Závada Pál negyvenegy éves korában adta ki első szépprózagyűjteményét. Nem ez az első irodalmi munkája, mert megelőzte egy figyelemre méltó szociográfia, a Kulákprés.
Külső formáját tekintve a Mielőtt elsötétül című kötet öt rövidprózát tartalmaz, és a címadó regényt. A könyv belső formája azonban bonyolultabb. Ha folyamatosan olvassuk, akkor az első két írást (Tanulmányutak kedden, szerdán; A Kirov utcai tálcás) a klasszikus, zárt novella megújításának tekinthetjük. Ráadásul az elsőben a zártságot az idézi elő, hogy az író a klasszikus véletlent istenkísértő módon belekomponálja a történetbe: a főhősnő, Ádám Ilona egy szerelmes éjszakán alkalmi kedvesétől, Hajós Pétertől egy történetet hall a beteg tudósról, Wagner Mihályról, s másnap, amikor vidékre utazik mint mélyinterjú-készítő, ugyanazt a történetet hallja – persze más megvilágításban – a kikérdezett ismeretlen öregasszonytól, aki történetesen Wagner cselédje, nevelőanyja, egykori megmentője. Az igazság detektívtörténetszerűen, lépésről lépésre tárul fel, miközben a novella főbb szereplői a záró és csúcspont felé tartva véletlenül összetalálkoznak egy kávéházi szerkesztői asztalnál. Igaz, itt a véletlen már csak az időpontra korlátozódik, mert a történet szerint az öregasszonynak és Ilonának éppúgy meg kell jelennie Wagner kéziratával a szerkesztőnél, mint Hajósnak, aki – ha előbb érkezik – talán a saját műveként adja át a beszédképtelen ember munkáját. A szerkesztő jól sikerült portréja kívül-belül olyannyira emlékeztet egy ma élő ismert szerkesztőre, hogy a (bennfentes) olvasóban feltámad a gyanú (és végigkíséri az egész könyvön): talán kulcstörténeteket olvas, és a szereplőknek többé-kevésbé létezik vagy létezett az életbéli modellje. Mivel a dolog természete szerint kevés olvasónak lehet kulcsa, és a zár idővel – különösen ha nem történelmi személyiségekről van szó – mindenképpen berozsdásodik, nem próbálom nyitogatni. A történeteknek e pótlólagos információ nélkül kell megállni a helyüket. De mégis szóba hoztam, hogy jelezzem: olyan íróról van szó, akinek elsődleges forrása az élményei, az élettapasztalata és -ismerete, és kevésbé más irodalom. Fölteszem Závada mások szövegeit tudatosan nyelvhelyességi és stilisztikai okulás céljából tanulmányozza és használja, s nem konstrukcióik módosított hasznosítása céljából. Ebből következik első novellájában egy „meghaladottnak” vélt konstrukció majdhogynem gyanútlan alkalmazása (amelyet az igen gazdag szellemi és erotikus jellemzés aktualizál), de talán abban is szerepe van, hogy a kötet összformája meglepően eredeti.
Ha továbbra is az olvasás ajánlott rendjét követjük, akkor az első és második novellának nincs kapcsolata egymással. A Kirov utcai tálcás bonyolultabb szerkezetét két szöveg egymásra montírozása adja, egy korábbiként feltüntetett irodalmi útibeszámolóféléé, amely a moszkvai étkezési lehetőségekről ad érzékletes képet és jó tanácsokat az ismeretlen vándornak, és azé az elsődleges szövegé, amelyben az előbbit a szeretett nő orosz–üzbég ösztöndíja aktualizálja. Ottani megbetegedésének fizikai és szociális lázálma, valamint az elbeszélő itthoni aggodalma fokozatosan vizionáriussá változtatja a szöveget, melynek végén a Kirov utcai tálcás önkiszolgáló vendéglő köddé válik.
A következő írás, A hírnöknők, úgy tetszik, már címe szerint is erről a stádiumról indul. (Az előző kettőnek lakonikus, költői címe volt, amely a történet egy-egy kézzelfogható elemére utalt; igaz, a második rejtélyesnek tűnt, amíg a harmadik oldalon ki nem világlott, hogy nem valami ismeretlen foglalkozást űző személyről, hanem egy étkezde szokatlan, rövidített körülírásáról van szó.) Valójában e harmadik cím funkciója kezdetben komikus, és csak az elbeszélés folyamatában változik át. Az elbeszélőt két falujabeli öregasszony ébreszti. Tót-magyar keveréknyelven beszélnek, pontosabban a szlovák bázisnyelvbe minden bonyolultabb, újabb keletű, speciálisabb szót magyarul illesztenek be szlovák ragozással. Megfordulnak a szerepek: az elbeszélő úgynevezett társadalomkutató, aki nap mint nap faggatja a jónépet. Most a parasztasszonyok veszik elő a felmérő munka rekvizitumait, magnót, kamerát, kérdőívet, válaszkártya-csomagot. A helyzet magyarázatát az ébredező főhőssel együtt az olvasó sem találja, ám egyelőre, ugyanúgy, ahogy ő, valószerű okot keres. Ezt a várakozást támogatja az öregasszonyok egymást korrigáló mulatságos csetlés-botlása, a naturalista, egyáltalában nem jelzésszerű, hanem már-már túlfeszített kettős nyelvhasználat, valamint az, hogy jól ismerik az elbeszélő családi körülményeit. Akár valami betanított tréfára is gyanakodhatnánk mindaddig, amíg át nem adják a főhős Rómában tartózkodó kedvesének levelét, amire már nincs és nem is lehet racionális magyarázat. A tréfás cím hirtelen megkomolyodik, és ezenfelül olyan összefüggések sejtelme kezd el munkálni az olvasóban, amelyek túlvezetnek az elbeszélés keretein. Visszafelé: hogy az előző novella távollévő kedvese és ezé ugyanaz, és akkor a két elbeszélő hős is azonos. (Az első novellát még nem kapcsolhatjuk be a körbe.) S valóban: a római levélben szó esik a buharai kórházról. Előrefelé, ami persze csak akkor igazolódik, ha folytatjuk az olvasást: hogy a hírnöknők valami megfoghatatlan módon rossz hír hozói. Az izgatott telefonok tónusa hasonló Budapest és Moszkva, Budapest és Róma között, mindkettőben van az asszonynak valami többlettudása, amit nem oszt meg az izgatott kérdezővel, sőt, mintha lerázni akarná. Van valami egyenlőtlenség a két ember között. Moszkvában ezt még az isten háta mögött egyedül átvészelt betegség magyarázza, amelyben az egyedüllét próbává és értékes tapasztalattá nemesedik. Rómában már – a levél tanúsága szerint – az egyedüllét valamiféle önértékké (vagy csak – és akkor már az előző novellában is az volt? – szakítást előkészítő ideológiává?) válik, a többlettudás pedig – a telefonbeszélgetésben – kiterjed a megmagyarázhatatlanra, a hírnöknők kilétére vagy legalábbis arra, hogy tőle származó levelet adnak át, és ez minden okszerűség nélkül mintha az emberpár kapcsolatára is baljós árnyékot vetne. Az, hogy az asszony többet tud, mintha azt is előrevetítené, hogy tudja már kapcsolatuk végét.
A következő történet, a Nyár, délután valóban egy szakítás csillagzata alatt áll. Tárgyi kapcsolat azonban nem fűzi össze a megelőzőkkel. A férfi az előzőkben egyes szám első személyben beszél, ebben és a következőben egyes szám harmadik személyben beszélnek róla. (A két formát a regény váltogatja majd.) Az asszony távolító-elidegenítő jelöltet kap név helyett, az N.-t, amely viszont összefűzi ezt az írást a következővel, a Núbia, Pompejivel, és a regénnyel is.
Mindkét rövid történetben az elválás kis halála mellett egy-egy valóságos halál sejlik fel – mindkettő visszatér a regényben is.
A Mielőtt elsötétül című regény aztán teljes mértékben integrálja a Mielőtt elsötétül című kötetet. Érdekes, Závada kitűnő címadó képessége egyedül ezen a sarkalatos ponton bicsaklott meg. Hiszen az öt novella mellett a regénynek is huszonkét szép, a poézist tárgyilagosságba rejtő fejezet- vagy inkább részcíme van; ezek közül kölcsönöztem e fejtegetések főcímét is. A kötet- és regénycím ugyan tárgyilagos, de költőisége közhelyes, és szájbarágósán utal a fő témára, az elválás és a halál sötétségére.
A regény nem olvasztja magába a novellákat, a novellák nem ízesülnek a regénybe. De miközben mindegyikük formája zárt, egymáshoz való viszonyuk nyitottá teszi őket. Bizonyos mértékig visszaveszi a történetmondás határainak, kezdetének, végének, kiterjedésének önmagában nyugvó meghatározottságát, és az egy történetből kibontakozó és önállósuló résztörténetek végtelen lehetőségét a formátlanság kockázata nélkül sejteti. A Tanulmányutak kedden, szerdánra – amelynek női főhőse a regénynek is egyik főszereplője, míg férfi hőse, valamint a beteg tudós és annak felesége viszont csak mellékszereplő, az öregasszonyt csupán említik, a szerkesztő pedig egyáltalában nem szerepel – a regényben mint ismert történetre emlékeztetnek. Ilona egyik története ez, amelyet a regény főhőse írt meg. Ismerete nem szükséges a regény megértéséhez, csak azt jelenti, hogy a mellékszereplők egy más történetben főszereplők, és egy főszereplőnek is lehet más története, valamint egy másik főszereplő lehet éppen e történet megírója. A Kirov utcai tálcás, A hírnöknők egymásra utaló történetében (melyekről a regényben szintén kiderül, hogy a főhős által írt szövegek), és a Nyár, délutánban az olvasó egy más nézőszögből, az elváláshoz közelebb esőből ismeri meg a regényben is középponti szerepet játszó elválás önálló résztörténeteit, illetve képzeleti projekcióit, és e közelebbi nézőszög – a regény nézőpontjáról visszatekintve – mintegy pszichológiailag alapozza meg a balsejtelem vízióit és a szakítás utáni véletlen találkozás zaklatott drámáját. A novellák között megint csak az egymással szorosabb kapcsolatban álló Nyár, délután és a Núbia, Pompeji nem a regény későbbi hősének írása, de róla szóló történet. (Mint ahogy a regényben is vannak olyan részek, melyekben a főhősről mint „a férfiról” van szó, s vannak a főhősnek saját szövegei is.) A kettőt megkülönbözteti, hogy az utóbbiban jön létre a nézőpontnak az a távolsága az elbeszélt eseménytől, amely a regény sajátja is, és amely az epikus, részletező tágasságot majd lehetővé teszi, így keletkezik az a veszteségekhez rögzített, fájdalmas-melankolikus tónus, amely a feltáró-értelmező analízis objektív szenvedélyével elkeveredve a regény szubjektív alaphangja lesz. Az eltűntekhez való rögződés, az eltűntek meggyászolása és meghatározása. E két írás sejtetései mintegy kibontakoznak a regényben; azt hiszem, más a hatásuk, ha a regény ismeretében gondolunk vissza rájuk vagy újraolvassuk őket.
A Tanulmányutak kedden, szerdán viszonya a regényhez még emlékeztet arra a nem szokatlan írói fogásra, hogy a regény egy lehetséges epizódját más regényben vagy novellában dolgozzák ki, főszereplővé téve az epizodistát. Lehetnek ennek ciklusteremtő vagy kompozicionális okai. Az író világot rendez be így, mint Balzac, vagy tovább foglalkoztatják regénye lehetőségei. Babits Halálfiaijából két novella is kinőtt, a Hatholdas rózsakert és a Harc az angyallal. Az utóbbinak ez is az alcíme: Pótlék a Halálfiaihoz. Igaz, a regény és a novellák megjelenése között egy évtized telt el. Závada megoldásának újdonságát nem is a Tanulmányutak és a regény egymáshoz való viszonyának extenzifikáló, hanem a többi intenzifikáló és ugyanakkor a zártságot felnyitó törekvésében látom.
Az extenzív és intenzív ismétlés a regény kompozíciójának és a kötet nagykompozíciójának legfőbb művészi eszköze. A regény dialógusokban, monológokban és szövegekben (a főhős által, illetve Ilona által írt szövegekkel, visszaemlékezéssel, elküldött és el nem küldött levelekkel) hősének súlyos veszteségeit tárja fel: emberek elvesztését szakítás és halál révén, íme, a lista. A hőssel szakít szerelme, N. Korábban meghal barátja, Bálint Andor. A szakítást felgyorsító tragikus esemény, hogy öngyilkos lesz volt felesége. Az első két eltűntre irányul a regény kutató emlékezete. De a regény korábbi időrétegében eltűnik – disszidál – az ifjúkori barát, Pásztor Tamás, és ha nem is drámai módon, de az eltűnést választja Bálint Andor egykori kedvese és a főhős emlékező társa, a regény egy fiktív memoárjának szerzője, Ádám Ilona. S ami már nem tárgya az analízisnek, csak a balvégzet véletlen ostorcsapása, szerencsétlenség áldozata lesz a hős édesanyja, a visszaemlékezések jelentős mellékalakja. Ez a majdnem elviselhetetlenül fájdalmas anyag a történetmondás bősége és az alakok plaszticitása révén válik befogadhatóvá, és ebben van szerepe a másmás regiszterben való ismétléseknek. A főhős és Bálint Andor famulus-öcs-mester-báty viszonyát ismétli és egy erkölcsileg kétes síkon variálja Hajós Péter és Wagner Mihály viszonya, mint ahogy Wagner (csak a novellából tudható) agyvérzésből következő szellemi halála is Bálint ereinek „szétrobbanásából” következő hirtelen halálának pandanja. A főhős volt feleségének öngyilkosságával párhuzamos Pásztor Tamás színlelt öngyilkossága. A halott kivitele a lakásból, az ájult Pásztor kivitele és a Nyár, délután ismeretlen halottjáé. Pásztor és Bálint Andor is párhuzamos mint a főhős ifjúkori és férfikori nagy barátja; más-más módon mindkettő eltűnik. Ilona feldúlt távozása a főhőstől a regény keretét adó emlékfelidéző látogatás hajnalán a szenvedély alacsonyabb hőfokán mintegy megismétli N. szakítását. Az elbeszélő egy helyen azt is mondja, hogy „a szakítás jelenetei helyett” gondol erre az eltűnésre. S ez N. és Ilona alakját is párhuzamossá teszi. Ezek mellett a kiterjesztő, variáló ismétlések mellett a 2–5. novella ismétlései a szakítás, illetve a 4–5.-ben a halál témájára részben kiterjesztők, amennyiben ugyanazon történet előzményeinek és következményeinek újabb részleteit idézik fel, részben pedig sűrítők, az időbeli nézőpont említett változtatása miatt. A 2–4. novella elbeszélői pozíciója jelenidejűbb, mint az utolsóé és a regényé.
A regény idősíkjai persze komplikáltak, s számos réteg különíthető el benne. De mindezt magában foglalja az emlékezés néha ömlő, néha kínosan keresgélő, előbányászó, hol páros, hol magányos foglalatossága. Magának az emlékezésnek az idősíkjai is változnak, hiszen ezen a síkon történik Ilona és a főhős visszaemlékezős-felolvasós, a férfi részéről önvigasztaló erotikus megkísérlésbe, a nő részéről elutasításba torkolló éjszakája, amelyre az elbeszélő szintén visszaemlékezik, valamint az epilógus, amely a regénybeli jelen időnek tekinthető; Ilona levele s még inkább az édesanya halálhíre, mint a regénynek a veszteségek számláját növelő zárlata.
A regény és a könyv konstrukciója, amelyet most fölvázoltam, sűrű történetszövésre ad lehetőséget. A megértés figyelmes olvasást igényel. Sok szál tűnik el, majd tér vissza hosszabb szünet után. Néha igen jelentős dolgokról nagyon kevés szó esik. Ilona visszautasítását például a könyv távoli helyein található mondatokból kell összeolvasni. Nagy tömbök váltakoznak rövidebb reflexiókkal. Érdekes, hogy a legemlékezetesebb részek majd’ mindig a könyv tárgyát képező két legnagyobb veszteség, legfőbb eltűnt, N. és Bálint Andor közül az utóbbival állnak összefüggésben. Azt is mondhatnám, hogy a regényben a világunkban olyannyira ritka mély férfibarátság emléke és a halott barátról való megemlékezés élesre van állítva, az elveszített asszony fölötti fájdalom viszont – noha, ha lehet, még erősebb érzésként van ábrázolva – jóval elmosódottabb képzeteket kelt. Az eltűntek meghatározása az egyik esetben sikeres, a másikban nem. Hogy miért, azt talán a két személy megnevezésének különbsége is sejtetheti. Bálintnak teljes neve van, N.-nek csak jelzése, mert az elbeszélő-főhős a szakítás miatt kerüli megnevezését, neve számára tabuvá vált. Ez a fogás, amely a novellákban teljesen jogosult, a regényben – következményeivel – a jellemzés akadálya, kivált, hogy ellentétben Bálint alakjával, akit az elbeszélő és Ilona párhuzamos emlékezései idéznek föl, őt csak a főhős révén kellene megismernünk. Ilona neki is barátja, de ő a tabu miatt nem beszélhet róla. A nárcisztikus sérelem, amely a főhős ábrázolásának tárgya, a regény problémájává is válik – nem így a líraibb természetű novellákban. A ravasz író Ilona utolsó levelével persze ezt a problémát is beépíti a regénybe. Ott a főhős kritikája bizonyos mértékig a regény kritikája is. „Így nem lehet az eltűntekkel bánni, ez kannibalizmus.” Ezt a regénybeli mondatot ugyan nehéz volna esztétikai bírálattá fordítani, de annyi elmondható, hogy a fixáció, amely a szakítás fajdalmát nem engedi enyhülni a regény folyamán, más természetű stilizációt, első személyben elbeszélve jóval szubjektívabb regényformát igényelne, mint a gyászmunka, amely voltaképpen hermeneutikává, egy élet megértésének igyekezetévé válik. Ki volt Bálint Andor? – ezt a kérdést föl lehet tenni a regényben; ki (van) N.? – ezt nem.
Az emlékezés munkájának nagy segítője a regényben a fényképek szemlélése. Megragadó sorok szólnak a fényképek költészetéről, életformákról, világokról árulkodó voltukról. Tudjuk, az egykori szociográfus Závada Pál számára is rendkívüli jelentősége volt a fényképeknek, és nagyszerűen tudott olvasni belőlük. Osztotta ezt a szenvedélyt és képességet valamivel idősebb, korán meghalt pályatársával, a kiváló Vági Gáborral. Závada regényére magára is mint fényképek sorára fogok előbb-utóbb visszagondolni. Egy-egy fénykép az ötvenes-hatvanas évekből, több a hetvenesekből, a legtöbb a nyolcvanasokból és a kilencvenesek elejéről. Így éltünk. Bálint Andor ellenzéki társaságban, a főhős falusi szülői házában, kihajítva egy demokratikus fórum nyilvános üléséről, Ilonával egy vendéglő asztalánál – ezekre a képekre bizonyára mindig emlékezni fogok.
Závada Pál: Mielőtt elsötétül Jelenkor, 240 oldal, 760 Ft.
- Kultúra [6]