FÉNYI TIBOR: „ÉLET KELL A HÁZBA”
Én még sohasem voltam az egykori bécsi Collegium Hungaricum ma Magyar Kultúrintézetnek nevezett épületében, de most, hogy látom, alig hiszem el, hogy egy ilyen szép nevű intézmény ilyen lerobbant épületben működött: az egész, ha nem is az ötvenes, de a hatvanas évek pártirodáira emlékeztet. Ezt vetted te át 1995. szeptember elsején.
Igen, amikor először beléptem ide, egy pillanatig én is azt gondoltam, hogy talán mégis inkább vissza kellene mennem a Presséhez újságírónak. Az épület egyébként már az építészeti tervek szerint is a szocializmus magasabbrendűségét kívánta bemutatni. Úgy született, hogy a történelmi Collegium Hungaricumot, amely Bécs egyik legszebb barokk palotája volt – a Trautson-palota – 1963-ban, Marosán György közreműködésével eladták. Marosán azzal érvelt az eladás mellett, hogy négyszáz évig ebből az épületből gyilkolták a magyarokat – amiből természetesen egy szó sem igaz. Elgondolkodtató azonban az is, hogy az akkori politikai bizottsági határozatokban a következők állnak: először az, hogy az épületet, melyre két 15 millió schillinges ajánlat érkezett, el kell adni az egyik vásárlónak. Majd az következett, hogy 12 millió schillingért kell eladni. Végül az, hogy eladtuk, 8 millió schillingért. Ezt a pénzt aztán odaadták az osztrák kommunista pártnak, hogy építsen belőle egy a szocializmus eszmeiségét kifejező épületet. Ez lett belőle, ami ma itt látható – csak még további kétmillió schillinget a magyar államnak rá kellett fizetnie.
Az épület története azonban nem indokolja az 1996-os elhanyagolt állapotot.
Ez elsősorban azért van így, mert az épület maga a Külügyminisztériumhoz tartozott, miközben a Collegium Hungaricum mint intézmény a Művelődési Minisztérium felügyelete alatt állt. Vagyis a klasszikus „két szék közt a pad alatt” helyzetben volt, ugyanis a Külügyminisztérium úgy gondolta, ugyan bizony miért tatarozná a házat, hisz semmi köze hozzá, a Művelődési Minisztérium meg azt, hogy a külügy évtizedek óta kapja az állami költségvetésből a pénzt az épület fenntartására, tatarozza ő! Ezt a problémát próbáltam én megoldani: iszonyú keményen lobbyztam azért, hogy a ház kezelés szempontjából is kerüljön át a Művelődési Minisztériumhoz – ez július elsejével megtörtént –, és Magyar Bálint úgy döntött, hogy a minisztérium még idén elkezdi a felújítást: az ország anyagi helyzetének megfelelő, nem rongyrázó, mégis nagyon szép, modern kultúrintézet lesz belőle.
Ez azt jelenti, hogy a mai Művelődési Minisztériumnak van arra pénze, amire a külügynek nem volt?
Igen, azt jelenti. Hiszen a Külügyminisztériumnak a világ 130 országában van nagykövetsége, konzulátusa, a művelődési tárcának meg, azt hiszem, 14 országban van kultúrintézete. Másrészt pedig – ez még Fodor Gábor idején kezdődött – a Művelődési Minisztérium prioritásokat állított fel a kultúrintézeteknél. Végiggondolták, vajon fontos-e nekünk, hogy az egykori el nem kötelezett országok fővárosaiban – Kairó, Delhi – nagy kultúrintézeteink legyenek, miközben angolszász nyelvterületen egy sincs; fontos-e, hogy Szófiában ugyanakkora intézetünk legyen, mint Bécsben stb. És a minisztérium vezetése úgy döntött, hogy számunkra most az Európai Unió-tagországok a legfontosabbak, ott kell az intézeteket rendbe tenni. A legszomorúbb helyzetben pedig a bécsi intézet volt.
Ami tényleg furcsa, hiszen a legszorosabb kapcsolatok ’89 előtt is Ausztriával látszottak lenni.
Nemcsak ezért furcsa, hanem azért is – ezt úgy mondom, hogy az osztrákok ne hallják –, mert az osztrák–magyar kulturális kapcsolatok Magyarország számára anyagilag is hasznot hajtanak. Például a magyar ösztöndíjasok ösztöndíj-költségeinek háromnegyed részét az osztrákok fizetik. Vagy mondok egy másik, kevésbé közismert számot: itt, Bécsben, több mint ötszáz magyar egyetemista tanul – részben saját költségén –, és kölcsönösségi alapon tandíjmentességet élveznek, azért a nyolc darab osztrákért, aki Magyarországon tanul. Szóval súlyos hiba volt, hogy a múltban hagyták, hogy az intézet lepusztuljon, és hitelét veszítse.
Milyen mértékű ez a lepusztultság?
Mondok rá példát. Mikor életemben először beléptem ide, a portás megkérdezte, hogy kihez jöttem, mert ide csak úgy lehetett bejönni, hogy a portás feltelefonált, a munkatárs lejön, bevitte az embert, aztán kivitte. A liftet nem tudtam használni, mert itt kulcsos lift volt. Három hónapig kellett harcolnom, hogy a kulcsoslift-szisztémát megszüntethessük. Az egész ház rácsokkal volt körülvéve: úgy nézett ki, mint egy börtön, de legjobb esetben is, mint egy csődbe ment szatócsbolt. Hetekbe telt, míg el tudtam érni, hogy leszereljük a rácsokat. A könyvtár hatvanas évekbeli tiniszobabútorokkal volt berendezve, felhajtható ágyakkal, bárszekrénnyel, miközben a könyvek harminc százaléka papírdobozokban állt a földön. Nehezen ugyan, de megoldottuk, hogy berendezzünk egy normális olvasótermet, tisztességes könyvespolcokkal. Arról nem beszélve, hogy egyszer felhívott egy bécsi egyetemista lány, akinek a nagymamája ugyan magyar volt, de ő egy szót se tud magyarul, azzal, hogy ő a magyar irodalomról szeretne szakdolgozatot írni. Ehhez kért tanácsot tőlem. Mondtam neki, hogy jöjjön be, végignézzük, mi van meg németül a könyvtárban. Kérdezem a könyvtárostól: Nádas? Nincs. Esterházy? Az sincs. Konrád? Nincs. Eörsi? Nincs. Kiderült, hogy egyetlenegy mai magyar író könyvének sincs meg a német nyelvű fordítása. Petőfi volt, és Arany János. Nem tartották fontosnak, hogy a bécsi magyar kultúrintézet gyűjtse a németül megjelenő kortárs magyar irodalmat. El kellett kezdeni a hatvanas évekig visszamenőleg beszerezni a fordításokat.
Hogy csináltad?
Ehhez inkább ötlet kell, mint pénz. Írtunk a kiadóknak, de viszonylag kevés könyv van már meg a kiadóknál. És akkor eszembe jutott, hogy Paetzke-Henning volt az aki legalább ötven magyar könyvet fordított le az elmúlt két és fél évtizedben. Megkerestem, hogy nincsenek-e fölös példányai. Voltak.
Mindezekhez az átalakításokhoz egyébként honnan van pénzed?
Hát, ez nehéz ügy. Az éves költségvetésem körülbelül 85 millió forint, ami csaknem teljes egészében elmegy a bérekre és a rezsire; kultúrára körülbelül 2,5 millió jut, ami havi 16-17 ezer schillingnek felel meg. Ha ehhez nem tudnék külső pénzt szerezni, gyakorlatilag bezárhatnánk. Csak hát az a furcsa az egészben, hogy pénzt lehet szerezni. Egyrészt itt, Ausztriában, ha az embernek megfelelő kapcsolatai vannak, és megfelelő koncepciója. De Magyarországon is van pénz, sőt, túl sok is van. Ebben a házban egy munkatárs a magyar államnak majdnem tízmillió forintjába kerül évente; és egy csomó fölösleges munkatárs van – főként volt. Például itt reggel héttől éjfélig folyamatosan portások ültek. Én ezt egy kaputelefonnal oldottam meg: mikor az épület nem működik, be lehet szólni a titkárságra a kaputelefonon keresztül. Amikor viszont működik, nincs szükség portásra. Csak ezzel kb. tizenötmillió forintot spóroltunk, mert természetesen a portást Magyarországról küldték ki a családjával, a két gyerekével együtt; Bécsben lakást kellett adni nekik, két országban fizetés, két országban biztosítás – őrült költségek. Vagy: egy ilyen pici intézetnek önálló számítógépes szakembere volt. Ehelyett én köteleztem rá a munkatársaimat, hogy két hét alatt tanulják meg saját maguk kezelni a számítógépet: ez megint milliókat jelent egy évben.
És ez a pénz itt marad nálad?
Csak egy töredéke, de az is komoly összeg. Másrészt, mikor az osztrákok látták, hogy ezt az intézetet úgy vezetjük, ahogy ők gondolják, hogy egy ilyen intézetet vezetni kell, akkor hajlandóak voltak a programjainkat támogatni. Nem a villanyszámlánkat, a programjainkat! De mivel az épület ma még hihetetlenül rossz állapotban van, ezért ha csak tehetem, a programokat nem ide szervezem, hanem kiviszem osztrák társrendezőhöz, ha van ilyen. És nemcsak az épület állapota miatt, hanem azért is, mert így a költségünk a töredékére csökken. Arról nem beszélve, hogy egy kultúrintézet mindig gettó. Ha én ide hozom bármilyen területről a legjobb magyart, és erről értesítem az osztrákokat, akkor azt gondolják: persze, hogy egy magyarnak ez a legjobb, de engem miért érdekelne. Viszont abban a pillanatban, amikor ezt az írót, festőt, történészt oda viszem, ahol az osztrák írók, festők, történészek is megjelennek a saját produkcióikkal, elhiszik, hogy „majdnem olyan jó”, mint ha egy osztrák lenne, és ha eljönnek, látják, hogy bizony ugyanolyan jó, ha nem jobb.
Mondanál rá példát?
Mondjuk Kertész Imre hihetetlen sikerrel szerepelt itt az Alte Schmiede nevű irodalmi étteremben. Akkora tömeg volt az előadásán, hogy alig lehetett beférni a terembe, a végén meg nem akart hazamenni a közönség. És ez nemcsak azért volt így, mert Kertésznek több könyve is megjelent már Ausztriában, hanem azért is, mert ez a hely önmagában referencia a bécsi értelmiség számára. Ha Kertész Imrét a Magyar Kultúrintézetben látjuk vendégül, feleannyian jöttek volna el, és kétszer annyiba kerül.
És hogyan osztoztatok a költségeken az étteremmel?
Hát ez általában kínos dolog. Ők fizetik a szállást, az útiköltséget, a honoráriumot, tőlem csak azt kérik, hogy fizessem a meghívók postaköltségének a felét. De hát nyolcezer meghívót küldenek ki, aminek a fele is az én háromhavi postaköltségemet jelenti. Az osztrákok más színvonalon jelentetik meg a produkcióikat, és ehhez képest kell nekünk részt venni, költségeket viselni, ami esetenként egy knock outtal érhet fel. Ennek ellenére csináljuk, mert végül is lehet támogatókat szerezni Ausztriában.
De ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy már több mint tíz éve Bécsben is élsz és dolgozol.
Egészen biztos. Az osztrák nagytőke lapjának, a Die Pressének voltam a munkatársa, és innen szerencsére vannak kapcsolataim. Egyébként vélhetőleg ez is szempont volt akkor, mikor a tizenhét jelentkező közül engem választottak az intézet igazgatójának.
Nem egészen értem, hogy ha más európai világvárosokban nemigen vevők a magyar intézetek produkciójára, miért van ez másképp Bécsben, hiszen itt-is hihetetlenül gazdag programokkal árasztják el a város lakóit?
Két okból. Egyrészt: az egyik szociológiai intézet minden évben csinál Ausztriában egy felmérést arról, hogy melyik nemzet a legszimpatikusabb az osztrákoknak. Természetesen mindig a németek a legszimpatikusabbak, a második-harmadik helyen viszont, váltakozva a svájciakkal, a magyarok állnak.
Ezt nem értem.
Én igen. Az osztrákok számára a közös történelem nagyon fontos dolog, miközben meg tudtak szabadulni a birodalmi fennhéjázástól: számukra a Monarchia szétesése nem fájdalmas emlék. Azt mondják, hogy a Monarchiának sok-sok előnye volt, az ő szerepük nagyon pozitív volt, csak hát a történelem, meg a magyarok, csehek, más népek ügyetlensége úgy hozta, hogy a Monarchia szétesett. És ebből a stábból, amelyik a Monarchiát alkotta, nekik még mindig a magyarok a legelfogadhatóbbak. A szimpátia másik oka meg 1956: ez hihetetlen mértékben megváltoztatta a magyarok megítélését. Ne felejtsük el, hogy Ausztriába több mint kétszázezer magyar menekült jött. A harmadik tényező pedig a nyolcvanas évek, tehát a késő-kádárizmus. Ekkor mi voltunk azok, akiktől nem kellett – nagyon – félni.
És ezen a ’88–89-es nagy bevásárlóroham se rontott, amikor Bécsben közlekedési szükségállapotot kellett elrendelni a magyar autóáradat miatt?
Á, az osztrákok okosabbak ennél. Tudták, hogy ha a magyarok megvesznek itt egy Gorenje hűtőszekrényt, abból nekik húsz százalék adó marad itt, amiből majd autósztrádát építenek, ahol ki tudják kerülni a hűtőszekrénnyel a tetején közlekedő kis magyar Trabantot. Sőt, kifejezetten sajnálják, hogy elmaradtak a bevásárló turisták. Az osztrák nagyon pragmatikus nép.
Visszatérve tehát a programokra: mi a másik ok, ami miatt vonzóak lehetnek az intézet programjai?
Az, hogy a magyar kulturális jelenlét Bécsben egyébként is nagyon intenzív. Csak Bécsben húszezer magyar él. Ez persze óriási veszélyt jelent egy kultúrintézet számára, mert gyakorlatilag elég volna csak a magyarokra építenie. Bármilyen őket érdeklő programra eljönnének százan-százötvenen, és máris tele van a terem. De ha elhozok egy olyan művészt, aki nem ennek a körnek az érdeklődésére, hanem az „igazi” bécsiekére tart számot, akkor vért kell izzadnom, hogy hatvan-nyolcvan osztrák eljöjjön, noha az a hatvan-nyolcvan esetleg média-ember vagy a saját területének legjobb szakértője. Vagyis el kellett döntenem, nem az számít, hogy hányan jönnek el, hanem az, hogy kik – bár ezzel a kongó termeket is meg lehetne magyarázni, azonban egyelőre mi még nem tartunk itt. De kemény váltás volt az is, hogy elhatároztam, ebben a házban német nyelvű programok lesznek. Az elődeim idején a programoknak jóval több mint a fele magyar nyelvű volt – az itt élő magyaroknak. Én meg úgy voltam vele, hogy még ha ugyanazokat a programokat szervezném is – de nem csak azokat csinálom -, akkor is németül csinálnám, mert arra eljöhetnek az osztrákok is. Annak a magyarnak meg, aki itt él, és nem tud annyira németül, hogy követni tudjon egy német nyelvű programot, nyelvtanárra és nem kultúrintézetre van szüksége.
Mit szóltak hozzá a Bécsben élő magyarok?
Voltak, akik megértették, de komoly nemtetszést is kiváltott a dolog. Ennek következtében aztán több hónapig légüres térben éltünk: az osztrákok előtt még nem volt hitele az intézetnek, az emigránsok egy része pedig megsértődött. Ez mostanra talán már elmúlt, mert kiderült, hogy eszemben sincs eltávolítani a házból az itteni magyarokat. Csináltam egy statisztikát: lényegesen több nekik szóló programom volt az elmúlt akadémiai évben, mint az elődömnek, de ez nem volt nehéz, mert összességében háromszor annyi programot szervezünk egy év alatt.
A pénzed is több hozzá?
Kevesebb pénzem volt a magyar államtól, de mondtam, hogy néhány programötlettel sikerült az osztrák szíveket meghatni. Jó ötletet tényleg mindig hajlandók támogatni.
Mondanál erre is példát?
Szeptember 3-án nyitunk meg egy kiállítást a Rathausban, Budapest, 1896 címmel. Ausztria most ünnepli a saját millenniumát, mi meg a millecentenáriumot. Azt ugye nem mondhattam nekik, hogy lám, lám!, mi száz évvel idősebbek vagyunk, mert úgy néztek volna, mint mi szoktunk a dák-trák állam kétezer-valahányszáz évének hallatán. Csak azt mondhatom nekik: nézzétek, ilyen volt száz évvel ezelőtt a magyar millennium, vagyis, ha még mindig lenne Monarchia és Ferenc József, ti is így ünnepelnétek a saját millenniumotokat. Ez érdekli őket, és fizetni is hajlandók. Lesz tehát egy meglehetősen drága, sok-sok millió forintba kerülő, döntően az osztrákok által finanszírozott kiállítás, hétszáz négyzetméteren, Bécs egyik legexkluzívabb kiállítóhelyén, a Rathaus csarnokában: ez lesz az elmúlt fel évszázad legnagyobb magyar történeti kiállítása Bécsben. De hogy egy egészen távoli tervet mondjak: 1999-ben, nem biztos, hogy még igazgatóként, szeretnék egy olyan kapcsolattörténeti kiállítást rendezni, amely Bécs és Budapest egy évszázados – 1900-1999 – kapcsolatát mutatná be. Konkrét személyek élettörténetén keresztül mutatnánk be, hogy ez a két város milyen hihetetlenül intenzív módon élt együtt. Egy példa: 1910-ben egy bécsi család úgy dönt, hogy a sokkal gyorsabban fejlődő Budapestre költözik, és ott céget alapít. Születik két gyerekük. A Monarchia szétesése, a kommün és a fehérterror után, 1923-ban úgy döntenek, hogy visszajönnek Bécsbe. Zsidó családról van szó: az Anschluss után a két gyereket át tudják menekíteni Magyarországra, akik a debreceni református kollégiumban túl is élik a háborút – a szülők Bécsben nem. A gyerekek Magyarországon élnek 1956-ig, majd ’56-ban visszajönnek Bécsbe. A következő fejezet pedig az, hogy az egyik gyerek gyereke 1992-ben kft.-t alapít Budapesten. Ide-oda: ezt a jelenséget szeretném bemutatni. A kapcsolattörténeti kiállítás egyébként nem az én találmányom, sok ilyen volt már: Berlin–Moszkva, Berlin–Párizs stb.
És magáncégek támogatják vagy az osztrák állam?
Fele-fele. Ezzel együtt is panaszkodhatnék, hogy kevés a pénz, de nem fogok, azért sem, mert ha kevés, az az én hibám is, hiszen részben az a dolgom, hogy pénzt szerezzek az intézet működéséhez. De az tény, hogy az én költségvetésem ma forintban ugyanannyi, mint amennyi az elődeimnek volt 1990-ben, ami schillingre átszámítva a harmadát se éri. A másik: amíg 1990-ben Magyarországon bárkinek jó buli volt kijönni Bécsbe, és bemutatkozni, ma ez a mítosz, hál’ istennek, oda, hisz mindenki szabadon jöhet-mehet. Tehát ha XY zongoraművészt felhívom, hogy nem jönne-e el koncertezni, ahogy eljött öt évvel ezelőtt, akkor azt feleli, dehogynem: háromszázezer forintért. Ezek után nekem három lehetőségem van: eleve a harmadik vonalra építek, mert csak azt tudom megfizetni, vagy az első vonalat az osztrákokkal együtt próbálom elérni, de akkor ők nem ebben a házban lépnek fel, és van a harmadik, amellyel az elődeim valami furcsa oknál fogva nem éltek. Úgy gondolom, hogy egy ilyen intézetnek kettős feladata van: a legbefutottabb művészek meghívásával bemutatni az országot, illetve a legfiatalabb művészek kapcsolatainak kialakításában segíteni. Ez utóbbi nagyon kevés pénzbe kerül. Megpróbálok például a Bécsben tanuló magyar zeneművészeti főiskolásokkal koncerteket szervezni: egy magyar, egy japán, egy osztrák fiatal közös koncertjére, persze – az osztrák miatt –, eljönnek a bécsiek is. Utána adok egy icipici fogadást, ahová az évfolyamtársaktól a nagymamákig mindenki hivatalos, ez kiváló kapcsolatteremtési alkalom. Van egy megállapodásunk a bécsi zeneművészeti főiskolával, hogy a jövő évtől – az átépítés után – az intézet lesz a klubja az itteni főiskolának. Ez azt jelenti, hogy – ha az utódaim is úgy akarják – az elkövetkező évtizedben nem fog úgy felnőni elsőrangú osztrák zeneművész, hogy ne mutatkozott volna be a Collegium Hungaricumban egy fiatal magyar zeneművész társaságában. De ugyanezt képzőművészekkel, filmesekkel és másokkal is szeretném megcsinálni. És erre a pénz is elég.
Másodszor említed az utódaidat: meddig szól a megbízatásod?
Semeddig. Holnap visszarendelhető vagyok. Mikor kineveztek igazgatónak, ez volt az első, amit közöltek velem. De ez minden Magyar Intézet-igazgatóra érvényes. Hogy én némi szkepticizmussal tekintek a jövőbe, az mégsem emiatt van, hanem az átépítés miatt. Ez a lerobbant, gusztustalan, hiteltelen intézet senkit sem vonzott. Sikerült kibuliznunk, hogy a ház átkerüljön a Művelődési Minisztériumhoz, sőt azt is, hogy rövid időn belül nagyon jó épület legyen belőle. És a dolog rendje az, hogy ez után már sokan akarnak majd ide jönni. A másik: én azzal a hülye, naiv hittel jöttem ide, hogy nekem az egész országot, az egész magyar kultúrát képviselnem kell. Tényleg több néptáncestet meg erdélyi fotókiállítást csináltam eddig, mint bármelyik elődöm. Ennek ellenére elképedtem azon a hihetetlenül irracionális gyűlöleten és ellenszenven, amellyel „bizonyos körök” vélekednek rólam.
Miért, hogyan vélekednek?
Úgy, hogy én egy elvetemült liberális vagyok. Mondok példát. Részben azért, hogy az osztrákoknak megmutassam, hogy nálunk azért olyasféle dolgok is vannak, amelyek bárkinek érdekesek, a Beatles-mánia csúcsán bemutattam hatvan eredeti John Lennon-grafikát – a Galéria ’56-tól kaptam meg őket; bár John Lennonnak nem volt magyar nagymamája, egy kultúrintézetnek ezt is be kell mutatnia. A kiállításnak nagyon nagy sikere volt. Erre visszahallom, hogy Budapesten azt mondják, megszentségtelenítettem a történelmi Collegium Hungaricumot a Lennon-grafikákkal. Ha én a Magyar Egyesületből Pirikét állítom ki, aki aranyos tűzzománcokat csinál, és utána Józsikát, aki nagyon szépen fest, azzal nem szentségtelenítek meg semmit. Lennonnal igen. De mondok másik, még elképesztőbb példát az irracionális gyűlöletre. Most azt mondják, az is a liberálisok elvetemültségét bizonyítja, hogy az épületet tatarozzuk – amit harminc éve nem tataroztak –, ezzel ugyanis örökre bebetonozzuk ide a Collegium Hungaricumot. Tény, hogy minden elődöm egyfolytában azzal volt elfoglalva, hogy járta Bécset, és szebbnél szebb palotákat nézett ki a majdani Collegium épületeként. Senkit sem zavart, hogy pénz sohasem lett volna ezekre a palotákra. Az viszont most eszükbe sem jut, hogy ha mégis lenne valaha pénz palotára, akkor a jelenlegi épületet, melyet olcsó magyar munkával újítunk fel, sokkal jobban el lehet majd adni, mint a mostani romhalmazt. De azzal is megvádoltak, hogy elkezdek egy nagy felújítást, miközben tudom, hogy pénz hiányában nem lehet majd befejezni, vagyis hogy elvetemültségemben én csak megsemmisíteni akarom az épületet: szétrombolni, hogy ne is legyen. Ahogy egy antiszemitának sem tudod megmagyarázni, hogy a képzelgése elmebaj, én sem tudok olyasmit csinálni, hogy abban ne a galádságot, a rosszindulatot és ártó szándékot lássák. Mondanom se kell, hogy a saját életem szempontjából nem érintenek ezek a vádak: holnaptól van állásom a lapomnál, ahonnan idejöttem. A megosztottság mélysége döbbent meg, az irracionalizmusa, és az, hogy hiába szeretnél jó lenni: nem tudsz, a legjobb dolgokat sem tudod elfogadtatni.
Ez akadályoz téged bármiben? Vagy csak tudomásul kell venned, hogy ez is létezik?
Nem akadályoz, mert elég pontos elképzeléseim vannak róla, hogy mit kell csinálni ebben a városban és ebben az intézetben, csak Magyarország miatt bánt nagyon a dolog, és tesz végtelenül pesszimistává. Azt látom, hogy Bécsben van két darab lengyel egyesület: egyikben vannak az értelmiségiek, a másikban meg mindenki más. Magyar egyesületből tizenkettő van, és most újabbak is alakulnak. Holott alig valamivel kevesebb lengyel él Bécsben, mint amennyi magyar.
És nyilván a tizenkettőből tíz nincs jóban egymással.
Hát, finoman szólva.
És milyen épület lesz ez a felújítás után?
Először is: élet kell a házba. Tehát kialakítunk egy utcáról is megközelíthető kávéházat. Aztán: az épületben folyamatosan tizenöt magyar állami ösztöndíjas él, jelenleg háromágyas szobákban. Egyszemélyes kis lakosztályokat fogok kialakítani nekik. Aztán: itt van a közel négyszáz személyes, lejtős padlójú színháztermünk. Ennek egy bécsi magyar intézet esetében nincs sok értelme. Szeretném ezt kisebb, de összenyitható termekre osztani, ahol helyet kapna a legmodernebb technikával felszerelt színház, viszont ha az alkalom úgy kívánja, klub is működtethető benne stb. Aztán: létre fogom hozni a magyarországi információs központot, ahol minden jogi, kulturális, környezetvédelmi, gazdasági információt meg lehet kapni Magyarországról, sőt, jegyeket lehet rendelni az ottani kulturális eseményekre. De akarok csinálni egy videoszobácskát is, ahol bárki megnézheti a magyar filmeket, akár egymaga is. Kovács András Bálinttól tudom, hogy olcsón hozzá lehet jutni olyan kivetítő szerkezethez, amellyel feliratozni tudjuk a filmeket. Tehát a legújabb magyar filmeket akár az otthoni bemutatóval egy időben is meg tudjuk mutatni. Végül: nagyon érdekes, hogy Bécsben hihetetlenül nagy az érdeklődés a magyar nyelvtanulás iránt. Az intézetben egy év alatt hétszeresére növeltem a magyar nyelvet tanulók számát…
Ez hány embert jelent? Hetet?
Nem, nem, kilencvenhatan tanulnak magyarul az intézetben. És azt remélem, hogy a következő akadémiai évben legalább százötvenen lesznek. Ugyanis 1990 után először a tőkések mentek Magyarországra. Ők ellaktak a Fórumban, megalapították a céget, beindították, aztán visszajöttek. Most már a mérnökök, a munkatársak mennek, akik azért meg akarnak tanulni pár szót magyarul. De vannak fiatalok, akik a nagymama nyelvét akarják megismerni, értelmiségiek, akiknek a legkülönbözőbb okaik vannak rá, hogy miért tanulnak magyarul. Én nagyon színvonalas oktatást szeretnék nyújtani, sőt, távoktatást is, hogy ne csak bécsiek tanulhassanak nálunk. Na, erről azért elmondok egy történetet. Volt itt a házban egy egyesület, még a korai kommunista időkben hozták létre, mondjuk úgy, hogy furcsa céllal. Eme cél leplezésére aztán az egyesület lehetőséget kapott rá, hogy magyar nyelvet tanítson az épületben. Ez volt a Bécsi Magyar Iskola Egyesület: ingyen irodát, telefont, fűtést, világítást, takarítást kapott, a tanításból származó hasznot viszont néhány ember vágta zsebre. Kiszámoltam, hogy a belépésemet megelőző akadémiai évben negyedmillió schillingnek veszett így nyoma. Én aztán elkezdtem kérdezgetni, hogy Magyarországnak vajon fűződik-e érdeke hozzá, hogy ez így maradjon, és egy idő után sikerült mindenhol elfogadtatnom, hogy nem. Így aztán szép csendesen elváltunk egymástól az egyesülettel, és az intézet vette át a magyartanítást. A tanulók szerint lényegesen magasabb színvonalon.
De a tanárok nem alkalmazottai az intézetnek…
Nem, megbízási szerződéssel dolgoznak.
És hány munkatársad van?
Rengeteg. Volt másfél portás, két takarító, gazdasági vezető, gondnok, számítógépes, két titkársági munkatárs – szóval voltunk összesen tizennégyen a házban, és közülük szakmai munkát mindösszesen két munkatárs végzett. Ezen keményen változtatni akarok. Egyelőre leépítettem embereket, hogy pénzt spóroljak, a következő lépcsőben pedig egy-egy kisegítő munkatárs helyére szakmunkatársakat fogok idehozni. De volt más is, amit nem volt könnyű elfogadtatnom a munkatársaimmal: az elődeim a városban béreltek nekik lakást. Egy hónapban körülbelül százezer schillingünk, tehát másfél millió forintunk ment el lakásbérletre. Szeptember 1-jétől két munkatársat beköltöztetek a házba – minthogy a volt portáslakás megürült, egy korábban szinte mindig üres vendéglakást pedig megszereztünk a külügytől –, ami havi ötvenezer schillinggel kevesebb kiadást jelent. Ez egy évben kilencmillió forint.
Újra azt kérdezem: ez a pénz itt marad?
Egy fillér sem. Egyébként igazad van, eleinte én is mindig ezt kérdeztem, de őszintén mondom, az isten szerelmére, valahol el kell kezdeni lefaragni az ország ésszerűtlen kiadásait. Egyszer nagyon meg is döbbentem magamon, mert egy csurkista mondat hagyta el – nem a számat, csak az agyamat: azt mondtam magamban, hogy ebben az épületben nem volt rendszerváltás – nekem kell véghezvinnem. Nyolc hónapja próbálkozom vele.
Elmondtad, milyen belső átalakításokat szeretnél. Külsejét tekintve hogy néz majd ki ez a csúnya épület?
Igen, ez a ház most egy kicsit olyan, mintha gyufaszálakból felépítenék a Lomonoszov Egyetemet, kétarasznyiban. Ez a „kétaraszosság” borzasztóan érződik: mellettünk egy épp kilencszer akkora tömegű épület van. Arra nincs mód, hogy egy nagyszabású, nemes anyagokkal burkolt épületet teremtsünk ide. Sokáig gondolkoztunk Rajk Lászlóval, hogy mit tehetnénk. Azt mondtam neki, hogy próbáljunk esetleg a fényekkel játszani, hiszen egy kultúrintézet elsősorban úgyis este él. A Duna-kanális partján vagyunk, nem az elegáns részen, de ezért nem rossz ez a hely: a túloldalon nagyon forgalmas utak vannak, tehát ha az épületet attraktív módon megvilágítjuk, aki a túloldalon elmegy, biztos, hogy felfigyel rá. Rajk emellett egy hihetetlenül érdekes applikációt talált ki: fémkonstrukciót rak kívülről az épületre, amitől a csúf alapház szinte egy nyolcemeletes szoborrá változik. Azt hiszem, ezt az osztrákok is szeretni fogják. Egyébként is, hihetetlen szerencsém van, mert innen számítva a harmadik házat a létező legnagyobb szupersztár-építész, Hans Hollein fogja újjáépíteni: egy huszonöt emeletes ferde tornyot emel a helyére. A környék tehát mindenképpen fel fog értékelődni.
Ezzel kapcsolatban csak két kérdés van: az egyik, hogy ennek a bécsi városrésznek az építészeti elképzeléseibe belefér-e, amit csinálni akartok, a másik, hogy a magyar Művelődési Minisztériuméba belefér-e.
Bécsébe biztos, hogy belefér. Az itteni előírások teljesen mások, mint a magyarországiak. Itt – szó szerint – milliméterre pontosan megadják, hogy milyen magas és széles lehet egy épület, de hogy aztán én mit csinálok a továbbiakban, hogyan díszítem, az az én dolgom. Az építtető szabadságát sokkal inkább tiszteletben tartják, mint Magyarországon. De azt hiszem, a Művelődési Minisztérium elképzeléseibe is bele fog férni a terv. Ahogy már mondtam, Fodor Gábor kezdte el a kultúrintézetek rendszerének az újragondolását, ő volt az, aki a nosztalgikus kultúrintézeti elgondolások helyett a modern és offenzív kultúrintézet fogalmát vitte be a minisztériumi apparátus tudatába…
Benne is van?
Mondjuk úgy, hogy nem mindenütt kelt megütközést… Magyar Bálint pedig a tőle megszokott elképesztő dinamikával viszi ezt tovább, és valósítja meg. Nem volt tehát törés, ezért gondolom, hogy a minisztérium is támogatni fogja az épülettervet.
Te korábban is éltél itt Bécsben. Miféle életmódbeli váltást jelenten számodra ez a funkció?
Hát, tudod, van egy négyéves kisfiam, Brúnó. Mikor reggel eljövök, még alszik, mikor éjfélkor hazamegyek, már alszik. Viszont minden délben felhívom telefonon. A születésnapjára azt kérte tőlem, hogy ezentúl ne az asztali, hanem a fali telefonon hívjam fel – a fali telefon az a videokamerás kaputelefon. És akkor azért elgondolkoztam, hogy itt valami nagyon nem stimmel.
BARNA IMRE: „NEVETSÉGESEN KEVÉS PÉNZBŐL DOLGOZUNK”
Végignéztem a Római Magyar Akadémia programjait, és így első látásra két típusba sorolnám őket. Mondjuk Konrád György és Claudio Magris irodalmi beszélgetése A cinkos című Konrád-könyv kapcsán olyan esemény, amely nyilvánvalóan szélesebb közönségnek, ezen belül az olaszoknak is szól. A Magyarország a XV. században című előadás pedig nyilvánvalóan inkább szakmai közönséget vonz. Nehéz dolgod van-e, ha az olaszokat be akarod vonni az akadémián szervezett programokba?
Nemigen tudok mihez viszonyítani, mert a más nyugati nagyvárosokban működő magyar intézetek tapasztalatairól csak hallomásból tudok, itthon pedig nem vezettem ilyen házat. Legfeljebb az előzetes elképzeléseimhez viszonyíthatok. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak azon mérődik az én sikerességem vagy a kollégáim hatékonysága, hogy milyen programokat találunk ki, és azokon hányan jelennek meg. Ráadásul én egy olyan koncepciójú vezetés után léptem hivatalba, amelyik gyökeresen másként gondolkozott erről. Ez az elképzelés úgy szólt, hogy befelé forduló, csöndes, elmélyült, mindenféle látványosságtól mentes tudományos munkát kell végezni az akadémián, mert ennek az intézménynek ez az elsődleges feladata, és minden olyan gesztus – filmvetítés, koncert, kiállítás stb. –, amelyet a helyi magyarok, illetve a nagyközönség felé tesz, csak esetleges lehet: garnírung a hús mellett. Én ennek épp az ellenkezőjét vallom.
És miért gondoltad úgy, hogy meg kell változtatnod ezt a gyakorlatot?
Tűrhetetlen, ami az akadémián folyik: nem foglalkoztam ezzel, sőt nagyon sok mindennel csak menet közben lettem tisztában. Annál is inkább, mert a Római Magyar Akadémia speciális helyzetben van, amelyet csak a történetéből lehet megérteni. Hasonlóan a bécsi intézethez, az RMA alapítása is a klebelsbergi időkre nyúlik vissza: ez is egy Collegium Hungaricum típusú ház. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a trianoni trauma utáni első nagy kifele fordulás egyben azt is jelentse, hogy kiművelendő emberfőket kell eljuttatni Európa kulcshelyeire: az ifjúságot Európa felé kell orientálni. Illetve, az intézetekben folyó aktivitás – a kollégiumi munka – már eleve egyfajta európai jelenlét csírája. Rómában ez az elképzelés annál is erősebb volt, mert ott már megvolt a Fraknói Vilmos-féle intézet, melyet a püspök-történész akkor hozott létre, mikor jó száz évvel ezelőtt a pápai levéltárakat megnyitották a kutatók előtt. Először bérelt, majd vásárolt egy házat erre a célra, és mikor meghalt, az ingatlant is, a könyvtárát is a magyar államra hagyta, azzal a feltétellel, hogy folytatják az általa megkezdett munkát. Mikor aztán 1927-ben a magyar állam a Magyar Római Akadémia számára megvette a gyönyörű barokk Falconieri-palotát, akkor a Fraknói-féle intézet betagozódott az akadémia keretei közé.
Ez az előtörténet magyarázza az elődeid elképzeléseit arról, hogyan kell a Római Magyar Akadémiát működtetni?
Azt hiszem, igen. Közvetlen elődöm azt a célt tűzte ki, hogy megszabadulván mindenféle pártállami előzménytől és a különböző korszakokat egyként jellemző propagandatevékenységtől, vissza kell térni a forráshoz, a tiszta tudományos munkához. Ebben az elképzelésben nagyon sok igazság van. Én az első pillanattól fogva egyetértettem azzal, hogy nem helyes összekeverni a tudományt az országpropagandával, főként nem a pártpropagandával. Nem is tudom, hogy az ötvenes években folyt-e bármiféle tartalmi tevékenység az RMA-n, és bár a hatvanas-hetvenes években újraindult egyfajta kultúrintézeti munka, azt azért mindannyian tudjuk, mit jelentett a külszolgálat – lett légyen az külügyi vagy kulturális – az elmúlt negyven évben. Én tehát méltánylandó és nemes feladatnak tartottam a tudományos munka elkülönítését, annál is inkább, mert a kollégiumi jelleghez hozzátartozik az ösztöndíjasok állandó jelenléte is, hiszen az akadémia kisebbik épülete, a Palazzina folyamatosan dugig van ösztöndíjasokkal.
Hányan vannak?
Ez évente több mint száz hónapnyi ösztöndíjat jelent, államközi megegyezés alapján, és az ösztöndíjasok túlnyomó többsége nálunk lakik és dolgozik. Tizenhárom kis lakás van a Palazzinában, kettő közülük egyágyas, a többi kétágyas. De visszatérve: ami nem tartozik össze, azt külön kell választani, és amit nem kell csinálni, azt ne csináljuk. Pártpropagandát nem kell csinálni, különösen nem szabad összekeverni a tudománnyal, de még egy ország művészetének és kultúrájának a megjelenítésével sem. Én tehát azt is vitatom, hogy kerekasztal-beszélgetések szervezése vagy a galériatevékenység a propaganda körébe tartozna, ergo alsóbbrendű és gyanús.
Kik mondják ezt? Kivel vitatkozol?
Az elődöm célkitűzése az volt – és ezt első kézből tudom, mert nagyon jóban vagyunk, sokszor meg is beszéltük a dolgot –, hogy kettéválassza a kétféle profilt: egy befelé forduló, zárt tudományos intézményt akart csinálni, elkülönítve ettől a kultúrintézetet. A történetnek van egy olyan mellékszála is, hogy a Rómában működő nemzeti tudományos és művészeti-régészeti akadémiáknak van egy szövetsége, amely a háború után alakult, és ma már elit társaságnak számít: egy hasonló tevékenységet is végző intézménynek nem benne lenni szégyen. Igaz. Benne kell lenni, és mióta kint vagyok, mindent meg is tettem azért, hogy ezt elérjük. De nem úgy, hogy a kis vacak kultúrházat leválasztjuk a tudomány nagy szentélyéről, hanem fordítva: úgy, hogy egy olyan nyitott, vonzó, modern kultúrintézetet működtetünk, amelyen belül méltó helyet, autonómiát kap a hagyományok szellemében folyó tudományos tevékenység, vagyis a klasszikus történettudomány, a levéltári kutatások, a régészet, a művészettörténet. És minthogy annak semmiféle realitása nem volt, hogy a Római Magyar Akadémia mint egész kérje a felvételét ebbe az unióba, januárban megcsináltuk az akadémia új statútumát – már csak azért is, mert harminc éve nem volt szervezed és működési szabályzata –, amellyel névleg újjáalakítottuk a Fraknói Vilmos Történeti Intézetet: ennek nevében kér most munkatársam, az RMA tudományos igazgatója felvételt a szövetségbe. Egyébként nekem nemcsak az a bajom a befelé fordulással, hogy kevés okát látom, hanem az is – ami nevezhető személyes mániának –, hogy irtózom az üres rituáléktól. Márpedig hihetetlenül jól fejlett infrastruktúrája van – nemcsak Rómában, hanem az egész világon – a konferencia-, az évkönyv-, sőt, a diplomáciai rituáléknak is. Rengeteg pénz megy el rá, rengeteg álfigyelem irányul rá. Én azért nem mentem volna ki Rómába, hogy olyan intézetet vezessek, ahol úgy néz ki, mintha történne valami, miközben nem történik semmi: rendezünk mindenféle konferenciákat, amelyekre rendkívül tiszteletreméltó vendégek érkeznek, sok tudományos címmel a nevük mögött, felolvassák azokat a szövegeiket, amelyek már úgyis ott vannak a hallgatóság kezében, vita nincs, mert arra már nem jut idő, viszont gyönyörű kötetet lehet szerkeszteni belőle, amit egy nagyon sok pénzbe kerülő újabb rendezvényen aztán be lehet mutatni. Sokak számára ezek valószínűleg természetes dolgok, valószínűleg észre sem veszik, miről szólnak, illetve nem szólnak ezek az alkalmak, én azonban nem vagyok hajlandó ezt csinálni. Szerintem egy ilyen kulturális intézet akkor szolgálhat jó szívvel keretéül a tudományos tevékenységnek, ha az műhelyként szerveződik, vagyis valós kutatói munkát, és nem pusztán tudományos reprezentációt jelent. De ugyanez vonatkozik a könyvbemutatókra, beszélgetésekre, koncertekre, kiállításokra is: itt sincs semmi szükség alibitevékenységre. Az igazi jelenléthez igazi események kellenek.
De azzal kezdtük, hogy nehéz-e vonzó kulturális programokat szerveznie a Római Magyar Akadémia igazgatójának. Egyáltalán: kinek és miért szervez az ember programokat?
Mikor elkezdtem ezt a munkát, számomra a legismertebb minták a Budapesten működő intézetek voltak: az olasz, a német, a francia. Természetesen azt egy percig sem gondoltam, hogy Rómában egy magyar intézet hasonló funkciót tölthet be, és hasonló vonzerőt gyakorolhat, mint budapesti megfelelői. Ha Budapestre eljön egy közepesen híres francia író, még épp elegen ismerik ahhoz, hogy megteljen a Francia Intézet előadóterme. Rómában a legjobb magyar íróért is meg kell dolgozni: nemcsak azért, hogy közönsége, hanem azért is, hogy némi publicitása legyen. Természetesen van törzsközönségünk – helyi magyarok, megszállott olaszok, hungarológusok –, de nem csak a megbízatásom, hanem az ambícióm is úgy szól, hogy meg kell próbálnunk saját jogon népszerűnek és jónak lenni. Annyiból szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Római Magyar Akadémia nagyon jó helyen van a városban, ami azóta különösen fontos, mióta ismét van kiállítóterme – szívesen nevezem galériának, az is, az utcáról be lehet menni, és számos más galéria van a tőszomszédságában. Mióta reggeltől estig nyitva van nálunk a kapu, rengetegen jönnek csak úgy, benézni egy kicsit, turisták is, főként a galériába. De bűn volna nem kihasználni minden téren ezt a jó helyi adottságot. Tudom például, és erre figyelek is, hogy sokkal hatékonyabban működhetünk, ha nem csak Magyarországot, hanem egyben Közép-Európát is képviseljük. Ez olyan hívó szó, amelyre sokkal több minden beugrik, mint ha pusztán Magyarországot mondok. És e tekintetben nagyon jól együtt is működünk például a római osztrák és lengyel intézettel.
Ez milyen programokat jelent?
A következő évadban egy egész eseménysort szervezünk, az osztrákokkal közösen: egy három-négy kiállításból álló sorozatot a Hegyi Lóránd-féle Museum für Modene Kunsttal és az osztrák intézettel, de velük csináljuk októberben az ’56-os rendezvényeinket is. Par excellence közép-európai rendezvény volt Konrád György és Claudio Magris közös beszélgetése: mindenféle magyarázatnál ékesebben beszélt a közép-európaiságról az a nyilvánvaló szótértés, amely köztük uralkodott. Ez a dolog egyik része. A másik az, hogy a kedvező helyi adottságok miatt olasz művészek is szívesen jönnek, például kiállítani. Ami azért fontos, mert meg se lehet mozdulni, ha minél intenzívebben be nem vonjuk a helyi kultúra képviselőit. Magyar költői estet is lehet persze rendezni, de sokkal nagyobb sikerre és visszhangra számíthatnak az olyan olasz–magyar rendezvények, mint például az a tavalyi estünk, melynek három magyar és három olasz költő volt a vendége: saját verseiket olvasták fel, egymás költeményeit fordították, eredeti verseket írtak erre az alkalomra, nyelvi játékokat játszottak – természetes, hogy az olasz sajtó is az ilyen rendezvényekre figyel oda, s ezáltal odafigyel a magyar költészetre is. És ez ugyanúgy áll az irodalomra, mint a képzőművészetre. A zene talán az egyeden kivétel: az világnyelv, önmagától is működik.
A te magyar zeneművészeket bemutató tevékenységed például mennyiben specifikus, mondjuk ahhoz képest, amit a magyar hangversenyirodák szerveznek Rómában.
Én nagyon is rá vagyok utalva, hogy tudjam, ki mit szervez Magyarországról Rómába. Ugyanis elképesztően és nevetségesen kevés pénzből dolgozunk. A fizetéseken meg a villanyszámlán nincs mit ügyeskedni; ügyeskedni csak a programokkal lehet. Ha tehát a Bartók-vonósnégyes Rómában jár, nekem azt jó előre ki kell szagolnom, és remek dolog, ha le tudok rájuk csapni. Én ugyanis semmiképp sem tudnám kiutaztatni őket, a gázsiról már nem is beszélve, így viszont egyik nap tartanak egy pénzes koncertet a Santa Cecilián, és másnap egy ingyen koncertet nálunk, ahová annyi ember jön el, hogy kidőlnek a falak. Arról nem beszélve, hogy nekem nemcsak az a dolgom, hogy a házat működtessem: van egy általános kultúrdiplomáciai hivatalom és feladatom is. Ha valaki megkeres, és tanácsot vagy ajánlatot kér tőlem, nem létezik, hogy ne mozgósítsam az összes itthoni ismeretségemet és kapcsolatomat. Egy apró példa: legutóbb egy nyár eleji római alternatív fesztivál szervezői kerestek meg, és én nagyon szívesen kiközvetítettem nekik az AndoDrom együttest – pontosabban a mi költségvetésünkből utaztak, minden mást viszont a fesztivál szervezői fizettek nekik. Cserébe annyit kértem az együttestől, hogy nálunk is adjanak egy koncertet, amit nagyon szívesen meg is tettek.
Mit jelent még ez a kultúrdiplomáciai feladat és státus?
Például azt, hogy a Velencei Biennálé megnyitóján, a milánói Magyar Héten, a salernói fesztiválon hivatalból ott kell lennem. Nem az RMA igazgatójaként, hanem kultúrdiplomataként. Egyébként mi elég fura és nehezen értelmezhető kettős helyzetben vagyunk. Egyrészt nem külügyi alkalmazottak vagyunk, hanem a Művelődési és Közoktatási Minisztérium állományába tartozunk. Másrészt nekem mint RMA-igazgatónak, a hagyományoknak megfelelően, van egy diplomáciai címem is – diplomata útlevéllel –, a követség kulturális tanácsosa vagyok. Akár még tíz éve sem volt szükséges értelmezni ezt a helyzetet, mert végső soron minden egy cég volt, ma viszont már annyira differenciálódtak a dolgok, hogy rengeteg minden definiálásra szorul. Ez egyébként folyamatban is van.
Szóval: kinek és miért szervez az ember programokat?
Van erre először is egy kultúrdiplomáciai válaszom. Magyarországnak, még vidám barakk korában, évtizedeken keresztül volt egy langyos, vállonveregetős sajtója. Majd ’88–90-ben jött egy frenetikus felfutás – ami részben saját érdemünk volt, részben a divat hozta így. Egyébként azokban az időkben Magyarország talán nagyobb hangsúlyt kapott az olaszoknál, mint más országok, és ez, azt hiszem, ’56-ra vezethető vissza. A magyar ’56 földindulást idézett elő az olasz hangadó baloldalon belül, pártszakadást is okozott, és ez máig eleven emlék náluk. ’90 után aztán mintha elvágták volna: időnként azt a csöndet vagy semmitmondást, ami az olasz sajtóban Magyarországgal kapcsolatban megnyilvánul, már-már ellenségesnek érzi az ember. Ehhez képest óriási az a lehetőség, ami nekem ott a rendelkezésemre áll. És az elmúlt évben az olasz országos napisajtóban azért megjelent egy-két olyan írás, amelyik nem arról szólt, hogy milyen nagyszerű kultúrdiplomáciai feladatot lát el a Római Magyar Akadémia, de nem is arról, amit a Republica írt – itthon is bőven idézgették –, hogy vörös kaméleonok uralkodnak Magyarországon, hanem arról, hogy milyen jópofa volt, mondjuk, az imént említett költői est. Mindezt ugyanannak az újságnak a kulturális rovatában, vagyis fényes bizonyítékaként annak, hogy nemcsak vörös kaméleonok vannak Magyarországon, vagy tudom is én, hogy vannak-e, hanem hogy ez még mindig ugyanaz a kultúrország, amelyről négy-öt éve még olyan sokat beszéltek. Vagyis a kultúrdiplomáciai válaszom az, hogy nincs az a szimpatikus ország a világon, amelynek a követségére pusztán a szimpátia miatt bejárnának az emberek. Egy kulturális intézetbe viszont bemennek. Van egy nagyon érdeklődő értelmiségi réteg Olaszországban, amelyik a tegnapi divat elmúlása után is érdeklődéssel figyeli azt, ami nálunk történik. A Moholy-Nagy-kiállításunkra messze földről is sereglettek a látogatók. Amikor a februári filmszemle után bemutattuk Gothár Péternek nem az idei, hanem a tavalyi nyertes filmjét, A részleget, mert akkorra készült el a feliratozás, telt ház volt. És nem hiszem, hogy pusztán azért, mert előtte volt egy beszélgetés a magyar filmszemléről egy ismert olasz kritikussal. Más vetítésekre ugyanis sokkal kevesebben kíváncsiak.
Azt mondtad, van egy kultúrdiplomáciai válaszod. Ezek szerint van egy másik is…
Igen, ezt már megbeszéltük Dalos Györggyel, a berlini magyar ház igazgatójával: hogy úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy van egy iszonyú jó hely, egy magyar tulajdonú palotában, és a hely vonzerejéhez tartozik, hogy Rómában van. Ráadásul minimális keretem is van rá, hogy embereket odautaztassak. És bár gázsit nem tudok fizetni, ez a város annyira vonzó, hogy még nem volt ember, aki, ha meghívtam, és ráért, azt mondta volna, hogy nem jön. Nagyon jó anyagból tudok tehát dolgozni, és minthogy van közönségünk is, azt is tudom, kinek kell mindezt eladnom. Nincs tehát más teendőm, mint ezt a kettőt összehozni, és én ezt boldogan csinálom. Az már a felettes énem megfontolása, hogy ez hogyan és milyen módon hajt hasznot az országnak. De hát mi más hajtana hasznot az országnak, ha nem ez?
Még egy magánérdeklődésemet elégítsd ki, légy szíves. Láttam a programotokban, hogy megjelent olaszul Szerb Antal Utas és holdvilágja, és ti ez alkalomból egy bemutatót is szerveztetek. Minthogy nekem alapkönyvem volt ez kamaszkoromban, érdekelne, hogyan fogadták az olaszok?
Két bemutató is volt: az egyik a helyszínen, Perugiában, Umbria kellős közepén, amelyet a helyi önkormányzat szervezett. Ott speciális és válogatott közönség volt, és ők arra koncentráltak, hogy miféle Umbria ez, amely Szerb Antalnál megjelenik. A római bemutatón egy olasz germanista professzor és Nagy András beszélt a könyvről. Hogy mit szólnak azok, akik elolvasták és elolvassák majd a könyvet, azt nem tudhatom. Azt viszont tudom, hogy én azért vagyok Rómában, mert Szerb Antal megírta ezt a könyvet, és mert életem néhány kulcsfontosságú pillanatában újra és újra elolvastam.
KOVÁCS ANDRÁS BÁLINT: VAKREPÜLÉS
Mi a dolgod, mi a dolga ennek az intézetnek, amelynek Párizsban igazgatója vagy? Egyáltalán mi lenne a dolga a magyar kultúra külföldi képviseletének?
A kérdés akkor már ott kezdődik, hogy kell-e hivatalosan képviselni a magyar kultúrát külföldön. Hiszen minden kultúra spontán kulturális csere által is képviselődik: galériák meghívnak festőket, színházak színházakat stb., mert a külföldi kulturális intézményeknek érdekük, hogy programot találjanak, a magyar művészeknek meg érdekük, hogy eljussanak adott helyekre. És ez független a magyar államtól: Svájcba, Spanyolországba, Angliába vagy az Egyesült Államokba attól még járnak magyar művészek és tudósok, hogy ezekben az országokban nincs magyar kulturális képviselet. A spontán csere viszont csak kétféle típusú kultúrát használ: az elit kultúrát, a világszínvonalat, másrészt a helyi kapcsolatok révén az amatőr kultúrát: mondjuk valamelyik spanyol falu énekkara, családi kapcsolatok révén, meghívja valamelyik magyar falu énekkarát. A kettő között viszont hihetetlenül sok szint van. És ha van értelme az állami szintű kulturális képviseletnek, az arra a nívóra vonatkozik, amely valamennyivel a csúcs alatt van, tehát abba a kategóriába tartozik, amelyik önmagától nem nagyon tud külföldi piacra találni, mert csak jó, de nem kiugró. A sikere azon múlik, hogy milyen a promóciója. A közepesnél jobb művészek közül ugyanis az fut be, akit jobban menedzselnek. Őket tehát államilag érdemes támogatni.
Ezzel most nem sértenél meg egy sor olyan embert, aki a párizsi magyar intézetben lép föl, állít ki vagy szerepel?
Sajnálnám, ha valakit pusztán azzal bántanék meg, hogy eddig azt gondolta magáról, ő a Kocsis Zoltán. Holott nem az. Előbb-utóbb minden művésznek el kell jutnia az önismeretnek arra a fokára, hogy tudja, hova tartozik. Kivéve a fiatalokat. Róluk még nem tudható, hogy nem zsenik-e. Ez a másik feladata egy külföldi kulturális intézetnek: felfedezni fiatal, még nem befutott, de nagyon tehetséges művészeket.
Ehhez viszont lehet, hogy itthon kellene élned, és nem Párizsban.
Ez kétségkívül ellentmondás. Valóban, legalábbis az időm egyharmadát itthon kellene töltenem. Itthon is, ott is koncertekre, galériákba, ügynökségekhez kellene járnom, hogy aztán össze tudjam illeszteni a kettőt. Ezt, sajnos, nem tudom megoldani, ezért aztán vannak itthon tanácsadóim, már csak azért is, mert én általában a művészetekhez – a film kivételével – nem értek ilyen szinten, nem tudom megítélni egy zongoristáról, hogy világszínvonalú-e, vagy csak nagyon jó. Vagyis, ha jól meggondolom, hiába is lennék itthon.
A két feladat, amelyet meghatároztál, tulajdonképpen egy kulturális ügynökséget takar.
Igen, bár a kulturális képviseletek nem ügynökségek, hanem kirakatok. Ez úgy alakult ki, hogy a húszas években Klebelsberg Kunó úgy döntött, mostantól lesz magyar kulturális diplomácia, és létrehozott négy Collegium Hungaricumot, Bécsben, Rómában, Berlinben és Párizsban. Ezek elsősorban tudományos kutatóközpontok, emellett kulturális-diplomáciai centrumok voltak, de volt egy jól meghatározott politikai feladatuk is: az adott országokban a magyar ügy, jórészt a magyar revízió ügyének az előmozdítása. A negyvenes évek végén aztán az ún. baráti országokban hozzácsapták még ehhez a kulturális házakat, de létesült ilyen intézmény Helsinkiben, Delhiben és Kairóban is. E pillanatban tizennégy ilyen intézet van. A klasszikus Collegium Hungaricum-funkció azonban már csak Rómában és Bécsben maradt meg: ezen a két helyen van tudományos program, lehet pályázni ösztöndíjak elnyeréséért, lehet ott lakni, és ezen a két helyen van tudományos igazgató is. A berlini és a párizsi intézet meg kultúrház-nívóra süllyedt vissza. Ezért igyekszem a párizsi intézetet visszahozni az eredeti „Collegium Hungaricum”-szintre, amit már csak a város kiemelt jelentősége is indokol.
Ez mit jelent?
Hogy van egy kultúrház, amelyben arra csellengő magyar művészek hegedülnek, rendeznek népművészeti kiállításokat, néptáncversenyt, kerekasztal-beszélgetést Trianonról – hogy kicsit karikírozzam a dolgot. Ugyanakkor megvolna a lehetőség rá, hogy rendszeres tudományos és művészeti tanulmányutakat tegyünk lehetővé a rendelkezésünkre álló infrastruktúrával. Képzelheted, egy párizsi tanulmányútra nincs kisebb kereslet, mint egy bécsire vagy egy rómaira. Már elindítottunk kísérlett jelleggel egy fotós és egy festészeti ösztöndíjas programot, valamint a Soros Alapítvánnyal közösen egy tudományos konferencia programot. Kimegyünk addig, ameddig a jelenlegi költségvetésünkből telik, és ameddig az adottságaink lehetővé teszik.
És a „kultúrháznak” hogyan kellene működnie?
Hát épp ez a kérdés. Ugyanis ezeknek a kulturális intézeteknek, a mostani európai felfogás szerint, két funkciójuk van: nagy részüknek megvan a kultúrház-jellege, ami persze lehet nagyon színvonalas is, lásd a budapesti Francia Intézetet. De, ha csak ezt csináljuk, az nagyon rossz hatékonysággal működik. Bejön 30-40 ember egy programra, többnyire ugyanazok. Persze, ennek is két arca van: egyrészt a magyar állam iszonyú nagy költséggel fenntart egy házat, és még a művész utazási költségeit is fizeti, azért, hogy harminc ember meghallgassa őt egyszer. Másrészt viszont a magyar művész szempontjából, aki életében először kijut Párizsba „hegedülni”, ez óriási dolog: mégiscsak megvan rá az esélye, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik aztán emlékeznek a nevére, bele tudja írni a szakmai életrajzába, hogy Párizsban is játszott, vagy elmegy egy olyan koncertet meghallgatni, amire különben sose lenne módja. Mindent összevetve tehát szerintem ez jó dolog, olyasmi, amire a magyar államnak igenis kell pénz áldoznia.
Mennyit?
Évente valamivel több mint ötszázmillió forintba kerülnek ezek a házak.
És ha az intézetvezetőkhöz azt a kérdést intéznénk, hogy miért csak 30-40 ember jár ezekre a programokra…?
Azért gyakran van telt ház, de például a mi termünkbe 120 embernél több be se fér. Ilyenből Párizsban legalább háromszáz van – és akkor még nem számoltam a nagy koncerttermeket. A városban iszonyú intenzív a koncertélet, naponta lehet világsztárokat hallgatni. Tehát azért nem jönnek többen, mert a Magyar Intézet nem a Salle Gaveau, a Pleyel vagy a Champs Elysée, mert ismeretlen emberek lépnek fel, mert nincs pénze rá az intézetnek, hogy nagy hírverést rendezzen. Egyébként a látogatók nagy része már nem magyar. És ez a cél…
És ha váltogatva szerveznétek a dolgot? Tehát hol sztárokat, hol ismeretlen neveket hívnátok?
A sztárokat nem tudjuk megfizetni. Ők csak akkor jönnek hozzánk, ha épp Párizsban játszanak, és jótékonyságból hajlandók az intézetben is fellépni. Ilyesmi előfordul, a zenészek rendes emberek. Persze, úgy is megoldható volna, hogy több ember jöjjön el, ha nem az intézetbe szerveznénk a programot – ahogy ezt a Francia Intézet, a Goethe Intézet, a British Council csinálja Budapesten: keményen beépülnek a magyar kulturális intézményekbe, és ők diktálják a programot, mert adják hozzá a pénzt. És ezzel ki is mondtam a varázsszót: én nem tudok pénzt adni hozzá. Mindent összevetve tehát úgy gondolom, hogy fönn kell tartani egy kultúrházat, hogy megvethessék a lábukat ezek a még be nem futott művészek, de azt hiszem, az energiát arra kell koncentrálni, hogy az ember beépüljön az adott ország kultúrájába.
És ez nem pénzkérdés?
Ha pénzed nincs is, kapcsolataid még lehetnek. A kapcsolatokon nagyon sok múlik. Például az, hogy egyáltalán szóba állnak-e veled; hogy mennyi pénzt kérnek tőled azért, hogy valakit elsózhass. És e tekintetben én még messze nem használtam ki a lehetőségeket. Ezzel együtt is, a kapcsolatok csak a túlélésre elegendők. A komoly munka, sajnos, pénz nélkül nem megy.
Egyáltalán, hogy van ez? A Magyar Intézet igazgatója tulajdonképpen valamiféle vigéc?
Nekem nagyon tetszene, ha az lennék: utazó ügynök, aki a hóna alá csapja a dossziékat, megy egyik helyről a másikra, és próbálja eladni a portékáját. De ehhez önmagában komoly költségkeret kellene, utazásokra, a kommunikációs lehetőségek működtetésére, mert az infrastruktúra megvan hozzá: van telefon, fax, e-mail.
Vonatjegyre nincs pénz?
Arra nincs. De a benzin olcsó, mert diplomatabenzinnel járok hivatalos utakra. Az viszont rengeteg idő, fáradság, mert Franciaország elég nagy ország. Ezt nem panaszképpen mondom, mert ezt szeretném csinálni, és csinálgatom is. Most megyek éppen Aix-en-Provence-ba, egy ilyen ügynökösködésre.
Ezt azt jelenti, hogy megjelensz valahol teljesen ismeretlenül…?
Nem, úgy nem lehet. Vannak támaszpontok. Van például sok francia-magyar baráti társaság szerte az országban, amelyek nagyon ambicionálják, hogy az ember kapcsolatot tartson velük. Pénzük, persze, semmi, sőt tőlünk várnának anyagi támogatást, de olykor össze tudnak hozni olyan emberekkel, akiket rá tudok venni arra, hogy szervezzenek egy magyar filmhetet vagy bármit.
A feladatod egyébként mi volna, hivatalosan?
Én ebben a funkcióban három ember vagyok: kulturális tanácsos a követségen, kultúrház-igazgató és vigéc. Ugyanez Budapesten két emberre van kiosztva: a Francia Intézet igazgatója mellett van egy kulturális tanácsos is a követségen, s mindkettőnek külön stábja van. Nekem mint három embernek egy stábom van, és az is feleakkora, mint itt az egyiküké. Ezért is megy ez a csinálgatás szintjén.
Reklámra mennyi pénzetek van?
Semennyi. Egy éve ezzel szenvedek, hogyan csináljunk reklámot a programjainknak. Ez eddig nem volt gyakorlat, a munkatársak nincsenek felkészülve rá. Most jutottunk el oda, hogy a Pariscope-ban, a párizsi Pesti Műsorban majdnem minden programunk rendszeresen benne van, és időnként a rádió is tájékoztatást ad róluk. De igazán nagy előrelépést attól várok, hogy most szerződést kötünk egy kulturális menedzserképző iskolával, és szakmai gyakornokokat fogadunk rendszeresen három hónapig. Az ő feladatuk lesz a sajtómunka. Kérdezték tőlem az iskolában, hogy tudunk-e fizetni valamit, mondtam, hogy nem. Jó, találkoztak ők már ilyennel. De csak megjegyzem, hogy a párizsi svájci intézet minden programjára felvesz egy sajtóattasét, és alkalmanként tizenötezer frankot fizet neki. Az én egész évi megbízási keretem tízezer frank.
Biztos, hogy ilyen körülmények közt is meg kell tartani az intézeteket?
Biztos. Ezek támaszpontok. Arról nem beszélve, hogy a diplomáciában minden lépésnek jelentősége van. Egy meglévő dolgot megszüntetni roppant barátságtalan lépés.
Ez a válasz arra a kérdésre is, amely az utóbbi néhány évben többször fölmerült, hogy kell-e ilyen hatalmas értékű ingatlanokat fenntartania Magyarországnak, ha arra sincs pénze, hogy kulturális programokat csináljon bennük?
Igen. A párizsi Magyar Intézet épületét tíz éve vásárolták, akkor meglehetősen jó áron. Ma többet ér. De nem tudom, ki merné vállalni a döntést, hogy el kell adni, ráadásul nem is volna igaza – eladni és fölélni egy vagyontárgyat –, diplomáciai szempontból pedig hatalmas hibát követne el. Ezért nem lehetett bezárni a stuttgarti intézetet – mikor az újraegyesítés után úgy döntött a magyar állam, hogy most már elég egyetlen intézet Németországban, ugyanis a németek ragaszkodtak hozzá.
Akkor mi a megoldás, ha nem megszüntethető, de pénz sincs rá?
Például át kellene gondolni, hogy az intézetekre költött pénz mire fordítódjon, ha azt akarjuk, hogy az intézet ne legyen vidéki kultúrház senkit sem érdeklő néptáncbemutatókkal és bélyegkiállításokkal, tehát olyan formális programokkal, amelyekről csak kiváló jelentéseket lehet írni. Szerintem háromfelé kellene osztani a büdzsét: a ház fenntartására, a működtetésre és a külső programok szervezésére, hogy be tudjak szállni, bárhol Franciaországban, magyar programok megvalósításába, kiadványok megjelentetésébe, magyar filmhéthez mozit tudjak bérelni, koncerthez termet stb. Hogy a kultúrház csak bázis legyen.
És mi az akadálya a három részre osztásnak?
Az, hogy nincs mit háromfelé osztani. A probléma ott kezdődik, hogy nincs költségvetésem. Nem tudom, mennyiből élek. Egyrészt a minisztériumnak nincs pénze, tehát maga sem tudja, mennyit költhet az intézetekre. Tavaly is így volt: szeptember közepén jött meg a papír, amelyben tisztelettel értesítettek, hogy a ’95-ös költségvetésem ennyi és ennyi.
És addig mit csinálsz?
Addig költőm a pénzt, az előző évi számok alapján, amelyek az előző évi számokhoz igazodnak, és így tovább. De az előző évhez sem tarthatom magam, mert irreális a szám. Teljesen fiktívek az összegek, amelyeket a kulturális minisztérium kiad: plusz, mínusz 2-3 millió forint. Az egy évre szóló, körülbelüli összeg 47-50 millió körül van, csak a fenntartásra. Van aztán egy programkeret, amely teljesen abszurd módon osztatlan: nincs felosztva a tizennégy magyar intézet között.
Aki kapja, marja?
Pontosan. Év elején ugyan leadsz egy tervet, hogy mire lesz szükséged, de a terv mindig túlméretezett, hiszen mindenki minél többet akar kiszedni a közös kalapból. Ezt a tervet idén – május elejét írjuk – még nem sikerült jóváhagynia a minisztériumnak. Magyarán öt hónapja fogalmam sincs, miből költök. Ha megkérdezed, mondanak ugyan egy számot, de ez is fiktív, csak belső minisztériumi használatra szolgál. Bármikor túllépheted. Nyomásgyakorlás kérdése, hogy mennyivel léped túl a keretet, mert nem a te felelősséged. De ha minden számot komolyan veszek, akkor a hozzávetőlegesen ötvenmillió forintból negyvennyolc a ház fenntartása és rezsije, és kétmillió jut programokra. Tehát 95:5 százalék az arány. A párizsi svájci intézetben ugyanez 75:25.
De gondolom, ez nem azért van, mert túl sokat kaptok fenntartásra.
Dehogy! Alig tudjuk fenntartani a házat! Kissé már le van romolva, egy szöget alig tudunk megvenni. És a fenntartás – villany, gáz, karbantartás, bérek, lakbérek – kemény költség, nem lehet spórolni rajta. A programokon viszont igen. Mármint az évi kétmillión.
Amiből még a meghívottak repülőjegyét is fizeted.
Hogyne! És a napidíjat, a szállításokat, sőt, ha én hivatalosan Magyarországra jövök, az is ebből megy. Ez forintkeret, és nem én fizetem ki ott, hanem itthon fizetik. Amiről meg beszéltem, tehát hogy mozit tudjak bérelni egy magyar filmhéthez, arra egyáltalán nincs keret. Ezt az egészet tehát nagyon meg kell reformálni: pontos számok kellenek, föl kell osztani a közös kereteket, és, ahogy ez normális helyeken lenni szokott, lehetővé kell tenni számunkra az önálló gazdálkodást.
E pillanatban te Berlinben Dalos Györggyel vagy Rómában Barna Imrével veszekszel, ha úgy ítéled meg, hogy túl sok pénzt vettek ki a közösből, a te rovásodra?
Így lenne, ha tudnám, mennyit vettek ki. De ezt csak a minisztérium tudja, illetve nem tudja, mert ha erről kérdezem, akkor nem tud válaszolni. Még arra sem, hogy én mennyit költöttem el máig, május 2-ig, a ’96-os keretemből.
Hát akkor költsél!
Igen, lehetne ehhez teljesen felelőtlenül is viszonyulni. De az nekem se érdekem, hogy az év első két hónapjában elfogyjon az éves keret. Lehet, hogy rossz az alapállásom, és nem kéne ezzel foglalkoznom, mert zsarolhatnék is, mondván, hogy az nem lehet, hogy tíz hónapra aztán, pénzhiány miatt, bezárjuk az intézetet. Ehelyett skrupulózusan vezetem otthon – tiszta nevetség az egész – a kiadásaimat, amelyeknek a pontos összegét sem tudom, hiszen az egyes tételeket itthon fizeti ki a minisztérium, így csak ő tudja. Vakrepülést művelek, amelyben több százezer forintos játék van, fölfelé és lefelé.
Egyébként miért nem lehet úgy pénzt csinálni, hogy bérbe adjátok az intézet épületét, ti meg egy kisebbet béreltek?
Ez nem megy. Az épületnek diplomáciai státusa van: kormányközi egyezmények alapján ilyen épületek nem használhatók pénzszerzésre. Ezért nem kérhetünk belépődíjat sem a rendezvényeinkre. Ezt persze meg lehet kerülni, mindenki meg is teszi – más címen kér pénzt –, de ennek határa van. Ha nagyon elszemtelenedsz, rád szólnak. Ha én a koncerttermünket napi húszezer frankért – mert ez volna az ára – értékesíteném, nagyon hamar ott lenne a francia külügyminisztérium. Ha viszont megváltoztatnád a diplomáciai státust, akkor hatalmas adókat kellene fizetni. Szóval ez nem megoldás. Arra vagyunk ítélve, amit a minisztériumi vezetők mondanak – én is ezt mondanám a helyükben –, hogy gyerekek, próbáljátok meg kihúzni a jobb időkig. Csak lesznek jobb idők, nem?
- Kultúra [6]