult” a korábbi diktatúra (a fenyegető nyitány ellenére is, illetve azzal együtt), hogy az adminisztratív rendszabályok viszonylag enyhék voltak; tulajdonképpen a politikai és a tudományos élet egyre szorosabb összefonódása volt a hetvenes évek egyik legkarakterisztikusabb fejleménye. Ami pedig a korlátozások egzisztenciális következményeit illeti, a kárvallott szempontjából nyilván az is több mint elegendő, amivel a tudományos világ sújtja.

Tágasabb országok nem elhanyagolható előnye, hogy az intézményes univerzum erőteljesen tagolt, s az egymással versengő egyetemek a kanonizáció szélesebb és változatosabb kínálatát teszik lehetővé. Még az is lehetséges, hogy akinek az egyik egyetemen nem terem babér, próbálkozhat a másikon. Ám itt sincs szó egyenjogúak párbeszédéről, a kultúra eredendően nem demokratikus. Tisztában vagyok vele, hogy ez közhely – de hát mit sem propagálnak manapság annyira, mint a dialóguselv érvényesülését. Holott valamennyi irányzat a maga befolyásának növelésére törekszik (kölcsönösen és szükségképpen a másik, a többi ellenében), s ez óhatatlanul határt szab az egymás iránti türelemnek.[48]

A többközpontúság kétségtelen előnye az egyközpontúsággal szemben, hogy dinamikusabb; márpedig a kánonok sem örökéletűek: mint valamennyi önszabályozó rendszernek, az irodalmi életnek is szüksége van nemcsak a kationok kiépítésére, de lebontására is – azaz periodikusan ismétlődő cseréjére. Az irányzatok váltógazdálkodása magától értetődően oldja meg az állandó újrakezdést, s a sikeresebb irányzatok is megízlelik utóbb régi dicsőségük elvesztésének keserű piruláit.

Az egyközpontúság fenntartásában érdekelt magyar irodalompolitikának éppen az okozta a legnagyobb fejtörést a hetvenes években, hogy bár felismerte a változtatás szükségességét, úgy akarta megvalósítani, hogy közben ne veszítse el hegemón pozícióját. Ám azt kellett tapasztalnia, hogy ha enged, nincs megállás a „lejtőn”. A primitív történetfilozófiai sémát feladva elveszett a biztonságot adó elméleti támpont. A korabeli politikai vezetés elbizonytalanodásáról igen pontos képet ad az irodalomtörténészből kultúrpolitikussá előléptetett Tóth Dezső 1985-ös interjúja, ahol radikálisan szembeállította egymással a hatvanas és a hetvenes éveket.[49]

Az előbbire nosztalgikus ellágyulással tekintett vissza: „…a hatvanas éveknek volt egy menetiránya és menetritmusa. Az ember szinte biztosan meg tudta mondani, hogy ami idén »még nem megy«, az jövőre vagy az ezt követő évben menni fog. Kiadói emberként tanúja voltam az irodalmi konszolidáció folyamatának, s azt mondhatnám, hogy volt egy szolid, fegyelmezett, hallgatólagos megegyezés az írótársadalom és a politika között a visszatérést illetően. »X már igen, Y még nem« – de volt egy világosan érzékelhető iránya az előrehaladásnak.” Ezzel szemben, panaszolta Tóth Dezső, „a hetvenes évek közepére kialakult egy nem van, új szituáció. Egy olyan fejlődési szakaszba léptünk, ahol az eligazodáshoz már senkinek sincsen – úgy gondolom, a politikai vezetésnek sincs – semmiféle pontos térkép a zsebében.”[50]


Tehát a kirekesztés és a beemelés olyan alternatívának bizonyult, amit nem lehetett többé egyensúlyba hozni. A Lukács-iskola ellehetetlenítésével és kiűzésével az országból a kultúrpolitika – tragikomikus módon – az egyetlen, originális teljesítményt is felmutatni képes teoretikus támaszát vesztette el. Hiszen a Mesterrel való szembefordulásuk kétségtelen radikalizmusa ellenérc a tanítványok esztétikai horizontja meglehetősen konzervatív volt még a hetvenes évek elején is. Bármifajta szellemi vonzerő és számottevő egzisztenciális kényszer hiányában pedig elkerülhetetlen volt a hivatalos kánon csendes kimúlása.

---

A hetvenes évek eleji hideghullám levonult az évtized derekára, a nagypolitikai inga ismét a másik irányba lendült. A hetvenes évek kultúrája címmel tartott tanácskozáson (1980 áprilisában, a Fiatal Művészek Klubjában)[51] a hetvenes évtizedet már úgy búcsúztattuk, mint a hatvanas évtized „baloldali szertelenségeitől” megcsömörlött, konzervativizmusra hajló, „szelíd” és „unalmas” periódust.[52] Az írott nyilvánosságban még túlreprezentált értékrenddel szemben egyre nagyobb teret kapott a „második”, döntően szóbeli nyilvánosság ellenvéleménye, Király és Pándi (az ő szempontjukból) nem alaptalanul panaszkodtak „morális terror”-ra. Például Király hiába hirdette meg a móriczi örökség „korszerűségét”,[53] sem az ekkor induló prózaíró-nemzedék, sem az olvasók nem hitték el neki.[54]

A kanonizáció szempontjából ez az időszak sajátos átmenetet képviselt. Érvényben volt ugyan a hivatalos kánon, de egyre kevesebben érezték magukénak. S mellette hallgatólagosan léteztek, sőt a kiadói szerkesztőségekben és a gimnáziumi magyarórákon (tehát lokálisan) érvényesülhettek az attól különböző „magánrangsorok” is, amelyek együtt bőven kitettek volna egy új nemzeti kánont, ha annak intézményes feltételeivel rendelkeztek volna. Akkoriban az irodalmi műhelyek többsége nem is törekedett nagyobb legitimitásra; sőt a legitimitás egyenesen pejoratív valami volt a szemükben.[55] Így is pontosan lehetett tudni az egyes életművek napi árfolyamának alakulását, például a Nyugat nagy nemzedékéből Babits és még inkább Kosztolányi meredeken fölfelé ívelő presztízsét, az élők közül Pilinszky vagy Ottlik fokozott megbecsülését.

Természetesen a hivatalos kánon is módosult némiképpen, s a kultúrpolitika is próbálkozott egyik-másik kortárs író reklámozásával. Némelykor (mint Váci Mihály esetében) nem egészen sikertelenül. De a hivatalosság és az irodalmi élet értékorientációs különbsége egyre nyilvánvalóbb lett, s nem volt képes rajta segíteni semmiféle fineszes praktika. Sem a másként gondolkodók integrálását elérni akaró gesztusok, mint amilyen a nemzeti klasszikusok új kiadásának konszenzuson alapuló tervezését kitűző vita volt az évtized elején („Diófát ültetni” jeligével) – azt a látszatot keltve, mintha a kanonizációba bárki beleszólhatna. Sem pedig a második nyilvánosság megosztását célzó manőverek (illetve ezek ideig-óráig sikeresek voltak, de nem oldották meg az alapvető problémát). Az évtized végén már az irodalmi élet legtöbb szereplője egyetértett abban, hogy bármifajta konszenzus csak a hivatalosság ellenében lehetséges. Igaz, sokáig csupán a „morgás szabadsága” érvényesítette jogait, nyílt fellépésre csak a nyolcvanas években került sor.

A hetvenes évek derekát-végét sokan már akkor „állóvízként” éltük meg, mivel a kényszerűségből gyakorolt szolidaritás lehetetlenné tette az érdemi eszmecserét.[56] Amikor Weöres Sándor költői világképét éles bírálat érte 1975 végén,[57] éppen úgy felhördült az irodalmi élet, mint Mészöly Miklós Filmjének ledorongoló kritikáját követően 1977-ben.[58] Kevesen érzékelték a számottevő különbséget a két bírálat színvonala és motivációjának komolysága közön. Egyáltalán, bármifajta erőteljes kritikai hang erőszakos cselekedetnek számított, amely mögött a hatalom fekete árnyékát sejtették.

Az idők múlását mutatta, hogy az évtized végén már (szigorúan szakmai alapon) ismét bírálhatóvá vált a marxistának deklarált hagyomány – ami pedig a legnagyobb vétségnek számított a hivatalosság szemében a Budapesti Iskola esetében. A klasszikusokra való kényszeres hivatkozás tradíciójáról végre le lehetett írni, hogy azért is veszélyes, mert „a monotonság látszatát keltette. Mintha a marxista irodalomértelmezés egyetlen álláspont állandó ismételgetése lenne. Mintha a klasszikusok mellett mindenki más csupán tévelygésre lenne képes.[59] Innen már könnyebben lehetett továbblépni, s szóvá tenni, hogy nem folytatható érdemi vita, ha „a marxista minősítést nem annyira a tényleges szemléleti pozíció, mint inkább az erre a minősítésre jogosultak (»kinevezettek«) akarata dönti el”.[60]

---

Úgy gondolom, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a hivatalos felfogástól eltérő koncepciók közül Németh G. Béláé vált egy új irodalmi kánon kiindulópontjává.[61] Mint ismeretes, ő szembefordult a nemzeti és társadalmi megváltást propagáló irodalomértelmezés valamennyi változatával, s ki is hívta maga ellen mindegyik ellenszenvét. Németh G. Béla nagy „létösszegző”, elégikus alkotások láncolataként rajzolta elénk a magyar líra történetét. Az a bölcseleti meggyőződés vezette, hogy minden jelentős alkotás a létezés megkerülhetetlen tragikumával való szembenézésen alapul – ezért válik valamennyi az elégikus belátás, a metafizikai léthelyzet elviselésének költészetévé.[62] S éppen a szembenézés terhe avatja valódi személyiséggé a megnyilatkozás alanyát. Nyilvánvaló, hogy e tragikus hangoltságú irodalomértelmezés radikálisan kizárta az üdvtörténeti magyarázatokat, ugyanakkor fenntartotta a művészet jelentőségtudatát. (S a koncepció történelmi szerepét, súlyát aligha csökkenti az, hogy napjaink posztmodern iránya már nem hisz az effajta emelkedett célokban.)

Arról, hogy éppen Németh G. Béla álláspontja részesült abban a megtisztelő vagy kétes elismerésben, amit a kanonizáció jelent, nem annyira a kétségtelenül vonzó egyetemi tanári tevékenysége tehet, még csak nem is az, hogy tudományos iskola alakult ki körülötte, mint inkább a koncepció aprópénzre váltása a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján bevezetésre került gimnáziumi reformtankönyvekben.[63] Ez pedig aligha történhetett volna meg, ha a hivatal nem küszködött volna súlyos működési zavarokkal.[64] Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározatot a tárca egymagában képtelen volt végrehajtani; segélykiáltására lépett sorompóba az Akadémia. A tanítványi kör Szabolcsi Miklós javaslatára kapcsolódott be a gimnáziumi oktatás reformmunkálataiba.[65]

Fölmértük az ijesztőnek tűnő helyzetet, majd javaslatokat dolgoztunk ki a távlati irodalomoktatás tantárgyi szerkezetére és törzsanyagára.[66] A távlati tervezésnek megvolt az az előnye, hogy eltekinthettünk az érvényben lévő választéktól. A magyar irodalmi rész kevesebb újítást tartalmazott ugyan, mint a világirodalmi rész, de ez sem volt csekélység. A mi javaslatunk alapján szerepelt először gimnáziumi tantervben Széchenyi István (szépíróként), Erdélyi János, Asbóth János, Csáth Géza, tulajdonképpen Krúdy Gyula is, Molnár Ferenc, Füst Milán, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Marái Sándor, Ottlik Géza, Weöres Sándor, Pilinszky János és az élő irodalom Tandori Dezsővel bezárólag. Fölvettük újra Pázmány Pétert és Kemény Zsigmondot; jelentőségének megfelelően emeltük ki Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt és Kassák Lajost.[67]

Később bekapcsolódtunk az 1978-ban bevezetésre kerülő reformtanterv készítésébe is. Pontosabban a mások által kidolgozott változatot próbáltuk meg korrigálni, amit csak részben fogadtak el, de mint a tankönyvek szerzőinek, mégis módunkban állt az általunk helyesnek gondolt arányokat érvényesíteni.[68] Az eredmény közismert. Amikor az új tanterv nyomtatásban megjelent, a budapesti bölcsészkar tanszékvezető egyetemi tanárai, Tolnai Gábor, Pándi Pál, Mezei József és Király István levélben tiltakoztak az oktatási miniszternél. Kifogásolták, hogy a világirodalom aránya a magyar irodalom rovására növekedett; a szocialista irodalom súlya nem kielégítő (sem a szerzők, sem a művek megválasztása nem megnyugtató); s végül, nem szerepel kellő mértékben a környező népek irodalma.[69]

Később egy tanácskozáson (ahol ők is, mi is jelen voltunk, az oktatási tárca vezérkarával egyetemtan) részletesebben fejtenék ki álláspontjukat. Úgy találták, hogy a tanterv „a humanista-realista hagyományokkal szemben a romantikus-modernista áramlatokat részesíti előnyben”. Csak egy sznob ízlés emelhette be a törzsanyagba Mallarmét, az ajánlott irodalomba Proustot és Joyce-t. Helytelen döntés az is, hogy a szocialista irodalmat Bábel és Hrabal képviseli, s nem Solohov vagy Illés Béla. A tanterv mintha kiigazítaná a kultúrpolitikai értékrendet, amikor olyan műveket vesz föl, mint Ottlik Géza Iskola a határon című regénye, amely így a „tűrt'” kategóriából a „támogatott”-ba kerül át.[70] A következő évek folyamatos hadakozással teltek; Pándiék minden rendelkezésükre álló fórumon tiltakoztak a korábbi kánon felforgatása ellen.

Olykor egészen bizarr helyzetek adódtak. Ezek közé sorolom, hogy Nagy Péter akadémikus, akit Szabó Dezsőről írt vaskos könyvéért minősítettek az irodalomtudomány doktorává, kifogásolta Szabó Dezső szerepeltetését a harmadik osztályos tankönyvünkben, arra hivatkozva: nem olyan jelentős író, hogy önálló fejezetet érdemelne.[71] (Ez a bűn az én lelkemen száradt; abból indultam ki, hogy a népi mozgalmat ihlető Szabó Dezső messze originálisabb tehetség volt, mint az ő ötleteit visszhangzó Németh László.) S nemcsak irodalomtörténész hatalmasságok háborogtak ellenünk. Csurka Istvánnak például két mondat ismerete is elegendő volt ahhoz, hogy a második osztályos irodalomkönyvet kiutasítsa, kiközösítse a nemzet tudatából.[72] Szarka József, az Országos Pedagógiai Intézet korábbi főigazgatója, a megnyilatkozás időpontjában, 1980-ban az ELTE Neveléstudományi Tanszékének Apáczai-díjjal kitüntetett vezetője pedig ekképp nyilatkozott: „Elkedvetlenítő, ha a különböző általános iskolákból összekerült 14-15 éves fiúkat és lányokat kétségtelen esztétikai értékeket képviselő, de nagyon bonyolult, többjelentésű és ráadásul halálregiszterre hangolt művekkel akarjuk bevezetni a műalkotások érzékeny megközelítésébe”.[73]


Semmiképp sem szeretnék itt részletesebben belebocsátkozni az irodalomoktatás reformjának és az általa kiválton vitának taglalásába. Ma már magam is érzékelem hajdani vállalkozásunk abszurdba hajló jellegét. Annyi haszna talán mégis volt, hogy ki kényszerítene a korábbi hivatalos kánon fölváltását, s ezzel is segített valamiképp magunk mögött hagyni a hetvenes évtizedet.

Jegyzetek

[1] A cikk az előadásszöveg átdolgozott, jegyzetekkel bővített változata.

[2] Pl. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar indalom története 1945–1991. Irodalomtörténeti Füzetek, 130. sz. Argumentum Kiadó, Bp. 1993. 7.

[3] Bár az 1963-ban elindított Kritika hivatalosan az MTA Irodalomtudományi Intézetének, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak és a Magyar írók Szövetségének közös lapja volt, gyakorlatilag az akkor még Irodalomtörténetinek nevezett Intézetben szerkesztették; felelős szerkesztője, Diószegi András és valamennyi belső munkatársa onnan került ki. A Pártközpont 1971-ben elvette az intézettől a kiadás jogát.

[4] Novák Zoltán: Megjegyzések Hankiss Elemér A Jancsó-filmek motívum-rendszere című cikkéhez. Kritika, 1972. október. 5-6. Kiss Lajos: Strult-ti'tra és strukturalizmus. Uo. 6. A vita teljes anyagát l. A strukturalizmus-vita című dokumentumgyűjtemény 2. kötetében. (Összeáll.: Szerdahelyi István) Opus. Irodalomelméleti Tanulmányok, 2. Akadémiai Kiadó, Bp. 1977.

[5] Hankiss Elemér Sorrentói narancsfák közt… (Szempontok a magyar sláger-szövegek vizsgálatához). Kritika, 1967.4. és 5-6. sz. Kötetben: Uő. A népdaltól az absztrakt drámáig. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1969. 193–254.

[6] A Hankiss Elemér elleni hadjárat előtörténetéhez tartozónak érzem azt a személyes „kalandomat” is Pándival, amely 1969 elején esett meg. Valamikor január derekán megbízott azzal, hogy írjak közös kritikát Heller Ágnes és Hankiss Elemér akkor megjelent tanulmányköteteiről (Érték és történelem, illetve A népdaltól az abszurd drámáig; mindkettő: Magvető Könyvkiadó, Bp. 1969.), mégpedig úgy, hogy a kettőt szembeállítom egymással. Pándi arra számított, hogy mint az egyetemről frissen kikerült lukácsista teljes szigorral fogok lesújtani a nem marxista Hankissra, és példaképül állítom a marxista Hellert. Nem így történt. A Népszabadság 1969. február 15-i száma 9. lapján olvasható bírálatomban akként vágtam ki magam kényesnek érzett helyzetemből (hiszen – túl azon, hogy nem értettem egyet Pándival – az Irodalomtudományi Intézet Elméleti Osztályának gyakornokaként közvetlen kollegám volt Hankiss), hogy a két szerző megközelítésmódját egymás inverziójaként értelmeztem: a filozófiai-etikai alapozást dicsértem Hellernél és hiányoltam Hankissnál; illetve az esztétikai leírást dicsértem Hankissnál és hiányoltam Hellernél. Pándi ugyan nem volt elragadtatva egyensúlyozó mutatványomtól, de közölte írásomat. Én viszont úgy éltem meg, mint Hankiss melletti kiállást. A nyugati sajtó pedig azon örvendezett, hogy a magyar pártlap „tárgyilagos hangnemben” ír annak a Heller Ágnesnek könyvéről, aki néhány hónappal korábban egyik aláírója volt az 1968-as csehszlovákiai inváziót elítélő korculai nyilatkozatnak.

[7] Szegedy-Maszák Mihály – Veres András: Fantomok ellen? (Megjegyzések Novák Zoltán megjegyzéseihez). Kritika, 1973. 5. sz. 6–7. kötetben: A strukturalizmus-vita. 2. köt. 50–55.

[8] Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából.

Szerk. Németh G. Béla. Akadémiai Kiadó, Bp. 1972.

[9] Héra Zoltán: A „hibázó” Arany. Népszabadság 1973. szeptember 9. Vasárnapi melléklet, 5. Szörényi László–Veres András: A „vétkes” műelemzés. Héra Zoltán: Főbenjáró érzéketlenség. Mindkettő: Népszabadság 1973. szeptember 23. Vasárnapi melléklet, 7.

[10] Sőt – mintegy a tudomány nevében és védelmében – még ki is gúnyolhattuk kritikusunk elméleti tudatlanságát: „Az impresszionista kritika legrosszabb ízű hagyományaira emlékeztető módon – írtuk Héráról – puszta olvasói élményére hivatkozva elutasítja Szegedy-Maszák álláspontját, még fáradságot sem véve arra, hogy a tanulmányban kifejlett érveket (…) számba vegye és megcáfolja. Megelégszik azzal, hogy kinyilatkoztatja: a vizsgált költemény nem tartozik Arany legjobb alkotásai közé, amit könnyű megállapítani, »ha nem spekulatív módon közelítünk hozzá, hanem olvasva«. Milyen egyszerű is az elemző munka: csupán olvasni kell tudni… De minek alapján dönthető el, ki olvas »jól« és ki »rosszul«? (…) Héra kritikusi nyelvezete… merőben ellenőrizhetetlen állításokat tartalmaz. Hogyan lehet követni például értelmező szárnyalását, amellyel »magyarázni« próbálja… A vén cigánynak zárlatát, miszerint »a lélek legmélyén fogant dac, a mámorrá hevült indulat átmegy itt a legsötétebb realitások látomásain, képzetem, hogy velük érintkezve, rajtuk áthatolva, s ekképpen ércesedve mondja ki magát, már nem is úgy, mint a költi szava, hanem úgy, mint az élet szava«. Vajon mit kell, mit lehet érteni az »élet szaván«, és mennyiben visz közelebb a vers – mások által is követhető – értelmezéséhez?”

[11] Esterházy Péter: Fancsikó is Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető Könyvkiadó, Bp. 1981. 269.

[12] Az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munkaközösségének állásfoglalása irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdésében. Társadalmi Szemle, 1972. 10. sz. 26–39. Kötetben: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971–1975. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1978. 339–356. A Kultúrpolitikai Munkaközösség elnöke ekkor Aczél György volt, az irodalomtudományt Király István, Köpeczi Béla, Pándi Pál és Sőtér István képviselte. Az állásfoglalás megszületését ezúttal többszakaszos, mintegy másfél éves előkészítő munka előzte meg, amelyben (természetesen felsőbb kérésre) valamennyi irodalmi fórum (a könyvkiadóktól a folyóiratok szerkesztőségéig) részt vett. Az anyagok összesítésével az Irodalomtudományi Intézet két fiatal munkatársát, Agárdi Pétert és engem bíztak meg. Így hát mi külön-külön megalkottuk a saját verziónkat; az enyém már az első fordulóban elakadt, Agárdié továbbjutott ugyan (sőt felhívta személyére a politikai vezetés figyelmét, s nem sokkal később a Pártközpont munkatársa lett), de utóbb ez sem felelt meg Aczél Györgynek, aki közvetlen munkatársai segédletével improvizálta és a munkaközösség javaslatai alapján néhány részletében módosította a végső szövegváltozatot. A nagy apparátussal folyó előkészítő munka gyakorlatilag csak a legitimáció szerepét látta el; a megjelent állásfoglalás merőben önkényesen válogatott az anyagokból.

[13] I. h. 345–346.

[14] I. h. 345. Az állásfoglalás szövegét stréber buzgalommal sietett lehozni a Kritika (l. az 1972 októberi számának 19–22. oldalán), a Hankisst támadó írások élén pedig már onnan vett idézetek álltak mottóként. A „vita” adminisztratív következményekkel is járt. A Hankiss által 1972 derekán előzetesen benyújtott és az illetékes akadémiai osztály jóváhagyását elnyert nagydoktori kérelmét a két bíráló cikk megjelenése után (teljesen szabálytalanul) felfüggesztették. Hankiss tehát nem írta meg tervezett nagyszabású irodalomelméleti művét, sőt pályát módosított, szociológussá képezte át magát Azután 1974-ben felszólították (mintha mi sem történt volna), hogy azonnal adja be nagydoktori disszertációját, mielőtt (három év elteltével) elévülne a korábbi jóváhagyás. Hankiss tehát elővette hajdani irodalomelméleti szövegeit, és gondosan egyberakta őket: így keletkezett Az irodalmi mű mint komplex modell című könyve (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1985), irodalomtudományunk nagyobb dicsőségére.

[15] Az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munkaközösségének állásfoglalása néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről. Magyar Filozófiai Szemle, 1973. 1–2. sz. 159–169. Kötetben: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971–1975., 456–469. A filozófiát és a társadalomtudományokat a munkaközösségben Erdei Ferenc, Kulcsár Kálmán, Lakos Sándor, Mátrai László, Pach Zsigmond Pál, Szigeti József, Tőkei Ferenc, Vass Henrik és Wirth Ádám képviselte.

[16] Az állásfoglalás körülményeiről l. Dérer Miklós Pertörténet. Egy „tudománypolitikai” döntés hátteréhez című tanulmányát, az állásfoglalás szövegéről Kelemen János Tizenhat év után című írását; mindkettő megtalálható: Filozófia-per 1973. A Világosság különkiadása, Bp. 1989.

[17] Például az 1993 szeptemberében Miskolcon rendezett konferencián. Vö. Vajda Mihály: Az újjászülető filozófia, in A nyolcvanas évekről. (A miskolci konferencia anyaga) Új Holnap, 1995. november. 179.

[18] Nádas Péter azonos című regényének egyik, novellaként publikált részletéről van szó.

[19] Előfordultak élesebb konfliktusok is. 1973 januárjában az Országos Agitációs, Propaganda és Művelődési Tanácskozáson, ahol Aczél György először lépett fel nyilvánosan az „értelmiségi renegátságnak” új keletű – Hegedűs András, Márkus Mária, Heller Ágnes és Vajda Mihály képviselte – jelensége ellen, a Pártközpont külügyi osztályának munkatársa. Sütő Gábor (aki Komócsin Zoltán pártfogását tudhatta maga mögött) megkésettnek és elégtelennek ítélte Aczél fellépését, s azzal vádolta őt, hogy politikájával a cionista erőket támogatja (egyik érvként a Hegedűs a háztetőn előadásának engedélyezését hozta fél). Az eset nemcsak azért fontos, mert fölöttébb ritka volt a belső viták effajta kiteregetése, hanem azért is, mert valószínűleg befolyásolta az „értelmiségi renegátok” ügyének kezelését. A kádárista politikai reflex „kétfrontos harcot” írt elő: mivel eljártak Sütővel szemben, lépniük illett Hegedűsek ellen is.

[20] Az MSZMP Központi Bizottságának határozata az állami oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. Pártélet, 1972. 8. sz. 55–72. Kötetben: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971–1975., 292–313.

[21] I. h. 306.

[22] Király István: Hazafiság és internacionalizmus (A szocialista hazafiság és a magyar szabadságharcos hagyományok). Kortárs, 1973. (Három folytatásban) Kötetben: Hazafiság és forradalmiság. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 133–217., illetve Irodalom és társadalom. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1976. 535–589.

[23] Király István: A mindennapok forradalmisága. Kortárs, 1973. (Két folytatásban) Kötetben: Hazafiság és forradalmiság, 5–101., illetve Irodalom és társadalom, 590–652.

[24] Pándi Pál halála után interjúkötet készült, amely személyiségével és életútjával próbált számot vetni: Csáki Judit–Kovács Dezső (szerk.): Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. Szépirodalmi Könyvkiadó & Szemtanú Kiadó, Bp. 1990. Az emlékezők között van Király István is, aki részletesen elbeszéli kettejük elhidegülésének történetét. I. h. 195–212.

[25] A vita részletes ismertetése olvasható a Magyar Tudomány 1974-es évfolyamának első számában: Hazafiság is internacionalizmus (Műhelyvita). Stier Miklós és Tarnóc Márton összefoglalója. I. h. 27–55. Figyelemre méltó, hogy a vitának szigorúan tudományos jelleget adtak, s nem egy résztvevőnek szemlátomást kevés köze és még kevesebb fogalma volt arról, hogy miféle tétmérkőzés tanúja.

[26] Népszava, 1974. november 30.

[27] Népszava, 1974. december 14.

[28] Írószobám. Garai Gábor beszélget Király Istvánnal. Kortárs, 1975. Kötetben: Irodalom és társadalom, 455.

[29] Vö. Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes–nyolcvanas években. Szerk., sajtó alá rendezte Pala Károly. MTA Irodalomtudományi Intézete, Bp. 1991.

[30] Aczél György utóbb úgy nyilatkozott (legalábbis magánbeszélgetésekben), hogy megbánta a Budapesti Iskola üldöztetésében játszott szerepét.

[31] Bővebben írtam erről a Lukács György irodalomszociológiája című tanulmányom 2. részében: Kritika, 1995. 10. sz. 33–36.

[32] Vö. Lackó Miklós: Ideológia, kultúra, irodalom. Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében, in Uő, Szerep és mű. Gondolat, Bp. 1981. 77–78.

[33] Németh G. Béla: Petőfi – Ady – József Attila? Irodalomtörténeti Közlemények, XCVIII. évf. (1994) 359–364. Kötetben: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Tasi József. A PIM könyvei 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 1995. 106–111.

[34] A magyar irodalom története 1–6. Főszerk. Sőtér István. Akadémiai Kiadó, Bp. 1964–1966.

[35] Mindenekelőtt a (hatvanas évekbeli) Kritikában és a Helikonban publikált irodalomelméleti munkákra gondolok: Nyírő Lajos, Szili József, Miklós Pál, Hankiss Elemér, Szabolcsi Miklós, Bojtár Endre és Bonyhai Gábor tanulmányaira; valamint az Irodalomtudomány (Tanulmányok a 20. századi irodalomtudomány irányzatairól) című tanulmánykötetre (Szerk. Nyírő Lajos. Akadémiai Kiadó, Bp. 1970.).

[36] Lukács György: Az esztétikum sajátossága 1–2. Akadémiai Kiadó, Bp. 1965.

[37] Baránszky-Jób László: Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye. Akadémiai Kiadó, Bp. 1957.

[38] Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Akadémiai Kiadó, Bp. 1903.

[39] Németh G. Béla: Arany János. Kritika, 1967. 1. sz. Kötetben: Uő, Mű és személyiség. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1970. 7–41.

[40] Barlay László: A kritikátlanság kritikája. Népszabadság, 1971. március 28. Vasárnapi melléklet, 7.

[41] Szigeti József a filozófiai életnek volt Pándiékhoz hasonló potentátja (az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, egyetemi tanár, a Magyar

Filozófiai Szemle főszerkesztője), aki 1968 őszén elérkezettnek látta az időt arra, hogy leszámoljon a renitens filozófusokkal: „vitacikkeket” rendelt ellenük a Szemlébe (ezek az 1969-es évfolyam első számában jelentek meg) s az Intézetből való eltávolításukra törekedett. Kihárítandó esetleges védelmüket, levéllel fordult az MSZMP Központi Bizottságához, amelyben „az ellenzékkel összejátszó”, a korculai ügyet „elbagatellizáló” kultúrpolitikai vezetést tette felelőssé, hogy elfajulhattak a dolgok. 1968 decemberében a KB Titkársága külön állásfoglalást szentelt ennek a problémának, s a „kétfrontos harc” jegyében egymás mellett marasztalta el a csehszlovákiai inváziót elítélő kutatókat, Márkus Györgyöt, Heller Ágnest és a többieket a „párt politikájának jobboldali eltorzításáért”, valamint Szigeti Józsefet és Sípos Jánost (a Filozófiai Intézet párttitkárát) a „szektás torzulásért”. (Vö. Az MSZMP Központi Bizottsága Titkárságának állásfoglalása a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének és Szociológiai Kutatócsoportjának helyzetéről. Partéiét, 1968. december. Kötetben: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967–1970. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1974. 305–308.) 1969-ben Szigetit leváltották mind az igazgatói, mind a főszerkesztői posztjáról.

[42] Ezt igyekeztünk is kihasználni a Hankisst védő írásunkban: „Kiss Lajos… helyesen állapítja meg, hogy »a strukturalizmus is kitenyészti… az egzakt blöffölőket«… Az igazságnak azonban csak egyik fele ez: a »blöffölés« nemcsak a neofita strukturalistákat jellemzi, hanem a kiátkozókat is. Novák írása (Barlay Lászlónak az Irodalomtudomány című kötetről két évvel korábban írt cikkéhez hasonlóan) kirívó esete az utóbbinak, amikor a bíráló magát a tárgyismeretet is elítéli.” (Fantomok ellen? Megjegyzések Novák Zoltán megjegyzéseihez. Kritika, 1973. 5. sz. 6.) Pándi igen idegesen reagált, többször is megpróbált rábeszélni minket, hogy hagyjuk el ezt a passzust. Mivel nem álltunk kötélnek, Hajdú Ráfis Gábor „lapszéli jegyzetének” kíséretében jelent meg szövegünk, ahol is a Barlayra tett hivatkozásunkról ezt olvashattuk: „…magában hordoz… egy meglehetősen ízléstelen »laposvágást«. Barlay László említett cikkének megírása óta disszidált. Ez a tény minősíti ez embert, a jellemet. Nem teszi érvénytelenné viszont a bírált kötettel kapcsolatos kritikai észrevételeit.” (Vita közben. Lapszéli jegyzetek. Uo. 7.) Természetesen ebben neki volt igaza, de ő is tudta, mint mi, hogy a hivatalos felfogástól távol állnak az effajta finom különbségtevések.

[43] Lukácsy Sándor emlékezetem szerint 1973 végén fejezte be Petőfi eszmerokonai című terjedelmesebb opusát, amelyet az Irodalomtudományi Intézet szakmai vitára kívánt bocsátani. Elküldték a példányokat, ki volt tűzve a tudományos disputa időpontja, amikor váratlanul elhalasztották a vitát, s ennek megrendezését az akadémiai osztály vette át. A változtatás mögött Pándi Pál állt, aki Lukácsyban kezelhetetlen ellenfelet látott. Köpeczi Béla elnökletével, óriási történészi és irodalomtörténészi asszisztenciával, az Akadémia épületében került sor a nevezetes eseményre, s a sok résztvevő miatt csak két részben (1974. március 6-án és 27-én) lehetett megtartani. Az ultrabalos kínai álláspont kénköves illatát megérző hozzászóló Fekete Sándor volt. Bár a tanulmányt számos kemény bírálat érte, Pándi nem érte el célját: a „vita” (elsősorban a történészek jóvoltából) nem végződött Lukácsy megkövezésével.

[44] Lakatos István: Az el nem ért Arany János. Irodalomtörténet, 1974. 3. sz. 714–723.

[45] Domokos Mátyás – Fodor András tanulmánykötetéről írva – érezte szükségesnek, hogy kitérjen a mi Arany Jánost gyalázó merényletünkre, s ekként dörögjön ellenünk: „Arany »megkérdőjelezése« része annak a hadjáratnak, amely bennünket, mai olvasó százezreket akar kiforgatni szellemi hazánkból: abból az örökségből, amit évszázadok magyar irodalma zárt nagy költemények, novellák, regények és drámák művészi ládáiba.” Tiszatáj, 1973. 6. sz. 60.

[46] Különösen emlékezetes maradt számomra Gyergyai Albert vitriolos írása (Irodalomtörténet, 1974. 3. sz. 704–713.), ahol szétszedte a kötetet, azaz dehogy szedte szét, hiszen nem értett belőle semmit Ősi recept szerint járt el, a „régiek és újak vitájának” fogta fel ellentétünket. Szemben a régiekkel, akik állítólag alázattal közeledtek az irodalomhoz, és bálványozták, csodálták azt, mi, az „új undokak” Gyergyai szerint céltáblának, illetve szabad prédának tekintjük a műalkotást, hogy lehetetlen elemzőtechnikánkat próbáljuk ki rajta. Gyergyainak Németh G. Béla válaszolt (Uo. 724–729.), s a Nyugat egyik csoportjának, illetve utódának „szépségimádó” eszményével szemben éppen Arany Jánosra hivatkozott, aki tanulmányaiban nem egyszer feledkezett bele a művek aprólékos boncolásába. Például Szász Gerőről írt bírálatában, ahol nyolc lapon át elemezte a szerző legjobbnak tartott verse két első szakaszát. Arany így szakítja félbe önmagát: „Kit versszak és mennyi aprólékos gáncs! fog felkiáltani némely (íróféle) olvasóm vagy tán nem is olvasóm, noha íróféle), kinek véleménye szerint a kritika tiszte csak abban áll, hogy vagy csak föllengős, duzma szavakban bálványát égig emelje, vagy néhány odacsapott frázissal agyon üsse áldozatját. De mi szeretünk olykor pedant is lenni.” Majd tizenkét lapon át vesézte tovább a vers hátralevő szakaszait. Szeretek hivatkozni e sorokra én is, és irodalmi kultúránkra nézve igen jellemzőnek találom, hogy Aranytól nem ezt szokás idézni, hanem azt, hogy „Gondolta a fene!”.

[47] Bezeczky Gábor: Fish kontra Jakobson. Literatura, 1996. 3. sz. (megjelenés előtt).

[48] Hogy mennyire így van, kellőképpen érzékeltetheti napjainkban a Jelenkorban kirobbant s immár a Népszabadság és az Élet és Irodalom hasábjaira átterjedt vita ingerült hangneme. A Népszabadság részvételét kifejezetten hibáztatom (az „ezoterikus irodalomtudomány” lejáratásának szándékával készült Varga Lajos Márton interjúja Kulcsár Szabó Ernővel – l. Az irodalom legyen csak irodalom. Népszabadság, 1996. április 27.); egy politikai napilapnak éppúgy nem volna szabad belefolynia szakmai kérdések vitájába, mint politikusoknak eldönteniük irodalmi művek értelmezését. Igaz, ma sem mindig különül el egymástól az irodalmi életben a szakmai és a politikai motiváció.

[49] Negyven év után. Szerdahelyi István interjúja Tóth Dezsővel. Kritika, 1985. 2. sz. 5–7. Kötetben: Tóth Dezső: Közösség és irodalom. Gondolat, Bp. 1988.

[50] I. h. 254.

[51] Meglehetősen szokatlan tanácskozás volt ez. A meghívónak zöme az 1956-ban gyermekfővel eszmélkedő, a rockot és a beatet honosító, „nagy generáció-nak csúfolt nemzedékből került ki.  Heves szópárbajunk szélesebb körben is nagy visszhangot kelten. Nem csupán azén, mert a hivatalosságot képviselő és a mundér becsületét védő szónokok alulmaradtak a vitában (akkoriban még igen ritka volt az effajta szembesülés, egyáltalán az, hogy mindkét fél érvelni próbáljon egymással szemben), hanem azén is, mert kiderült, hogy a magát többé-kevésbé egységesnek gondoló nemzedék valójában mennyire megosztott.

[52] Mindenekelőtt Szilágyi Ákos képviselte ezt az álláspontot.

[53] Király István: Móricz öröksége és a korszerű elkötelezettség. Kortárs, 1973. 320–330.

[54] Más kérdés, hogy az olvasáskutatások adatai szerint még 1978-ban is Jókai, Berkesi és Szilvási vezették a legkedveltebb írók rangsorát. Vö. Gereben Ferenc: A könyv és az irodalom közönsége, in Az olvasás anatómiája. Szerk. Hajdú Ráfis Gábor és Kamarás István. Gondolat, Bp. 1982. 192–198.

[55] Ezzel a jelenséggel tankönyvíróként nekem is szembe kellett néznem; pl. a Valóság című folyóirat „felvilágosult” köre (illetve néhány illusztris tagja) egyforma hatalommániás őrültnek kiáltott ki minket és Pándiékat.

[56] Nem kis meglepetéssel olvastam (újra) a kritikai életünket elemző 1971-es dolgozatomban (vö. 12. jegyzet), hogy én már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a túlzott szélcsendet kifogásoltam: „Az egyértelműség nem szalonképes – írtam –, de a szócséplést hozzászólásnak, a hozzászólást pedig vitának nevezzük. Ma minden szerkesztőség – kifelé legalább – valóságos „össznépi műhely”, régi ellenfelek kölcsönös méltatást írnak egymás műveiről, nyugalom és fegyvernyugvás van, a csendháborítót törvény bünteti.” Természetesen a különféle irányzatok konfrontációját hiányoltam; a „kritika fegyverére” gondoltam, nem a „fegyverek kritikájára”.

[57] Szilágyi Ákos: A Weöres Sándor-i magatartás. Kritika, 1975.9. sz. 20–21. Hozzá kapcsolódó további cikkek: Alföldy Jenő: Süllyed-e Weöres Sándor hajója? Élet és Irodalom, 1975. október 11. Eörsi István: Ürügyeim. Uo. 1975. október 15. Tallár Ferenc: Költői magatartások. Szilágyi Ákos: A nagyobb ellenállás iránya. H.R.G.: Érvelő vitákért. Mindhárom a Kritika 1976. évi első számában. Eörsi István: Megdicsértek. Alföldy Jenő: Értékvédelem. Mindkettő az Élet és Irodalom 1976. február 7-i számában. Radnóti Sándor: Az elméleti kritika Szilágyi Ákos fényében. Hajdú Ráfis Gábor: A megmaradt alma. Mindkettő a Kritika 1976. évi 5. számában. Tóth Dezső: Tanulságos viták. Kritika, 1976. 6. sz.

[58] Miklós Tamás: Kicsi, csúf emberek? Kritika, 1977. 5. sz. 7–8. Hozzá kapcsolódó további írások: Könczöl Csaba: Rendezés vagy végrehajtás. Agárdi Péter: Humanizmus és művészi hitelesség. Mindkettő a Kritika 1977. évi 9. számában. Könczölnek és Agárdinak ez már újabb fordulója volt Mészöly Miklós megítélésében, vö. egymással vitázó cikküket a Kritika 1976. évi 6. számában (melyhez kapcsolódik Tóth Dezsőnek – az előző jegyzetemben megadott – írása is).

[59] Előszó, in A marxista irodalomelmélet története (A kezdetektől 1945-ig). Tanulmányok. Szerk. Nyírő Lajos és Veres András. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1981. 5.

[60] Veres András: Az irodalomelméleti kutatások helyzete és távlati lehetőségei. Kritika, 1985. 9. sz. 6. Igaz, ez a szövegem is „díszkíséretet” kapott (Szerdahelyi István: Széljegyzetek egy helyzetképhez. Uo.).

[61] Vö. Németh G. Béla: Mű és személyiség. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1970. Türelmetlen és késlekedő félszázad. A romantika után. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1971. Létharc és nemzetiség. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1976. // vers. Verselemzések, versértelmezések. Tankönyvkiadó, Bp. 1977.

[62] L. erről Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség, megértés, irodalom. Universitas Kiadó, Bp. 1995. 94-95. Balogh Ernő már 1981-ben szemünkre vetette Szegedy-Maszák Mihálynak és nekem (úgyis mint Németh G. Béla tanítványainak) a könyveinkről írt bírálatában, hogy „meglehetős következetességgel” érvényesítjük „azt az értékszempontot rejtő előfeltevést”, mely szerint „a tragikum enyhítése vagy homogenitásának puszta oldása: mindenképp megalkuvás, mely az eszmei és művészi jelentékenységet egyaránt feltétlen csökkenti. (…) Az egynemű tragikum követelése (és semmiképp sem művészi ábrázolása) negatív utófiát rejt, hiszen a reménytelenséget, az értékpusztulás végzetszerű dominanciájának megjelenítését kéri számon…” Alföld, 1981. 4. sz. 90.

[63] Ritoók Zsigmond–Szegedy-Maszák Mihály–Veres András: Irodalom a gimnázium I. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1979. Szegedy-Maszák Mihály–Veres András–Bojtár Endre–Horváth Iván–Szörényi László–Zemplényi Ferenc: Irodalom a gimnázium II. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1980. Szegedy-Maszák Mihály–Veres András–Bojtár Endre–Horváth Iván–Szörényi László–Zemplényi Ferenc: Irodalom a gimnázium III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1982.

[64] Hozzátenném: nem lehetett volna megcsinálni, ha a tudományunk jövőjét féltő aggodalmunk nem találkozik másfajta, magának a rendszernek jövőjét féltő aggodalommal, hiszen csak így találhattunk partnereket a politikai vezetésben reformelképzeléseink megvalósításához.

[65] Szabolcsi már korábban, a hetvenes évek elején (a „Diófát ültetni”-féle vita során) felszólított minket, akkori pályakezdődet, hogy állítsuk össze a szerintünk igazán fontos magyar és világirodalmi művek jegyzéket. Előbb meghökkentünk, majd igyekeztünk komolyan venni a feladatot; akkor tapasztaltuk meg először a (legalább részben) saját rangsorolás örömeit és gyötrelmeit. Tulajdonképpen ezt folytattuk tovább a tantervek tervezése során.

[66] Az utóbbi olvasható a Literatura 1976. évi 2. számában, a 138–168. lapon.

[67] Az sem lényegtelen, hogy kitől melyik művét emeltük ki feltétlenül kötelezőként. Itt csupán néhány jellegzetes példa: Balassi: Mint az szomjú szarvas… Berzsenyi: A közelítő tél, Vörösmarty: Csongor és Tünde, Előszó, Petőfi: A puszta télen. Arany János: Ágnes asszony, Ady: Az eltévedt lovas, Krúdy: Utolsó szivar az Arabs szürkénél, Móricz: Barbárok, Kosztolányi: Esti Kornél (kötet), Kassák: A ló meghal a madarak kirepülnek, József Attila: Eszmélet, Talán eltűnök hirtelen…, Illyés Gyula: Puszták népe, Weöres: Dalok Na Conxy Pátiból, Pilinszky: Apokrif.

[68] A reform történetéről pontos képet ad a Tankönyvháború című dokumentumgyűjtemény (adatait 1. a 29. jegyzetben). Az irodalmi törzsanyag összeállítása körüli elkeseredett küzdelem históriája bepillantást enged a kánonkészítés pokoli bugyraiba.

[69] Vö. Tankönyvháború, 90–91. Hiába próbáltuk cáfolni valamennyi állításukat, makacsul kitartóttak mellettük.

[70] Uo. 94–100. Olvasóm figyelmébe ajánlom a többi (nem túl nagy számú) nyilvános vitánk anyagát is, mindenekelőtt az írószövetség József Attila Köre által 1982. május 14-én megrendezésre került disputát, ahol az irodalmi és tudományos élet más szereplői is véleményt nyilvánítottak (Uo. 263–319.).

[71] Nagy Péter: Irodalom vagy irodalomtörténet? Az új gimnáziumi tankönyvek kapcsán. Népszabadság, 1982. november 13.

[72] Csurka István: Nyakatekerten. Magyar Nemzet, 1982. február 13.

[73] Szarka József: Fantom vagy valóság? Köznevelés, 1980. 13. sz. (március 28.) 3.

• Kultúra