Egyetlen század leforgása alatt, 1848 és 1946 között, Magyarország politikai vezető rétege háromszor került szembe azzal a dilemmával, hogy az ország államformája királyság vagy köztársaság legyen.
Első ízben ezt a kérdést a Habsburg-uralkodóház detronizálásával kapcsolatos rendkívüli helyzet vetette fel 1849-ben. Az áprilisi aktusnak, mint ismeretes, egyaránt voltak nemzeti forradalmi, hadvezetési és diplomáciai vonatkozásai. A forradalom belső dinamikáját tekintve a nemzet szabad önrendelkezésének helyreállítása lehetséges volt a királyság fenntartása mellett is, feltéve, hogy a Habsburg király és császár helyébe nemzeti uralkodó kerül, de elképzelhető volt a respublika bevezetése is, habár tudatos meggyőződéssel e merész újítást ekkor még csak egy kisebbség vállalta volna. Kossuth tisztában volt ezzel, ezenkívül azt is világosan látta, hogy hadvezetési és diplomáciai szempontból Magyarországnak káros volna a királyság intézményével való szakítás. E többrétű, bel- és külpolitikai megfontolások eredője volt az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat, amely az államfői tisztséget ugyan egy kormányzó elnökre ruházta át, az államforma kérdését azonban opportunusan megkerülte. Kossuth személy szerint még később sem zárta ki az alkotmányos monarchia fennmaradását, ámbár – mint tudjuk – 1851. évi Alkotmánytervében az ország államformájául a köztársaságot ajánlotta.
Másodízben ez az alkotmányjogi dilemma az 1918. évi háborús összeomlást követő forradalmi korszakban merült fel, méghozzá nemcsak a Károlyi-kormány idején, hanem még az 1920-ban megválasztott, akarva-akaratlanul is alkotmányozó Nemzetgyűlés indulásakor. A háború végét és a Monarchia összeomlását kísérő korszellem a Károlyi-forradalmat óhatatlanul a nemzeti köztársaság kikiáltása felé hajtotta – elvégre Budapest sem maradhatott Bécs és Prága mögött. 1918. november 16-án a törvényhozó hatalmat ideiglenesen gyakorló forradalmi Nemzeti Tanács el is fogadta az erre vonatkozó javaslatot, és – a lángolóan republikánus Nagy György fogalmazását magáévá téve – a független Magyarországot „népköztársasággá” nyilvánította. Ebben a szóösszetételben a „nép” szócska egy nagyon demokratikus, a nép minden rétegére kiterjedő államelvet akart felmagasztosítani, megnyitva ezzel az utat későbbi, még ideologikusabb államjogi konstrukciók előtt. A budapesti utca hangulatán kívül a Nemzeti Tanácsnak azonban erre az alkotmányozó aktusra semmiféle, jogilag is érvényesnek mondható felhatalmazása nem volt (mint ahogy négy hónappal később az ún. Tanácsköztársaság kikiáltásának sem volt semmi néven nevezendő legitimitása). Egy évvel később, 1919 októberében, Nagyatádi Szabó István Kisgazdapártja tehát teljes joggal deklarálhatta politikai szándéknyilatkozatában, hogy „az ország államformáját népszavazás útján kívánja megállapítani”.[1] Ugyanez volt az újjáalakult Szociáldemokrata Párt álláspontja is.
Ilyen előzmények után az államforma megállapításának feladata teljesen nyitott kérdésként került az 1920. február 16-ra összehívott Nemzetgyűlés elé. Ebben a kérdésben az ellenforradalmi korszak első, szabályosan megválasztott képviseleti szervének nolens-volens forradalmi művet kellett véghezvinnie, ti. valamilyen módon le kellett vonnia az alkotmányjogi konzekvenciákat abból a helyzetből, amelyet a Habsburg Monarchia megszűnése és Magyarország de facto különválása teremtett. A köztársaság hívei ebben a Nemzetgyűlésben nyilvánvaló kisebbségben voltak, az antirepublikánus többség azonban megoszlott a legitimisták (azaz a Habsburg-pártiak) és az úgynevezett szabad királyválasztók között. A döntést az is zavarta, hogy a békekötés még hátravolt, s az ellenforradalom által pozícióba hozott vezetőréteg fölöttébb bizonytalan volt a tekintetben, hogy az ország külpolitikai érdekét egy újonnan választott „nemzeti” király, vagy Károlynak a trónra való visszaültetése szolgálja-e inkább. Ezt a bizonytalanságot és megosztottságot fejezi ki a végleges döntés elhalasztása. Az 1920. évi 1. törvénycikk egyrészt (preambulumában) a Nemzetgyűlést „a nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviseleté”-nek nyilvánítja, s mint ilyen, „megállapítja, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november hó 13. napján megszűnt. Megállapítja továbbá, hogy Magyarországnak és társországainak a volt osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennállott feloszthatatlan és elválaszthatatlan együttbirtoklása a bekövetkezett események folytán megszűnt”.[2] A nevezett törvénycikk másrészt (12. §) úgy rendelkezik, hogy „a Nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi […], az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ”. E kormányzó jogkörét a törvény lényegében az alkotmányos monarchia elvei szerint állapítja meg, illetve korlátozza.[3]
Anélkül, hogy a kormányzói intézmény további működésének és alkotmányjogi fejlődésének részleteibe belemerülnénk, engedtessék meg ezzel kapcsolatban egyetlen, elvi jellegű megállapítás. Nevezetesen, hogy az 1920-tól 1944 októberéig, vagyis Horthy Miklós eltávolításáig fennállott kormányzóság legalábbis kétféleképpen interpretálható. A közkeletű minősítéssel, amely szerint az ország e negyedszázadban „király nélküli királyság”, egyfajta alkotmányos monarchia volt a kormányzóval, mint régenssel. S ama, véleményem szerint realistább szemlélet által, amely Horthyt korlátozás nélküli időre megválasztott köztársasági elnöknek tekinti. Az, hogy Magyarországnak ez időben királyi törvényszékei, magyar királyi vasútjai és postája volt, nem tekinthető perdöntő bizonyítéknak azzal a lényeges körülménnyel szemben, hogy a király helyét közemberi sorból jött, választott államfő foglalta el. Ha ez az interpretáció helyes, akkor ebből az is következik, hogy Magyarország – ilyen vagy olyan elnevezéssel – tulajdonképpen már csaknem nyolcvan éve él köztársasági államformában.
A bevezetőben említett harmadik döntési helyzet 1945-tel érkezett el. A vonatkozó eseménytörténetet közismertnek tekintve lássuk, hogy miben különbözött az 1945/46. évi helyzet az eddig tárgyaltaktól, s hogy miben hasonlított azokhoz.
Az első nagy különbség a tényleges szuverenitás hiánya. A szovjetorosz gyámság alatt az ország élére került új vezetőréteg semmiképpen sem hozhatott a megszálló hatalmat irritáló döntést, s egyébként is arra volt kényszerülve, hogy minden más szempontot úgyszólván zárójelbe téve, a győztes hatalmak várakozásaival egybecsengően határozzon. Ennyiben persze az 1945/46-os helyzet hasonló a két korábbihoz azzal a különbséggel, hogy a – részben szabadon mérlegelhető – opportunitás helyét ezúttal az egyértelmű kényszer foglalta el. Ez ügyben a korabeli politikusok közül a kisgazdapárti vezetők láttak a legtisztábban. Egyrészt tudatában voltak annak, hogy az államformát illető döntésével Magyarország a környező és a távolabbi világ előtt vizsgázik. Másrészt sejtették, hogy a szovjet megszállás egyidejű ténye óhatatlanul diszkreditálja a köztársaságra való, máskülönben is elkerülhetetlen áttérést. Ahogy ezt Kaáli Nagy György apjára emlékező írásából tudjuk, Tildy Zoltán már 1945-ben attól tartott, hogy a közvéleményben az a látszat fog keletkezni, „hogy a köztársaságot a szovjet kényszerítette az országra”.[4]
A második nagy különbség 1849-hez vagy 1918/20-hoz viszonyítva az, hogy 1945 után a királyság megtartásának, illetve helyreállításának lehetősége még elméletileg sem állt fönn. Legitimista értelemben azért nem, mert az 1918 novembere óta eltelt csaknem harminc év államjogi gyakorlata az ezt kísérő történelmi viszontagságokkal együtt visszahozhatatlanul véget vetett bármiféle folytonosságnak. (Erről csak egyetlenegy ember: Mindszenty József vélekedett másképpen.) Szabad királyválasztó értelemben pedig azért, mert az eltelt korszak egyértelműen demonstrálta, hogy az ország képtelen egy ilyen választásra. Nem volt kiből királyt csinálni. Még Horthy Miklóst is jobbnak látta a nemzet, illetve annak politikai képviselete kormányzó-elnöknek meghagyni.
Ebben az értelemben a köztársaság deklarálása tehát belső szükségesség is volt, tekintve, hogy annak egyetlen alternatívája a király nélküli királyság kilátástalan, ráadásul enyhén komikus alkotmányképlete lett volna.
Az elmondottakat figyelembe véve a köztársaság 1946. január végi törvénybe iktatása logikus aktus volt, amely nem önkényesen, nem is szeszélyből vagy téves helyzetmegítélésből, hanem a belső és külső történelmi adottságok kényszerítő erejéből következett be. Ezt az is alátámasztja, hogy egyetlen tiszteletre méltóan meggyőződéses ellenvéleményt – a Schlachta Margitét – leszámítva, az 1946. évi 1. törvénycikk egyhangú elfogadásra talált. Az 1945-ös változások során élre került politikai osztályban, legalábbis ennek azon részében, amely a novemberben megválasztott Nemzetgyűlés padsoraiban helyet foglalhatott, számottevő királyságpárti irányzat nem volt. Olyan, aki a Szentkorona-szimbólum eltűnése ellen berzenkedett, s azt a respublika jelképtárába átmenteni helyesnek és szükségesnek gondolta, bizonyára nem is egy volt.[5] De a már említett pártonkívüli képviselő asszonyon kívül a beterjesztett törvényjavaslatnak nem akadt elvi ellenzője. Kisebb-nagyobb lelki fenntartásokkal – vagy anélkül – mindenki egyetértett a javaslatot beterjesztő Sulyok Dezső ama nézetével, hogy „a köztársasági államforma törvénybe iktatása az egész világ felé félremagyarázhatatlanul dokumentálja a mi demokratikus elszánásunkat”.[6]
Ha azonban ez volt az alapállás és a belőle leszűrt következtetés, akkor mi magyarázza, hogy a köztársaság törvénybe iktatása 1946. január végén olyan sebtiben, olyan méltatlan sietséggel történt? A dolog már eleve nem egészen kifogástalanul kezdődött, hiszen – amint erre az előzetes vita során többen felhívták a figyelmet – a novemberre kiírt választások céljai között nem szerepelt az államformát érintő döntés. Az Ideiglenes Nemzetgyűlést felváltó, többé-kevésbé szabadon választott törvényhozó testületnek tehát nem volt explicit alkotmányozó felhatalmazása. Egyes korabeli jogászok szerint[7] az íratlan magyar alkotmány szellemében erre nem is volt szükség: meglehet, de a magyar társadalomnak, a háborús katasztrófából alig ocsúdó magyar politikai közösségnek nagyon is szüksége lett volna a köztársasági államforma melletti és elleni érvek nyílt felvonultatására és ütköztetésére. Mint ahogy a köztársasági rend elfogadását az is erősítette volna, ha a képviselőházi döntést követően népszavazásra kerül sor, és ez szentesíti az új törvényt. (Ez volt egyébként a kisgazdapárti képviselőcsoport nem csekély részének a véleménye is.) Miért maradt el mindez? Miért nem kértek az illetékes szervek alkotmányozó felhatalmazást a novemberi választások kiírásakor? S miért nem volt bármiféle érdemleges politikai eszmecsere egy esetleges referendum kiírásáról sem?
Véleményem szerint ennek két nagyobb oka lehetett (az esetleges technikai akadályok mellett). Az egyik, hogy a köztársaság szorgalmazói nem bíztak a választópolgárok döntésében. A másik, hogy az ügyet másodrendűnek tekintették. Az egyébként tény, hogy egy jelentéktelen királyságpárti kisebbségtől és néhány meggyőződéses republikánustól eltekintve az államforma körüli vita nem mozgatta meg igazán a magyar politikai közvéleményt. A királypártiakról már esett szó. A meggyőződéses republikánusok (akiknek egy része a Kisgazdapárt, egy másik része a Szociáldemokrata Párt, egy harmadik része pedig a Károlyi-párti polgári radikálisok soraiban keresendő) véleményem szerint ugyancsak elenyésző számban voltak. A többség – s ez a politikai osztályra éppúgy vonatkozik, mint a szélesebb közvéleményre – éppen csak elfogadta a köztársasági államformát, de az egész dolognak nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ennélfogva az erre vonatkozó aktus nem hozta lázba, s még tiltakozó érzelmeket sem váltott ki belőle abban a vonatkozásban, amelytől Tildy rettegett.
Sok évtizeddel az események után Kővágó József, Budapest egykori főpolgármestere, a jeles kisgazdapárti politikus így emlékezett vissza 1946 januárjának politikai fejleményeire:
„A vidék népét a földosztás igazságtalanságai, a városok népét , pedig a megélhetési gondok keserítették. Közben folytak az igazolási eljárások is, amelyeknek minden jó magyar érzésű állampolgár áldozatává válhatott, ha nem tartozott valamelyik baloldali párthoz.
Ebben az atmoszférában, amikor a nép azt várta a Kisgazdapárttól, hogy nyomban állítson helyre valami törvényes rendet, az államforma kérdésének a köztudatba dobása igen zavaró hatású volt. A szociáldemokraták a királyság eltörlését és köztársaság kikiáltását javasolták. Január elején már a sajtónak ez volt a legfőbb témája. Rákosiék rákényszerítették a Kisgazdapártot, hogy ne a jogos követelések kerüljenek előtérbe, hanem a köztársaság kérdésében történjék döntés. Ez a politikai hadjárat olyan sikeres volt, hogy az egész hónap alatt a politikai aktivitások e körül a kérdés körül zajlottak.”[8]
Kővágó értékelése szerint tehát a baloldali pártok az államforma kérdését mesterségesen dobták be a köztudatba, s az ebből következő alkotmányjogi procedúra az ország előtt álló politikai vitát értelmetlen irányba térítette el. Hasonlóan vont mérleget szintén a nyolcvanas években egy másik neves kisgazdapárti politikus és volt képviselő, az ugyancsak Amerikába számkivetett Hám Tibor. Az ő fogalmazásában: „Miközben a Kisgazdapártot az államforma kérdésének a vitája foglalkoztatta, a kommunista párt felkészült a hatalom átvételére.”[9]
A történethez még az is hozzátartozik, hogy a Nemzetgyűlés tulajdonképpen rohamléptekkel, nagyobb érdemi vita nélkül fogadta el az új államformáról szóló alaptörvényt. Az igaz, hogy két fontos párt belső testületeiben (KGP, SZDP) komoly és szakszerű előkészítő munka folyt. Egy-két érdemleges megbeszélésre a pártközi fórumokon is sor került.[10] De a beterjesztéstől a végszavazásig mindössze két nap telt el, ami – alkotmányozásról lévén szó – nevetségesen rövid idő. Pedig a benyújtott törvényszöveg korszakos újítást tartalmazott, nemcsak és nem is elsősorban a választott államfő intézményének a bevezetésével (amelynek 1946-ban már három előzménye is volt!), hanem mindenekelőtt azzal, hogy beemelte a magyar alkotmányba az Egyesült Nemzetek Szervezete által meghirdetett alapvető emberi jogokat. Ez elsősorban a kisgazdapárti törvényelőkészítők érdeme volt, akik közül kiemelendő két kiváló jogász, Sulyok Dezső és Pfeiffer Zoltán neve. A Szociáldemokrata Párttól eltérően, amely ebben az ügyben partner volt, a kommunisták egyáltalában nem lelkesedtek a kisgazdák által szorgalmazott polgári elvekért, s már az akkori vitákban is inkább az ún. szociális jogokra, mintsem a polgári szabadságra helyezték a hangsúlyt. A törvényszöveg azonban végül is ebben a polgári változatban ment át, s a pártok szónokai azon versengtek, hogy melyiküknek sikerült ünnepélyesebben és emelkedettebben méltatni a koalíciós alkotmányozásnak ezt az első s egyben utolsó aktusát.
Valljuk be azonban, hogy az 1946. évi 1. törvénycikk preambulumában lefektetett magasztos elvek semmiféle hathatós védelmet nem nyújtottak az alig egy évvel később meginduló erőszakos hatalommegragadás ellen. S bizonyára ennek is van némi része abban, hogy a magyar történelmi tudatba a fél évszázaddal ezelőtt végbement esemény nem úgy íródott be mint valami fordulópont, hanem inkább úgy, mint egy zavaros és felemás korszak nem túlságosan jelentős epizódja.
Mindmáig eldöntetlen (s valószínűleg eldönthetetlen) kérdés, hogy a köztársasági legitimitás pontosan milyen dátumhoz köthető az újabbkori magyar történelemben. Az 1946. évi döntést a köztársaság második, harmadik vagy éppen negyedik nekifutási kísérletének nevezhetjük aszerint, hogy Károlyi Mihály 1918. őszi „népköztársaságát” vagy az 1849. áprilisi Függetlenségi Nyilatkozatot és Kossuth ezt követő kormányzóságát tekintjük-e első próbálkozásnak, s hogy a ’19-es Tanácsköztársaság epizódját is figyelembe vesszük-e. Lehetséges még ennél távolabbra is visszanyúlni, és a magyar köztársasági hagyomány gyökerét a vármegyei nemesi önkormányzatban meglelni, elismerve persze, hogy e hagyomány „demokratikusnak” (a szó modern értelmében) éppenséggel nem mondható. A vármegyei nemesi önkormányzatból már csak azért sem vezethetett járható csapás a modern demokratikus köztársasághoz, merthogy ez utóbbi – fogalmilag is, történelmileg is – a nemesi kiváltságok eltörlésével kezdődött.
Egészen más természetű probléma a leninista államszervezési kísérletek „köztársasági” státusa, vagyis az a kérdés, hogy a „tanácsköztársaságinak” vagy „népköztársaságinak” nevezett pártállamban voltak-e republikánus elemek, továbbá még az is, hogy 1948–1949 és 1989 között egyugyanazon vagy két különböző pártállami rendszerrel volt-e dolgunk. A kommunista állam természetesen csak egy zárt politikai elit számára volt „köztársaság”, de történelmileg ez a vezető réteg sem volt szűkebb, sőt jóval szélesebb volt, mint – mondjuk – a Velencei Köztársaságot annyi évszázadon át igazgató száz család… A nómenklatúra számára tehát köztársaság volt, habár hiányzott belőle a törvényes szabályok egyértelműsége.
Az európai történelemben a respublika modern fogalma a népszuverenitás eszméjéhez kapcsolódott (amely 1789 után és nyomán a nemzeti szuverenitás gondolatával is összefonódott). Magyarországon ezzel szemben a köztársasági államforma azért került napirendre – 1849-ben nyilvánvalóan, de bizonyos fokig 1918-ban is –, mert a királyság mint az államiság ősi formája a XVI. századtól kezdve úgyszólván szétválaszthatatlanul egy külső dinasztiával és annak birodalmi rendszerével kötődött össze. 1920-ban, a két forradalom bukása után egy pillanatra felvetődött ugyan a nemzeti királysághoz való visszatérés közjogi lehetősége, de plauzibilis jelöltség híján ez a törekvés igen gyorsan hamvába holt. Köztársaság és nemzeti szuverenitás között Magyarországon voltaképpen erős történelmi kapcsolat keletkezhetett volna, ha az 1946. évi államformaváltás szerencsétlen külső adottságai, majd az 1948 után bevezetett „népköztársaság” nyilvánvaló szovjetfüggő helyzete, valamint nyelvezeti idegensége nem lazítja fel ezt a történelmi kapcsot.
Az elmúlt 150 év magyar politikai tradícióiról szólva még valami említést érdemel. Ennek a másfél évszázadnak van ugyanis egy, a köztársaságnál erősebb és folyamatosan jelenlévőbb államszervezési ideája, nevezetesen a parlamenti felelősség eszméjére épülő kormányzat. A „felelős kormány” 1848 márciusában megjelenő és 1867-ben visszatérő képlete attól kezdve (ha a kommunista hatalomkisajátítást zárójelbe tesszük) a magyar államiság kulcsintézménye.”[11] A „felelős kormány” Magyarországon olyan parlamentarizmus szerves része, amely a történelmi gyakorlat szerint lehetett republikánus, de ágyazódhatott alkotmányos monarchiába is. Az 1867-et követő fél évszázad egyértelműen az utóbbi esetet példázta, míg az 1920-tól 1944 októberéig fennálló rendszer a már mondott okok miatt kevésbé volt egyértelmű. A felelős kormány fogalma népképviseleti szuverenitásra utal, amely a végrehajtó hatalom elvben minden intézkedését a választott törvényhozás ellenőrzése alá rendeli, s végső soron – legalábbis implicite – még az államfői jogosultságokat is korlátok közé szorítja. Ennek világos kifejezése a miniszteri ellenjegyzés, amelyet még Ferenc József sem kerülhetett meg. Ez a képlet – amely az európai újkor főmodelljének is megfelel[12] – sokkal nagyobb hatást gyakorolt a magyar politikai kultúrára, mint a republikanizmus eszméje.
A köztársasági gondolat magyarországi balvégzetei közé tartozik az is, hogy Rákosiék, miközben teljes egészében a sztálini rendszert másolták, az úgynevezett „népköztársaság” díszletei mögött rendezkedtek be, s ezzel egy korábbi, valóságos népforradalomnak még a szemantikai emlékét is elhomályosították. A közember számára 1989/90-ben a „népköztársaságról” a jelző nélküli „köztársaságra” való áttérés semmi különösen felemelő üzenetet nem hordozhatott. Néptelenítették a köztársaságot: hát aztán?
Nem túlságosan örömteli, de elég tanulságos a királyi hatalom tényleges gyakorlásának megszűnte (1918 októbere) óta eltelt 78 év politikai rendszereinek áttekintése. Ha minden rezsimváltást figyelembe veszünk, akkor az alábbi történelmi statisztikához jutunk:
|
Károlyi Mihály államfősége<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
5 hónap |
|
Tanácsköztársaság |
5 hónap |
|
1919/1920. évi provizórium |
8 hónap |
|
Horthy Miklós választott államfő |
24 év |
|
Szálasi Ferenc nemzetvezető |
5 hónap |
|
Ideiglenes nemzeti kormány és Nemzeti Főtanács (az 1946. I. t. c. elfogadásáig) |
13 hónap |
|
1946-os köztársaság (Tildy Zoltán lemondatásáig) |
2 1/2 év |
|
Kommunista népköztársaság (Szakasits elnökségétől 1989 októberéig) |
41 év (ebből Kádár: 33) |
|
Nagy Imre nemzeti kormánya |
4 nap |
|
Új magyar köztársaság |
|
|
– Szűrös Mátyás provizóriuma |
6 hónap |
|
– az első szabad választástól napjainkig |
7 év |
|
Összesen |
78 év |
Mint látható, az új magyar köztársaság az 1918 óta kipróbált államformák és rendszerek közül máris a harmadik helyet foglalja el a francia történészek által oly fontosnak tartott „durée” (tartam, tartósság) szempontjából. Ez vigasztaló – szemben azzal az összképpel, amelyben a diktatúrák, féldiktatúrák és a legitimitást nélkülöző provizóriumok dominálnak.
A bizonytalan legitimitású aktusok sorába illeszkedik be a jelenlegi köztársaság szinte puccsszerű kikiáltása is Szűrös Mátyás népköztársaság-országgyűlési elnök által 1989. október 23-án. Ugyanis olyan pillanatban történt ez, amikor a tényleges hatalom még a felszámolás alatt lévő rendszer hagyatéki végrehajtóinak a kezében volt. Mint ezt már azóta sokan megállapították, a szélesebb közvélemény aligha érezhette, hogy bármiféle köze van ehhez az aktushoz. Első látásra a nap megválasztása szerencsés szimbólum volt, s némi jóindulattal úgy is értékelhető, mint kísérlet az új államforma mélyebb meghonosítására a nemzet történelmi tudatában. Ez azonban nem sikerült, s azóta az is világossá vált, hogy miért nem: azért, mert az ’56-ra való hivatkozás legalább annyira megosztó, mint felemelő jellegű. Egy további következménye ennek a – végső soron elhibázott – dátum- és szimbólumválasztásnak, hogy ezek után az új magyar köztársaságnak nincs is évfordulója. A respublikára való emlékezést elmossák az 1956-tal kapcsolatos hangulatváltozások és viták.
Végül elgondolkoztató, hogy amikor – az 1990. tavaszi első szabad választásoknak köszönhetően – az új magyar demokratikus jogállamiság végre befejezett ténnyé vált, akkor az éppen megválasztott képviselők többsége nem a – Kossuthig visszamenő – köztársasági előzményekkel vállalt jelképes kontinuitást, hanem a – koronás címerben kifejeződő – ezeréves államisággal. E döntésben világosan kifejezésre jutott, hogy a magyar politikai tradíciónak az államiság fontosabb alkotóeleme, mint a köztársasági államforma.
A köztársasággal kapcsolatos pozitív érzelmek gyengeségének – talán még a „hiány” szó sem volna túlságosan erős – nyilvánvaló történelmi okai vannak. Először is, hogy a köztársaságra való áttérés kérdése úgyszólván mindig kényszerhelyzetben került napirendre, olyan történelmi helyzetekben, amikor a köztársasági gondolat megfontolására vagy netán kiértékelésére sem idő, sem nyugodt lehetőség nem volt. Másodszor és főleg: a köztársasághoz kapcsolódó történelmi emlékek. A királyság intézménye a magyar köztudatban egy valamikori boldogabb és hatalmasabb ország képét idézi fel olyan történelmi csúcspontokkal, mint az államalapító Szent István, a Lengyelország felett is uralkodó Nagy Lajos, a Bécset nyögető Mátyás király. S némileg ehhez a sorhoz kapcsolódik még a Ferenc József-i boldog békeidő is. Ezzel szemben a köztársaság már 1849-től kezdve: létért folyó küzdelem, fegyverletétel, országcsonkítás, idegen megszállás. Az ország államformáját új alapokra fektető, polgári irányultságú, 1946-os Nemzetgyűlés nemzeti szuverenitása rövid néhány hónap múlva képzelődésnek bizonyult, s még a 44 évvel későbbi köztársaság-alapítást is inkább a kívülről kapott ajándék gyanúja övezte, mint a saját erővel kiharcolt újrakezdés öröme.[13] A címerről való szavazás 1990-ben csak erre a kétlelkűségre tette rá a… koronát.
Mindez köztudomású és logikus – ennek ellenére fölvethető a kérdés, hogy elfogadható-e (s főleg: hasznos-e) ez a langymeleg érzület a köztársaság intézményével szemben. Elvégre mellette is jó érvek sorakoztathatók föl. Mint a fenti áttekintésből is kitűnik, hazánkban a respublikának immár másfél évszázados tradíciója van, s e tradíció nemcsak futó kísérleteket tartalmaz, hanem a királyság nélküli kormányzásnak sok-sok évtizedes gyakorlatát. Ha jobban belegondolunk az 1848 óta eltelt másfél évszázad történetébe, akkor el kell ismernünk, hogy megkoronázott király e százötven évből csak röpke fél évszázadon át, 1867-től 1918-ig állt az ország élén. Arról nem is szólva, hogy a köztársasági hagyomány gyökerei Magyarországon – a szó lazább értelmében – a nemesi diéta bevezetéséig (tehát a XV. század közepéig[14]) nyúlnak vissza, s még ennél is határozottabb előzmények észlelhetők az erdélyi fejedelemség működésében. Tegyük hozzá ehhez azt a figyelemre méltó, Európában úgyszólván egyedülálló nyelvújítási tényt, hogy a respublika fogalmának a XVIII. század vége óta van magyarra honosított elnevezése,[15] ráadásul olyan, amely az intézményt a közzel, a közösséggel kapcsolja össze! Ehhez képest olyan fontos-e az a körülmény, hogy a republikánus államforma lelkes hívei így vagy úgy mindig kisebbségben voltak…?
Nyolc évvel a kommunista államiság szétesése után, a köztársaság lelki megalapozása még mindig előttünk áll. A feladat nem egyszerű, mert ahhoz, hogy a magyar társadalomnak „republikánus” öntudata fejlődjék ki, a köztársasági eszmét valami megfoghatóan pozitív, s ugyanakkor aktuális tartalommal kellene kitölteni. Amely a társadalmat érdekeltté teszi a szuverenitását biztosító demokratikus intézmények működtetésében. Nem könnyű ez a feladat egy olyan társadalomban, amelynek közösségi tudata oly mértékig meglazult, mint a sorozatos vereségeken fölnevelkedett magyar társadalomé! Egy olyan korszakban, ahol a politikai összetartozás tudata úgyszólván mindenütt – a távolabbi Európában is, de a hozzánk közelebb esőben különösen – szertefoszlóban van.
A magyar állampolgár a demokrácia intézményrendszerével szemben fölöttébb gyanakvó, ennélfogva a köztársasági formának sem tulajdonít túlzottan nagy jelentőséget. Persze, hogy választott elnöke van, mivel hogy nincs királya vagy vitézlő fejedelme: de mennyiben szolgálja ez a mindennapok üdvét?
E sorok írója úgy véli – s ebben megegyezik Tamás Gáspár Miklóssal –, hogy a magyar társadalom politikai közömbössége súlyos veszélyforrás. (Ebbe a vonalba tartozik a mitikussá növelt „civil társadalommal” kapcsolatos politikaellenes képzelődés is, amint erre egy más összefüggésben rámutattam.[16]) A magyar demokrácia politikai vezetőrétegének sürgős kötelessége volna, hogy pártállásra való tekintet nélkül ébren tartsa a magyar társadalomban a politikai közösség – vagyis a honpolgári felelősség – tudatát. A demokratikus köztársaságnak ugyanis pontosan ez az értelme és a célja. Az a név, hogy „Magyar Köztársaság”, nemcsak földrajzi-közigazgatási megjelölés, hanem annak kinyilvánítása is, hogy az itt lakó nép politikai egészet alkot, amelyet törvényekben lefektetett jogok és kötelességek tartanak össze. Amikor respublikát mondunk, ezzel mindenekelőtt azt fejezzük ki, hogy itt a honpolgár nem alattvaló, hanem a nemzeti-közösségi akaratképződés egyenjogú alanya, az országos és helyi politikai hatalom potenciális társtulajdonosa.
A szabadságjogok biztosításán felül a köztársaság értelme és hivatása a közjó előmozdítása, ennek minden területszervezési, gazdasági és szociális vonatkozásával együtt. A köztársaság mint az összetartozás törvényes kerete ennyiben az önérdekű vagy másképpen önös (helyi és csoportérdek vezette) stratégiák korlátozására, illetve mederbe terelésére is hivatott. S mindezeken túl a köztársaság az a keret, amely a társadalmat, annak különféle eredetű, gazdaságú, műveltségű és indíttatású egyedeit és csoportjait cselekvő nemzetté fogja össze – vagy egyszerűen nemzetté, tekintve, hogy az már lényege szerint is cselekvés.
Tisztában vagyok azzal, hogy a harmadik évezred küszöbén a fenti szavak némileg ódivatúan hangzanak. Sem az összetartozást, sem a kötelességet, sem az itt lehetségesnek tételezett közjót nem szokás korszerű gondolatnak tekinteni. De ettől ezek még érvényes cselekvési normák. A magyar társadalom választás előtt áll: vagy öntudatos republikánus közösséggé válik, vagy elsüllyed a fajiság és a szélsőséges individualitás pólusai között elterülő mocsárban.
Jegyzetek
[1] L. Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, 1994, 149. o.
[2] Idézi Pölöskei, op. cit., 140. o.
[3] Ibid., 140–142. o.
[4] Borszéki (Kaáli Nagy) György: Ahogy a köztársasági Nagy Györgyöt láttam, Szivárvány, Chicago, 1987. Idézi Pölöskei, op. cit. 169. o.
[5] L. Hám Tibor „A magyar köztársaság megalakulása”, In Nagy Ferenc miniszterelnök. Visszaemlékezések-tanulmányok-cikkek, Csicsery Rónay István összeállítása, Budapest, 1995, 73. o.
[6] Pölöskei, op. cit., 180. o.
[7] Így pl. Moór Gyula, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karának rektora, 1946. január 9-én úgy nyilatkozott a Kis Újságnak, hogy a magyar jog sohasem ismert különbséget formailag az alkotmánytörvény és a közönséges törvények között. (Idézi: Hám Tibor, In Nagy Ferenc miniszterelnök, op. cit, 74. o.) – Még ennél is egyértelműbben vélekedett Bibó István, aki a Szabod Szó 1945. július 10-i számában azt írta volt, hogy „a magyar politikai közgondolkodás (…) nem nagyon ismeri a különböző népképviseleti testületek, országgyűlés, nemzetgyűlés, alkotmányozó gyűlés közötti komplikált különbségeket, és a közfelfogás egyszerűen az, hogy ha egy előző kormányzati rendszer csődöt mond, akkor a népképviselet összeül, államfőt választ, és elkezd törvényt hozni.” (In Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból. Magvető, Budapest, 1994, 25. o.) Az idézett cikkben Bibó már az 1944 decemberében megalakított Ideiglenes Nemzetgyűlést is alkotmányozásra felhatalmazott szuverén népképviseletnek tekintette. (!)
[8] L. Nagy Ferenc miniszterelnök, op. cit., 65. o.
[9] Ibid., 74. o.
[10] Az előkészítés folyamatáról igen jó áttekintést adott Ruszoly József, a szegedi JATE tanára, a Magyar Nemzet 1996. február 2-i számában. Mint Ruszoly elemzéséből kiderül, a korabeli kommunista vezetőket főleg az érdekelte, hogy a jövendő elnöknek minél szűkebb hatásköre legyen.
[11] Hálával tartozom Salamon László országgyűlési képviselőnek, hogy egy vitában felhívta erre a figyelmemet.
[12] L. Jean-Louis Quermonne: Existe-t-il un models politique européen? Revue Française de Science Politique, 1990. 2.
[13] Ami egyébként tévedés, mert 1989-ben az ellenzéki kerekasztal lovagjai igenis kiharcolták a köztársaság dekommunizálását.
[14] Lásd Bak János tanulmányát, In A History of Hungary, Indiana U. P., 1994, p. 65–66. o.
[15] A „köztársaság” szó első írott nyoma 1789-re nyúlik vissza; a Velencei Köztársaságot emlegetik ezen a néven. – Az európai nyelvek közül a magyaron kívül a szót csak a lengyel és a finn honosította. Minden más nyelvben a Republik (république) valamilyen változata van használatban. – Ami az „elnök” szót illeti, ez mint az „előülnök” összevont formája 1831-ben került be nyelvünkbe.
[16] L. A civil társadalom mítosza, Magyar Hírlap, 1996. december 7.
- Játéktér [6]