Mottó: Hogyan hangzik a KAUFHOF áruházlánc idei reklámszlogene? – „Kauf’ Hoffmann!”
Goethe kábítószerezett. Nem nagy ügy. Fiatalkorában Goethe mindent kipróbált. Mikor eljutott a harmadik mennyországba, a lépcsőn lefelé szembejött vele Hoffmann. Két szeráf lebegett a feje fölött. A hiú Goethét annyira megviselte az eset, hogy húsz évre kiment a fejéből a Faust. Pedig Hoffmann akkor még csak útban volt a földre. 1776-ot írtak. Goethe azonban, mint mondják, sok mindent előre látott.
Hoffmann úszóhártyával született. Anyja attól fogva nyugtatókon élt. Apja két évvel később otthagyta a családot. Hoffmann később így kommentálta a család megrendülését. „Szüleim komolyan vették a figyelmeztetést. Elneveztek hát Ernstnek. És mivel az intés, ha tetszett nekik, ha nem, Istentől jött, ezért kaptam másodiknak a Theodor nevet.” – „Na és a Wilhelm?” – „Az a nagybácsim kívánsága volt. De én a nagybácsimnál jobban szerettem Mozartot, ezen, amint lehetett, le is cseréltem Amadeusra.” Így lett az író duplán istenadta.
A Frauen-Almanach kínos kérdést tett föl kedvenc szerzőjének: „Hoffmann úr, ön már elmúlt negyven, és még csak néhány éve van a pályán. Hogyhogy ilyen későn lett magából író?” – „Három Múzsa versengett a kegyeimért – felelte Hoffmann. – Mindegyiket alaposan próbára tettem.” Az almanach hölgyriportere zavarba jött. Mire Hoffmann így folytatta: „Félre ne értsen. A próba művészi természetű volt. Azt mondtam az elsőnek: Ha szebb dallamokat súgsz a fülembe, mint Mozartnak, a tiéd leszek. De az mindegyre csak a Don Giovannit meg a Szöktetést fütyülte. Rajongó természet volt, máskülönben félszeg. Otthagytam. – Azt mondtam a másodiknak: Ha jobban vezeted az ecsetemet, mint Rembrandtét, a tiéd leszek. De ennek meg minden mozdulatából süvöltött a rosszindulat. Folyton karikatúrákat rajzoltatott velem. Túladtam rajta is, bár időnként randevúzgatunk még. Hát így; „De hármat emlegetett, nem?” – okvetetlenkedett a riporter hölgy. – „A harmadik…? – Hoffmann habozott. – A harmadik, az ravaszabb mind a kettőnél. Annak hetvenhét színű harisnyája van. Sokáig úgy tett, mintha csak a bejárónőjük lenne. Kitakarított nálam a füttyök, a firkák után. De úgy, mintha ott se lennék. Közben mindent spájzolt. Mikor azt hitte, nem látom, majmolta a nagyságákat. Majmol az mindenkit a maga módján. Még engem is. Nő létére férfinak adja ki magát. Az üres papírnak így mutatkozik be: – Örvendek. Hoffmann vagyok. – Akkora mimikrista, néha már azt kell hinnem, nincs is. És látja, milyen az élet? Olyankor vagyunk egymáséi.”
Kleist és Hoffmann együtt házimuzsikáltak Hitzig könyvkiadó lakásán. Mozart egyik klarinét-zongora szonátáját játszották. Kleist állandóan elvétette a taktust. „Hová siet? – szólt rá Hoffmann a fortepiano mellől. – Ne gondoljon folyton a halálra.”
Közismert, hogy Pückler gróf, a híres különc, szarvasfogattal közlekedett Berlinben. De olyan járművet még az Unter den Linden legendás fai se láttak, amin egyszer télen Hoffmann siklott barátja, a gróf felé. Egy óriás tengeri kagylóban ült az író, hat uszkár volt elébe fogva. „Andersen és Goethe találkozása”, súgtak össze páran a kékharisnya fák közül. Hoffmann büntetésből őrbódévá változtatta őket.
Mesmer, a delejezés atyja találkozni akart az ördöggel, de csak Hoffmannt találta otthon a pokolban. Valami fura hangszeren játszott. Zsúrasztalhoz hasonlatos tartószerkezeten élükre állított tányérok sorakoztak egymás mellett. Hoffmann a peremüket dörzsölgette az ujjaival boszorkányos gyorsasággal. Ha Mesmernek van hallása, hanyatt-homlok menekül a pokolból. De hát botfüle volt. Úgy érezte, mintha a szférák zenéjét hallaná. Elmesélte ezt az éppen Párizsban tartózkodó Benjamin Franklinnak, aki a leírás alapján feltalálta az üvegharmonikát. Az élelmes delejező aztán ezzel kezelte a lelki betegeket. Sokan beleőrültek, Mesmer pedig meggazdagodott.
Napóleon a drezdai csata közben egy még nála is kisebb termetű embert látott az Elba-hídon ácsorogni, a híd korlátjának támaszkodó Hoffmannt. Ez úgy föllelkesítette, hogy elhatározta, ha megnyeri a csatát, megtanul németül.
Heinrich Heinéről jegyezték föl. „Három dolgot irigyelek. Dantétól azt, hogy olasz volt, Shakespeare-től azt, hogy angol, és Goethétől, hogy németnek született – mondogatta a költő. – Ja, és a legjobban Hoffmanntól azt a gyönyörű tarka japán selyem hálóköntösét!” Soha nem lett olyan szép selyem hálóköntöse. Csak a matracsír, az jutott neki.
Giulietta (alias Julia) Marc, aki fondorlatos módon eltulajdonította zongoratanára tükörképét, Hoffmann halála után próbált túladni rajta. De nem illett senkihez. Végül összezsugorította, és mint anyajegyet hordozta az arcán élete végéig. Mielőtt tükörbe nézett, mindig flastromot ragasztott rá. A szerelmes Hoffmann olyankor a képáriát énekelte a Varázsfuvolából a tapasz alól.
Egy másik változat: Giulietta (alias Julia Marc) torkig volt már vele, hogy folyton Hoffmannt látja maga előtt. Évekkel az író halála után összehajtotta hát, ami megmaradt belőle neki, egy kalapdobozba tette, bedobta a folyóba. A doboz elúszott, a tükörkép visszajött. Akkor kést ragadott, miszlikbe vágta. A kés kicsorbult, a kép egybeforrt. Megint összehajtogatta, rongyba csavarta, bedobta a kályhába. A tükörkép előkúszott a csukott kályhaajtó mögül. Giulietta elájult. Akkor álmot látott. Almában virágot árult Münchenben. Egy elegáns úr sétált az utcán, önfeledten fütyörészve. „Hm!, milyen különös illat!”, fordult meg hirtelen. Giulietta azt hitte, az ő parfümjét érzi az úr. De nem. Egy liliomon akadt meg a szeme. „Kérem, kisasszony! – szólt –, nem lehetne egy kicsit összébb nyomni ezt a virágot? Így nem fér el a zsebemben.” Giulietta, bár furcsállta a dolgot, engedelmeskedett a felszólításnak. „Mi lesz, ha összetörik?”, gondolta. Hanem a liliom azonmód magától összetöpörödött. Az úr zsebre vágta és fizetett. Giulietta érezte, hogy a pénzt nyújtó kéz a szívébe markol. Már rá akart csapni a kézre, mondván: „Ne illetlenkedjék az úr!”, csakhogy hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, hogy a levegőbe emelkedett. A távozó úr zsebéből egy pici arc kandikált ki. Hasonlított Hoffmannra, de épp az volt a félelmetes benne, hogy mégsem ő volt. Csak egy vízió, aki – és ez volt a legszörnyűbb – áriázni kezdett! Mire Giulietta álmában másodszor is elájult. De Jacques Offenbach (alias Jacob Eberst) akkor már messze járt. Közel a saját halálos ágyához. Julia Marc soha többé nem találkozott Hoffmann tükörképével.
Az ELVESZTETT TÜKÖRKÉP cserepeiből összeállította
Hivatkozott cikkek
Szerzői est [2]
- Kultúra [7]