„Senkitől sem kértünk bűnbánatot, de talán éppen ezért néhány jelentős írónk szükségét érezte, hogy maradandó emlékezetű szavakkal szóljon a világ nyilvánossága előtt a szocialista társadalomhoz fűződő eltéphetetlen kapcsolatáról.” Ezen maradandó emlékezetű szavak legmaradandóbb emlékezetű példájaként idézi fel Aczél György húsz évvel később Németh László moszkvai pohárköszöntőjét.[1]
Németh László nem tartozott bűnbánattal. 1951 tavasza, a Kossuth-díj elfogadása óta nem az volt a kérdés, hogy Németh László vállalja-e a szövetségest szerepet, hanem az, hogy a párt vállalhatja-e azokkal a bel- és külföldi szövetségeseivel szemben (Bölöni körétől Palmiro Togliattiig), akik az írót a nacionalista jobboldal zászlóvivőjének vagy egyenesen fasisztának tekintették, s vállalhatja-e akkor, amikor a színházban a publikum Németh szavait ünnepelve tüntet a rendszer ellen. Németh elvárta és elfogadta a rendszer vezetőinek védelmét a rendszer vele szemben ellenséges híveivel és ellenfeleivel szemben.
Ő volt az egyetlen az írói vezérkarból, akinek 1958-ban, az antirevizionista kampány mélypontján önálló műveket tartalmazó komoly kötete jelent meg, társadalmi drámáinak gyűjteménye. Németh László már nem tartozott a politikának a „helyzetét tisztázó” gesztussal, művei kiadásának már nem voltak ilyesféle politikai előfeltételei, amikor 1959 őszén Moszkvába látogatott, és elmondta hírhedt pohárköszöntőjét a szovjet írószövetség székházában.[2]
Németh László: pohárköszöntő[3]
Aztán bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet már az első percben vigyázatlanságból (s számos véletlen körülmény összejátszásából) eredő robbanásnak neveztem. Az előző években sok olyasmi történt, másokkal s velem is, amit másnak, mint méltatlanságnak nem tudtam érezni, mindezt azonban sosem írtam sem a szocializmus, sem az orosz nép rovására. Akkor nem vettem észre, mások állapították meg utólag, hogy a kritikus napokban írt cikkeim az egyetlenek, melyek a polgári demokrácia visszaállítása ellen küzdtek, és a Szovjetunió népeiről tisztelettel szóltak.
Örültem, hogy az országban, ahol néhány évtizede éhínségek pusztítottak, nem látni rosszul öltözött embert. Örültem, hogy a színházak nézőteréről egy homogénné vált társadalom tekint rám, amelyben munkás és értelmiségi többé nem különböztethető meg. Örültem, hogy az emberekre, akiknek arcán annyiszor van ott a solohovi Embersors nyoma, a gazdaság biztosított fejlődése egy könnyebb, boldogabb kort hoz, amelyben a gond már nem a megélhetés és a spártai fegyelmet kívánó akkumuláció lesz, hanem a megnőtt szabadidő és az anyagi alap helyes felhasználása.
Aczél György azon állításának értékelését, miszerint „senkitől sem követeltünk bűnbánatot”, nagymértékben megkönnyíti az alábbi részlet Kállai Gyulának az írószövetség újjáalakuló közgyűlésén elmondott beszédéből.
A napokban olvastam Illyés Gyula 120 versét, amelyet kiadásra a Magvető Kiadóhoz küldött. Nem tudom, mi a kiadó véleménye e verseskötetről. Ami engem illet, ha én volnék az igazgató, e kötetet nem adnám ki. Ezek a versek arról tanúskodnak, hogy írójuk, aki az ellenforradalom idején letette a maga obulusát – s mint ismeretes: nem mellettünk – a közben eltelt idő alatt semmit sem tanult, semmit sem okult, ma is ott tart, ahol három évvel ezelőtt, s a magáéhoz hasonló magatartásra buzdít másokat is. E kötetben az Összeomlás című versben például a következőket írja:
Túl vagyok, úgy túl,
mint anyák rettentő szülésen,
s bár egyedül vagyok tovább is
mégsem vagyok magam egészen.
Nem tudok semmit,
csak azt, nincs semmit szánni rajtam,
meglett és kívülem is él már,
igazam, jövő diadalmam.
„Költők egymás közt” című versében már így fenyeget:
…birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.
Rettenetes. De zengne bárhogy –
kik nem adják ki igazukat –
rászolgálnak, ha belefúlnak!
Én úgy gondolom, abba mi nem fulladunk bele, hogy nem adjuk ki Illyés Gyula „igazát”! Csak ő fulladhat bele abba, hogy igaznak véli azt, ami hamis. De mit is érnénk el egy ilyen verseskötet közrebocsátásával? Bennünket, az állam és a párt vezetőit a tömegek éles bírálatban részesítenének azért, mert nyilvánosságra engedtünk a rendszer ellen irányuló írásműveket. Azt hiszem, hogy mi még el tudnánk viselni ezt a jogos bírálatot. De mit érne maga Illyés e kötettel? Tudomásom szerint róla a tömegek most sincsenek túl jó véleménnyel. Azt a felháborodást, amit ezek a versei keltenének, azt hiszem, nehezen viselné el. Ha viszont Illyésben van még annyi erkölcsi erő és bátorság, hogy erről az útról letérjen, akkor később ő maga szégyenkezne amiatt, hogy valaha is ilyen műveket adott ki.
E versek arról tanúskodnak, hogy költőjük továbbra is azon az úton van, amelyről csak visszafordulni lehet, de megállni rajta nem. Aki pedig nem fordul vissza, újra eljut az ellenforradalmi erőkhöz, ez annak a költészetnek a perspektívája, amit e 120 verssel képvisel. Illyés gyakran hangoztatja, hogy nem is tud arról, mit mondanak róla nyugaton az imperializmus ügynökei. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ő azok potenciális szövetségese. A strucc akkor is a sivatagban van, ha a homokba dugja a fejét. Illyés háta mögött akkor is a reakciós erők ólálkodnak, ha ő történetesen nem hajlandó hátranézni.
Az elvi engedményekkel tehát nem segítünk, hanem ártunk az érdekelteknek is. Rosszul teszik azok a lapok is, amelyek időről időre, szórványosan egy-egy verset, novellát közölnek a még mindig utóvédharcot folytató néhány írótól, s ezzel mintegy hátsó kaput nyitnak számukra ahhoz, hogy a közönség elé lépjenek. Vagy tisztázzák helyzetüket a nép előtt, s akkor bejöhetnek az irodalom főkapuján, vagy nem – de akkor ne surranjanak be az egyes „jóakarók” által „nyitva felejtett” hátsó bejáratokon sem. És én itt nem látványos önkritikára, hanem a nép ügyét szolgáló művekre gondolok.
Kállai beszédét 1959-ben a fenti részlet kihagyásával közölte az Élet és Irodalom. Fél évvel később megjelent Illyés első forradalom utáni nyilatkozata az Ország-Világom, amelyet az interjú-készítő, Gyöngyösi Nándor az alábbi kommentárral zárt: „Mindebből világos: Illyés Gyula nem »hallgat«. Illyés Gyula a miénk és nem a gyászmagyaroké. Kívánjuk, hogy ezt a nagyjelentőségű beszélgetést Illyés Gyula régen nélkülözött, minél előbb megjelenő művei kövessék.”
És követik. Az ominózus verseskötet, az Új Versek (igaz, némi gyomlálós után) már egy éve megjelent, mire Kállai 1962-ben megjelent beszédgyűjteményéből (Szocializmus és kultúra) végre a magyarságnak az írószövetség alakuló üléséről kirekedt része is megtudja, mennyire felháborítaná őt Illyés verseskötetének a kiadása.
Jegyzetek
[1] Aczél György: Politika, művészit, alkotás, In: A kor, amelyben élünk. Kossuth, 1979, 101. o.; ld. még ugyanerről: Aczél György: Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról, Kossuth–Magvető, 1982, 64–65. o.
[2] Élet és Irodalom, 1959. október 23.
[3] „Ezt a pohárköszöntőt a Szovjet Írószövetségben a magyar írók búcsúztatására rendezett kis összejövetelen mondtam el. A beszéd jobbára rögtönzés volt, s amikor utólag leírtam, csak arra vigyáztam, hogy az elmondottakat pontosan rögzítsem, új elemet nem vittem bele.” (Németh László jegyzete)