Nemrégen köszöntöttük hetvenedik születésnapja alkalmából. A Miskolci Egyetem szép és feledhetetlen ünnepséget rendezett megbecsült tanára számára, aki az egész magyar egyetemi oktatásnak karizmatikus egyénisége volt. Szerény ember volt, de az ünnepségnek, mely alkalmat adott arra, hogy vele együtt elevenítsük fel pályáját, őszintén örült. S őszintén örült a Festschriftnek is, melyet a sokatmondó és rá is oly jellemző Szabad-ötletek címmel tisztelői: szlavisták, magyar irodalomtörténészek, germanisták, filozófusok és más humán tudományok művelői ajándékoztak neki. Mindannyian azt kívántuk és azt vártuk, hogy még sok „szabad ötlettel”, szabad és előítélet nélküli szellemének sok új felismerésével fog gazdagítani minket.
Szőke György, a tudós tanár és a tanári intuícióval megáldott tudós, sokaknak fog hiányozni. A Szegeden, Budapesten és Miskolcon eltöltött hosszú évek során sokaknak volt szerencsés osztályrészük, hogy tanulhattak tőle. Nemcsak a diákok számos nemzedékének, de sok-sok kollégájának és pályatársának is, akik a szegedi és a miskolci egyetemen, a pesti tanárképző főiskolán vagy egyszerűen a tudományos élet különböző testületeiben együttműködhettek vele. Az egyetemi világban, s azon túl, a magyar irodalom híveinek széles táborában, főleg József Attiláról szóló, pontos elemzésekben és megfigyelésekben gazdag tanulmányai tették őt ismertté, melyeket egyszerre jellemzett a szigorú logika, a rejtett pszichológiai tartalmakra fogékony beleérző képesség és a tények tisztelete.
Talán kevesebben ismerték őt arról az oldaláról, amelyről – pár év híján immár ötven éve – először mutatkozott meg előttünk, szerencsés hallgatói előtt. Számunkra a XIX. századi orosz irodalomtörténet tudósa volt, aki Puskin, Dosztojevszkij és Turgenyev világát nyitotta meg előttünk. És természetesen Lermontovét, fiatalkorának másik szeretett költőéjét, akiről kandidátusi disszertációját is írta. A kulcs, melyet e nagy írók és költők műveihez kaptunk tőle, sok más zárat is nyitott, s nyit ma is, megannyi azóta született divatos teória kimúlása után. Mégis azt kérdezem magamtól, hogy mindezen túl mi tette oly emlékezetessé XIX. századi orosz irodalmi szemináriumait. Minek köszönhető, hogy annyi idő után, amikor szinte minden iskolai emlékünk elhalványult már, még mindig oly élénken idéződik fel bennem egy-egy órájának légköre és lefolyása? Vagy egy-egy gondolkodásra késztető, váratlan összefüggésekre rádöbbentő megjegyzése? Miért látom fizikailag is magam előtt a termet, ahol annak idején Lermontov egy-egy strófáját, egy-egy megkapó képét elemezte? Például a feledhetetlen, heinei ihletésű romantikus képet a hó alatt roskadozó, magányos északi fenyőről, mely a tüzelő napon árválkodó, magányos pálmáról álmodik?
Ritka dolog, hogy egy tanár tanítása – akár csak egyetlen gondolat, melyre ő döbbentett rá – ennyire végigkísérjen valakit egy életen át. Azt hiszem, ez annak a figyelemnek, annak az empátiának köszönhető, mellyel Szőke György József Attilát is olvasta. A költészet nemcsak az esztétikai élvezet forrása volt számára, hanem a másik ember kifejeződése, a másikkal való kontaktus lehetősége. Egy vershez pontosan úgy közeledett, mint egy személyhez; ugyanaz a feladat volt a számára megérteni egy személyt, és megérteni egy verset. Minden hallgatóját, minden beszélgetőpartnerét megajándékozta figyelmével, azzal a mély és őszinte érdeklődéssel, melyet a szüntelen megérteni akarás táplált.
Személyes viszonyban lenni egy verssel, személyes tartalmakat keresni benne: néhányan úgy vélnék, hogy ez pszichologizálás, amitől olyannyira óv minket a mai irodalomelmélet. Szőke György esetében nem lenne igazuk. Ő a megértés vele született pszichológiai képességét tudatosan ápolta magában. Már nem volt fiatal, amikor pszichológiából is doktorált, és pszichoanalitikus kiképzést kapott. Tudós pszichológusként tárt fel eddig nem sejtett jelentésrétegeket József Attila költészetében, valódi felfedezésekkel segítve elő a költő jobb megértését. Ám azért sem nevezném az ő elemzéseit pszichologizálónak, mert a pszichológiai mozzanatokat nem öncélúan vizsgálta, és sohasem ragadta ki a versegész esztétikai összefüggésrendszeréből. Az irodalom-lélektant nem úgy fogta fel, mint a műközpontú elemzés tagadását, s nem mint alkotás- vagy befogadás-lélektant, hanem úgy, mint az egyes műalkotások struktúrájának sajátos szempontú megközelítését.
Szőke György, az irodalmár és a pszichológus egyike volt azoknak a keveseknek, akik még a mai világban is több tudományterületen voltak képesek alkotó munkát végezni. Orosz irodalomból szerzett kandidátusi címével, magyar irodalmi nagydoktorságával, pszichológiai doktorátusával igazi interdiszciplináris tudós volt. Én mégsem interdiszciplináris felkészültségét dicsérném elsősorban. Pszichológiai tanulmányai ennél nagyobb célt is szolgáltak, a másik ember önzetlen és szakszerű segítését a bajban. Ezért áldozta idejének nem kis részét annak, hogy részt vállaljon a lelki elsősegély-szolgálatban: egy olyan területen, ahol nyilvánvaló módon tudta kamatoztatni azt a képességét, hogy meghallgassa a másik embert, és már puszta odafigyelésével is segítsen megoldani problémáját, legalábbis könnyíteni a lelkén.
Nehéz és tragikus gyermekkora volt. Apja légitámadás közben halt meg, amikor úton volt fiához, akit ismerősök bújtattak. Bizonyos, hogy a gyermekkori üldöztetés és veszteség kihatott életére és választásaira. Mégis, e súlyos emlék terhével, képes volt megőrizni a gyermeki kíváncsiságot és játékosságot, amit sokan észrevettek és szerettek benne. Ironikus volt, néha metszően az; szellemes volt, mindig kész a váratlan riposztokra. Ám mindez játékosságából fakadt, és sohasem bántani akarásból.
A gyermekkori emlék nyilván azt is meghatározta, hogy mit keresett a költészetben, s hogy a költők közül életre szólóan kit választott kedvencének. József Attilát tizenkét éves kora óta haláláig olvasta.
Most amikor egy végső képben meg kívánjuk ragadni tovatűnő alakját, s valamit meg kívánunk sejteni abból, hogy milyen üzenetet tartogat életműve, arról is szólnunk kell, mit jelentett az ő számára a József Attila-élmény. József Attilát olvasva, azt hiszem, Szőke György az élet és a költészet összefüggéséből értett meg valami fontosat. Ha a költészet fontos az életnek, akkor igenis szabad saját élményeinken átszűrve olvasni a verset, s igenis szabad egy másik élet üzenetét keresni benne. Szőke György egész munkássága tanúsítja, hogy nincs ellentmondás az élet egyedisége és egy költemény univerzális jelentése között; a külső tények és a jelentéshordozó belső forma között. Saját traumáinak feldolgozása segítette abban, hogy felfedezze a gyermek József Attilát, s hogy észrevegye: a gyermek figurája, a gyermek és felnőtt ellentétpárja, vagy az apa képe József Attila és Kosztolányi sok versében a költői jelentés konstituáló eleme.
A pszichológiai vizsgálódás szempontjából természetesen döntő fontosságuk van az életrajzi tényeknek, mégsem az életrajzé a kulcsszerep a költői művek magyarázatában. Szőke György irodalompszichológusként a legkisebb részletekig kutatta hőseinek életét, de maga is leszögezte többször, hogy „életrajz és költészet között nincs közvetlen, lineáris összefüggés”. A műértelmezésben nem volt híve a biografizmusnak. Sőt, éppen ő mutatott rá arra, hogy „a megélt valóság” mennyire nem magyarázza József Attila és Kassák költészetét, hiszen – annak ellenére, hogy életrajzuk sok mindenben megegyezett, s „mind a ketten átszenvedték azt, amit proletársorsnak neveznek” – személyiségük és költői világuk között igen nagy a távolság. S egyik szép összehasonlító elemzésében ugyancsak ő mutatott rá arra, hogy viszont József Attila és Kosztolányi képalkotása, sőt egész költői-filozófiai világlátása között milyen szoros rokonság van, bár a két költő sorsa, élete, társadalmi hovatartozása nagyon különbözött egymástól.
Szőke legtöbbször részletkérdésekkel látszik bíbelődni, de olyan összefüggéseket lát meg mögöttük, melyeket eddig senki sem vett észre. Felfedezései ezért is váltanak ki belőlünk „aha-élményt”, igazolva, hogy – mint Dante mondaná – „kicsi szikrából gyakran nagy tűz ég ki”. Hadd emlékeztessek színelemzéseire. Például arra a zseniális (bár nem mindenkit meggyőző) ötletére, hogy „A mostan színes tintáról álmodom…” kezdetű Kosztolányi-vers értelmezéséhez megpróbálja felhasználni a pszichodiagnosztikai színtesztet. Vagy hadd utaljak arra a meglátására, hogy a késői József Attilánál fokozatosan, nagy jelentéshordozó erővel előtérbe kerül a szürke: a kromatikus színek a múlt emlékképeit itatják át, a jelen pedig akromatikus homályba merül. A színes és a fekete/fehér képek váltakozása – tenném hozzá most már én – a film flash back technikáját idézi.
Mindezeknek a felfedezéseknek az összegyűjtése a jövő dolga. Szőke György sokáig velünk marad még, mert ezentúl is segíteni fog abban, hogy jól ismert dolgok felszíne mögött felfedezzük az újat. Ha a költészet, ha József Attila költészete része életünknek, akkor része marad életünknek az is, aki érti és segít megérteni a költészetet, érti és segít megérteni József Attilát.
- Játéktér [6]