Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

Anyában utazom. Felszállok az anya-villamosra, tól–ig bérletem van, a számok elmosódtak rajta, vagy rosszul vágott be az ukrán lézeres a dioptriámba. Mindenesetre nincs sok időm, pedig missziót teljesítek, nemcsak arra vállalkoztam, hogy az anya-irodalom rettentő vadonjában vágjak egy apró utat, ösvényt, szolgalmi járatot, zsáksikátort (beissza vég nélküli bendőd az anyaszörny-irodalmat!), hanem arra is, hogy mielőtt végleg lehúzzák a függönyt, virágáról lefelé szálló ibolyaillatát beszívnánk, száradó csokrával orrunkra koppintanának, hogy ébredés!, finita!, hadd tennék még egy kísérletet, hadd próbálnám bizonyítani, hogy a kultúra névre hallgató hontalan hasznosítható, fogyasztása nemhogy nem káros, hanem nyereséggel is járhat, csupán eddig rossz volt a marketingje, kidolgozatlan a PR-ja.

Mint azt bizonyára tudják, a fizetett horkoló feladata a kultúra nullértelmének bizonyítása. Az ügyön sokan dolgoznak szerte a hazában, de kevesen a minősített horkolók közül. Utóbbiak ugyanis inkább a már meglévő vívmányok újrahasznosítása, mint tönkretétele mellett állnak ki, hogy a későbbiekben mégis valamivel kedveskedhessünk utódainknak. Nem kertelek. Nem dicsérni, ám nem is temetni jöttem. Hiszem, hogy nem szabad kiöntenünk a fürdővizet a gyerekkel, jól jöhet még valamire, akváriumba, szobaszökőkútba vagy bárhol, ahol a régi dicsőség új értelmet nyerhet.

Kérdésem egyszerű. Van-e a világnak olyan szelete, táblája stb., mely valóban előbbre menne a könyvek (a kultúra) által? S ha igen, miért nem ezeknek a felkutatásával próbáljuk haszonra vinni a haszonhozásra eleddig képtelent? A következő rövid, ám annál tartalmasabb bekezdés olvastakor, ha időnk engedi, adózzunk egy perc néma tisztelettel a felsorolt nevek láttán. (Kinek-kinek érdeme szerint.)

Lindt, Milka, tibi, Boci, Toms, Bogø, J.D. Gross, Hachez, Leonidas, Cascalides, Godiva, Ghirardelli s nagyon nem utolsósorban: Anthon Berg és az álombeli Dalloyau.

60, 59, 58, vágyak, emlékek, 37, 36, bonbonnal felfényezett kispoklok, egy áldott praliné a szomorúság terepasztalán, 13, 12, matt boldogtalanságból felbukkanó örömök, 4, 2, 1 – a percnek itt vége szakad, de míg másképp nem döntenek rólunk, lehet hosszabbítani…

A Lindt–Jelinek-fúzió

A Lindt csokoládét nem kell bemutatni, a kis Lindt & Sprüngli 1845-ben indul el Zürichből, hogy majd a későbbiekben körülölelje és egyesítse a világ csokoládérajongóit. Eszemben nincs ezt a megható történetet maguk elé tárni, méghozzá azért, mert érzelmek kiváltására jobb eszközeink is vannak. Igen, vannak, s valójában azok érdekében cselekszem. Itt van viszont a Lindt csokoládé. Éves eladási mutatója szerint a csokikák a 2004-es évben 2016,6 millió svájci frankot hoztak. Az Egyesült Államokban a fogyasztás ebből 17,3%, Franciaországban 18,6%, Németországban 19,7%, most kicsinyt ugorgyunk! Olaszország, Svájc mutatóit hagyjuk – s így is látjuk, hogy csak 7,1%-ot tesz ki a más európai országokban elfogyasztott Lindt csoki. Ez utóbbi szám látványosan kicsi, de növekedését segíthetjük annak feltárásával, vajon mikor fogyasztunk csokoládét. Vannak tudatos fogyasztók, akik az antioxidánst (polifenolt) keresik a csokoládéban, merthogy ez leköti a szervezetünkben található, DNS-eket károsító szabadgyököket. Vannak ilyenek, de állíthatom, ők a legkevésbé hűséges csokoládézók, hisz fél év múlva ugyanezt az antioxidánst a sárgarépában vagy a dupla whiskyben találják meg, így velük kicsit sem érdemes foglalkozni. Mások viszont a csokoládéban levő boldogsághormonokért rohamozzák meg a boltok polcait, ők már biztosabban a mi embereink. De vajon milyen típusú boldogtalan választja a hatvan Seduxen, a tizenötödik emelet vagy az alkoholizmus helyett a csokoládémajszolást? Hőseink (hős vásárlóink) megrekedtek a gyermekkor egyik stációjában, az úristennek nem képesek a következőig eltámolyogni (ahol persze nagy valószínűséggel újra nem Veronika kendője várná őket, de ez szintén lényegtelen). Okozhatta ezt a szomszéd bácsi (ezt a kérdést most hanyagoljuk), a szomszéd néni (ezt is), egy idősebb testvér (ez ritka eset), az apa (az apákat már annyit simfeltük), s végezetül, de egyáltalán nem utoljára: az anya.

Az agresszív, gyermekét elnyelő anya tematikáját manapság (közel-manapság) szeretik irodalomba önteni. S itt jön a mi macskánk. Kint megfogja az anyától sérült fogyasztókat, akik vannak számosan, hegüket kicsit kapargatja, szembesíti őket fájdalmukkal, az újra vérző sebre pedig gyógyírként bent felkínálja a csokoládét. Minél több a fájdalom, annál több csokoládé fogy. Így aztán minél mélyebbre hatolunk a bántó anyák őserdejében, annál inkább fel kell ismernie a csokoládékonszernnek, hogy az irodalom léte, fenntartása és támogatása az ő érdekük is. Ezt a fantasztikus ötletet 2004-ben a Nobel-bizottság is jutalmazta. Elfriede Jelinek díjazását sokan nem értették, holott ha a dolog mélyére tekintenek, kiderülhetett volna, az osztrák hölgy az irodalom átmentésén dolgozik. És nem akárhogy. A zongoratanárnő című könyve forradalmi mű. Ziháló kapkodás lélegzetért. Borzalmasan szintalatti viccek váltakozása elképesztően őszinte és fájdalmas leírásokkal. Nehéz persze eldönteni, mi több a könyvben, az elviselhetetlenül gyenge tréfák sora vagy a másért bírhatatlan, mélységes lélekelemzések. Lehet, tévedek, de azt hiszem, odáig még az irodalom nem ment el, hogy a terrorista anyát s az anya-borzalomnak százszázalékosan kiszolgáltatott lányt egy ágyba helyezze, ahol végül nem csak az ágy lesz közös. (Kedves Olvasó, megnyugtatná most egy kis praliné?) Az anya, aki azzal szolgálja lányát, hogy saját zsenijének, zsenipalántájának tekinti, s a lánynak semmit nem kell tennie, csak minden pillanatában az anya utasítása szerint élnie. (Bonbon? Merci-csoki? Ferrero Rocher?) Ha ugyanis kimozdul ebből a helyzetből, és megmérettetik egy egyszemélyesnél nagyobb grémium előtt, kiderül, tehetséges ugyan, de istennőnek igencsak kezdő. S melyik gyakorló örök-bakfis-álistennő bírna lemondani erről a kivételezett helyzetről? Ki tudna önként átlépni a középszer küszöbén, választva ezzel a valódi világot minden hab nélkül a tetején? Jelinek hősnője, Erika Kohut, zongoraművészből devanzsált zongoratanárnő, aki harmincöt évesen még anyjával él, anyja határozza meg, hánykor keljen s hánykor feküdjön, milyen ruhát vehet föl, mire költheti pénzét, s mivel töltheti idejét. (Kedves Olvasó, nyúlna már rémületében a csokoládé felé? Ecuadori 70%-os? Belga csikóhal? Mon cheri? Nemnem!, maradjon most a Lindtnél!, 99%-os Lindt Excellence, 86%-os, 75%-os, melyik nyugtatná meg kicsinyt?) Az anya semmi mást nem kér Erikától, csak az életét, ami ha figyelembe veszszük, hogy egy ilyen nyomorúságban töltött életről van szó, nemhogy kis kérés, csekély semmiség, hanem vehetjük úgy is, hogy az anya hoz áldozatot azzal, hogy elfogadja ezt a vacak kis ajándékot. (Jól jönne most egy negyed kilócska Lindt Trüffle, nemde? A narancsosból? Vagy jó lesz anélkül is?) Az anya „egyszemélyes állatkertjében” nyomorulttá szelídíti a kis Erikát, aki olykor lázad, de hát melyik szelídítőnek fenékig tejfel az élete? Az anya Erika akaratába égeti örökös sértéseit, hogy minden lépésekor Erika eszébe nyilalljon, anyja nélkül semmire sem jut, élete csak zavarokat halmoz, a szorosan kötött őrületből lehet persze szabadulni, de csak úgy, hogy az anya által megkínzott lény vagy újabb kínzót választ (aki jelen esetben a Csókolom, néni, most viccelni tetszik? – kérdéssel löki el magától a tébolyt), vagy maga válik kínzóvá. Más esetet ez a mű nem kínál.

Ha most megnézzük, e regény elolvasása közben hány tábla, szelet, doboz csokoládé fogyott el, hányszor voltunk kénytelen némi örömforrás végett az Örömhozó-dobozkánkhoz fordulni, s szájpadlásunkat beborítani az édes-keserű kéjjel, s ha továbbra is ahhoz tartjuk magunkat, hogy ezzel a könyvvel a Lindt csokoládégyárat keressük meg, ne csodálkozzunk, ha a következő év a Lindt őrületes fellendüléséhez vezet majd.

Anthon Berg – Agatha Christie

Az azért vicc, hogy kis hazánkban a dán csokoládét mennyire nem ismerik. Pedig úgy az Anthon Berg, mint a Toms vagy a Bogø elképesztő ízekkel ajándékoz meg bennünket. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy mindig marcipánalappal dolgoznak, s így részesítik mennyei boldogságban minden fogyasztójukat. Anthon Berg (és a többi Berg) 1884 óta töri a fejét azon, milyen csokoládékülönlegességgel (merthogy a Bergek valóban a különlegességek mesterei) lépjen elő. Hogy a Tomsot ki vette meg, ezt asszem kihagyhatjuk, lényeg, hogy a Toms „mørk chokolade med orangesmag og sprød knas”-ja felejthetetlen nyelvi örömhöz juttat. (Egyébként távolról sem megvetendő a „mørk orange chokolade” sem.) Bogø a marcipános kincseivel képeszt el (mokka, nugát, capuccino, kivi, citrom, narancs), Anthon bácsi pedig sok egyéb leleménye mellett alkoholba mártja marcipánját, pezsgős eperrel, brandys barackkal, konyakos kivivel, madeirás szilvával dúsítja az amúgy is felejthetetlen marcipán-poézisét. (Hogy tisztábban lássunk, illetve érzékeljünk: friss, nedvedző marcipán felett egy réteg az előbb részletezett alkoholos gyümölcskeverékből, mindez bevonva keserű vagy fél-keserű csokoládéval.) Hogy mit kereshetne közelében az irodalom? Ne legyünk kishitűek. Ha az izgalom fokozódik, ugyanúgy a csokoládé segítségéhez fordulunk, mint mikor a fájdalomszintünk nő. S maradjunk az anyáknál. Agatha Christie Találkozás a halállal című krimije ezzel a mondattal kezdődik: „Ugye belátod, hogy meg kell ölnünk?” Poirot persze épp fültanúja ennek a mondatnak, s idejébe telik, míg rájön, hogy kire vonatkozott a mondat, hogy ki van/volt mindenkinek a lába alatt, illetve ez esetben inkább ki az, aki mindenkinek állandóan a tyúkszemére hág, és még örömét is leli ebben. Egy rettenetes, a családját őrületesen elfojtó anyával akarnak leszámolni. És le is számolnak. De ki lehetett a tettes? (Eddig hány madeirás marcipán fogyott el a dobozból? S hány kivis? Nocsak! Szépen hízik a magyar, gömbölyödünk egyre…) Nincs olyan tagja a családnak, akinek ne lett volna érdeke megölni ezt az anyaborzalmat. Mamika a kisebb gyerekét, a lányát ténylegesen az őrületbe kergette, fiát tehetetlen bábbá merevítette, családjában senkinek nem lehetett egy szabad perce, az ő engedélye nélkül nem beszélhettek senkivel, nem mehettek sehová, nem kerülhettek kapcsolatba senkivel. Ez a jó szándékú, néha nagyon is egy az egyben, leegyszerűsítve, de tagadhatatlanul logikusan lélekfejtő Krimiszerző Asszony a családi viszonyok megfejtését izgalmasan viszi végig. (Az annyi, mint… hány Berg-dobozka is ürült ki közben? hány marcipánt fedő celofános zacskó került oldalanként a papírkosárba?) Igaz, elég naiv, ha a megoldásokat nézzük, elég naivan hiszi, ha eltávolítjuk a szörnyeteget, távozik a szörnyűség is, de azért vegyük hozzá, hogy a könyv 1938-as, lehet, hogy a lélektan akkoriban még táplált efféle optimizmust. Amúgy Thomas Winterberg 1998-as Születésnap című nagyon erős és megrázó filmje is valami ilyesmiben hisz, ha előtálaljuk a borzalmakat, akkor képesek leszünk új életet kezdeni, ha szembesülünk megalázónkkal, akkor utána tiszta életet élhetünk. Így próbálja Christian, a film főhőse, szembesíteni születésnapját ünneplő apját azzal, hogy gyerekkorukban megerőszakolta őt is és ikertestvérét is, s a fincsi parti után így lép ki Christian a szerelemmel kecsegtető életbe. A film iszonyú erős és kemény, a befejezése viszont elég naiv. Mintha egy bűnök elviselésével terhes életet porrongyként ki lehetne rázni. A filmben ugyan az apa a hunyó, de mindezt a borzalmat az anya is látta, csak hát fejecskéjét könnyebb volt a homokba dugni, mint megakadályozni a szörnyűségeket, így anyautazásnak sem utolsó a film. S ha nem moziban nézzük, s nyugodtan zöröghetünk, biztos, hogy nagy mennyiségű brandys sárgabarackos marcipános csoki fogy el, így tehát Anthon bácsi és tsai a filmművészettel is jól járnak majd, még a Dogmával is!, de maradjunk egyelőre az irodalomnál. Egyébként az amúgy Petrában játszódó kriminek állítólag Christie 1933-as Petrában töltött nyaralása adta az ötletet. Vajon hány doboz marcipáncsoda segítségével tudnánk nyugodtan végighallgatni, mi történhetett ott Agathával?

Leonidas – Bartis Attila

Friss, kimért Leonidas, aligha csalódunk, bár természetesen jobb Belgiumban, a brüsszeli utcákon sétálva majszolni a zacskóba mért csokoládét. De a Leonidas is összehasonlíthatatlanul erősebb és pompásabb, mint a kicsit érdemtelenül felkapott Godiva. Igaz, Leonidasban sem ért még embert olyan gyönyör, mint a Dalloyau kimért gyönyörűségeit kóstolva. A francia Dalloyau egyébként 1802 óta őrjíti meg rajongóit, van olyan csokija, amelyikre 22 karátos aranyat pettyeznek, a csokik bemutatásánál súlyt fektetnek a csokoládé testének és lelkének leírására is, és nem felejtkeznek el személyiségjegyeinek bemutatásáról sem. Külön szövegkönyv vezet be a dobozválogatás rejtelmeibe. Minden egyes darabjuk álomszerű és soha el nem felejthető örömmel ajándékoz meg. (És nem kell megkérdenie, biztos lehet benne, hogy jó volt.) De térjünk vissza a Leonidashoz. Mert a Leonidas közismertebb, mint a Dalloyau, jobban törekszenek arra, hogy mindenki tudjon róluk, ezért aztán őket minden bizonnyal könnyebb lesz meggyőzni arról, hogy Bartis Attila A nyugalom című kötete az eladási mutatójukat erősen javítja majd. Bartis könyve aztán anyautazás a javából. Az anya tizenöt éve ki sem lép a lakásból (csokoládét! sokat!), vele élő fiát gyötri kérdéseivel és elképesztő játékaival. A fiú élete „mikorjössztől holvoltálig” tart. „Mikorjössztől holvoltálig történt minden: brókerek alapítottak vallásokat, és mérlegképes könyvelők írták át János jelenéseit, tornádókat neveztek el énekesnőkről, meg földrengéseket politikusokról, tizenöt békenóbeldíj talált gazdára és ugyanennyi öregasszony szökött meg egy csónakkal a világ utolsó lepraszigetéről. Egyetlen mikorjössz és holvoltál között három szociális törvény és háromszáz műhold lépett életbe, Ázsiában három nyelvet nyilvánítottak holttá, és Chilében háromezer politikai foglyot tüntettek el egy bányaomlás segítségével. Mikorjössztől holvoltálig ment csődbe a legközelebbi éjjel-nappali és járta szélhámos díjbeszedő a kerületet; vakult meg csempészvodkától a régi postás és tört fel gejzírként a főcsatorna összes szennye. De ugyanezen két kérdés között rugdosta ki a házmester saját lánya hasából a magzatot, mert a tizennégy éves Emőke azt mondta, hogy ő szívből szereti a tornatanár bácsit, és nem akart abortuszra menni, és az apja akkor rúgta hasba először, amikor anyám megkérdezte, hogy mikorjössz, és amire hazaértem Esztertől és azt hazudtam, hogy csak egy hangversenyen voltam, Emőke már túl is esett az első műtéten.” Hát igen, nyavalygásainkkal eltelik az amúgy másoknak sok hírt hozó élet, de nem kell félni, a nyomorúság csak olykor-olykor fut iróniába, amúgy szép, kövér szorongásokat szül, így aztán semmi ok az aggodalomra, töretlenül fogy a csokoládé. Tehát az anya ül rendületlen a szobájában, és kínozza rendületlenül egy szem édes gyermekét. A másikat már nem tudja kínozni, mert ő diszszidált, elment, eltűnt az anya életéből, más országba, majd a másvilágra tért. Az anya az eltűnést nem bocsátja meg, áltemetést rendez másik szem, külhonba távozott gyermekének (csokoládét! még többet!). Az anya súlyosan nehezedik a fiú életére, a fiú lépni sem tud tőle, szerelmének vagy az apja volt szeretőjét választja, egy rettenetet, vagy egy olyan nőt, akinek tisztaságát nem bírja elviselni, s viselkedése a lányt a tébolydába űzi (csokoládét! eleget!). Az anya a fia megjelent könyvére csak azzal felel, minek ez neki, majd titokban olvasni kezdi. Egész kínzójáték-rendszert működtetnek, elindul a kínzás óriáskereke, s forog-forog megállíthatatlanul. Ötlaponként két-három praliné csak elfogy közben. S akkor csak a könyv anya sújtotta részeit néztük, pedig a többi bánat és tragédia is hoz magával némi fogyasztókedvet.

Csak össze kell gyűjteni az irodalom tragédiáit, kezdetektől napjainkig, okosan PR-olni, azok elé tárni, akiknek valós érdekük fűződik a létéhez, s máris meg leszünk mentve. Ez csupán egy kis csokoládéba mártott anyautazás volt, de vannak még apák, szerelmek, kínok és gyötrelmek számosan. A magyar nyelvű kultúra megmentésén fáradozunk, a magyarra fordított és magyarul írott művek számunkra egyformán fontosak, s az is, hogy utóbbiak a Lindt és Anthonka és a többi csokoládégyártó nyelvén is olvashatók legyenek. És ne feledjük azt se, hogy a csokoládé utáni vágy, a bánat eltörlésének vágya ősmagyar szokás, a magyar őstörténet szerves része. Tán az első alkalom, mikor az őscsokoládé után nyúltunk, ezeknek a soroknak az olvastakor történt: „»Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz.« Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé. Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hogy turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü vogymuk.” – Vagy lehet, hogy már a tiltott gyimils is a csokoládéfáé volt? A bánat és öröm örök fúziója. Isten féltett fája a paradicsomi depresszió unalmában.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges