Hasonmásaim kettős életemben – ez lehetne E. T. A. Hoffmann életének és művészetének jelmondata. Az élet és a művészet, költészet és valóság szétválasztása esetében különösen torz eredményre vezetne, hisz életművét leginkább éppen az teszi oly meghökkentően sokértelművé, hogy hétköznapiság és költői szárnyalás, prózaiság és nekilódult képzelőerő, vaskos realizmus és transzcendentális irónia, groteszk földhözragadtság és harsány kolonnái megfestett mesevilág egyszerre, egyidejűleg lép fel bámulatosán sokműfajú epikájában. És ami még unikálisabb, és leginkább ez teszi szerepét kitüntetetté a romantika oly sok más nagyszerű alkotója között, hogy ő maga is tisztában volt világlátása és ábrázolásmódja kettősségével. Elbeszéléseiben állandóan leleplezi önmagát, számos alteregóját (köztük a legnevezetesebbet, Johannes Kreisler karmestert) kigúnyolja vagy legalábbis finom iróniával kezeli a megírás folyamatában; kívülről láttatja azt, hogy főhősei kívülről (is) látják önmagukat. (Nagyon jellemző, hogy egyik legköltőibb novelláját, Az arany virágcserepet így mutatja be kiadójához címzett levelében: „Anselmus kap ajándékba egy ékkövekkel díszített éjjeliedényt, mely tengeri macskává változik, mikor először belepisil etc.”) Éppen ez a valóság ördöngösségének egyik jelentése: hogy a realitás nem hagyható soha figyelmen kívül, nem ignorálható tökéletesen, bár az elbeszélések alakjai folytonosan arról keseregnek, hogy a prózaiság, a hétköznapiság ellentétes princípium a művészettel, gátja a fantázia szabad röptének. Ám mindig bebizonyosodik, hogy éppenséggel a valóság megismerhetetlen, vagyis ördögi módon van megszervezve; íme egy újabb vetülete alapfogalmunknak: a valóság ördöge folyton beleavatkozik a költőien álmodozó ábrándvilágába. És mit tehet akkor a rajongó, ha felismeri ezt? Vadul átkölti, szenvedélyesen átlelkesíti a realitást, misztifikálja önmagát és az őt körülvevő dolgokat. Egyszóval: nem törődik bele a valóságba, ahogy később Rimbaud, aki az Egy évad a pokolban önábrázolása szerint képes volt aggálytalanul mecsetnek látni egy lerobbant gyárat. Így misztifikálja önmagát és a valóságot Az elhagyott ház főhőse, aki egy kihalt ház falai mögé a legvadabb látomásokat képes odaképzelegni, és igencsak vonakodik elfogadni bármiféle kézenfekvő prózai magyarázatot. Ám egyidejűleg így is gondolkodik: „Nem vagy-e igazán tébolyult bolond, hogy még a leghétköznapibb dologba is valami csodásat akarsz beleképzelni, nem szidnak-e barátaid joggal zaklatott kísértetlátónak.” Aki nem fogadja el a valóságot, az lázadó, ám a realitás, pusztán azáltal, hogy fennáll, hogy létezik, könnyedén eltiporja a magabízó, túlfeszített szubjektumot. Hisz egy levéltári titkos tanácsos mégsem szalamandrakirály, de micsoda káprázat lenne, ha mégis annak bizonyulna az érzékelés egy másik dimenziójában?! Kettős tehát a világ: ördöngösen valóságos, ugyanakkor valóságosan ördögi, és csak akkor ismerhető meg, ha egy másikat teremtünk belőle, hisz ha mi magunk alkotjuk világunkat, joggal vélhetjük úgy, nagyjából ismerjük törvényeit. Ám még sincs így, csak egy újabb illúzió azt hinni, hogy úrrá lehetünk képzelőerőnk kreatúráin, hiszen azok megint csak az ördögi valóság előírásai szerint mozognak majd. Realitás és irrealitás csak egyszerre, egyidejűleg érzékelhető, és épp ezért csakis ily módon, csak kettősségében ábrázolható. Állandó kettőslátás tehát Hoffmann és teremtményeinek sorsa, miközben mindannyian tudják, hogy a valóság mégis, mégis ördögien egy. És legyen akkor bármilyen végtelen a fantáziánk, ki kell békülnünk vele, nincs vonzóbb démonunk sajnos, mint a valóság ördöge. A valóság elől csak a démonizált valóságba lehet menekülni. Hoffmannak ördöge volt a valósággal…
E kettős világlátást tökéletesen fejezi ki egy álma, mely utolsó életévében vezetett noteszében található, így szól: „A rendőrség minden órát leszedet a tornyokból és elkobozza az összes többi órát is, mivel el kell koboznia az Időt. De a rendőrség nem gondolja át, hogy ő maga is csak az időben létezik.”
A kettősség határozta meg Hoffmann életét is. Gottfried Benn szavával élve, mintaszerűen Doppelleben, kettős élet volt az övé. Ifjú éveit leszámítva példás államhivatalnok, ugyanakkor bohémségre hajlamos társasági ember, ám mindenekelőtt alkotóművész. Hiba lenne, ha csak az írót látnánk Hoffmannban. (Mélyen jellemző, hogy barátai ezt vésethették sírkövére: „kiváló volt a hivatalban, a költészetben, a zeneművészetben”.) Művészi pályájának is legfőbb jellemzője, hogy képtelenség egyetlen címkével ellátni. Az irodalom mellett hatalmas belső és külső erőket mozgósít zeneszerzőként. (És tegyük hozzá, karikaturistának, díszlettervezőnek, színházi rendezőnek, karmesternek sem utolsó.) Mi több, magát leginkább és mindenekelőtt zeneszerzőnek tekintette. Itt is a tépettség tehát, a kettősség mindent átfogó hatalma, a valóság démonizálása, ha már egyszer nem akar parírozni akaratunknak. A muzsikusként, finoman szólva, nem átütően sikeres Hoffmann az irodalomban éli ki megtört vágyait: megteremti Johannes Kreisler alakját, aki zeneszerzőként megvalósítja mindazt, ami irodalmi megalkotójának csak töredékesen sikerült. Ám itt is diadalmaskodik a valóság ördöge, hisz kevés abszurdabb jelenség létezik, mint az irodalmi zeneszerző, akinek soha nem hallhatjuk műveit. Kreisler is megmaradt annak, ami Hoffmann volt: képzeletbeli zeneszerzőnek. Aki ilyen erővel és nekibuzdulással zsarnokoskodik a valóság fölött, természetes, hogy állandóan alteregókat teremt, hisz a realitást ignoráló szubjektum, ha szigorúan végiggondolja világszemléletét, csak önmagát láthatja mindenütt. Rémületesebbek az eredmények, ha az irodalmi alteregó pillantja meg önnön hasonmását, Doppelgängerét. A világot végül Hoffmannok népesítik be, nem csak az irodalomban, az életben is: „Tavaly egy báli estén úgy éreztem, megkettőződöm, és hogy magam körül mindenki én magam vagyok. Rémületes volt, hogy körülöttem ágáltak hasonmásaim.” A valóság ördöge kijózanítja lázadó gyermekét, mikor reálissá teszi azt, ami csak a képzelőerő szabad játékának tűnt.
Élete végén mintha végleg megadta volna magát a valóság ördögének. Halálos ágyán diktált, az Unokabátyám sarokablaka című novellájának már a berlini piacon nyüzsgő mindennapi, prózai(!) embertömeg a főhőse. Walter Benjámin e novella alapján vélte Hoffmannt a modernség egyik fontos előfutárának: a sarokablakból bámészkodó alak a baudelaire-i flaneur, a nagyvárosi csatangoló előképe.
A Magvető legújabb Hoffmann-kötete a régi szép könyvkiadói (értsd: hatvanas–hetvenes évek) időket idézi. Ragyogó, elegáns, nagyvonalúan tervezett és tördelt könyv, Pintér József sokadik, de mindeddig talán legszebb munkája a kiadónál. Pontos, leleményes fordítások, komoly, igényes jegyzetanyag, életrajzi mutató – mi kell még több?
E. T. A. Hoffmann: Az elvesztett tükörkép története
Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta: Halasi Zoltán
Fordította: Györffy Miklós, Halasi Zoltán, Tandori Dezső
Magvető, 1996, 378 o., 1190 Ft
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]