1959. június 30-án, kedden, délután hatkor Magyarország új otthonra talált a Lapály utca 27/B-ben. Az ország új otthonát a Kossuth rádió gombja nyitotta. Ez volt a népet összefogó tömegkommunikációs abroncs akkor, amikor még nyolcvan rádióelőfizetőre jutott egy tévétulajdonos, s a tévé hetente mindössze 13-15 órás műsort adott négy napra elosztva huszonötezer előfizetőnek.
A Szabó család bűnügyi politikai tanmesének készült. A történet és a család gerincét három szocreál férfiú alkotja.
Szabó János, a „jó kemény fából faragott öreg munkás”, ’19-es veterán, aki a történet első perceiben éli hosszú munkásélete utolsó perceit, búcsúzik a gyártól, ahol ledolgozta az életét, s a portástól, akinek leadja a belépőjét: „Én, komám, nem könyvből tanultam a marxizmust, hanem az életből. Ez a Kincses [ti. a gyár új igazgatója, proliszármazék, Szabó pecabarátjának, Kanzler Francinak magyarosított ivadéka] még inas sem volt, amikor én már itt robotoltam a méltóságos kormányfőtanácsos úr szeszélyei szerint. Én a bőrömön tanultam meg, hogy mi a profit, a kizsákmányolás…” Nem hiába tanulta meg, hazafelé menet rögvest kockára is teszi az életét a köz vagyonának védelmében: az általa megzavart gyárfosztogatók leütik.
A fia, Szabó András (Bandi) kiemelt munkáskáder antifasiszta múlttal. A Rádióújság levezető cikke szerint egészen magasra emelték volna ki, ő lett volna az, aki „az országházából …nézi a világot”, azután mégis megmaradt gyárigazgatónak. A másik fiú, Szabó László (Laci) viszi tovább a munkáshagyományt. Az élet sűrűjébe viszi: autóbuszt vezet. A Szabó család és a Kádár család dekommunizálódása után majd taxisofőr lesz belőle.
A Szabó családban a szocialista öntudat hímnemű, a kispolgári csökevény pedig nőnemű. Az igazgatóné (Irén) kényeskedő, sznob luxusliba, aki több időt szán a fodrászára, mint a gyerekére, a leütött após sorsa is inkább csak a férje karrierjének a szempontjából izgatja.
Szabó néni (Margit) annyira nem készült főszereplőnek, hogy a bevezető cikk csak egészen mellékesen említi, hogy a családfőhősnek van egy „kissé bőbeszédű élete párja” is, s az első részben Szabó néni meg sem jelenik. A második részben kezd el rettegni: „Istenem, istenem, mindig van valami baj… Tizenkilencben apáddal, negyvennégyben a bátyáddal és most az ellenforradalomkor… A jóisten megsegített bennünket és a kommunisták győztek (…) Azt hittem, most már nyugalmasabb évek következnek. Ördögöt. (…) Apádat leütik, azután itt vagy te [ti. a lánya, Icu], akiért szakadatlanul reszkethetek.”
Mint látható, Szabó néniben a helyes osztályösztön még nem csapott át helyes osztályöntudatba, s ezért a testvéri tankoknak transzcendens jelleget tulajdonít. Szabó néni bizony zughívő, sőt zughittérítő. A férfiak azonban nem tűrhetik, hogy az új nemzedék lelkét lerántsák az osztályöntudat örökségéből a babonák mocsarába. Bandi beszél az apjával: „…ez így nem mehet tovább. Mert most már nyilvánvaló, hogy Petit a nagyanyja vallásoktatásban részesíti. – Vallásoktatásban? – kérdezi Szabó meghökkenve. – Sőt! Templomba is elvihette, mert amikor Peti meglátta a Parlament nagy oszlopait, a kupolát, a vörös szőnyeget, a parlamenti őrséget, a kollégáim szeme láttára letérdelt, és ájtatos arccal keresztet vetett. (…) – No még ilyet! – csóválja a fejét Szabó nagypapa. – Az persze a kisebbik baj, hogy ki látta, ki nem, de hogy a nagyanyja… Egy életen át magyaráztam neki, de hiába… De most vége. Bízd rám, fiam. Ezt nem tűrhetjük tovább.”
Aztán persze tűrik, mert Szabó néni lassacskán átveszi a hatalmat János bácsi családjában…