A KOGART házban most identitásoznak. Az október közepéig futott kiállítás címe FRISS EURÓPA 2005. Formálódó identitások – változó határok. Az előzőé NECC – A világ tyúkszemmel – Kortárs képzőművészeti kiállítás a kelet-európai női identitásról volt (a kiállítást a Lumen Fotóművészeti Alapítvánnyal közösen rendezték). Ahol ilyen sűrűn emlegetik az önazonosságot, ott lehet, hogy sűrűn fel is teszik az erre irányuló kérdést. Mintha maga az intézmény is keresné önmagát. A születési traumából felépülve a maga útjára kíván lépni. Időzzünk hát el egy kicsit ebben a témában a NECC kiállítás és a KOGART mint kiállítóhely kapcsán.
Az identitás szó mostanában igen népszerű. Időnként valami helyett használják, amiről nem tudni, mi is voltaképpen. (Az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán sokat hallhattunk európai identitásról. Ilyen esetekben az identitás fogalmát mint egységesítő erőt hívják segítségül. Csakúgy, mint a nemzeti identitás esetében. Bár a legújabb kori tapasztalatok azt mutatják, hogy ez utóbbit megosztó fogalomként alkalmazva is szép sikerekre számíthatunk.)
Az identitást lehet keresni, de megtalálni kevésbé. Folytonossága van, állandóan változik. A biológiai adottságok (pl. a nem) és a társadalmi elvárások (pl. a szerepek) együttesen alakítják. E két tényező egymással gyakran ellentétes szükségleteinek feszültségében formálódik az azonosságtudat. Az életkor előrehaladása, az új társas helyzetek állandóan mozgásban tartják azt a folyamatot, amit önmagunk keresésének nevezünk. Újra és újra fel kell tennünk a kérdést: Ki vagyok én?
A klasszikusoknál maradva: Freud szerint a nemi identitás kialakulásához az azonos nemű szülővel való azonosulás vezet. Erikson pedig a különböző életszakaszok nagy kihívásaira adott válasznak tekinti az azonosságtudat alakulását. A szociálpszichológusok szerint állandóan a társakhoz hasonlítjuk magunkat. Identitásunk nem önmagában van, hanem valamihez, illetve valakikhez képest. Attitűdjeinket, viselkedésünk mintáját egy társas csoporttól kölcsönözzük, attól a csoporttól, amelynek tagjai vagyunk. Ugyanakkor az önmagunkkal való azonosságot erősíti az is, ha megkülönböztetjük magunkat másoktól (azoktól a csoportoktól, amikhez nem tartozunk). A helyzetet bonyolítja, hogy egyszerre több csoporthoz is tartozunk (apák, pékek, kövérek, szemüvegesek, falusiak, magyarok, igaz magyarok stb.). Az egyidejű többszörös csoporttagság következménye, hogy mindenki másként határozza meg önmagát, máshogy éli meg nemhez, nemzethez, valláshoz tartozását.
A „pipis” kiállítás kapcsán a következő kérdések merülnek fel: létezik-e olyan, hogy női identitás? Próbáljuk meg definiálni a nőt! A nőt csak a másik nemhez képest tudjuk meghatározni. A biológiai nem értelmében is így van ez, s a társadalmi nem esetében pedig még inkább. Értelmetlen önmagában azt mondani, hogy a nő vagy a női. De vajon gondolhatunk-e úgy a nőre, mint az emberre vagy annak egy típusára? Fogalmazhatunk-e úgy, hogy a nő az az ember, aki nem férfi? Esetleg nő az, aki a kultúrája által nőinek tartott szerepeknek eleget tesz, a társadalmi elvárásoknak megfelelően tesz-vesz? Ez utóbbi meghatározással már körbe-körbe járunk. Elképzelhető, hogy értelmezhetőbbé válik a nő fogalma, ha kiegészítjük a meghatározást: kelet-európai nő. De létezik-e olyan, hogy kelet-európai, úgy maga magáért? Esetleg olyan emberre kell itt gondolni, aki európai ugyan, de nem képviseli méltó módon az európai szellemet és kultúrát? A másik értelmezés szerint: európai, de keleti, mint elmaradottabb, szegényebb, voltszocialista? Ha a definiálás helyett példákkal próbálkozunk a kelet-európai nő megértése során, akkor az ember gondolhat önmagára, ha nő, illetve szomszédasszonyára vagy anyukájára. Ők nők és kelet-európaiak és valószínűleg fontosak a családtagjaiknak, barátaiknak, de nem azért, mert nők és kelet-európaiak. A legutóbbi KOGART kiállítással is így volt ez: női is volt és kelet-európai is. De nem azért volt érdekes, mert női és kelet-európai volt.
A kiállítás anyaga valóban érdekes volt, sokféle, változatos. Elborzasztó és vicces, szomorú és könnyed elfértek egymás mellet. Szépen volt megkomponálva az egész. Pont annyi anyag volt, ami kellemesen elfért, jól otthonra talált a termekben. Bejárható, emészthető volt a háló, amit a KOGART-ban fontak. És mint általában a jó kiállításoknál, két módja kínálkozott a fogyasztásnak: az egyik a tempós, amikor átfutjuk és felmérjük, hogy mi ez itt, miféle dolog (oké, jól van, ezt is láttuk), és a másik, a ráérősebb, amit akkor alkalmazunk, ha érdemesnek mutatkozik rá a hely. És a hely érdemes volt erre. A felső szinten az installációkhoz megteremtették a teret is, a művek megismerésének kényelmes módját: óriási babzsák foteleken lehetett üldögélve, leheveredve nézdegélni. S ez a színes bútorok miatt játszószobára, az egymás mellé sorba rakott tévékészülékek és hozzá tartozó fülhallgatók miatt nyelviskola laborjára emlékeztető tér egy külön műalkotást teremtett: futószalagon hozta elénk a nők problémáit.
Volt valami feszültség az összegyűjtött anyagban, ugyanis a kiállított objektek, illetve projektek nem csak technikailag különböztek, vagy abban, ahogy a „nőnek lenni” érzés kérdéseit feszegették. Két markánsan eltérő csoportot alkothatnánk belőlük: az egyik a magával birkózó nőt megjelenítő művek csoportja lenne, a másik a hatalommal, szegénységgel, kirekesztéssel küzdő nőt reprezentáló műveké. Az előbbi tárgyát hívhatnánk jóléti nőnek, aki bár nem egy teljes demokráciában, de mégiscsak demokratikus berendezkedésben él, s anyagi problémái nem a mindennapi megélhetés körül adódnak. Az utóbbi csoportba tartozó művekben megjelenő nő viszont kiszolgáltatott és az evés-alvás-ruházkodás minimális szintjén él. S ha így vesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a két csoport nagyon nem illett egy helyre. Illetve pont a témák különbségei mutatták be igazán, mennyire nem jók ezek a gyűjtőfogalmak, hogy nő és kelet-európai. Sem tartalmi, sem esztétikai szempontból, sem mondandójukban nincs közös a művekben. A Necc szövése nagyon laza, pusztán formai: az alkotó neme és származása számít, meg az, hogy terméke médiaművészeti alkotás legyen.
Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ma Kelet-Európában nőnek lenni már nem egyfajta dolog. Persze, léteznek még nyomokban azonos problémák vagy közös viccek, de azóta már kinőtte magát egy generáció, akik még úttörők talán voltak, de kisz-esek már nem. Őket már nem érinti közvetlenül a keleti blokk közössége. Sokkal markánsabbak a kialakult gazdasági különbségek, részben a volt szocialista országok között, részben egy-egy országon belül. Összefoglalva azt mondhatnánk, hogy a kiállítás evvel a sikerületlenségével mutatta a legtöbbet: másfél évtized elteltével már nem kapaszkodhatunk a régi leíró, illetve magyarázó fogalmainkba. Új generációk, új társadalmi rétegek vannak, új problémákkal, új kérdésekkel.
A sajátosan női problémák, a női látásmód, az esélyek egyenlőtlenségének prezentálása fontos, ez igazolhatja, hogy legyen ilyen kiállítás. Ugyanakkor az ilyen kiállítások léte az, ami az „üggyel” ellentétes, tudniillik azt sugallja, hogy van a művészet, és ez alatt vagy mellékesen mellette van a női művészet. Mintha ezzel is a nők kisebbrendűségét fejeznék ki. Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehet ilyen alcímet adni egy női identitásról szóló kiállításnak: „A világ tyúkszemmel”? Jövőre vajon megrendezik a férfiak identitását bemutató kiállítást A világ f…fejjel címen? Mellesleg a kiállítási darabok által felvetett kérdések gyakran a férfiakat ma ugyanúgy érintik. A gyermekvállalás, a munka és a család egyeztetése, a szerelem, a szegénység, a párkapcsolati konfliktusok, a testhez, tisztasághoz való viszony – nem kizárólagosan női problémák. Számos apróbb, részben technikai jellegű rejtéllyel is találkozhattunk: ha már kiírják a művészek nevét nagy betűkkel üvegfalra szépen, akkor miért nem írják ki mindenkiét? (Ez a feliratozás egyébként maga is egy mű, de a hiányossága attól még zavaró, s a kiállítás egészére hat ki.) Például Eperjesi Ágnes nevét nem találtam a sorban. A művét hangsúlyos helyen igen, s méltán, hiszen ő valóban azok közé a képzőművészek közé tartozik, akiket korábbi munkáikban is foglalkoztatott az a kérdés, hogy mit jelent, mivel jár nőnek lenni.
A meghívott művészek névsora is némi hiányérzetet keltett, hiszen kíváncsi lettem volna arra, hogy mit gondol e témáról néhány médiaművész, akit kézenfekvő lett volna meghívni, hiszen korábban is érzékeny volt erre a témára (pl. Németh Hajnal, Nagy Kriszta). Illetve érdekes lehet, hogy mit csinálnak a nem kifejezetten „nőművészek” (pl. Seres Szilvia).
Egy további disszonanciára szeretném felhívni a figyelmet. A nőiséghez szorosan kapcsolódik az anyaság, s ez számos alkotásban előtérbe került. Egy olyan házban, ahol a lépcsőn fel kell cipelni a babakocsit, s ahol nem találni bármi alkalmatosságot, amin tisztába lehetne tenni egy csecsemőt. Pedig léteznek helyek – múzeumok és áruházak –, ahol már felismerték, hogy az anya is ember, ő is szeret kiállításra vagy éppen lakberendezési boltba járni. A két helyben az a közös, hogy azért megy oda az ember, hogy nézelődjön, s esetleg lásson is valami szépet, s ha teheti: vásároljon (vö.: a KOGART alapítói szándéknyilatkozatával: „kialakítson egy művészetpártoló réteget”, „minden érdeklődő számára nyitott, kulturális központot teremtsen”).
A ház, fennállásának alig másfél éve alatt, már rendezett jó kiállításokat (pl. Fehér László-válogatás), népszerűt is (FMK – Azok a nyolcvanas évek), az évente ismétlődő rendezvények (Friss, illetve Karácsonyi vásár) is működőképes ötletnek bizonyultak, sok embert mozgatnak, nagy érdeklődést keltenek. E sokféleség, a rengeteg pozitívuma mellett, azt mutatja, mintha a KOGART egyszerre akarna több csoportnak is megfelelni, többféle igényhez is igazodni. Ilyen is szeretne lenni, meg olyan is. Ennek megoldása igen nehéz feladat, s a gyakorlatban a fentebb említett ellentmondásokhoz vezet.
Hogy mi is valójában a KOGART, majd látjuk – végtére is egy fejlődő identitásról van szó.
- Kultúra [6]