Az Iskola a határon 1959-ben jelent meg először. Szinte minden kritika fontos könyvként üdvözölte, bár a regény valódi jelentőségét csak a hatvanas évek közepétől ismerték fel. Volt azonban egy érdekes, de mára elfelejtett vita a regény kapcsán, ezt fogom most ismertetni. A disputát Hermann István kezdte az Élet és irodalom 1960/25. számában, jó sokáig várt, hiszen a támadásához ürügyet szolgáltató cikk (Kéry László kritikája ugyane hetilapban, 1959/49. szám) már legalább fél éve megjelent.
Kérynek tetszett a könyv: fölényes nyelvkezelés, briliáns írói megoldások. Szerinte: „A regény leglényegibb mondanivalója talán abban van, hogy a apró önkény nyomása alatt a szabadságra sóvárgó rokonlelkekben kialakul valami megbonthatatlan szolidaritás, amely az emberi élet legmélyebb tartalmaival rokon.” Ám akadnak kifogásai is. A legfontosabb: „Kár, hogy az író nem képes hőseinek életét hitelesen meghosszabbítani a jelen pillanatig, s így sem történetük, sem érett gondolkodásuk nem áll előttünk plasztikusan, mert nem ismertük elhelyezkedésüket a mai társadalomban, sőt egész felnőttkori társadalmi viselkedésükről nem tudunk meg semmi lényegeset.” Kéry szerint hiányzik a szereplők ’45 utáni életútjának megrajzolása, és ez hiba. Érdekes érv: kérdés, hogy Kéry komolyan gondolta-e, hogy Ottlik publikálható szöveget ír, teszem azt, '56-ról? Nem a pártközpontnak akart megfelelni ezzel a kissé abszurd igénnyel? A summa mégis pozitív: „Ennek az írónak nem képességein, csak elhatározásán múlik, hogy igazán jelentős regényt alkosson.”
Hermann cikke (A hátranézés irodalma) elvi jellegű, a megtámadott két regény (Ottlikén kívül Szabó Magda: Az őz) csak ürügy az elemzésre, pontosabban szólva az irodalomkritika álarcába bújtatott feljelentésre. A múlt figurái, Ottlik és Szabó Magda regényeinek hősei ma már panoptikumba való alakok. „Ezeknek az alakoknak lét és nemlét kérdéseivel számot vetni – szükséges. 1956 gyökerében más helyzetet, perspektívát és lélekrajzot is teremtett az ilyen figurák számára. Mindaddig – az elkövetett hibák s torzulások következtében – reménykedtek és reménykedhettek [!] az ő világuk visszatérésében. Az új fejlődés minden belső perspektívát elzárt előlük, reményeiket egyáltalán nem vidáman temették el – tehát sorsuk még a múltban is [!] átértékelendő.” Ezek az alakok tehát „egzisztencia nélkülivé váltak”, „provinciálissá” lenek, így ma már csak groteszk módon ábrázolhatok. Ebből következően „az új magyar próza ott érte el legnagyobb sikereit, ahol az ilyen alakok fölé emelkedés [kiem.: H. I.], mégpedig magasan a hős fölé emelkedés, sikerült.” Erre figyelemre méltó példákat hoz Hermann, mégpedig Erdős László: Veszélyes művészet, valamint Szobotka Tibor: Megbízható úriember című regényeit. Ottlik vagy Erdős? Szabó Magda vagy Szobotka? – hangzik a legrosszabb, Lukácstól jól ismert kérdésfeltevés. (A második szembeállítás különösen pikáns, hiszen házaspárról van szó.)
Hermann durva cikkére ketten is válaszoltak (ÉS, 1960/32. szám), abszolúte elutasítóan, ami fölöttébb érdekes. Talán már sok volt ebből a dogmatikusan bolsevik irodalomszemléletből. Nagy Péter egyenesen „teoretikus köldöknézéssel” vádolta Hermannt. Mihályi Gábor szerint pedig a vitacikkben „egy elavult kritikai módszer kísért.” Úgy véli, Ottlik „a regényben a fasiszta nevelés lélekmérgező hatását tárgyalja, s ez a téma Horthy és Hitler letűnésével sem vesztett fontosságából és aktualitásából. A téma semmiképpen sem provinciális.” Rendkívül keményen, egyenesen kártékonysággal vádolja Hermannt. „Rossz szolgálatot tesz a mai magyar irodalom ügyének, aki teljesen vakon megy el az ilyesfajta problematikus, de mégis újat hozó jelenségek mellett.”
Az utolsó – legérdekesebb – szó Kéry Lászlóé volt (Hátranézés egy kritikára, ÉS, 1960/33). Önkritikát gyakorolt, de a legkevésbé sem bolsevik lelkülettel: „A probléma helyes felvetése hiányzik abból a kritikából is, amely e sorok írójának tollából jelent meg.” Kéry immár úgy látja, minden kritikus a magyarországi prefasizmus bírálatára szűkíti le Ottlik regényének jelentését. „Ennek a megítélésnek a helytelenségére legelőször maga a szerző, Ottlik Géza hívta fel a figyelmemet. Megjegyzésének lényege az volt, hogy könyvét félreértettem, mondanivalójának egyetemességét egyoldalúan értelmeztem, leszűkítettem” Rendkívül jellemző, hogy Ottlik nem akarta elfogadni könyvét a politikai-társadalomkritikai regények karámjába terelő, és valószínűleg a legjobb szándékú kritikusi hozzáállást. Hiszen nagyon is elképzelhető, hogy Kéry a társadalombíráló hang kiemelésével akart menlevelet biztosítani a könyvnek 1959 igencsak félelmetes légkörében. De Ottlik ennél bátrabb volt. (Vagy gyanútlanabb, naivabb? – ezt ma már még találgatni is reménytelen vállalkozás.) És most már Kéry is merészebben fogalmazhat. „Kétségtelen, van ennek a könyvnek leleplező jellege. De elsősorban nem azt leplezi le, amire a kritikusok a figyelmet ráirányították. Ottlik nem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen a fasizmus, ilyen elvetemült, ilyen eszeveszett, ilyen életellenes, hanem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen az élet, ilyen kegyetlen, ilyen aljas, ilyen elnyomó – és ilyen röhögnivaló. Csak úgy lehet elviselni, ha az ember magánosan, egy-két társával szövetkezve, ellenállást szervez az élet, a társadalom intézményei ellen, igyekszik hozzászokni komiszságukhoz, s egy idő múlva a szkeptikus fölényesség, a keserű humor magaslatáról tekint le rájuk.” Később még határozottabban: „A regény mondanivalója jellegzetesen aszociális – nem akarom azt mondani, hogy apolitikus, mert bizonyos helyzetekben nagyon is politikussá válhat.” És ugyan ki tagadhatná, hogy ezek a kitételek – bár kétségkívül nem túl magas színvonalon – már mintegy a későbbi és kanonikussá vált értelmezések hangján szólnak, kiemelik Ottlik regényét a politika és az aktuális társadalmi kérdések hatóköréből hogy visszavezessék a civil élet, ama bizonyos sokat emlegetett „civil próza” világába.