Kákay Aranyos [Tamás Gáspár Miklós]

Nyomtatóbarát változat

avagy: Pseudepigrapha zum 18. Brumaire des sozialliberalen Zeitungswesens, mit besoderer Berücksichtigung des merkwürdi-gen Zentralblattes Népszabadság (d. i. „Narodnaja Wolja”), oder: Ça va pas la tête, hein?

La plupart des aristocraties
sont mortes, non point parce
qu’elles fondaient l’inégalité sur
la terre, mais parce qu’elles prétendaient
la maintenir éternellement
en faveur de certains individus et
au détriment de certains autres.
C’est une espéce d’inégalité plutôt
que l’inégalité en général que ha issent les hommes.
Alexis de Tocqueville:
L’Ancien Régime et la Revolution (1856),
Párizs: Garnier-Flammarion, 1988, p. 59.

Mit adnának egy olyan királyért, akinek nem kell ennie!
Füst Milán: Napló I., Budapest: Magvető, é. n. [1976], p. 215.

Megkérdezte most [Szitányi] Paczolay Jánost, hogy mik is hát azok a kurialisták? [Tkp. cenzualisták.]

– Egy szóval megmondva – szólt Paczolay –, ezek valósággal „taxalisták”.

Erre már nagyot nézett, de nagyot is gondolt a jó „mi urunk”. Különösen okos embernek tartotta azonban Zeyk Károlyt, most tehát ehhez fordult felvilágosításért, mondaná meg, kik és mik azok a taxalisták.

– Nálunk Erdélyben – felelt Zeyk – sokan vannak, s „famulus konvencionátusoknak” nevezik őket.

Most már Szitányi éppen nem értette a dolgot. De csodálatra méltó hősi elszántsággal tisztába akart jutni a kérdéssel, s azért elkísérte a klubból Zsedényit, hogy ettől töviről hegyire megkérdezze az egészet.

Zsedényi aztán megmagyarázta neki.
– Tudod, Szitányi, ezek nem urbérialisták, nem is zsellérek, nem is szubinkvilinusok, hanem voltaképpen skulteciánusok, csakhogy szerződésük nincs, vagy ha van is, nincs időhöz kötve, földjük nem jő szesszió-számba, beltelkük allodiatúra, kültelkük dominális birtok, szuperedifikátumukat elvihetik, a dikába nem vették fel őket. Érted?

– Természetesen, természetesen – felelte Szitányi. Hanem ettől az időtől kezdve soha egész életében egy szót se szólt a telepítvényesekről, de nem is kérdezett soha senkitől semmit a dolgok és ügyek állásáról és természetéről.
Nagy versenytársa volt Zichy Manó grófnak.

Eötvös Károly: Magyar alakok.
Eötvös Károly Munkái, V. Negyedik kiadás.
Budapest: Révai Testvérek, MDCCCVIII, p. 129.

The undoubted Basis of all Societies is Government: This Truth, well examin’d into, will furnish us with all the Reasons of Man’s Excellency, as to Sociableness.
Bernard Mandeville: The Fable of the Bees: or, Private Vices, Public Benefits (1725/1732), ed. F. B. Kaye (Oxford, 1924), vol. II, Indianapolis: Liberty Classics, 1988, pp. 185–184.

A magyar liberalizmus: kampec. Nemcsak azért, mert az SZDSZ mint parlamenti párt elvesztette – elvei után – az ihletét és az okosságát, hanem azért, mert mint az egyetlen rendszervédő párt elvesztette un. értelmiségi támogatóit, ti. a demokratikus izét en bloc (vagy amint Fricz Tamás szocnac „politológus” írja a szocnac Magyar Hírlapban: „en bloch”, míg korábban egy szoc. „pol.” írta uo.: „en bloque”) leírták. Nincs péndz a. m. szabadság marhaság – írja az új szocnac szénbunkó. „Magyarország magyar ország lesz” – nyilatkozza a szoc.-nak 1%-osan hálás Gyulay Endre csanádi püspök társaságában Orbán Vik. Értve van, Vik. Juden (u. Freisinnige) ’raus. ’Raus, ’raus, ’raus, Hungáriaus. A rágalmazásért jogerősen elítélt szélsőjobboldali bumburnyák, ifj. dr. Grezsa tévékurátor emlékezetes elmeműve, a Zapág és fijjug szelleme ismét szellent. A szabad madár: vogelfrei. Az Objektív (vö. Egyenleg) betiltva, Kasza László (vö. Szabad Európa Rádió) műsorai betiltvák, az antidemokratikus, antiliberális, antikapitalista, antipluralista, Nyugat-ellenes frenézis meghaladja a Chrudinák–Pálfy G.–Murányi–Agyas Bubu szintet. De nem ez az érdekes. Az az érdekes, hogy már senki se veszi észre. És a bűzhullám teljesen beburkolja latrinapárájával a szoclib sajtót, miközben a MIÉP V. kongresszusát hivatalosan köszönti a KDNP, az FKGP és az MDF delegátusa, az egyhangúlag újjáválasztott pártelnök, Csurka szerkesztő úr pedig anyás dicséreteket nyálaz a Fidex – MPP lázas homlokára; egy másik újjáválasztott pártelnökkel, a vérkommunista Thürmer Gyulával pedig kolumnás interjút közöl a Népszabadság, édes kisfiával, a neosztálinista diákvezérrel egyetemben (feminizmusnak nem lett engedmény téve Pogonyitól: anyuka nem szerepel). Giczy inkvizíciós irredenta pedig ismerősen szabadkőműveséz, ahogy az ilyen szok.

Kristóf Attila, a Magyar Nemzet ébredt magyarja pedig mindehhöz gratulál Horn ME úrnak (de a BM úrnak is szerencse kívánhatna).

Egy alaptalanul liberális hírbe kevert (vö.: „csinosnak mondott”, vö. objektíve „haladó gondolkodású”) újságíró, Krecz, a Figyelő főszerkesztője a Népszabadság hasábjain (1996. december 7., szombat, 54. évf, 286., a „Hétvége” melléklet „vezető anyaga”) előállítja a tipikus poszt-szoclib publicisztikát.

Ezentúl márpedig ez lesz.

Figyeljük Kreczet (Krecz-t? Kreczot?).

Auftakt: patinás Madöf-rágalom, ezerszeresen megcáfolva: „Azt azonban nem teheti meg egy ellenzéki parlamenti párt képviselője [mint ahogyan nem is tette meg], hogy barikádon szónokol a kormány megbuktatásáról, amint ezt az SZDSZ képviselője tette. [Amint közismert, az SZDSZ szóban forgó képviselője – és erről egykorú, megőrzött rádiófölvétel tanúskodik, és ennek szó szerinti lejegyzése a 168 Órában, valamint több ezer ember egybehangzó emlékezete, továbbá az érintett többször megismételt, konzisztens nyilatkozatai végig a taxisblokád alatt – azt mondta a barikádon, hogy a demokratikusan megválasztott kormányt NEM LEHET és NEM SZABAD utcai nyomással megbuktatni; majd a tévében azt, hogy ha a követeléseket nem is teljesíti a kormány, a torlaszokat AKKOR is le kell hétfő estig bontani.] Ebből a példából a rendőrvezérkar azt a következtetést vonhatta le, hogy az akkoriban legerősebbnek tűnő [miért »tűnő«? akkoriban csakugyan a legerősebb volt, mint ahogy ma is az lenne, ha ellenzékben volna, s akkor legalább a »legnagyobb« eposzi jelző társulna a neve mellé, s nem a mostani »kisebbik«] ellenzéki párt nem riad vissza a formálisan jogsértő akciók támogatásától és a parlamentarizmus határának átlépésétől.”

Krecz füllent.

De ez még semmi.

A rendőri önkény problémáiról írott kolumnás cikkben, amelyben egyetlen szó sem esik a hatósági önkény ártatlan áldozatainak szenvedéséről, a rendszeres kínzásokról, a Magyar Köztársaság törvényeinek és az emberiesség legelemibb elveinek 50-es bakancsos lábbal tiprásáról, csak pletykákról, Krecz a következő dajkamesét adja elő, in extenso idézzük:

„Korszakhatár lehetett volna 1994, a szocialista/szabad demokrata koalíciós kormány megalakulása. Szabad demokrata miniszter került a Belügyminisztériumba. [Helyesen: az SZDSZ a leghatározottabban magának igényelte a belügyet. Azt akkor még nem tudtuk, hogy a belügyi apparátus magának igényli az SZDSZ-t.] Ekkor a Szabad Demokraták Szövetsége követett el olyan hibát, amely politikai taktikázásra, hamiskártyázásra [!] késztette a rendőrtábornokokat. A párt berkeiben működő emberjogi szakértő munkacsoport [ez politikai ad hoc testület volt, munkáját az SZDSZ Országos Tanácsának fölkérésére Kis János egyetemi tanár, az SZDSZ volt elnöke és dr. Mészáros István László országgyűlési képviselő vezette] 1995 őszén elemzést készített a [hon]polgári szabadságjogok magyarországi érvényesüléséről. Az elemzés szerint [miért, nem igaz???!!!] a rendőrség igazgatási és bűnüldözési gyakorlata aggasztó, mén egyrészt túl gyakran [túl? mi a normális mérvű jogsértés?] sérti az eljárás alá vont [folyamatba tétetett] polgárok jogait, másrészt túl gyakran [a kelleténél gyakrabban: de mi a KELLETE?] zaklat indokolatlanul ártatlan polgárokat. [Cc-cc.]

A munkacsoport értékelése napvilágra került [1. az ismert visszaélések miatt TGM egy interjúban már 1994 decemberében követelte a rendőri vezetők leváltását, majd meglehetős visszhangú cikkében – „Az SZDSZ becsülete”, Beszélő, új folyam, VI/12, 1995. március 23. – ezt még egyszer, majd hírlapi és rádiónyilatkozataiban többször megismételte, tehát az „emberjogi válság” jóval korábban kezdődött, és a volt kommunista apparatcsik Nyíri Sándor rendészeti helyettes államtitkárrá kinevezésének következményei, majd a szolgálati törvény rémületes hatásának láttán csak fokozódott; tehát itt nem holmi »szakértők« csöndes munkájának véletlenszerű felbukkanásáról, hanem politikai-stratégiai nézeteltérésről volt szó; 2. az elemzés nem csak úgy »napvilágra került«, hanem saját dokumentumaként, ajánlásaival együtt egyhangúlag elfogadta az SZDSZ Országos Tanácsa, magyarán: ez párthatározat, amely az SZDSZ-ügyvivő BM úrra is kötelező érvényű, pláne, hogy a törvények betartására serkent], a Kuncze Gábor belügyminiszteri tevékenységét ostorozó része [ostorozó? ilyen nem volt] már-már transzparenssé [átlátszóvá? vagy plakáttá?] vált. Ez az akció – politikai tekintetben – dilettáns.”

Mint a nyájas látni fogja, a „dilettáns politika” alább következő krecz-i leírásából a „helyes, id est: szakszerű politika” szabatos meghatározását fogjuk kinyerni.

Nos:

„Egy ilyen elemzés [milyen? igaz vagy hamis? mi egyéb számíthat az államnak, mint az állam igazságos és törvénytisztelő működése?] elvben készíthető akkor, amikor az adott párt minisztere átveszi hivatalát az elődjétől. [!!!] A miniszter és pártjának szakértői az indulás pillanatában megállapíthatják, hogy milyen körülmények között látnak munkához, mit érhetnek el. [Már 1988-ban megállapították, és elődeik e lap hasábjain már 1981 óta sűrűn fejtették ki véleményüket Túrós tábornok, Nyíri KB-alosztályvezető, Hildebrand hadbíró ezredes & Co. andropovista tevékenységéről. Az oszlatós Balogh jelenleg mb. budapesti főkapitány!] Az SZDSZ munkacsoportja elmulasztotta ezt a pillanatot. [A munkacsoport azért állt föl, mert a minisztérium liberális vezetése mulasztotta el a pillanatot: 1994 májusát.] A miniszter és pártjának szakértői [ismétlem: nem szakértőkről, hanem a párt tekintélyes politikusairól és ideológusairól volt szó] menet és ciklus közben [menet és ciklus közben! Tibor!) értékelhetik a kormányzati munkát, megvitathatják azt [»azt« nem kell, magyartalan). Világossá tehetik, hogy a miniszter rossz munkát végzett – tehát távoznia kell. [Az emberi jogi munkacsoport csak elvi ajánlásokat tett, nem személyieket; TGM igen, de ő nem Kuncze, hanem a jogsértésekért felelős rendőri vezetők távozását sürgette, tehát azt, hogy az előbbi váltsa-váltassa le az utóbbiakat, nem megfordítva.] Kiderülhet az is, hogy helyénvaló, amit művel. [Nem a miniszter veri a cigányokat; bár volt olyan elődje már a rendszerváltás óta, aki vezetői értekezleten egy-két nyak-levest ajánlott a permanensen napbarnított polgártársainknak; amúgy férfiasan. – Nem a miniszterről volt szó, hanem a rendőrség visszaéléseiről, és arról, mit tehet ellenük a miniszter.] [És hogyan lehet a rasszista hatósági önkény »helyénvaló«?] Józan ésszel egy következmény [értsd: variáns, alternatíva; Róbert B. Parker helyesen jegyzi meg egy Spenser-krimijében, hogy a jogászok képtelenek logikusan gondolkodni] zárható ki az értékelések [zűrzavaros többes szám; szemantikai probléma: ha az »értékelés« csakugyan az, belőle csak egyféle következtetés vonható le] után: a készítői(k) nem lebegtethetik (?) az értékelés indokát és tartalmát [Indokot lebegtetni? Tartalmat lebegtetni? Miről beszél ez?) Az SZDSZ szakértői és párttestületei ezt tették. [Lebegtették az indokot & tartalmat. Hogyan? Kinek? Mivégre? Mivel?) A rendőrtábornokok megriadtak [szegény kicsikéim]: mi lesz, ha miniszterük feláldozza őket [az orsz. rendőrfőnököt a ME úr nevezi ki, nem a BM úr] egy belső [liberális] politikai támadás elhárítása érdekében? [Mint láttuk, Kunczét már a jelentés előtt bírálták rendőrfőnökei miatt az SZDSZ-ben, tehát a tábornokok ettől már nem »riadhattak meg«: az egész konstrukció légből kapott. Magyar újságírás.)

A rendőrtábornokok a nagyobbik koalíciós pártnál [eposzi szinonima, értsd: MSZP; ugyanide tartozik a szocialista/liberális koalícióról a »házassági« metafora penetráns idiotizmusának szűnni nem akarása; pfuj; ugyanaz a nagyszerű retorikai húzás, mint a szpíkeré, bocs', sportriportere, aki »labda« helyett azt mondja: »a pöttyös«, »kapus« helyett azt, hogy »portás«, »MTK« helyett azt, hogy »a Garami-legénység«, hi-hi-hi, roppant szellemes: nem tudják, hogy ez sokkal rosszabb, mint a báva szóismétlés] kerestek menedéket” Majd a n. koal. p. elnöke kirúgta őket. Óriási.

A Népszabadság cikkírója, Krecz – eltekintve a parlamenti pártok géhásainak (akiket Krecz „legendássá vált, karizmatikus (!!!) figuráknak” tart és nevez) arthuriánus kerekasztaláról szóló kelta ködösségű népmondáitól –, bár töri a magyart, a p-t és q-t pedig folyton összekutyulja, végül is koherens nézetet fejt ki, amelyet csak össze kell foglalni.

1. Az ember a szabadságjogoknak csak azokat a sérelmeit kifogásolhatja, amelyek más pártbéli miniszter alatt estek meg. Az SZDSZ tehát bírálhatja a Boross P. alatti cigányverést és elmebeteg-gyilkolást, de nem bírálhatja értelmesen a Kuncze alatti poszt-MDF romapofozást, szegényemberkínzást, a náci kilengések hanyag elnézését.

2. Az ember a saját pártjabéli miniszter irányító és fölügyeleti munkáját nyilvánosan nem bírálhatja, csak a mondott miniszter lemondását követelheti. (?!) A bírálat: „lebegtetés”.

3. Ha valaki a rendőrség különféle malacságait kifogásolja, és arra sarkallja a liberális belügyminisztert, hogy szüntesse meg a főrendőröket: mintha nem lett volna jobb, ha a Teve utcai (Dzerzsinszkijról [tkp. Feliks Dzierzynski] elnevezett) Cseka-központ építésekor etc. etc. egy küssé bizonytalanabbak…

A lényeg: DILETTÁNS az a politika, amelyben valamely párt – akár saját pozíciói kárára – ELVEIT még saját vezetőivel szemben is érvényesíti.

Krecz szerint DILETTÁNS az a politika, amely nemcsak a politikai ellenfélen vagy vetélytárson kéri számon az alkotmány, a törvények, az emberiesség szabályainak, előírásainak betartását.

Krecz szerint az elkötelezett, kötelességtudó, áldozatkész demokratikus honpolgár törekvése a szabadságra, az igazságosságra, a méltányosságra, hajlandósága az erkölcsi fölháborodásra és – igen! – a politika moralizálására SZAKMAILAG KIFOGÁSOLHATÓ és – lássuk be – röhejes. Hagyjuk az elvizést, apukám, sugallja Krecz, az efféle veszélyes, az igazi demokrata: kommunista verőlegényekkel paktáló korrupt csirkefogó, és ez így van jól (a legrosszabb rendszer, amelynél még nem találtak ki jobbat; jobb ma egy Tocsik, mint holnap egy túzok stb. stb. stb.).

A szegény kis kvázidemokrata klapec nyöszörgései egy ciniko-szkeptikus relativista tollából (ill. szövegszerkesztőjéből; „add meg a’ íméledet [e-mail], Józsi, ne bassz’!…”), aki persze szeretné, ha jobban mennének a dolgok, ám a züllöttség leküzdésére züllést ajá’l.

No persze.

A szoclib/szocnac salytó hasábjain a restauráció (a. m. „visszarendeződés”) állásáról olvashatók termelési beszámolók. Ciniko-szkeptikus relativisták tollából.

Pl. KIRÁLY ISTVÁN-DÍJAT alapítottak és osztottak szét.

Miért nem Révai József-díjat (akitől nevezett minden pompás szocnac ideáját meríté)? Az ünnepségen (stexszagra gyűl a mélyi had) megjelentek egykori cenzorok és egykori cenzúrázottak. Miért is ne?

A magyar Országgyűlésben napirend előtt Deutsch, a Fidex-MaPoP alelnöke és Isépy (KDNP) emlékezik az elhunyt Pethő Tiborra, az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront (Magyar NK) egykori alelnökére, a Hruscsov ét. kezdeményezte békés egymás mellett feles külpolitikai guzlicására (Magyar Nemzet) stb. stb., vö. frissen megjelent levelével:

„Kedves Aczél Elvtárs!

Engedd meg, hogy ismét tanácsodat kérjem a mellékelt Illyés Gyula-vers ügyében. Ő már az ünnepi KB-ülésen mondta, hogy egy kicsit átformálja a verset. [»Közügy«.] Gondok persze most is vannak [hajjaj!] [,] s ha megengeded [,] a hét elején majd telefonon jelentkezem Nálad. Szívességedet [?] előre is köszönöm.

Budapest, 1978. november 25.

Őszinte tisztelettel
Pethő Tibor”

(Közli: 168 Óra, VIII. évf., 49., 1996. december 10., p. 13.) A SZÍKJÓ szép példája. (Ld. alább.)

Bikkfanyelvében él a nemzet: Király et. élt, él, élni fog. Vö. pl. fiatal kritikusban az általa tán már nem is olvasott Király akadémikus félreösmerhetetlen hangütését. Lőrinszky Ildikó Flaubert-ről: „A sorokat a feleslegességtudat és a gyökértelenség érzése, a túl későn-túl korán érkezés fájó-rezignált gondolata járja át.” (L. I.: „Vonások Don Quijote és Flaubert közös portréjához”, Jelenkor, XXXIX, 1996. december, 100 Ft, index: 25-906, ISSN 0447-6425, telefon [üzenetrögzítő is] és telefax: 06 72 310 673, p. 1059.) Uo. Pozsvai Györgyi ír Bodor Ádámról: „Az útvesztő középpontjáig történő eljutás [ad notam: az orrból történő kifújás] fokozatai egyúttal az önmegmérettetés [csuhaj! Györgyi a szocnac Magyar Hírlap kultúr<!>rovatát olvasgatja üres óráiban!], az önmegismerés állomásai” (p. 1101). A mindennapok forradalmiságának tragikus-realista, előremutató-visszahúzó, széttartó-összepányvázó, szertevágtázó-alágyalogló, népfrontosan tág, ám eszmélkedően magasba törő szellentyűségét orrontjuk itt, ó lányok.

Ám a Királyspeak mindenütt ott lappang és setteng.

Teszem azt, in our leading literary Journal, Holmi, így ejt szót bizonyos Doboss Gyula, szólván ő Tandori Dezsőről: már rögtön az elején: „Aligha vitatható Tandori néhány könyvének korszakos jelentősége a magyar irodalomban. [Ez Király István volt, a tanácskozást megnyitó »levezető elnök«.] A Töredék Hamletnek a hazai ontologikus-filozofikus [a végzetes kötőjel! s amivel szemben Arany J. lírája botanikus-zoologikus, a József A.-é pedig fiziko-kémikus] költészet magaslata [Normafa & Mount Everest, ill. szocnac: Csomolungma & Kétes-tető], a klasszikus modernség, a Babits-, Nemes Nagy-féle hagyomány olyan beteljesítése, amely a pálya későbbi módosulásainak, új utaknak is előjelzése. [Itt Király akadémikus, szakosztályelnök szólt a magyartanárnők, kissé elnemzetiesedett úttörővezetőnők vándorgyűléséhez.] Az elhallgatásproblematikában; a Zen-koanok megjelenésével (Koan I–III.), a viszonyok és áthatások kevéssé érzékletes ábrázolásával [már elnézést: ennek a passzusnak semmi értelme nincs!], a szövegként értett versszubjektum-formálással [ennek se!]. [In Király akadémikus, a műközpontyú struktúr<!>analízist is magába szervített, marxista hevületű tudós szólal meg, kitörve a dilettáló-szektáló-dogmatizáló világlátási béklyózottság pacsmagjából.) Első megjelenésekor, 1968-ban ez a könyv inkább klasszicizálónak tűnt, végeredménynek. A második kötet tette nyilvánvalóvá, hogy egy robbanás előtti állapot feszültségét tartalmazta, [ajmelyből a kortárs világirodalmi és [és?!] művészeti áttörésekkel [!] párhuzamosan [!] igen változatos Tandori-művek fejlődtek ki [Liszenko & Micsurin], »szálazódtak szét«. Az Egy talált tárgy megtisztítása a nyugat-európai és amerikai újításokkal [miféle újításokkal? akkoriban amott épp nem volt avant-garde, az 1929-ben amúgy is befuccsolt] egyidejű jelenség volt… [Itt a lehiggadt, érett Király akadémikus Ernst Fischeren, Roger Garaudyn, Adam Schaffon és Jurij Lotmanon oskolázott reformzsdanovizmusa mutatja be pitypangias termékenységét.]” (D. Gy.: „Dolgok és viszonyok”, Holmi, VIII/I2, 1996. december, ISSN 0865-2864, 98 Ft, p. 1786.) „…többtucatnyi szerzőt lehet [Harold] Bloom szemére vetni [?!], akiket be kellett volna vennie az élcsoportba [!]”, Nemes Péter, uo., p. 1811, élcsoport (!) a. m. fősodor.

A Király István-i döntő hatás persze öntudatlan-tudattalan. A fiatal irodalmi bakfisok ezt nem Király I. KB-tag megolvasásával (a Valóság, kül. id. Sükösd terminusa) szippantják magukba, hanem a királyista-visszarendezőleges korszelletből. Pl. áztat olvashassák a dekon-posztmo főpápájának magyarított-magyarosított változattyában: „A nőt alakító [non-transzvesztita] viszont olyanok szórakoztatására tesz úgy, mintha nő lenne, akik remélhetőleg nem hiszik azt, hogy tényleg (»tatsáchlich«, magyarul: csakugyan] nő, mert különben amit szórakoztatónak találnak a magatartásában, az csak afféle szórakoztatás lehetne, amit egy nő viselkedése nyújthat nekik, s noha az alakításnak sikerülne megtévesztenie őket, ez Arisztotelész következtetése értelmében egy [ein] kudarccal érne fel.” (Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása: Művészetfilozófia, Budapest: Enciklopédia Kiadó, 1996, 203 lap, 960 Ft, ISBN 963 8477 17 2, ISSN <!> 1218–6953, ford. Sajó Sándor, p. 73.) A szöveg félreérthetetlenül a Fővárosi Gázművek hivatalos értesítőjéből való, szerzője a Király-tanítvány bölcsészkari KISZ-titkárhelyettes, aki lement kutyába, ezért 8 nyelvtani hiba l „magyar” mondatban: spontán ditakozvány, amelyet „az »érted-haragszom-nem-ellened« jobbító indulata rút”, ÉP. Király akadémikust az ál-Dantóból szíjjá föl a neolitératus exkavátor.

De a KIRÁLY ISTVÁN-DÍJ (1996) nemzedéke alapvetően, Danto ide v. oda, egy (ein) korábbi ideáltípusra hajaz.

„Ezért a darabomért kaptam meg [Az élet hídja, kb. 1954] a legmagasabb irodalmi kitüntetést, a Kossuth-díjat. Révai ezt velem a következő szavakkal közölte: »Látja, most valami édeskésen sekélyeset írt, erre végre Kossuth-díjat adhatok magának.«” (Háy Gyula: Született 1900-ban, Budapest: Interart [1971], 1990, ford. Háyné Majoros Éva, lektor, korrektor nuku, pp. 373–374, ISBN 963 01 9976 9, 198 Ft)

(Apropó Interart. Fantasztikusabbat az új „magyar” cég-pl. kiadóneveknél képzelni is nehéz. Modernet, amerikaiasat terveznek, ehelyett angol-német építőkockákból szovjet mozaikszó épül. Kedvencem: Kulturtrade. Mint: Kunstrcrap. Dichtballs. Vagy: Hungaprint. Mint: Yugocobblers. Bulgafart. Rumanotrash. S a pesti-esti égre fölírva lángbetűkkel: MAGYARBAU!)

Az „érdemes művész” és „kiváló művész” címek horni, magyari visszaállítása, a fölújult „Ki MIT TUD”-frenézis korában az „országos napilap” (vö. „a pöttyös”, „a Fehér Ház lakója” [a. m. Bill Clinton], „a Kreml ura” [a. m. Csubajsz], „a Té Ház” etc. etc.) fölhagy a tettetéssel, a színleléssel, az alakoskodással. Le a demokráciával, a francba, írja az unott Népszabadság. No nem azért, mert be akarja vezetni a szerk. a zsarnokságot. A szerk. tudja, hogy erre nincs esély, és nem is óhajtja, hogy legyen. Csak az élet oly bús, oly egyhangú.

Az antiliberális-antikapitalista propagandát végtelen unalmában a szoclibből szocnaccá alakított, állítólag részben már zsidótlanított és/vagy liberálistalanított Magyar Hírlap kezdte volt el még a fideszesítés előtt.

A duma az „elitekről” meg a „politikai osztályról” a vulgárszociológia voluntarisztikus korszakából származik. A II. Internacionálé reformista-revizionista-pozitivista marxizmusára nemcsak az orosz forradalmi szocialisták untak rá, hanem a vitalista-voluntaristák és anarchoszindikalisták is, akikből később a latin fasiszták lettek. Ihletőik közül nálunk csak Georges Sorel és Robert[o] Michels ismert. A „politikai osztály”/„elitek” duma azért vált szükségessé anno, mert a burzsoá/proletár ellentétre rekurráló hagyományos marxi–proudhoni osztályelméletet túl szolgaian képezte le a liberális/szocialista ellentét, amelyet a reformizmus és a harmadikutas radikalizmus túlságosan föloldott, s nem is volt eléggé irracionális a kultúrkritikai extremizmusnak; a MI & ŐK primitív-szélsőséges-vitalista dinamikájához elégtelennek látszott – márpedig a MI & ŐK dinamikus homálya a fasizmus megkülönböztető szellemtörténeti-retorikai jegye, valamint a magyar poszt-szoclib publicisztika eltéveszthetetlenül központi, imbecillis metaforája. A „politikai osztály” un. fogalmát egyébként Gaetano Mosca találta föl, vö. Mosca: Sulla teorica dei Governi e sul Governo parlamentare, Torino: Loescher, 1884, továbbá: G. Mosca: Elementi di scienza politica, Torino: Loescher, 1896, vö. Giuseppe Rensi: La democrazia diretta (1902), új kiadás: Piccola Biblioteca Adelphi 350, Milánó: Adelphi, 1995, vö. még Vilfredo Pareto közismert műveivel, de Id. a jobboldalról, igen hasonló tenorban: Hilaire Belloc-Cecil Chesterton: The Party System, London: Stephen Swift, 1911, ill. Hilaire Belloc: The Servile State (1913), új kiadás, bev. Robert Nisbet, Indianapolis: Liberty Classics, 1977. Etc. etc. etc. Az „elit” a kiváltképpeni balfas szakszó.

A marxista osztályelmélet (az Eszmélet és a BAL körét kivéve) nálunk is kimerülni látszik, és a lib. kap., lib. dem. és lib. plur. gyűlölői mint megannyi vak tyúk találták meg a szétzúzandó ŐK búzaszemét a prefasiszta elit-„elméletben”. Le a fejesekkel! A górék rohadékok! – sugallja a balfas publicisztika, árnyaltan, kiegyensúlyozottan, szubtilisan. – „Az emberek” (figyeljük a szóhasználatot!) meg nyomorognak: aki nem nyomorog, az elit, s az elit meg attól nem nyomorog, hogy elsikkasztotta a népi zsozsót (nem pedig mintegy „elsajátította az értéktöbbletet”, ezen már túl lennénk, husikám), tiszta patyolat gonoszságból, meg az ilyen úgyis mind külföldi, beengedik ezeket ide, ugye. A politikusok meg, a pártosodás (???) haszonélvezői, BMW-n furikáznak és fölrobbancsák a piddzériját. És még itt „másság”-ról meg „idegen szép”-ről fecseg a Fodor, közbe’ meg az ipja nigger csecsemőket csempész az Alföldre, taszári dollárért. A poszt-szoclib balfas publicisztika nem zsidóz, de amúgy nem mond mást, mint az (Új) Antidemokrata, a Magyar Fórum és a Liebmann Katyusa. Míg a balfas és a munkásőr-neonác összekap a zsidókon, mi fordítsuk könnyező szemünket a SZÍKJÓ mindmáig legérdekesebb megnyilvánulására a Népszabadság sokat látott hasábjain.

Másfél évvel ezelőtt írta már Dessewffy Tibor (Magyar Narancs, 1995. április 6.): „…a sistergős fohász és az üzekedő ima hangja – miként Dunának s Oltnak – egy: az izmos és színvonalas jobboldal utáni sóvárgás… [Ezek a] megfogalmazások azt az előfeltevést sugallják, mintha egy [ein] ilyen színvonalas konzervatív jobboldalra (…SZÍKJÓ) mindannyiunknak szüksége lenne, valamiféle fizikai törvényszerűség okán.”

Nahát itt a SZÍKJÓ Kádár Béla tervhivatali professzor, a magyar Országgyűlés költségvetési biz. eln. (MDF) személyében, aki – mondja a SZÍKJÓ pletyka – a nagykoalíció miniszterelnöke leend, ha az MDF egyáltalán bejut 1998-ban a parlamentbe, mert Torgyán (FKGP) köztársasági elnök (ez a terv!) fideszest nem nevez ki, ezért Orbán Vik (mint Kun Béla) csak külügyi népbiztos lesz (Áder: belügy, Szájer igazságügy, Gyuricza: hadügy, Deutsch: privatizáció, Kövér: nemzetbiztonság, Selmeczi G.: pitbullok, Pokorni: művelődésügy, Illés: szemét), kormányszóvivő: Seszták Ágnes. Házelnök: Maczó. A Nemzeti Bank elnöke: Ekrem Kemál György. Esztergomi érsek: Hegyi Gyula.

Kádár Be virtigli posztkommunista cikke már a címében – „Lehet-e hazánk Dél-Korea?” – megmutatja a dolog lényegét: a szerző nem tud magyarul. Azt akarja mondani persze: „Lehet-e hazánkból Dél-Korea?”, egyébként a cím azt jelenti: „Kaphatunk-e állandó letelepedési engedélyt Dél-Koreában?” (Ami azt illeti, nem kaphatunk.)

Az írás egyszerű: a nyugati orientáció hívei „hatalomközpontú, univerzalista [ez miért szinonima? Jézus Krisztus »hatalomközpontú« volt?] törekvések…” megtestesítői, „…elhalkult, sőt [,] a tudományos közéletben büntetendővé vált a … »másság« jelenségeire hivatkozó specifisták [értsd: etnicisták-kulturalisták] hangja”. Kádár Bé „specifista”, mert neki, aki többé-kevésbé magyar, a konfuciánus Távol-Kelet tetszik, ám nemzetietlen, idegenlelkű, anyakönyvi papírmagyar & univerzalista az, akinek a keresztyén Európa tetszik. (Mit szól ehhöz a born again Orbán Vik?) Aki a japán MTTI-t szereti, rossz ember nem lehet, böse Menschen haben keine Lieder, ha a Föld Isten kalapja, Szingapúr a bokréta rajta; ihajláré.

„Mindenki másképp csinálja” – mondja LGT-sen Kádár Bé, aki „konzervatív” létére vérnősző kultúrrelativista dél-koreai-japán vonatkozásban, ám fogcsattogtatóan univerzalista magyar vonatkozásban: mélyen undorodik a magyar hagyománytól – egy állítólag kultúrnacionalista párt vezető alakja kevesebbet tart a magyar kultúráról, mint a sajnálatos sajtóbaleset áldozatává lett Landeszman főrabbi, aki a „Zsidó Mucsa” c. glossza hatására Kanadába távozott (nyilván nem kapott dél-koreai vízumot). A japántalan magyar Kádár Be szemében bohém oláhcigány.

Ugyanakkor Kádár a neokádárizmus balfas változatának híve, jobb volt, ahogy régen volt: „Keserű szájízzel… 1960-ban az egy főre jutó jutó [s/V] GDP Magyarországon négyszerese volt a koreai átlagnak. Ma alig fele. A magyar kivitel 1960-ban 30-szorosan haladta meg a koreait, ma annak [»annak« fölösleges, magyartalan] egytizede.” Fock Jenő, hol vagy? Csikós-Nagy Béla, micsiná’sz? Timár Mátyás, gyere vissza! Ld. a Kritika 1996. decemberi számában Bródy A., Szamuely L., Matolcsy Gy. cikkeit…

(A nagybetűs kiemelések a továbbiakban a szerk.-től:) „A koreai csoda titka… soktényezős. TALÁN A KATONAI HATALOMÁTVÉTEL JELLEGÉBŐL IS ADÓDÓAN, de ázsiai összehasonlításban is kimagasló [ez nem Király akad., ez Rényi Péter/Földes István stílusa] stratégiai vezéreltség [huhú!] jellemezte a koreai fejlődést. A SPONTANEITÁS ISMERETLEN FOGALOM maradt. Az ország növekedése ötéves szakaszokra tagolt [ismerős?], [no még egyszer:] szakaszos felzárkózást…, a hosszabb távú JÖVŐKIÉPÍTÉS követelményeiből kiinduló nemzeti stratégiából indult ki.”

Kádár Be nem ismer A KATONAI HATALOMÁTVÉTELnél zaftosabb vágyképzetet.

„A gyorsított felzárkózás stratégiájának megvalósításához szükséges szervezeti kereteket MINISZTERELNÖK-HELYETTESI SZINTEN IRÁNYÍTOTT GAZDASÁGI CSÚCSMINISZTÉRIUM jelentette [s ettől ütötte el Kádár Bélát az álnok Antall, Rabár, Bod, Matolcsy, Kupa, Kónya: átok reájuk!] …A szakmai racionalitások [jó szoclib szöveg, Béla] érvényesítéséhez szükséges stabil politikai »hátországot« A CENTRALIZÁLT POLITIKAI DÖNTÉSI RENDSZER [értsd: a katonai diktatúra] biztosította.” No igen. És persze „…A JÖVŐ SZOLGÁLATA [vö. éhínség a pjatyiletka szolgálatában] a koreai társadalomban mély gyökerekkel rendelkezett…” stb. stb. „Koreai állampolgárok milliói ismerkedtek meg a hadseregben a korszerű technikával és SZERVEZETI FORMÁKKAL, […] a vietnami háborúban jelentős kontingenssel közvetlenül is részt vevő [Dél-] Korea gazdasága jelentékeny impulzusokat kapott AZ ÉVTIZEDES VIETNAMI HADIKONJUNKTÚRÁTÓL.”

De téved, aki azt hiszi, hogy Kádár Bé a katonai DIKTATÚRÁNAK csupán plátói szerelmese. Kádár, az Országos Tervhivatal legjobb perónistája tudja azt is, mit kellett volna tennie a néhai MSZMP-nek szemben a viszolyogtató demokratikus bomlással.

Tessék figyelni.

Csurka „Keserű hátország”-a óta a magyar „jobboldal” legfontosabb kijelentései következnek.

„A Koreában jól bevált stratégiai irányítási technikák, módszerek, szervezetek [értsd: A KATONAI DIKTATÚRA ÉS A GYILKOS TÖMEGTERROR] hasznosíthatók [!] lettek volna az államszocializmus időszakában [Münnich F. és Kállai–Marosán öröksége azonban, fajdalom, elhalványult], de [sajnos] akkortájt a hatalom [az MSZMP KB] felvilágosultsága [nem hallgattak Bélára] és nemzetközi tájékozottsága [Pinochet tábornok, Massera tengernagy] meglehetősen [ah] korlátozott volt.”

Tetszik érteni?

Kádár Be azt fájlalja, hogy GRÓSZ NEM LÖVETETT. Semmi nem jobb a fejlődésnek, mint párezer szabadságszerető diák hullája. A SZÍKJÓ kevesli az ÁVO erélyét, nehezményezi, hogy kettészakadt az MSZMP. Ezek az idióták – gondolja Kádár Béla – bérezettek az SZDSZ-től, és képesek voltak föloszlatni a Munkásőrséget! Botrány! MÁR GYILKOLNI SE TUDNAK! Elzsidósodott dekadensek! Bezzeg a Komócsin elvtárs!

És pokoli, pokoli, gondolja Kádár Béla, hogy a jó kis belevaló desporizmus esélyei ma se jobbak, az univerzáldemokraták mindent lerohasztanak, ez a kurva jogállam minden szépnek az úttyába áll. És az ezerszereseit átkozott Nyugat, a maga zsidó-keresztyén (no persze) és görög (Balkán!) tradíciójával mindent elkúr. És hol van itt egy altengernagy? Vagy legalább egy káplár?

„Ma – írja Kádár – az Európai Unióval mátkaságra lépő [már megint ez a szexuálpolitikai metafora; uncsi] s néhány év múlva tagországgá váló Magyarország már [!] nem alkalmazhat [sajna, sajna] olyan módszereket, intézményrendszeri és irányítástechnikai megoldásokat [értsd: nem vezetheti be A TÖMEGGYILKOS KATONAI DIKTATÚRÁT], amelyek erőteljesen, sőt [,] észrevehetően [sőt! észrevehetően!] elütnek az egységesülő Európa normáitól.” Infernó. A kozmoliberális-plutokrata-univerzalista Júrop (Ejrópa) nem engedélyezi nekünk a juntát, BÁR MI MAGUNKTÓL PERSZE EZT ÁHÍTANÁNK: nekünk Jaruzelski kell! Nekünk Lebegy kell! Nekünk Kádár Kim Napóleon kell! „A koreai csoda egyértelműen bizonyítja, hogy […a] nemzeti vezető elit történelmileg korábban soha nem látott rövid idő [korábban soha nem láttunk rövid időt…] alatt is tud lényegesen lendíteni az ország sorsán.” (Népszabadság, 1996. december 6., péntek, p. 10.)

Kádár Bé csak egy dologról feledkezik meg. Arról, hogy a dél-koreai nép óhaja folytán a koreai csoda két nagy építésze, Cson Tu Hvan és Ro Te Vu ma csíkos darócban, a tömlöc mélyén bűnhődik gaztetteiért. Ez a koreai nép ítélete a koreai csodáról, Béla.

---

A Népszabadság ezt a kutyagumit egymillió olvasójának továbbítja megjegyzés nélkül. Ez nem holmi marginális fanzin neonáci bőgőmajmoknak. Ez a damaszkuszi úton megtért demokratikus napilap a Magyar Köztársaság 6. évében. Kreczet (Krecz-t?) és Kádárt nem érdeklik a szabadságjogok. Krecz demokrata, Kádár technokrata-perónista militarista, balfas ideológ. A Népszabadságnál nincs papírkosár. A Népszabadság máskor oly könnyen fölhorkanó cikkíróinak (Aczél, Bächer, Miklós, Tanács, Bossányi pl.) nem tűnt föl semmi. Nagy a csönd.

A liberálisok eltűnése a magyar politikából csakugyan növeli a toleranciát.

A csendőrpofon iránt.

---

Azt írja dr. Aszódi Ilona Katalin országgyűlési képviselő (Népszabadság, 1996. december 13., péntek), MSZP: „Pető Iván véleményét osztom. [!] Ha most az SZDSZ a dolgát keresi, akkor az nem az [az nem az], hogy valahová visszamenjen [?], hanem az, hogy újrafogalmazzon. (?) Szerkessze újra tennivalóit [tessék elképzelni az »újraszerkesztett tennivalókat«…], ne ússzon [ússzék] a fellegekben. Azok a [kurva] emberi jogok, amelyek a bűnözőket, az adócsalókat [,] a többmilliárdos gazdasági bűntények elkövetőit védik személyiségi jogok címén [!!!], a becsületes állampolgárral szemben vagy rovására, azok A BŰNÖZŐK jogai [!!!], és nem általános emberi jogok. A modern szabadságelméletnek az általános emberi kötelezettségek is részét jelenthetnék. [-nék!] Ha az SZDSZ az eredeti szabadságeszméihez való visszatérést valósítja meg, az történik, amit Für Lajos [ki az?) óhajt: egy [eine] kis liberális [brrr] párttá válik. Mert csak kevés embert érdekelnek ma nálunk a gyakorlatunkban megjelenő és működő szabadságeszmények.” – Rabok legyünk vagy szabadok? Rabok! Rabok! – Aszódi kisasszony azt mondja a bombabiztos alibivel rendelkező, ártatlan gyanúsítottaknak: „Tört bordátok, levert vesétek, leszakított herétek, szétzúzott őrlőfogatok bizonyítja, hogy bűnösök vagytok.”

– De hát ez még mind semmi. – Azt közírja Kertész Ákos „író” a Népszava 1996. december 16-i, hétfői számában (124. évf., 293.), hogy: „ Ja igen, a liberalizmus törvényei kemények. Azok [magyartalan névmás] dzsungeltörvények, farkastörvények, az ököljog törvényei. (???) A szelektív evolúció törvényei: csak az életrevaló maradjon fönn. Hulljon a férgese! Spárta. Még mindig jobb, mint a totális diktatúra, mert egyrészt hagy (!) alternatívát. A beteg gyogyós, nyomorék gyereket lehajítani a Taigetoszról.” Miután ilyen jól leírta Eötvös József és – urambocsá’ – Iványi Gábor programját, Kertész A., aki magát szociáldemokratának (?!) nevezi, a szocdem etatizmusról ezt közírja: „…az etatizmust, az állam fontosságának elvét [Roosevelt, Gaitskell, Mitterrand, Willy Brandt, Felipe Gonzalez, Soares, Kéthly Anna, Mónus Illés, Salvador Allende) egy hajszál választja el a totális államtól, a totális diktatúrától, a fasizmustól, a bolsevizmustól […), a KZ-lágerektől, a haláltáboroktól [Clinton), a hitleri és sztálini tömegmészárlástól… Lépj rá az etatizmus útjára. Auschwitz és [a] Gulág vár ördögi vigyorral [Tony Blair] és ölelő karmokkal…” Aszódi kisasszony és Kertész úr nézetei abba a körbe tartoznak, amelyet – tekintettel az általuk megvetett személyiségi jogokra alapozott netáni sajtópör lehetőségére, amely ugyebár „bűnözőket” véd szerintük – eufemisztikusan köztársaság- és alkotmányellenes „szélsőség”-nek kell neveznünk mély sajnálatunkra és jogi szakértőnk nyomatékos tanácsára. Szakértőnk liberális, ezért védi A. kisasszony és K. úr jogait.

• Magyar tarka