„Az ifjú olvasókhoz fordul az író: kérdezzék ki
ismerőseiket! Csak egyetlen, alapvető kérdést tegyenek fel:
találkoztak-e már olyan esettel,
amikor vaddisznó úgy sebesített meg vadászt,
hogy csak a nyakán és a fején voltak sérülések?”
(Őrsi Ferenc: A haláleset ügyében folyik a vizsgálat.
Kincskereső. A Magyar Úttörők Szövetségének
irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata, 1976. 8. 2–3.)
I. Egy kis módszertan
Rejtő Jenő sajnos nem írt regényt a tárgyból. Ezt már akkor is sajnálhattam volna, mikor magánnyomozói szenvedélyemtől hajtva – persze besegített egykori professzoromnak, Gorcsev Iván névrokonának kíméletlenül ösztönző pedagógiai szeretete is – egy télen át töprengtem a Zrínyi-rejtélyen, s a töprengés eredményeként elkövettem egy diákköri dolgozatot a költő és […] „halálához kapcsolódó gyanú keletkezéstörténetéről”. (Ez utóbbi szó különösen tetszett: igazán tudományosnak tűnt, élvezettel forgattam a nyelvem hegyén.) No de akkoriban én még Agatha Christie-ért rajongtam, s nem voltam tisztában P. Howard epikusi nagyságával; az igazat megvallva, 1987-ben nem is teremtődött meg össztársadalmi reneszánszának minden feltétele.
Később kitavaszodott, a pécsi Jakabhegyen vadul illatozott a zsálya és az orgona, a Pinocchio bár lengőajtaján át a kidobóemberek segedelmével magas ívben szálltak ki az oda nem illő egyének, én pedig másnap (orgona utáni másnap), bombabiztos vadkanverzióval a dossziémban, mint aki jól végezte dolgát, mentem konferenciázni. Az OTDK-zsűri akkori elnöke, szintén Gorcsev Iván névrokona, s mint később kiderült, elkötelezett Piszkos Fred-olvasó, valahogy így dicsérte meg a hosszúra nyúlt felolvasást: igaz, néhol túlzásba viszi a logikai kirakósjátékot, ám rokonszenves, hogy nem megy elébe sem az állami, sem a népnemzeti „megrendelésnek”.
A kedvenc írónőmnek címzett malíciózus megjegyzést még csak eleresztettem volna a fülem mellett. Ám az állami megrendelés ebben az interpretációban egybemosódott a hagyományos népnemzetivel (a függetlenségért küzdő, a dolgozó néppel együtt talicskázó hőst a Habsburg-ármány, illetve a nyugati imperializmus tette el láb alól) – ezt pedig sehogyan sem tudtam megemészteni. Két okból sem. Való igaz ugyan, hogy családom némely tagja fejcsóválva olvasta a kéziratot, s akadt olyan rokonom, aki áperte meg is mondta: „Édes öcsém, eladtad magad a labancoknak!” Azonban a zömre nem ez volt a jellemző. A nagybátyák, unokaöcsök, sógorok, komák és kapcsolt részek népes gyülekezetében a kényesebb históriai kérdéseket illetően a többségnek legalább két (egyenként cáfolhatatlan) véleménye volt: egy magán és egy hivatalos, amelyek időnként felcserélődtek (nem ők cserélték, a helyzet változott), de a két (vagy akár több) verzió modellje mindig maradt. Arról persze nem tudtam, hogy ez a jelenség a malomalja-fokos mechanizmuson vagy az örök ellenzéki opportunizmuson túl a későhumanista retorikus szkepszissel, az újhistoricizmussal vagy akár posztmodern nyalánkságokkal is kapcsolatba hozható – de ezt nem is kötötték az orromra. „Nyomozzon csak az a kölök, ha már tudományra adta a fejét – később is ráér, hogy megjöjjön az esze…” – körülbelül így lehetne jellemezni a familiáris közhangulatot.
Nyomoztam is, mint szorgos felügyelő: a Széchényi Könyvtárban vesztegettem el a nyár legszebb napjait; a diákköri dolgozatból az őszre kis könyv kerekedett,[1] s a poirot-i felvilágosult optimizmust csak az utolsó fejezetek írása idején, tehát már későn kezdte beárnyékolni a gyanú: a rejtély valójában igen nehezen megoldható. Legalábbis történeti ítéletünk kiszolgáltatott az előzetes információknak és interpretációknak, sőt, az is megeshet, hogy tények nincsenek is, csak interpretációk. „A történelem azáltal létezik, hogy ismerjük” – amit tehát nem ismerünk, az nem történelem; ami ellenben megtörtént, csak úgy történhetett meg, ahogy ismerjük, illetve ahogyan ismertetik számunkra: ezt már a vaddisznó is olvashatta, hiszen jó ötven évvel a kursaneci vadászat előtt vetette papírra Rómában Sebastiano Macci,[2] aki igazán nem vádolható népnemzeti elfogultsággal. Mármost, ha Zrínyi Miklós halálát többféleképpen ismertetik a források, akkor annak többféleképpen is kellett megtörténnie – keresztapám például a legkomolyabban ezt állította, s jóindulatúan felvilágosított (Kazinczy Ferenc és esetleg Keresztury Dezső nyomán) a harmadik lehetséges változatról. Eszerint az öngyilkosság sem kizárható: a politikailag reménytelen alternatíva elé került költő-államférfi megrendezte saját halálát, azaz maga adott parancsot Paka nevű horvát vadászának a végzetes lövésre. Abszurd, de benne van a hagyományban, tehát létezik.[3]
Mindez óvatosságra int, nemcsak Agatha Christie racionalizmusával, de az elhamarkodott politikai jelzőosztogatással szemben is. Ez a népnemzet, úgy látszik, nem az a népnemzet. De – s ez volt a professzori dicséret elleni rúgódozásom másik oka – az az állam sem amaz az állam. Hogy kissé világosabb legyek: a kerettörténet ideje, ismételjük el, 1987 – Londonban már tombol a Gorbi-láz, Pesten koncertezik John Mayall, hamarosan érkezik Madonna és Michael Jackson is… Esterházy elsüti legendássá vált E. Fehér-poénját, a tudszoc és dialmat órákon Ágostonról és Feyerabendről értekeznek a begyulladt rendőrfilozófusok: lazul, szoftosodik a Birodalom. Ugyanakkor azonban, ne feledjük, még egészen friss hullák is vannak: némelyik nem átall télvíz idején belefulladni a félméteres (amúgy fenékig befagyott) Balatonba… Szóval ebben a helyzetben mi sem hiányzott kevésbé az elvtársaknak, mint egy gyanús haláleset, meg külföldi titkosszolgálatok az erdőben. A kép (kifelé) happy, soft és rózsaszín, a hangnem pragmatikus és szakmai: jó lesz nekünk egy jelző nélküli, ideológia-semleges, akármilyen pici kis vaddisznó is… agyara azért lehetne. Kb. így hangzott volna az akkor időszerű állami megrendelés. Okozott is nekem elég főfájást. Nem elég, hogy nyomorult, áruló labancnak éreztem magam, de még csak egy tartalék-változatom sem volt a sztoriról, mint családom felvilágosultabb tagjainak.
Ettől kezdve tehát azon törtem a fejem, miképpen lehetne bizonyítani az orgyilkosságot – persze kizárólag magán, illetve rokoni használatra, de azért mégis… Tanulmányoztam az azóta a Nemzeti Múzeumból nyomtalanul eltűnt – egyébként hamisított – puska feliratát (hátha maga a felirat – „én vagyok az a puska, mellyel… Póka István fővadász… keresztüllőtte Zrínyi Miklós grófot” – mégsem hamis).[4] Elolvastam Vasvári Pál merényletpárti Zrínyi-életrajzát,[5] Örsi Ferenc tévédrámáját Zrínyi haláláról,[6] újraolvastam Dervarics Kálmán alsólendvai alszolgabíró méltatlanul elfeledett „történelmi czáfolatát”,[7] Grandpierre K. Endre Fekete hóesés című oknyomozó regényét,[8] és keresgéltem a homályos pontokat a vadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírásában. Az olyasféléket, mint amire Örsi hívta fel a figyelmet egyik nyilatkozatában: „Hogyan dönthette le a vaddisznó, ha csak a fején voltak sebek? Vadászbarátom, Brodák József, aki már 1079 vadkant terített le, megállapította, hogy egy vaddisznó nem ejthetett olyan sebeket Zrínyin, amilyenekről a »szemtanú« Bethlen írt.”[9]
Eleinte nem volt szerencsém. Nem elég, hogy Jankovics József röviddel az Örsi-interjú megjelenése után „megtalálta” az addig hiányzó lábsebeket,[10] ráadásul még maga a disznó is előkerült. Magam ütköztem bele egy korabeli velencei hetilap megsárgult hasábjain.[11] (Igaz ugyan, hogy Esterházy Pál, a későbbi nádor is megírta Mars Hungaricus-ában, hogy a Zrínyi-ölő vaddisznót „másnap megtalálták és Csáktornyára vitték”,[12] de az efféle labanc családoknak azért mégsem hiszünk, nem igaz? Dicsérje meg érte… a népszabadságban.) A független külföldi forrás megerősítő beszámolójával azonban nehéz lett volna vitatkozni, annál is inkább, mert az újság csáktornyai levelezőre hivatkozott. Mit tehettem volna? Novellafélét kerekítettem a levéltári leletből, és ironikus kommentárokkal próbáltam jelezni fenntartásaimat. Továbbá utaltam rá (a lelkifurdalás hajtott), hogy talán mi, filoszok is kivettük a részünket a gyilkosságból – legalábbis akadnak közöttünk, akik közelről emlékeztetnek a sörtés bestiára.[13]
Ám a detektívszenvedély csak nem hagyott nyugodni. A tények makacs dolgok, szokták mondani – de a filológus még náluk is makacsabb. Nem fér a bőrébe, ameddig az ízlésének megfelelő újabb tényeket nem talál. A gyanús jelek pedig szaporodtak. Itt volt például Szalatnai Rezső bécsi levéltári kutatásának eredménye. Eszerint a horvát vadász, Paka családja Zrínyi (pontosabban Paka) halála után kegydíjat húzott a császári udvartól.[14] Szalatnay beszámolójára Zöldi László reagált az ÉS-ben, imigyen: „Ki-mi a merénylő?… Mindegy. A lényeg az, hogy Zrínyi halála beilleszkedjék egy meghatározott történelemszemléletbe. Elvégre, mondják e szemlélet hívei, nemzeti történelmünk nagyjait gyakorta tették el láb alól.” (Ezután ironikus kommentár következik Hunyadi Mátyás, Bocskai, Zrínyi, Teleki László, Széchenyi és Teleki Pál „gyanús” elhalálozásairól. Frissebb példákról persze – 1975-ben járunk! – érthető okokból nem esik szó.)[15] Szalatnay, felháborodottan fogalmazott válaszában közli: „Én nem jeleztem pontokkal és felkiáltójelekkel semmiféle történeti rejtélyt. Ismertettem a bécsi titkos udvari levéltár egyik aktáját. Sajnálom, hogy rajtam kívülálló okokból nem közölhetem a levéltári jelzetet.”[16]
Nocsak, nocsak… Habsburg-imperializmus? Külföldi, azaz olasz (Magliani) és jugoszláv (Paka) titkosszolgálatok jelenléte az „eseményen”? Levéltári jelzetétől megfosztott kutató? No de erre már maga Dr. Dobos János rendőr őrnagy (Kék fény!) is sorompóba szállott, aki „a tudományos elmesportokat szerető kíváncsiságtól… hajtva a kriminalisztika szemszögéből kezdte vizsgálni a Zrínyi-rejtélyt”. Az Erény Őre, hivatkozva a szemtanú Bethlen Miklós távollétére (Bethlen valóban nem látott mindent, hiszen a baleset idején az erdőszélen beszélgetett), a sebek ellentmondásos voltára, és bizonyos politikai érdekekre és szempontokra, azzal zárta eszmefuttatását, hogy jóllehet észrevételei „nem jelentik azt, hogy a gyilkosságverziót igazolni lehet… de… egyenlő joggal meg lehet kérdőjelezni a vadászbaleset-elméletet is”.[17]
Mindez fellazította a talajt a bölcs központi döntés számára, amely engedélyezte az István a király szabadtéri színrevitelét. Újrázott is lelkesen a Királydomb közönsége, mikor felbőgtek az erősítők, és Vikidál Gyula rázendített: „…mondjuk lenne véletlen / egy szerencsétlen baleset: / megrendelni egy-két vadkant, jó pénzért mindig lehet”.[18] Imre herceg mellett természetesen Zrínyi is belépett a szellemes metaforizálás holdudvarába – Zöldi szerkesztő felsorolta többiekkel egyetemben. Tovább talán nem kell folytatnom.
Kivel tartson itt az ember? Nehéz döntés, amikor az óvatosan derűlátó pozitivizmust a Kék fény, a talpára állított szellemtörténeti megközelítést az (akkori) ÉS, a borghesi szkepszist pedig a Bernát elvt.nő (MTV Pártbizottság, korábban Szabadságharcos Szövetség) Irodalmi Osztálya által bemutatott Örsi-tévédráma képviseli? A Zrínyi halála körüli huzavona már-már a gombrowiczi Operett vízióját idézte a Történelemről, mint kollektív elhülyülésünk tragikomikus történetéről. Az összes lehetséges verziók közül még mindig Brodák úr empirizmusa volt a legrokonszenvesebb: ő legalább tényleg látott vadkant, a pontosság kedvéért 1079-et „terített le” 1973-ig, úgyhogy azóta bizonyosan messze túl jár az ezeregyszázadikon is.
Az eredeti célkitűzés mindenesetre módosult fenti olvasmányélményeim hatására. Poirot módszerét egyelőre nem vetettem el, de a naiv elfogulatlanság, a prekoncepció nélküliség alapállásáról lemondtam. Olyan forrást kellett találnom, amely az eddig ismertekkel egybevetve bizonyítja: vaddisznó is volt, puska is volt, bécsi merény viszont nem volt; ha mégis volt, nem bécsi volt, sőt (jobb a családi békesség) a meghívott halál változatát se lehessen kizárni. Ráadásul a levéltári jelzetet sem volt szabad elveszítenem, nehogy Dr. Dobosnak kelljen megvédenie a külföldi szolgálatok vagy éppen saját magam ellen.
Nos, azt hiszem, megtaláltam. Zrínyi udvari papjának elveszett levele, úgy vélem, a legkényesebb igényeket is kielégíti. Talán még Gorcsev Iván itt másodikként említett névrokonáét is, aki ha másban talán nem is mindig, de irodalmi ítéleteiben csalhatatlan: végül mégis ő vezetett rá a helyes műfajra és stílusra. Szeretettel ajánlom neki az alább következő filológiai ponyvát.
II. Vadkan-lektűr
Felvétel. A reflektorok égnek, szakmaibbra tehát a hangot. Nyakkendő, sötét öltöny, fekete keretes szemüveg, hátrafésült haj – és a megfelelő erkölcsi komolyság. Miből indulnék ki én, ha nekem jutna a megtisztelő felkérés a Kék fény részéről?
Természetesen a vérnyomokból. Ezekből bőven akad. A helyszín biztosítása után (a Csáktornyától néhány kilométerre, a Dráva partján fekvő Kursanecről, pontosabban a falu és a folyó közt elterülő sűrű ártéri erdőről van szó) kétféle vért találnék.
A vaddisznóét. Súlyosan sebesült állat, lágyrészi lövéssel, hasában Zrínyi vadászkésével: nem is jutott messzire, már másnap megtalálták, és bevitték a csáktornyai várba.[19]
Zrínyiét. Szinte minden forrás megemlékezik róla, (távoliak és közeliek, gyanakvók és disznópártiak), hogy a gróf halálának közvetlen oka a súlyos vérveszteség volt: a vadkan agyara vagy harapása, egyéb „marcangató sebek ütése”[20] mellett, a nyaki ütőerét tépte el. A vérzést próbálták emberei a mindig magánál hordott kis fadarabbal elállítani: „de hiába, csak elfolyt a vére; először ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni” – mint a szemtanú Bethlen Miklós megemlékezik róla.[21]
Második lépésként a holttestet venném szemügyre. A sebesült Zrínyit a helyszínre elsőként érkező szolgái hason fekve találták. A végzetes nyakseb mellett a fején két hasított seb, a jobb kezén felszíni hámsérülés, jobb lábszárán a térd alatt hatalmas nyílt seb volt látható (ez utóbbi könnyen lehetett törés is). Valamelyik (nem tisztázható, melyik) szeme alatt kör alakú és mély seb éktelenkedett – ez utóbbira még visszatérünk, mivel itt a források nem nyilatkoznak egybehangzóan, pedig kulcskérdésről van szó.
A harmadik – és legkényesebb – feladat a tanúk kihallgatása. A vadászaton Zrínyi közvetlen kíséretében tízen (hm)… (hm!!!) vettek részt. Paka, a horvát jáger – róla kegydíj-histórián és az elveszett bécsi levéltári jelzeten kívül semmit sem tudunk. Angelo, Zrínyi olasz apródja. A kor jellegzetes itáliai kalandortípusa, otthoni megélhetés híján katonai szolgálatban vagy külhoni udvarokban keresi kenyerét. Jó húsz évvel később, 1686-ban, Pozsony közelében, Hainburgban bukkan fel, azután végképp szem elől vesztjük. Guzics Miklós, Zrínyi „udvari kapitánya” és ifjú öccse (nevét egyelőre nem ismerjük): ősi horvát mágnáscsalád sarjai; a kapitányt Zrínyi félhivatalos diplomáciai küldetésekre is alkalmazta, közvetítőül a stájer rendek és a grazi haditanács felé;[22] az ifjabb testvér udvari szolgálaton, „vitézi oskolán” tartózkodik a bán udvarában. Zichy Pál, a pozsonyi kamarai elnök, Zichy István gróf fia: a haláleset után Bécsbe siet, és – meglepő kapcsolatrendszer ilyen fiatalember részéről – az angol sajtót tudósítja a történtekről.[23] Bethlen Miklós gróf, az erdélyi kancellár, Bethlen János fia, Apafi fejedelem titkos küldöttje a horvát bánnál. A következő években erdélyi összekötőként jelentős részt vállal a Habsburg-ellenes Wesselényi-összeesküvés szervezésében, amelynek éppen ekkor és itt, Csáktornyán kezdik megvetni az alapjait. Vitnyédy István, soproni ügyvéd, Zrínyi Miklós bizalmasa és politikai szövetségese, a szerveződő rendi ellenzéki mozgalom egyik vezéralakja; két évvel később tisztázatlan körülmények között ő is halálát leli. Ott volt még Zrínyinek egy meg nem nevezett inasa és lovásza, valamint egy további különös figura: Ludovico Magliani szavojai lovag, foglalkozását tekintve (Vasvári Pállal szólva) „kéjenc és divatkalandor”. Sejthető (bár nem bizonyítható) róla, hogy szintén titkos diplomáciai küldetésben, a bajor választófejedelem, Ferdinánd Maria szavojai feleségének, Henrietta Adelheidnek megbízottjaként tartózkodott Csáktornyán. (Ne feledjük: Szavoja francia érdekszféra, Ferdinánd Maria bajor választó pedig Lipót császár örök riválisa és ellenlábasa a német birodalmi gyűléseken.)[24]
Illusztris társaság, nem igaz? Az Orient expressz utazóközönsége ehhez képest békés gabonakereskedők és holdvilágképű nászutasok ártatlan gyülekezetének tűnhetne. A felsorolt szereplők közül öten hallgatnak; másik ötnek a közvetlen vagy közvetett vallomása viszont rendelkezésünkre áll. Ez azért nem rossz arány.
A Guzics-fivérektőI közvetlen feljegyzés nem maradt ránk, de egy harmadik Guzics, az Árva várában Thököly István mellett szolgáló Guzics János feljegyzése megemlékezik az eseményről: „…egy felbőszült vadállat, egy vadkan ölte meg. Íme, így hal meg az igaz, és senki sem gondol rá, de a hőstetteknek emléke él, és mindörökké fennmarad” – írja a naplóba a távol élő rokon. Elismeri tehát a vadászbaleset tényét, de különös kifakadást csatol hozzá: „Csak a Haza Atyja örvendezik híveivel egyetemben – az Úristen vegye el az eszüket.” A „Pater Patriae” alatt bizony – tekintetbe véve a napló erősen Habsburg-ellenes kontextusát – nemigen érthetünk mást, mint az uralkodót.[25]
Zichy Pál beszámolóját szintén közvetett forrásból, egy rá hivatkozó levélből ismerjük:
„Zrínyi Miklós uram kimenvén vadászni, erdei kanokra akadott; utána menvén az egyiknek harmadmagával, az harasztiján magánosan utána rugaszkodott; nem tudhatjuk, miformán tertént, lábárul leejti az urat, három sebet nagyot ejtett rajta, az fején, torkán és lábain; az mikor az két szolgája hozzá érkezett, hallván jajgatását, már akkor felállott nagy víresen lábára és szekeret kírt, mondván, semmi az; egy fertályóra múlva szegíny meghalt…”[26]
Feltűnik az állandó, minden leírást jellemző motívum: senki sem látta az esetet, biztosan nem tudható, „miformán tertént”.
Vitnyédy István naplója szűkszavúan, de lényegre törően idézi fel a baljós napot:
„1664. november 18-án vadkanvadászatra mentem ama nagy hőssel, a néhai főméltóságú gróf Zrínyi Miklóssal (…) Zrínyi egy vadkant üldözve, amelyet már két golyó sebzett, váratlanul, és úgy, hogy közülünk senki sem látta, a vadkan által halálosan megsebesítve szerencsétlenül meghalt, s őt többé élve nem láthattam; vagyis háromnegyed óra leforgása alatt sértetlenül, élve, és holtan is láttam.”[27]
Pontosan értesülünk a helyszínről, a körülményekről, a halál okáról. Ugyanakkor szembetűnő, mennyire erősen hangsúlyozza Vitnyédy is a tanúk hiányát. Ne feledjük azt sem, Zrínyi „főember szolgája” szoros kapcsolatot tartott az 1663–64-i török háborúban Magyarországon harcoló francia önkéntes csapatok tisztjeivel és XIV. Lajos király bécsi megbízottjával, Gremonville lovaggal is. Könnyen megeshet tehát, hogy mégiscsak volt valami köze a Párizsban Versailles-ban hamarosan lábra kapó, merényletről szóló mendemondák elterjedéséhez. (Az persze már talán csak Poirot felügyelőnek ütne szöget a fejébe, hogy a csavaros eszű prókátor, midőn másfél év múlva kiötlötte Lipót fogságba ejtésének és nemzeti érdekek jegyében történő megzsarolásának ideáját, éppenséggel a császári vadkanvadászat alkalmával tervezte végrehajtani a Tupac Amaru terroristáit megszégyenítő vakmerő vállakozást.)[28]
Magliani vallomását Bethlen Miklós Önéletírásából ismerjük:
„Majláni később így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt, Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo…”[29]
A szavojainak persze volt oka a körmönfont magyarázkodásra: abban a vaksötétben végül is könnyen célt téveszthetett a golyó… Egy biztos: Zrínyi már a földön feküdt, védekezésre képtelen helyzetben, mikor eldördült a lövés.
Angelo, az apród szavait Kraus Mihály piarista történetíró hagyta örökül:
„Az a hír, hogy Zrínyit irigyei tették volna el láb alól, alaptalan, és nem felel meg az igazságnak. Ezt onnét tudom, hogy 1686-ban, amikor Rómába utaztam, a Pozsonytól egy német mérföldre eső Hainburg városában találkoztam egy olasszal, aki egykor Zrínyi inasa volt, és részt vett azon a vadászaton, ahol Zrínyi halálát lelte.”[30]
Ez világos beszéd. Igen ám, de könnyen elképzelhető, hogy a két talján összebeszélt, s Angelo a már virágjába borult pletykát igyekszik cáfolni, nyilván saját szerepét is mentegetendő.
Az ötödik szemtanú, Bethlen Miklós (az erdőszélen várakozó többiekkel együtt), már csak Guzics öccsének segélykérő hívására sietett a helyszínre („Hamar a hintót, oda az úr!”). Zrínyi Miklós haláláról szóló leírása minden eddigi nyomozás legfontosabb forrása és kiindulópontja volt, ami három okra vezethető vissza: ez volt a legbővebb leírás; ez vált a legkorábban ismertté (Kazinczy Gábor a múlt század közepén adta ki az Önéletírást), valamint – szintén nem elhanyagolható szempont – magyar nyelven íródott. Azonban Bethlen tudósítása több okból is problematikus. Egyrészt irodalmi igénnyel fogalmazott, művészi tudatossággal szerkesztett szövegről van szó. Másrészt Bethlent magát is befolyásolhatta a Zrínyi haláláról később elterjedt szóbeszéd, hiszen az Önéletírás kis híján fél évszázaddal az esemény után keletkezett. A többi vallomással összevetve úgy tűnik, jószerivel csak Magliani imént idézett szövege tekinthető benne hiteles elemnek. A többi – az irodalmi körítés – mind a merényletre utaló ferdítés, azzal a megkötéssel, hogy csupán sejtetéssel élhet, nyíltan nem mondhat ki semmit (az Önéletírást a szerző császári fogsága idején vetette papírra).
Tehát Bethlen nem szól a gyanús, kerek és mély sebről szem alatt, de „elfelejti” a lábsebeket is, pedig a szóba jöhető olvasói körből szinte mindenkinek napi élménye volt a vadászat; a kortársak többségének nem volt szüksége segítségre vagy magyarázatra, hogy belássa Brodák úr igazát.[31]
Nem emlékszik Bethlen a megtalált vaddisznóra sem, pedig másnap, mikor behozták a bestiát, még ott tartózkodott Csáktornyán – talán evett is belőle. Megemlíti viszont, hogy Zrínyi „csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála”.[32] Így működik a szelektív memória: az, hogy Zrínyi markolatig belevágta vadászkését a disznóba, köztudott és a többi forrásban gyakran említett, hitelesnek tekinthető elem a történetben.[33] Cserei Mihály szerint a késhistória előtt Zrínyi rá is lő a sertésre, majd „pallosát” töri el az agyarán – márpedig az erdélyi krónikás név szerint Bethlen Miklóst idézi a történet forrásául.[34] Ideszámíthatjuk még a bevezetésül megidézett Zrínyi-anekdotát a pokol felé tartó emberről, aki úgy gondolja, mégis jobb dolga van, ha őt viszik a hátukon az ördögök, mintha neki kellene azokat vinnie; nyilvánvaló, hogy a vasvári béke utáni politikai kontextusban a történet csak egyféleképpen, tendenciózusan Habsburg-ellenes éllel applikálható „Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre”: Apafi fejedelem még mindig jobban jár a Porta kényszerű szövetségével, mint Magyarország, amely éppúgy a pokol felé tart, de ráadásul neki kell vinnie a hátán a német sógort.[35] Azaz: megfontolandó még a török szövetség gondolata is. (Porcia hercegnek és Lipót császár többi miniszterének Bécsben éppen ez a lehetőség okozta a legtöbb álmatlan éjszakát 1664 őszén.) Az már mindössze szerény ráadás, hogy a protestáns Bethlen szerint a haldokló Zrínyi csak a disznóról beszélt („rútul bánék vélem a disznó”), holott a források túlnyomó többsége szerint Szűz Máriát és a Megváltót (is) emlegette.
Egyszóval: az Önéletírás idevágó részlete egyértelműen a Habsburg-merény teóriáját sugalmazza, s korántsem csak a szöveg metaforikus rétegében, mint azt korábban magam is véltem.[36] Erre utal az is, hogy egy bizonyíthatóan Bethlentől értesült (de az övénél jóval szerényebb írói tehetséggel megáldott) szerző, a francia Dominique Révérend, Cserei Mihályhoz hasonlóan, ugyancsak felveti a gyilkosság lehetőségét.[37] De – s ez a ‘de’ itt különösen fontos – Bethlen csak sugallja, ám nem hitelesíti vagy bizonyítja a gyanút; ugyanakkor nyitva hagyja a baleset lehetőségét is. Úgy tűnik, Dobos őrnagynak igaza lesz: nemigen tudjuk eldönteni, hogy az Önéletírás szerzője meglevő gyanúját és a lőtt sebbel kapcsolatos emlékeit „szelídítette”, vagy a váratlan és elfogadhatatlan baleset tényét próbálta utólag némi gyanús elemmel fűszerezni.
Ily módon ismét megerősítést nyert a megfelelő ügyosztály textológiai kompetenciája (ezt egyébként is csupán rövid átmeneti időszakra vonta kétségbe néhány széllelbélelt ügyvéd, tanár és bogaras könyvtárigazgató; de azóta „elmúlt a vad idő, ki van ennek szabva határa”, s ismét tejben-vajban és szakértelemben „fürdézünk”).[38] Lássunk tehát még egy további, eddig értékén alul becsült forrást Zrínyi Miklós haláláról. Marcus Forstall, a család ír származású udvari papja 1664. november 18-án ott tartózkodott a csáktornyai várban, így az elsők közt láthatta a holttestet. Latin nyelvű Zrínyi-családtörténete, a Stemmatographia máig kiadatlan, csak hivatkozásokból ismert, ezért idevágó fejezete megérdemli a hosszabb ismertetést:
„Fortuna azokat, akiket a legtöbb jótéteményével halmozott el, a szokottnál kegyetlenebb pusztulásra tartogatja. […] Zrínyi november 18-án a Szigeten igen szapora vaddisznókra vadászott, s miután társai és szolgái elszéledtek mellőle, vagy inkább szándékosan maga hagyta el őket, olyan helyet foglalt el egy bozót sűrűjében, amelyet vaddisznólesre alkalmasnak ítélt. Hirtelen három lövés hallatszik; emberei odafutnak; a hőst a földre terítve találják, úgy hogy már sok vére elfolyt. Mégis, minden segítség nélkül lábra állt, és így szólt: »Nincs semmi veszély«. Később a körülötte állók figyelmeztetésére imádkozni kezdett, és komoly arccal, mellére verve, lelkét Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlotta; azután ereje rohamosan fogyott, s negyedóra leforgása alatt meghalt. Senki sem állítja, hogy látta volna a vadkannal való küzdelmet, vagy ami egyébként történt. Sebeiből és lábszárának elváltozásából arra következtettek, hogy miközben meghajolva arcát és tekintetét arra fordította, ahonnan a kutyaugatást hallotta, a vadkan hátulról rárohant, és széttépte a nyakát. Arcának sebe még a hozzáértőkben is gyanút keltett, hogy ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna. Ha mégis ez történt, kétségkívül nem bűnös szándékból történt, jóllehet, különböző nemzetbeli férfiak vének részt azon a vadászaton. […] Alig hihető, halálát mekkora gyász követte szerte Európában; második Titus Vespasianusnak mondhatnánk, akit mindenütt megkönnyeztek. Mintha mindenki saját árvaságát gyászolta volna, az erős védelmezőjétől megfosztott kereszténységet siratva. […] Lipót császár gyászverset íratott róla, és mikor halálának hírét vette, így szólt: »Adják az égiek, nehogy hamarosan megérezzük, mit vesztettünk vele!« Ezek után a vetélytársak és irigyek közül senki sem merészelt a császár jelenlétében rágalmazó szándékkal akár csak egyetlen kétértelmű szót is ejteni Zrínyi haláláról.”[39]
Forstall Márk a balesetből magából nem látott kevesebbet, mint Bethlen Miklós, tehát legalább olyan hiteles tanúnak kell tekintenünk, mint őt. Sőt. Forstall, ellentétben Bethlennel, kitűnően beszélt olaszul, tehát Magliani és Angelo kikérdezéséhez sem volt szüksége tolmácsra vagy közvetítő nyelvre. A Stemmatographia itt bemutatott fejezetét a vadászatot követő hetekben írta, tehát frissebb emlékek hatása alatt, mint Bethlen (és még csak a Habsburg-szervek vendégszeretetét sem élvezte, mint amaz). Ugyanakkor ő is írói babérokra törekedett, s az ő memóriája sem működött kevésbé szelektíven, mint az Önéletírás szerzőjéé. Lássunk néhány példát! Zrínyi nem lesből vadászott, hanem vérnyomon indult el; nem három lövés hallatszott, hanem legföljebb kettő; kevéssé valószínű, hogy a rohamosan gyengülő moribundus a mellét verve fohászkodott volna; a megkerült vadkan a Stemmatographiából is hiányzik stb. De a többi stimmel. A sebek leírása hiteles, a hátulról támadó bestia szintén, a negyedóra leforgása alatt nyaksebből bekövetkező elvérzés egybevág a többi forrás állításával. Egy momentum ugyanakkor szembeszökő. Forstall, ha gyanút akart ébreszteni olvasóiban, ezt Bethlennél jóval ügyetlenebbül tette, túlzásba vitte a dolgot. Kevesebb rejtélyes elem többet mondott volna. Mivel gyakorlott íróról van szó, mást nem feltételezhetünk, mint hogy valóban gyanakodott.
A gyanú alapja pedig nem más, mint Zrínyi különös, szem alatti sebe. Ennek létét két távoli külföldi beszámoló is megerősíti. A nápolyi illetőségű Lorenzo Crasso korabeli Zrínyi-életrajzában olvassuk: „az arcon az egyik lőtt seb azt a gyanút keltette a hozzáértőkben, hogy golyó ütötte, amelyet talán a vadkant megsebzendő lőttek ki, de a szerencsétlen vadászt találta el”.[40] Ennél is meggyőzőbben hangzik Galeazzo Gualdo Priorato tanúságtétele. Lipót császár udvari történetírójának, Montecuccoli tábornok barátjának, úgy tűnik, nem volt érdeke, hogy az udvart kikezdő szóbeszédnek adjon tápot. A Jeles férfiak életéről 1674-ben megjelent gyűjteményes kötetében mégis fellépteti Zrínyi Miklóst; halálát pedig a következőképpen írja le:
„… 1664. november 18-án, miközben vaddisznóra vadászott, balszerencsés módon, egy szeme alá érkező puskalövés végzett vele; amennyire később ki lehetett deríteni, miközben egy vaddisznóval tusakodott, vagy Angelo nevű apródja, vagy egy Nádasdy gróf által hozzáküldött vadász lőtt, a vadkant akarván megsebezni.”[41]
Úgy látszik, minden együtt van a nyomozati anyag lezárásához. Ám a külföldi kommentárok csak látszólag függetlenek egymástól; valójában összeköti őket egy láncszem, ami (aki) ismét csak nem más, mint Forstall Márk. Crasso Zrínyi biográfiája szinte szó szerinti fordítás abból a Stemmatographiából: a nápolyi historikus valószínűleg egy Giuseppe Aprosio nevű közös ismerős révén jutott hozzá Forstalltól a kézirathoz. Gualdo Priorato pedig, bármilyen meglepő is, 1668-ban maga fordult levéllel az akkor már Zrínyi Péter szolgálatában álló paphoz, adatokat gyűjtve a készülő életrajz-gyűjtemény Zrínyi-fejezetéhez. A levelezés elsősorban a család genealógiájának kérdései körül forgott, de a vitatott halálesethez is találunk benne fontos adalékokat.[42] Forstall mindenekelőtt elküldte Prioratónak a Stemmatographia itt bemutatott fejezetét. Priorato 1668. október 10-én kelt válaszában megköszöni az anyagokat, és további pontosítást kér; a vaddisznóügyre pedig külön is kitér: „…tegye meg nekem azt a szívességet, hogy Őexcellenciája [Zrínyi Péter] testvére, Miklós gróf úr halálának igaz történetéről részletesen beszámol, mivel ezt:többféleképpen mesélték el nekem”.[43]
A zágrábi Állami Levéltár Forstall-iratai között megtalálható a válaszul elküldött szöveg piszkozata. Idevágó része a következőképpen hangzik:
„Hogy [Zrínyi] mindenben hasonlatos legyen a nagy hősökhöz akik rendszerint gyászos véget érnek, balszerencsés módon vaddisznóvadászaton végezte életét az 1664. év november 18-i napján, anélkül, hogy tudni lehetne, vajon a halálát ember vagy állat okozta, miután a szeme alatt elhelyezkedő kerek és mély sebből, amely nem torzította el és nem roncsolta szét az arcát, az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy puskával lőtték meg; vagy leplezett árulás folytán, vagy véletlenül, hogy az urat védjék, s nem a vadkan agyara ölte meg. Élve leltek rá, a lábán állt, lelkét a Teremtőnek és a Szűzanyának ajánlotta, s állva halt meg, a szavojai Ludovico Magliani lovag vállára támaszkodva.[44]
Ez a változat ismét csak azt a feltevésünket erősíti, hogy az ír barát bizony gyanakodott. A lőtt seb léte persze még nem bizonyítana semmit, hiszen mint maga is írta korábban, véletlen „találatról” is szó eshetett – úgy látszik azonban, Forstallt nem győzte meg teljesen Magliani és a többiek vallomása. A gyanú nem hagyta nyugodni, s a Bécsbe küldött újabb szövegvariánsban már a Stemmatographiának azt a pontját módosítja, amely eladdig – volt gyilkos szándék vagy sem – perdöntőnek volt tekinthető: ti. hogy még ha el is találta Zrínyit a lövés, halálát nem az, hanem a vadkan agyara okozta.
Priorato ekkor már nyilván értesült a császári udvarra (személy szerint Montecuccoli tábornokra, Zrínyi legfőbb vetélytársára) árnyékot vető ellenzéki pletykáról, tudta, milyen veszélyes fegyver ez a törökkel kötött vasvári béke ellenzőinek kezében (Velencében például Lippay György esztergomi érsek terjesztette el!),[45] ezért a Lipót császár uralkodását bemutató monumentális Históriája második kötetéből, jóllehet egyébként szinte szóról szóra átvette a Forstalltól kapott anyagot, kicenzúrázta a „merényletgyanús” mondatokat:
„Mielőtt továbbhaladnánk az elbeszélésben, elmondjuk Zrínyi Miklós gróf halálát, amely valóban méltatlan ily derék emberhez: ő, aki ezer csatában forogva nem lelte végzetét az ellenség fegyverei között, szerencsétlen módon egy vadkan agyarának esett áldozatul. 1664. november 18-án, szokásához híven, vadászattal múlatta az időt az arrafelé eső erdőkben; ekkor történt, hogy egy a vadászok által sebzett, megbőszült vadkan hevesen rárohanva lábán megsebezte és a földre döntötte, majd agyaraival felhasítva torkát, félholtan hagyta ott. Az erdőben szétszóródott emberei, mikor odafutottak, még élve leltek rá: lábán állt, lelkét az Úristennek és a Boldogságos Szűznek ajánlotta. Kevéssel utóbb a szavojai Magliani lovag vállára támaszkodva kilehelte lelkét. Így halt meg ez a vitéz lovag, akit az egész kereszténység siratott.”[46]
A Priorato–Forstall levelezés csonkán maradt ránk, több darabja hiányzik. Ami megmaradt, abból úgy tűnik, Lipót historikusa mégsem érte be az (egyébiránt homályos) válasszal, és tovább faggatta riportalanyát. Így tudhatta meg az erdőben szintén jelen lévő Angelo apród nevét és egyéb részleteket, például, hogy a horvát vadászt, Pakát, Nádasdy Ferenc „küldte” Csáktornyára (ami persze kevéssé valószínű, mert túl a kötelező politikai együttműködésen, Zrínyi Miklós és az országbíró személyes kapcsolata közismerten rossz volt – Zrínyi Péter viszont 1668-ban már annál indokoltabban terjeszthette a hírt; amúgy is ekkor jelentette fel először Nádasdyt az udvarnál, hogy saját magát mentse az összeesküvés vádja alól). Forstall tehát addig győzködhette Prioratót, míg az végül ezt a Nádasdyt befeketítő változatot szőtte bele a História második kötetével egyidejűleg, 1669 folyamán készült (de csak később megjelent) Jeles férfiak fentebb idézett Zrínyi-fejezetébe.
A kuriózum-adatok azután 1670–71-ben fordultak termőre a bécsi történetíró kezén, mikor a jómadár összeesküvők, Zrínyi Péter, Frangepán és Nádasdy – hogy Lipót császár halhatatlan poénját idézzük – „már kalitkában voltak, és el is kezdtek énekelni”,[47] maga pedig hozzálátott a Historia di Leopoldo Cesare harmadik kötetének összeállításához. Ekkor kíméletlenül leütötte a „rejtélyes halállal” feldobott magas labdát, tendenciózusan császárpárti koncepciójába illesztve a zavaros históriát. Íme a Wesselényi-összeesküvés kialakulásának lélektani magyarázata:
„Miután Miklós gróf 1664-ben meghalt – vadászaton, de nem vadkan által, mint arról a fáma szól, hanem egy szeme alá becsapódó puskagolyótól, amelyet meg is találtak később a fejében, ám amelyről nem lehet tudni, hogy a Nádasdy gróftól hozzá küldött vadász lőtt ki rá szándékosan, vagy pedig Angelo nevű apródja véletlenül, aki a disznóra próbálva célozni, saját urát találta el – a nádornak, Nádasdy grófnak és néhány más bűntársuknak nem került nagy fáradságába, hogy pártjukra vonják Zrínyi Péter grófot, az elhunyt nagyszívű, de törpeagyú testvérét.”[48]
Foglaljuk össze az elmondottakat. Mivel Zrínyi Miklós haláláról minden lényeges („ólommakkal” kapcsolatos) adat Zrínyi Péter környezetéből származik, amelyet a többi forrás (Bethlen Miklóst beleértve) nem cáfol, de nem is erősít meg, arra a bizonyos lövésre vonatkozóan három következtetés adódik.
1. Nem sült el. Az egész históriát Zrínyi Péter sütötte ki („el”), és 1664-tól 1670-ig mindig pillanatnyi politikai érdekeinek és a megcélzott közönség elvárásainak megfelelően tálaltatta titkárával, Forstall Márkkal. Ez megmagyarázná a nyaki verőeret szaggató vaddisznó 1664–65-ös jelenlétét (Zrínyi Péter ekkor még báni kinevezését várta az uralkodótól), illetőleg 1666-tól dokumentálható fokozatos felszívódását (ekkoriban már szépen bontakozik a Bécs elleni szervezkedés, Zrínyi Ilona pedig, XIV. Lajos francia király titkos beleegyezése mellett, házasságra lép Rákóczi Ferenccel, a mozgalmárok legfőbb reménységével). Megköttetik a stratégiai szövetség, Zrínyiek úgy érzik, az Adriától a lengyel határig ők tartják kezükben a szálakat.
2. Elsült, méghozzá gyilkos szándékkal. Mondjuk ki nyíltan a bécsi francia követtel, Brethel Gremonville lovaggal: „valójában nem vaddisznó ölte meg Zrínyit, hanem egy vadász, akit a császár bérelt fel, mert felfedezték: tárgyalt a törökökkel, hogy segítségükkel tegye magát Magyarország királyává”.[49] A Zrínyi uralkodói ambícióival kapcsolatos hiedelem valóban élt az udvarban, már évekkel korábban is. Antonio Carafa pápai nuncius például így adja tovább:
„Nem hiányoznak azok a rossz nyelvek, akik ébren tartják a rágalmat, mely szerint Zrínyi azt melengette lelkében, hogy egy napon Magyarország királya lesz, az országban tartott katonai ereje révén, illetve a titkos ösztönzéstől buzdítva, amelyet a franciáktól és a velenceiektől kapott”[50]
Annyi kétségtelen, hogy a kormányzatnak valóban kapóra jött Zrínyi halála. Giovanni Sagredo, a Velencei Köztársaság bécsi követe szerint „az udvar alig tudta színleléssel leplezni örömét”, mikor hírét vette a kursaneci vadászatnak.[51] Igen ám, de a kanizsai törökök is örömünnepet ültek és sortüzet lőttek Zrínyi halálának hírére – ez önmagában mégsem bizonyítja, hogy a vadkan turbánt viselt volna. Lipót és miniszterei természetesen fölmérték a törökkel aláírt előnytelen békeszerződés veszélyeit, számoltak a rendek és a külföldi szövetségesek felháborodásával, Zrínyi személyes sértettségével, azonban az a tény, hogy Csáktornyára éppen a vadászat napján érkezett a többi főrenddel együtt a horvát bánt is Bécsbe, tanácskozásra szólító meghívólevél, arra utal, hogy az udvar a tárgyalásos megegyezést szorgalmazta. A bécsi merénylő kiküldése tehát elég valószínűtlen ebben a helyzetben.
De még ha ki is küldték volna, mindenképpen a vadászat ismert résztvevői között kellene keresnünk: ahhoz ugyanis, hogy valaki észrevétlenül lesben állhasson, be kellett volna rendezni a helyszínt, erre a konspiratív munkára pedig egy sebesült, mérges vadkan kevéssé alkalmas.[52] (Márpedig disznó az volt, ez az egyetlen biztos pontunk.) Maradnak tehát Paka és (esetleg) Magliani mint potenciális tettesek, illetve a nem egy alkalomra szervezett, hanem folyamatosan előkészített, és megfelelő körülmények összjátékakor esedékes merénylet lehetősége. Valahogy úgy, ahogy Cserei Mihály okoskodott:
„…az austriai udvar, megértvén titkon Zrínyi Miklós szándékát, hogy a magyarokat a császár ellen fel akarná lázzasztani, mivel nyilván s erővel nem mernek vala belekapni, alattomban egy német jágert nagy fizetéssel fogadtanak volna meg, aki Zrínyi Miklós szolgálatjára kötelezvén magát, mind keresett alkalmatosságot, hogy valahol vadászatban meglőhesse. És mikor látta volna, hogy a vadkannal tusakodnék, egy sűrű helyről, mintha a vadkant akarná meglőni, úgy lőtte volna meg a bánt főben, s amiatt kellett volna meghalni.”[53]
Ám ez esetben a két gyanús alaknak igen jó ajánlásokkal kellett rendelkeznie, és főleg rejtélyesen magas állású pártfogóval, ha a „baleset” után elkerülhették a kihallgatást és a felelősségre vonást, hiszen Zrínyi Péter szinte azonnal ott termett a helyszínen, s láthatóan nem az özvegy, hanem ő irányította a vizsgálatot és a temetés előkészítését. S még ekkor is furcsa volna, hogy a sugárban vérző, de még beszédképes Zrínyi Miklós csak a disznóról és/vagy a Szűzanyáról motyogott a fa alatt, s nem tette fel az ilyenkor szokásos kérdést Majakovszkij nyomán: elvtársak, miért lőttetek? (Hacsak a jelen lévő címeres társaságról nem tételezzük fel, hogy összebeszéltek, és hiába mondta, hallgattak róla – de ez már tényleg az abszurd képzelgés birodalmába tartozna.)
3. A lövés elsült. De tényleg véletlenül, illetve valóban nem azt találta, akire (amire) céloztak. Eleinte mindenki tanácstalan, az orvosok boncolnak, az özvegy jajveszékel, a konyhán sütik a disznót. Azután érkezik Zrínyi Péter, irányt (politikait) ad a lövésnek – és működésbe lép az első pont.
A három verzió eredője: golyó nem volt, s ha volt is, nem volt rá szükség. Zrínyi Péternek (1670-ig), illetve a bécsi vezetésnek 1670 után persze szüksége lehetett rá politikai okokból, de Zrínyi Miklósnak nem; neki elég volt a halálra a disznó agyara is. Itt volna tehát a „hivatalos” vélemény. A költő és (…) vadászbaleset áldozata lett, a korábbi disznópárti álláspont pedig annyival módosítandó: lehet hogy rá is lőttek, ám ez végső soron lényegtelen.
A magánvélemény? Húzzunk elő a tarsolyból még egy következő forrást. Forstall Márk utolsó levélfogalmazványáról van szó Gualdo Prioratóhoz. Nem a nyilvánosság elé szánta, hanem ceterum censeóként a História nyomdába adása előtt fogalmazta meg benne magánvéleményét és szakmai tanácsait. Azt sem tudjuk róla, elküldte-e végül a címzettnek. A szöveg így szól:
„Ami Miklós gróf halálát illeti, nem mondhatok mást, mint hogy Péter gróf is mindig azon a véleményen volt, amelyet már megírtam (nem tudom, miféle új bizonyítékokhoz juthatott Uraságod); én magam, aki akkoriban Csáktornyán tartózkodtam, saját kezeimmel érintettem meg a sebeket, s minden tőlem telhetőt elkövettem, de sohasem tudtam meg mást. Az orvosok ugyanerre esküdtek meg, s mi több, további bizonyítékom is van rá, hogy így esett, amelyet azonban nem lehet másképp előadni, mint általánosságokban mozogva; s úgy emiatt a kötelem miatt, mint amiatt, hogy véletlen történt, rosszakarat nélkül, nem tettem róla soha említést még patrónusaimnak sem. Tudom, hogy jeles Uraságod nagy szeretettel viseltetik Miklós gróf iránt még haló porában is, és vetélytársai bosszúságával nem törődvén nem fogja hagyni, hogy egy ily nevezetes krónikába előítélettel terhes adat kerüljön, mint ahogy az volna, ha igaz és bizonyított tényként közölne egy valótlan vagy kétséges dolgot. Ami kétséges, azt legalábbis kétségesként is kell közölni.”[54]
A sebekben kutakodó egyházfi tehát ragaszkodik a végső (orvosi esküvel is alátámasztott) álláspontjához: Zrínyi halálát nem agyar, hanem golyó okozta. Láttuk: a többi forrás Forstall verzióját nem erősíti, de nem is zárja ki. Innen azonban ismét kecsegtető rálátás nyílik a többi, korábban már elvetett kombinációra. (Bárki esküdjön bármire, az a lövés célzott lövés is lehetett.) És nem ez az egyetlen homályos pont. Például: ha magánnyomozása végén Forstall ugyanarra a következtetésre jutott, mint Zrínyi Péter, miért titkolta mégis megerősítő bizonyítékát kenyéradó gazdája elől? Vagy: mitől fél a barát? Pontosabban miért fél Priorato esetleges új információjától? Miféle „előítélettel terhes” dolgot hallhatott az udvari történetíró, aminek egyértelmű közreadásától eltanácsoltatok? (Az bizonyos, hogy Priorato nem a Lipótra háramló gyanúra gondolt. De akkor mire?) Továbbá: kik lehettek Zrínyinek (a Zrínyieknek) azok a vetélytársai, akiket bosszanthatott a baleset-változat előadása? (Ez a paradoxon már a Stemmatographia-fejezet végén is felbukkan.) Kit vádoltak volna gyilkossággal ezek az irigyek a „császár színe előtt”? A császárt? Vagy saját magukat? Azt hiszem, Poirot felügyelő és a Kék fény ezen a ponton egyaránt feladnák. A végeredményt már a kortárs költő is előre megfogalmazta:
„Oh jaj, mely keserves köztünk az halálod,
Négy és öt óra közt utolsó punktumod.
Nagy vadon erdőben, kit kevés szem látott,
Csak Isten tudhatja, miként len halálod”[55]
Avagy: tegyen itt rendet kérem a ceyloni rendőrség – ha van kedve hozzá.
III. Szakmai utóhang
Azóta minden a régi (újra), de valahogy mégis minden megváltozott. Szegény Örsi Ferenc az örök vadászmezőkre távozott, fegyverbarátja, Brodák úr szintén nem hallat magáról. Dr. Dobosból tanár úr lett, örök partnere Szabó László, üstökösszerű horgászegyleti elnöksége után egy jól prosperáló őrzővédő kft.-nél kamatoztatja gazdag szakmai tapasztalatait, szigorúan üzleti alapon persze. Bernát elvtársnő megérdemelt pihenését tölti a munkásmozgalmi parcellában, de szintén szabadságharcos (ld. Nahlik-ügy) utódai sem mondanának mást, ha beállítanék hozzájuk ezzel a zavaros történettel (hogy aszongya, se disznó-show, se merénylet, eltévedt buta golyó, megtévedt buta összeesküvők): ugyan kit érdekel most egy lírizáló horvát bán? Csinálhatok belőle öt perc évfordulós MC-t,[56] vagy vigyem a Koltayhoz, ha bolondgombát evett, majd ad rá pénzt (szigorúan üzleti alapon persze).
Maradna még az a lehetőség, hogy MAGYAROK, VÉREIM! ÁSSUK KI! Avagy: kazánkirály kerestetik. Csáktornya végül is közelebb van, mint Barguzin, tévedés kizárva, és legalább a medencecsont-méricskéléssel nem kellene bajlódnunk. De úgy hallom, Morvainak meggyűlt a baja az adóhatósággal, mértékadó tényezők szerint a kisgazdák sem biztos befutók ’98-ra, és a zágrábi hatóságok is támaszthatnának némi nehézségeket. (Exhumálási gyakorlatuk már bőven van, de itt azért elvégre mégis egy horvát nemzeti hős, egy Subic, nem pedig holmi rozsdás csatahajó kiemeléséről volna szó. Kapirgáljanak csak a magyarok a saját házuk táján.)
Úgyhogy maradna, mint egyetlen, végső reménysugár, a Friderikusz-show.
Játsszunk el a gondolattal! Mit mondanék a nemzet Sanyijának, ha fogadna? Ezt a fenti, poén nélküli, bonyolult popperiánus sztorit biztos nem enné meg. Valami jó kis vérfertőző merénylet kellene, borsos botrány, aktuálpolitikai áthallásokkal fűszerezve, meg nők is, ha lehet. És akkor egyszer csak a homlokomra csapnék. Hát persze! Zrínyi Péter! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?!…
A kormányzati szinten elhatározott, merényletnek álcázott politikai gyilkosságok még (ld. siófoki móló) és már (Fráter György és Wallenstein óta) nem voltak divatban.[57] Nádasdy Ferencnek még (szövetséglevelet írt alá vele) és már (elszerette és feleségül vette az első szerelmét) nem volt érdeke Zrínyi Miklós megöletése. Az öccsének viszont… Gondoljuk csak meg! Balsikerű birtokosztás (ő kapta az értéktelenebb, kopár horvátországi részt); évekig tartó fordítói gályapad a Szigeti veszedelem fölött (ezt sem ő írta!); fizikai erőfölény és szellemi alultápláltság már az iskolában (a „törpeagyú”! bezzeg ő egy szál handzsárral elintézte a vaddisznót, még a császár is látta!); feleségkomplexus (neki egy jutott, de az is csak hazai, ráadásul ötször okosabb nála – bezzeg : Miklós! már a másodikat nyüvi és csak hallgat, édesdeden engedelmeskedik a kis osztrák szuka); nagyratörő politikai ambíciók, az egyetlen akadály a báty (horvát bán, és még azt a kis károlyvárosi generalátust sem tudta kijárni neki az udvarnál) – hiszen itt minden indíték együtt van! S egyúttal magyarázatot nyerne néhány furcsa momentum. Vitnyédy hallgatása, például. (A további szervezkedésben szorosan együttműködött Zrínyi Péterrel.) Forstall Márk tojástánca a „vetélytársak és irigyek” körül. (Ezek nyilván a báni címre kacsintó Zrínyi Pétert vádolták a császár előtt, ki mást is?) Vagy az, hogy ha már egyszer volt lőtt seb, miért nem hallgatták ki Pakát? Hiszen az mindent látott a fa tetejéről, ahova a disznó elől felkapaszkodott: annyi lett volna becsukni, és kiverni belőle az igazat, mint egy szúnyogot eltaposni. Ha véletlenül nemes ember volt (erről nem tudunk bizonyosat), akkor Zrínyi Péter mint horvát mágnás, a zágrábi szábornál is kezdeményezhette volna egy vizsgálóbizottság kiküldését. És akkor még szó sem esett Maglianiról és Angelóról, akiket minden további zaklatás nélkül futni hagytak! Mindezek a furcsaságok csak egy módon magyarázhatók: Zrínyi Péter tudni sem akart másról, mint véletlen vadászbalesetről.
Azaz: írhatjuk a szinopszist és a forgatókönyvet. Eszerint Zrínyi Péter eltetette láb alól a bátyját (mondjuk, a bécsi udvar bizonyos köreinek hallgatólagos jóváhagyásával). Kifizette – végül igen olcsón – az özvegyet, Löbl Mária Zsófiát (Forstall, kell-e mondanunk, az egyik közvetítő az osztozkodásnál), és beleült a Miklós gazdag muraközi birtokrészébe. Hamarosan a horvát báni méltóságot is megörökölte. Ekkortól kezdte az addig csak szőrmentén emlegetett merényletgyanút tudatosabban terjeszteni, főleg külföldön, mert most már neki is kapóra jön a Habsburg-ellenes szervezkedés idején.
Ez megvolna; vannak az érvelésnek gyenge pontjai, de melyiknek nincsenek? Hiányoznak viszont holmi „források”, mert azok nélkül nem megy a dolog. Itt van ugyan Eberhard Happel Kriegsromanja, amelyben felbukkan a sejtés (Zrínyi Péter ölette meg bátyját, mert az hűséges volt Ausztriához, és „az általa szőtt összeesküvésben nem akart részt venni”)[58] –, de ez mégiscsak szépirodalmi mű, regény, és harminchárom évvel az események után keletkezett. Hitelesebb tanú kell.
Nézzük Bethlen Miklóst. Húszéves korában még könnyű volt elhitetni vele, hogy véletlen baleset történt, s ha egy golyó mégis közreműködött volna benne, arról jobb lesz hallgatni bizonyos politikai megfontolások okán. Később azonban, miután látta, miféle katasztrófához (kivégzésekhez, tömeges megtorlásokhoz, a prédikátorok gályára küldéséhez, a nemzet teljes alávetéséhez) vezetett Zrínyi Péterék szervezkedése, szörnyű gyanú ébredt benne. S tegyük fel, hogy mifelénk háromszáz évvel ezelőtt sem álltak különbül a dolgok, mint manapság: politika kontra zsigerek, nyilvánosság kontra család, egy hivatalos vélemény, egy magán…
Ugyan kinek mesélhette el Bethlen a legbizalmasabb változatot? Nyilván az édesapjának. És hát: filosz keres, filosz talál. Lapozzuk csak fel az öreg Bethlen János emlékiratait! Zrínyi Péter fogságba vetésekor ezt jegyezte föl:
„A belátók elméjében nem kis gyanú támadt arról, hogy a Zrínyi-párt a bécsi udvar spanyol tanácsának volt alárendelve a magyarok megbuktatása és az ágostai és ortodox vallás megsemmisítése céljából. A nép között elterjedt az a hír is, hogy Zrínyi fogsága álcázott, s majd titkos jutalommal fogják őt elengedni.”[59]
A mégis bekövetkező bécsújhelyi kivégzéseket pedig így kommentálja a kancellár:
„Megöletése után ismét megújult az a rettenetes gyanú, hogy Zrínyi alá volt rendelve a bécsi udvar tanácsának, hogy romlásba sodorja a magyarokat. Így míg ez a hatalmas titok közhírré tétetett volna, mielőtt erőre kaphatott volna, és Európa megtudhatta volna, hogy a virágzó magyar nemzet saját királya cseléből semmisült meg, megölték Zrínyit.”[60]
A testvérgyilkosság gyanúja végül is nem mondatik ki, de a következtetés egyértelmű: ki más állhatott volna a kamarilla és a túlbuzgó fivér titkos terveinek útjába, mint éppen Zrínyi Miklós? Elsőként tehát őt kellett eltávolítani.
Ez az! Ott ülök a kamerák előtt, a reflektorok égnek, a zenekar tusra készül, az előtapsolók előre betanítva – most mit mondanék a Sanyinak, ha mégis megszólal bennem a szakmai tisztesség nevű izé, és országra szóló botrányt akarok? (Honor persze úszik.) Nos, aligha mást, mint amit Piszkos Fred eresztett meg a colombói kaszinó rulettasztala fölött: „Bocsánat, uraim, de azt hiszem, itt csalnak.” A többit már persze betéve tudjuk:
„Leírhatatlan zűrzavar támadt. Valaki hátulról késsel ugrott a kapitánynak, ezt a Főorvos Úr egy kanyarintással keresztülvágta a rulettasztalon. Lövés dörrent, a helyiségben lévők kezében kések, revolverek tünedeztek elő. Piszkos Fredet bizonyára darabokra tépik, ha Rozsdás váratlanul egész testével neki nem veti magát a rulettasztalnak, amely felborult, és szétnyomta a körülállókat. Bunkó veszélyes sodronykötele egy óriás kínai teherhordó fejét hasította be, és a Főorvos Úr váratlan ötlettől áthatva vaktában lövöldözni kezdett. Néhányan sikoltoztak.”[61]
Hát… Most ez van.
Jegyzetek
[1] Bene Sándor – Borián Gellért, Zrínyi és a vadkan, Bp., 1988. (Utólag is hálás köszönet évfolyam- és szerzőtársamnak, Borián Gellértnek. Az alábbiakban elmondandókért őt természetesen semmilyen felelősség sem terheli.)
[2] Sebastianus Maccius, De historia libri tres. Venetiis, 1613. Idézi: Kulcsár Péter: „Ars historica”, In Klaniczay-emlékkönyv. Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetért, szerk. Jankovics József, Bp., 1994, 127.
[3] Az öngyilkosság, a megrendezett halál motívuma Zala megyei hagyományból táplálkozik. Első irodalmi említése Sárközy István 1816. január 15-i levele Kazinczy Ferenchez (kiadva: Kazinczy Ferenc levelezése, közzéteszi Dr. Váczy János, XIII, Bp., 1903, 415–416); később felbukkan Bertha Sándor cikkeiben („Zrínyi, le počte”, In Congres d’histoire de Paris. é. n. [1900], 197–211. és Nikolaus Zrínyi, der Dichter, „Ungarische Rundschau”, 1913. 346–370.), Gerelyes Endre regénytöredékében (Jó sors, „Új írás”, 1967, 8. 30–37.), majd Keresztury Dezső Zríny drámájában (Nehéz méltóság, kiad. Kovács Sándor Iván, Bp., 1993.). Alapos elemzése: Kovács Sándor Iván, „A hadvezér és a polgármester”, In Keresztury, 1993, 107–141.
[4] Ez utóbbi lehetőségről: Panka Károly: Vadkan ölte-e meg gróf Zrínyi Miklóst, vagy orgyilkos? „Vadászújság”, 1942. május 15. A puska és felirata fényképét közöltük: Bene – Borián, 1988. Házi feladat fegyverszakértőknek: Szendrey János: A Zrínyieknek tulajdonított emlékek. „Archaeologiai Értesítő”, 1905, 399–401.; megszállottaknak: Weber Arthur: A Zrínyi-legenda, „Etnographia”, 1912. 36–38.; Juszt Lacinak: Micimackó + Kovács János: Krónika, Pozsony, 1742 (itt a költő Zrínyi a kirohanásba hal bele).
[5] Vasvári Pál, „Zrínyi Miklós, a költő”, In V. P., Válogatott írásai, szerk. Fekete Sándor, Bp., 1956.
[6] Őrsi Ferenc, Zrínyi, Televíziódráma, Bp., 1973.
[7] Dervarics Kálmán, Gróf Zrínyi Miklós, a költő halála 1664-ben, Történelmi czáfolat. Szombathely, 1881.
[8] Grandpierre K. Endre, Fekete hóesés. (Nyomozás háromszáz év távolából egy történelmi gyilkosság felderítésére hiteles kordokumentumok alapján), Bp., 1970.
[9] Zöldi László, Vadkan? Merénylet? Zrínyi. (Beszélgetés egy tévéfilmsorozat bemutatója előtt az íróval: Örsi Ferenccel és a történésszel: Perjés Gézával.) „Magyar Ifjúság”, 1973. szeptember 28., 34–35.
[10] Jankovics József, Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? „Élet és Irodalom”, 1976. 45. 7. (Ostrosith Mátyás később elemzendő levelének közlésével.)
[11] Gazzette vencziane, Firenze, Biblioteca Nazionalc Centrale, Codici Magliabechiani, cl. XXV, n. 742, 112r–112v, 115r, 118v.
[12] Esterházy Pál, Mars Hungaricus, s. a. r. Iványi Emma, szerk. Hausner Gábor, Bp., 1989, 185–186.
[13] Vaddisznó az Arno-parton, szerkesztés alatt, In Kovács Sándor Iván-emlékkönyv, szerk. Horváth Iván – Orlovszky Géza.
[14] Szalatnai Rezső, Hogyan halt meg Zrínyi Miklós? „Magyar Nemzet”, 1975. március 23.
[15] (zöldi), Vadkan, „Élet és Irodalom”, 1975. 13. 9.
[16] Szalatnai Rezső, Zrínyi, a császár és a vadkan, „Élet és Irodalom”, 1975. 15. 2.
[17] A Dobos-interjút közreadta: Vértessy Péter, A Zrínyi-rejtély új megvilágításban, „Magyar Nemzet”, 1975. december 31.
[18] Szörényi Levente – Bródy János, István, a király. III/3, Koppány vezér Abcug István. (Rockopera Boldizsár Miklós Ezredforduló c. drámájának felhasználásával. Bemutató: 1983. augusztus 20.) A pontos hivatkozásért Szentmártoni Szabó Gézának tartozom köszönettel.
[19] „Csáktornyáról írják, hogy holtan találták Zrínyi gróf úr gyilkosát, a vadkant, méghozzá egy késsel a hasában, amit őméltósága rendszerint az övére csatolva hordott; világosan kitűnik ebből, hogy a szerencsétlenül járt lovag igen derekasan védekezett, egészen utolsó lehelletéig.” „Gazetta veneziana”, 1664. december 20. (Vő. 11. j.)
[20] Wesselényi Ferenc levele Johann Rottalnak, 1664. november 30. (Közölve: Bene – Borián, 1988, 42–43.)
[21] Bethlen Miklós, „Élete leírása magától”, ín Kemény János és Bethlen Miklós művei, kiad. V. Windisch Éva, Bp., 1980, 603.
[22] Vö. Zrínyi levele a stájer rendekhez, 1662. március 26. (Közölve: Csapodi Csaba, Kiadatlan Zrínyi-levelek, In ItK, 1962, 639–657; 745–746.)
[23] A Zichyre hivatkozó tudósítás a „The Intelligencer” c. londoni hetilapban jelent meg 1664. december 15-én. Beszámolt róla Gömöri György a „Magyar Nemzet” 1985. március 2-i számában (apró tévedéssel Széchi Györgyöt sejtve az angol átírás torzult névalakja mögött). A cikk idevágó részét idézi Kovács Sándor Iván, „Angol életrajz Zrínyi Miklósról”, In Angol életrajz Zrínyi Miklósról, szerk. Kovács Sándor Iván, Bp., 1987, 19.
[24] Vö. Aloisio Molin velencei követ szenátusi jelentésével, In A. F. Pribram, Venetiatnische Depeschen vom Kaiserhofe, II, l, Wien, 1901, 47.
[25] Rakovszky István, Guzics János naplója, „Történelmi Tár”, 1889, 446.
[26] Ostrosich Mátyás 1664. november 23-án kelt, feleségéhez írott levelét közölte Jankovics, 1976.
[27] Payr Sándor, Adalékok a dunántúli protestantismus történetéhez, „Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár”, 1906, 74.
[28] Vő. Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése 1664–1671, I, Bp., 1876, 108–110.
[29] Bethlen, 1980, 603.
[30] Friedrich Endre, Egy piarista krónikás Zrínyi haláláról, „Irodalomtörténet”, 1913, 43. (Kraus Mihály kéziratos lengyel piarista rendtörténetének Zrínyit érintő részleteit közli. Kraus korábban följegyezte az „eredeti” pletykát is, mely szerint Lipót első miniszterét, Porcia herceget” neve után porcus-nak, azaz disznónak szokták csúfolni. Állítólag ő lett volna az a disznó vagy vadkan, amely Zrínyit megölte: méreggel vagy más alattomos módon tette el láb alól.”)
[31] Vő. pl. Mauritio Nitri, Ragguaglio delle ultime guerre di Transsilvania e Ungheria, Venetia, 1666, 210–211. E szerző is azon csodálkozik, hogy a disznó általában „egyszer sebez, majd folytatja útját”, de nem tér vissza marcangolni.
[32] Bethlen, 1980, 603.
[33] Vő. pl. a kevésbé közismert források közül Erőss Máté kassai rektor levelét Forgách Ferencné Batthyány Borbálához 1664. december 15-ről: „Zrínyi … leugrik paripájáról és által akarja verni hangsárával (a vadkant), de annak nyele kezeiben törvén megnyomatott a felébredt vadtól, és egy fertály óra alatt kimúlt a világból.” Kiadta: Jankovich Miklós, Zrínyi Miklós vadászbalesete, „Élet és Tudomány”, 1974, 2163–2166.
[34] „Zrínyi Miklós (…) halálát gróf Bethlen Miklóstól, aki akkor experientiae ergo Horvátországban, a bán Zrínyi Miklós mellett vala Csáktornyában, így hallottam.” Cserei Mihály, Erdély históriája (1661–1711), s. a. r. Bánkúri Imre, Bp., 1983, 72.
[35] „Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogyan lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem, rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.” Bethlen, 1980, 602.
[36] Bene – Borián, 1988, 61–64.
[37] Dominiquc Révérend, Bethlen Miklós emlékiratai, kiad. Köpeczi Béla, Bp., 1984, 114.
[38] „Elmúlt a vad idő, ki van ennek szabva határa / Szintúgy mint annak; szent a törvény; s az igazság / Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak / Bölcs fejedelmeiben.” Fazekas Mihály „Lúdas Matyi”, In F. M., Összes művei, s. a. r. Julow Viktor és Kéry László, I, Bp., 1955, 16. Az Esterházy-idézet másodlagos lelőhelye (Fazekassal párosítva): Szabó G. Zoltán – Szörényi László, Kis magyar retorika. Bevezetés az irodalmi retorikába, Bp., 1988, 35–36. A poénért tehát őket illeti a köszönet; arra persze nyilván egyikük sem gondolt, hogy ilyen hamar ismét időszerű lesz.
[39] Marcus Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae comitum de Zrin (1664–1665), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280. conv. E, 48–49.
[40] Lorenzo Crasso, Elogi di capitani illustri, Venetia, 1683 (első kiad: 1678), 386.
[41] Galeazzo Gualdo Priorato, Vite et attioni di personaggi militari e politici, Vienna, 1674, sztlan. A szerzőről ld. Bene Sándor, „Ő császári Felségének kedve telik benne…” – Egy birodalmi história és társszerzői, „Filológiai Közlöny”, XXXIX (1993), 49–56.
[42] Más vonatkozásban ld. Bene Sándor, Politika és genealógia (A Zrínyiek eredetéről), „Café Bábel”, 1996, 1, 27–38.
[43] Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280, conv. B, 42.
[44] Marcus Forstall, Genealogia succinta delli Conti di Zrino (1668), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, conv. D, 33.
[45] Vö. Giovanni Sagredo velencei követ jelentésével, In Fontes rerum Austraicarum, Hrsg. Joseph Fiedler, Wien, 1900, II, 39, 109–110.
[46] Galeazzo Gualdo Priorato, Historia di Leopoldo Cesare, II, Vienna, 1670, 583.
[47] A Humbrecht Johann Czernin grófhoz írott, 1671. április 29-ről keltezett levelet kiadta (sajnos levéltári jelzethivatkozás nélkül) Iván Kukuljević Sakcinski, Knjizevnici u Hrvatah iz prve polovine XVII. vijeka s ove strane Velebita, Zagreb, 1869, 69–70.
[48] Galeazzo Gualdo Priorato, Historia di Leopoldo Cesare, III, Vienna, 1674, 730.
[49] Jacques Brethel Gremonville jelentése, In Acta coniurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan nec non Francisci Nadasdy illustrantia, red. Valtazar Bogišić, [Monumcnta spectantia historiam Slavorum meridionalium, XIX], Zagrabiae, 1888, 175–176.
[50] Idézi Fraknói Vilmos, „Zrínyi Miklós pályájának vége”, In Történelmi Tár, 1894, 593.
[51] Vö. a 45. j.-ben i. h.
[52] Persze ha komolyan vesszük a tudományos munkát, ezt az eshetőséget sem hagyhatjuk számításon kívül. A szakirodalomban négy idevágó utalás szerepel. Az első egy franciaországi gyászvers Zrínyi haláláról: „Azt mondják disznó volt. / Vajon erdei? Bizony kétséges, / ne nevezhetném-e udvarinak / azt, amelyik hátulról marja meg, akire nem mer szemből támadni.” (Forstall, 1664–65, 54–55.) A második egy zseniális anonim tudós hipotézise: „A vadkan belevette magát a mocsárba. (…) Zrínyi kését kirántva beleugrott az iszapba, s a vadkanhoz törtetett. Amikor már csak egy–két lépésnyire volt tőle, meghökkenve állott meg. A vadkan bőre alól két emberi szem villogott s a vadkan sörtés bőre hirtelen szétnyílt, s egy emberi alak bújt ki belőle. Pánczél volt rajta, ezért nem fogta a golyó (…) egy éles késsel felhasította a hős hadvezér hasát (…), majd ismét belebújt a vadkan bundájába, és tovább rohant a mocsárban, vad, tagolatlan röfögő hangokat hallatva.” („Zrínyi mint összeesküvő. Történelmi elbeszélés”, In Zrínyi Miklós Naptára, Rózsa Kálmán és neje kiadása, Bp., 1913, 41–42.) A harmadik a neves egyháztörténész, Payr Sándor drámájából bukkan elő: „…azt hiszem, valami pokoli ördög, vagy az ellenség gonosz szelleme bújt a vadkan bőrébe s az pusztítá el”. (Payr Sándor, Zrínyi prókátora. Történelmi színmű négy felvonásban, egykorú dalokkal, Győr, 1937, 59–60.) A negyedik: „A bécsi udvar nem tett semmit a siker kimélyítése (sic!) érdekében. Zrínyi visszavonult, és a Habsburgoktól való elszakadás gondolatával foglalkozott. Nem sokkal utána, 1664. november 18-án azonban gyanús körülmények között, vadkanvadászat közben meghalt. Kortársai – talán nem egészen ok nélkül – úgy vélték, hogy a császári udvar keze [sic!] volt a dologban.” (anon., Zrínyi hadtudományi munkássága. Kiadja a Magyar Honvédelmi Sportszövetség Tartalékos Tiszti Tagozata, Bp., é. n. [1960], sztlan.)
[53] Cserei, 1983, 74.
[54] Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280, conv. D, 115.
[55] Cantio lacrimosa de Nicolao Zrinio, In Magyar költők. XVII. század. A kuruc kor költészete, II, kiad. Komlovszki Tibor, Bp., 1990, 102.
[56] Ezt meg is tettem. (MC – Magyarok cselekedetei, MTV 1, november 17. 20h)
[57] Vö. Klaniczay Tibor, „Zrínyi helye a XVII. század politikai eszméinek világában”, In K. T., Pallas magyar ivadékai, Bp., 1985, 204. („Olyan eset, mint Fráter György rövid úton való meggyilkoltatása, ennek [Finom irónia! – B. S.) a kornak a politikai gyakorlatába nem illett bele. NB. Már csak ezért is képtelenség a Zrínyi titkos meggyilkolására vonatkozó legenda.”)
[58] Eberhard Happel, Der ungarische Kriegs-Roman, I, Ulm, 1687. Idézi Köpeczi Béla, „Magyarország, a kereszténység ellensége”. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Bp., 1976.
[59] Bethlen János, Erdély története 1629–1673, ford. P. Vásárhelyi Judit, s. a. r. Jankovics József, Bp., 1993, 390.
[60] Bethlen, 1993,407–408.
[61] P. Howard, Az elveszett cirkáló, Bp., Magvető, 1987, 47–48.
- Kultúra [6]