Cs. Gyímesi Éva

Nyomtatóbarát változat

Közel három emberöltőnyi idő telt el a civilizációs trauma óta, amelyet Európában a holokauszt idézett elő, de Németországot kivéve az egykori szövetséges és megszállt országok kulturális emlékezetét a nyilvánosság szintjén még mindig inkább az elfojtás mechanizmusa uralja. Ennek következtében például Magyarországon és nálunk, Erdélyben is csupán ritkán és bátortalanul merül fel a helyi hatóságok és a lakosság egy részének aktív közreműködése a diszkrimináció áldozatai sorsának végzetes alakulásában.

A kelet-európai térségben, ahol a gettósítások és a deportálások egykori tettestársai éltek, a tények nyílt feltárásának és a korszakkal történő őszinte szembenézésnek a megkésettsége tapasztalható. A holokauszttal kortárs nemzedék tudásának transzmissziója nem működött, a közvetlenül avagy közvetve tapasztalt múlt nem emelődött a jelenbe, így nemigen alakíthatja a mai fiatalok értéktudatát: már legalább két magyar generáció is „átlépett rajta”. Bibó István idejekorán született, ragyogó tanulmánya, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (Válasz, [Bu­dapest], 1948, 10–11.; Múlt és Jövő Kiadó, Bu­dapest, 2001) nem részesült kellő visszhangban, mindmáig szinte ismeretlen a magyar közgondolkodásban, és Komoróczy Géza holokauszt-könyvének üzenete sem indította szembenézésre az érintetteket (Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris Zseb­könyv­tár, Budapest, 2000).

Nálunk a társadalmi kommunikációban a fasiszta kurzus okozta szenvedések narratíváit évtizedek óta háttérbe szorították a sztálinista diktatúrákban átélt össztársadalmi gyötrelmek emlékei és (például Erdélyben) a kisebbségi hátrányos helyzetből adódó sorsproblémák. Ami az erdélyi magyar nyilvánosságban többnyire helyet kap, az a különböző társadalmi rétegek, (keresztény) egyházi és etnikai közösségek válogatott múlt- és jelenbeli sérelmeinek újabb és újabb megjelenési formáit alakítja és örökíti át, rendszerint tagadva a sérelmek kölcsönös voltát (holott Erdély háromkötetes története tényszerű kiindulópontja lehetne a régebbi gyökerű kölcsönös sértettségek, frusztráltságok feldolgozásának).

Ugyanakkor a jugoszláv háborúkban és másutt a világban történt genocídiumok azt igazolják, hogy a kellően éber emlékezés hiánya újabb, jóvátehetetlen katasztrófák megtörténtét teszi lehetővé, és erre figyelmeztet az antiszemitizmus világszerte jelentkező fellángolása és elharapódzása is.

A történelmi valósághoz közelebb álló (igazabb) kollektív emlékezet és a nemzeti önismeret kommunikációs gátlásai még családi viszonylatok szintjén is csupán a közelmúltban kezdtek oldódni. A kitágult nyilvánosságban most kerülnek felszínre azok a személyes és csoportos tettek és mulasztások, amelyek egyik-másik XX. századi generáció más etnikumokra is kiható társadalmi felelősségének megmérését több vonatkozásban is szükségessé teszik.

A kelet-európai tettestársi szerep a hatmillió zsidó megsemmisítésében jobbára konkrét személyek lelkiismeretét terheli, és az kizárólag az egyéni s nem pedig a kollektív felelősség kategóriájába tartozik. Ám az óriási mulasztásokat Tóth Imre nem alaptalanul nevezi „kollektív felelőtlenségnek”, hiszen az egyházak néhány személyes, bátor emberi megnyilatkozáson kívül (az erdélyi példa: Márton Áron) jobbára hallgattak, és számtalan település önmagukat kereszténynek nevező lakói szemlélték részvétlenül zsidó polgártársaik elhurcolását, hogy aztán, tisztelet a kivételeknek, mohón és barbár módon kisajátítsák tulajdonukat. A segítőkészség mindeddig számba vett kevés egyedi kivételével szemben az erdélyi társadalom többsége is passzívan viszonyult az End­­­lösung végrehajtásának helyi eseményeihez.

Tibori Szabó Zoltán most megjelent értekezése mindenekelőtt sajtótörténeti jellegű, és a holokauszt után visszatért erdélyi zsidóság identitásválságának bemutatását szolgálja. Ez a dolgozat hosszú évek óta tartó kutatómunka részben már publikált eredményeinek sorába illeszkedik, előzményei a következő kötetek: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó, Ko­lozs­vár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940–1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Randolph L. Braham (szerk.): Tanul­mányok a holokausztról. III. kötet. Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945–1948. In: Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005; Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007.

A disszertáció maga a felsorolt forrásfeltáró, úttörő jellegű tanulmányoktól függetlenül, önállóan megszerkesztett, szerves egésszé áll össze, középpontjában annak a magyar nyelvű zsidó, magyar és román sajtóanyagnak első ízben történő bemutatásával és elemzésével, amelyben a szerző rendkívüli érzékenységgel és ugyanakkor áttekinthető rendszerezésben tematizálja az erdélyi zsidóság hazatérés utáni egzisztenciális és lelki válságának összetettségét és a kiútkeresés irányait, valamint a magyar és román sajtó hozzájuk való viszonyulását kifejező híreit, tudósításait, kommentárjait. Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait úgy dolgozza fel, hogy az adott sajtótermékek korabeli (kommunista) ideológiai befolyásoltságának ellensúlyozására igyekszik közel férkőzni a történeti tényekhez, és igénybe veszi a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk elengedhetetlen információanyagát is. Az empirikus anyag jelentős terjedelmű (sajtó)irodalmi korpusz. „Szá­mot­tevő hatású lehetett a háború utáni erdélyi zsidóságra az a nyelvezet, amelyet a közösség alapvető problematikájának taglalásakor a korabeli zsidó sajtó használt. Olyan fogalmak használata, mint például az »átrétegesítés«, a »produktivizálás« meg a »produktívvá tétel«, a »spekulaankét« vagy a »spe­kulaügyosztály«, amellett, hogy egy korábban ismeretlen nyelv kialakulását jelezték, zavart és bizonytalanságot kelthetett a zsidó sajtó olvasóiban. Ez pedig szintén hozzájárult ahhoz, hogy a közösség jelentős hányada elforduljon a sajtótól, ne bízzon az előrevetített vagy sejtetett megoldások sikerében, és boldogulását más identitási stratégiák mentén fedezze fel.” Másfelől: „A háború után Erdélyben megjelent magyar nyelvű sajtó puszta léte is azt bizonyítja, hogy a túlélők között nagyon sokan ragaszkodtak továbbra is magyar anyanyelvükhöz és a magyar kultúrához – újságírók, szerkesztők és olvasók egyaránt. Ezek a lapok, amelyek végeredményben az erdélyi magyar sajtóirodalmat gazdagították, színesítették, a hírek, riportok és tudósítások mellett sok esetben a legrangosabb magyar publicisztikát és irodalmat is közölték, miközben a grafikai, a nyelvi és a szerkesztési igényesség szempontjából a korszak lehetőségeinek maximumát nyújtották, és a korabeli magyar sajtó színvonalától nem maradtak el.”

A zsidó sajtóforrások feltárását és alapos elemzését külön fejezetekben a korabeli magyar és a román sajtóforrások idevágó anyagának ugyancsak hűséges bemutatása követi. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát.

A törzsanyag bemutatása előtt a szerző tömören és árnyaltan felvázolja a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását a második világháborúig, valamint a hazatérésük utáni korszak körülményeit, hiszen az előzmények, a történelmi kontextus felidézése módszertanilag szükséges a vizsgált korszakban bekövetkező események, az átélt veszteségek, lelki következmények és az identitásválság megértéséhez. Az erdélyi magyar társadalomba beilleszkedő, asszimilálódó zsidóság a magyar nemzet iránti lojalitással, a „kettős kisebbség” terheit vállalva alakult szülőföldünkön értékalkotó társadalmi réteggé: az anyagi civilizáció, a mesterségek, az urbanizáció, a polgári létforma mintáit a németekéhez hasonló igényekkel és eredményekkel gyarapította, és nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi magyar kultúra, a szépirodalom és más művészetek gazdagodásához. Az antiszemita diskurzus felerősödése közepette azonban inkább szenvtelenség, közöny kísérte közösségük háború alatti kiszolgáltatottságát, amit súlyosbított mind magyar, mind román részről az ellenük irányuló közhangulat: sokan (magyar részről) az Osztrák–Magyar Monarchia szétbomlását tulajdonították „közreműködésüknek” (Kun Béla-fóbia), a román hatalom pedig a magyarok ellen uszítva disszimilációs nyomást próbált gyakorolni rájuk, azt állítva, hogy a fasiszta ideológia a románságban nem, csupán a magyarság körében szerzett híveket. Többségük mégis bizalommal, hazafiasan, a megállapodó integrálódás reményében viselte a kettős elnyomás terhét.

A szerző gazdag statisztikai adattárra támaszkodik, most csupán néhány számot emelek ki: Észak-Er­délyben 1930-ban 151 000 zsidó élt, 127 377 személyt deportáltak, és ebből 1946 májusáig 19 764-en tértek vissza. Tibori Szabó Zoltán településenként, családonként a levéltárakban nézett utána például a Szé­kely­földön lezajlott deportálásoknak, amelyeket az anyaországból importált uszítás hatására jóval az 1944. már­cius 19-i német megszállás előtt, 1940. októ­ber–­decembere időszakában hajtottak végre az Erdélybe vezényelt magyar katonai és helyi hatóságok. Észak-Erdély területén is 1942-ig már több ezer zsidó de­portálása és kivégzése megtörtént. Habár Bukarestben korán, 1941-ben kezdődött a pogrom és a zsidó va­gyonok kisajátítása, a dél-erdélyi zsidóságot nem érintette ekkora mértékben a megsemmisítő üldözés.

A haláltáborokból hazatért, lelkileg összetört zsidó honfitársakat Erdélyben nem csupán a teljes kifosztottság, otthontalanság sivár tényei, hanem az új hatalmi berendezkedés csapdái is fogadták, amelyek a családi tragédiák után új, ugyancsak nehéz próbatételek elé állították az érintett személyek, férfiak és nők többségét. Mint tudjuk, a gyermekek nem tértek vissza. Miközben maga a túlélés, a lelki munka mindennapi, közvetlen feladatként állott előttük, élesen vetődött fel az egzisztenciális választások sürgető dilemmája, ami a zsidó identitás vállalásának más-más alternatívája melletti döntésre, kivándorlásra vagy itt maradásra ösztökélt. Azóta két újabb generáció nőtt fel azoknak a lelki sérüléseknek a terhe alatt, amelyeknek kibeszélése a legtöbb esetben lehetetlennek bizonyult.

A magyar nyelvű erdélyi zsidó sajtó vizsgálatában Tibori Szabó Zoltán a hazatérés utáni súlyos létfenntartási, anyagi, egészségügyi gondok, jogi, erkölcsi, szociális és politikai problémák megjelenítését hétről hétre aprólékosan, precízen követi nyomon, figyelembe véve az emberi értékek, érdekek élet által diktált prioritásait. Kitér a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre, és mindezt nyelvileg a lehető legtárgyilagosabban jeleníti meg.

Ugyanakkor össztársadalmi rálátást is közvetít azokra a kezdődő diktatúrabeli mechanizmusokra, amelyek a megjelenő, viszonylag ép értékrendet fokozatosan, gyors ütemben torzítani kezdik. A jogszolgáltatás fogyatékosságai, a sietősen letudott bírósági felelősségre vonás, a civil emberség példaképszerű esetei, az újraéledő antiszemitizmus jelei is megmutatkoznak ezekben a lapokban, de egyre inkább érvényesül az a kényszerűség, hogy a zsidók szervezetei, intézményei az antidemokratikus hatalom igáját elfogadva megpróbálják interiorizálni a politikai ideológusok által szorgalmazott kampányok jelszavait. A hagyományosan zsidók által választott szakmák (orvos, ügyvéd, kereskedő, értelmiségi) a funkcionáriusi diskurzusban és a sajtóban „improduktív”-nak minősülvén, a politikai elit a legsürgősebb feladatként szociális értelemben az ún. átrétegesítést hirdeti meg, hogy a közösség tagjai úgymond a kétkezi dolgozók osztályát gyarapítsák. A magyar és román kortársak is átélték, mekkora előny volt abban a korszakban munkás- vagy parasztszármazásúnak lenni (jómagam iskolásként bizony igencsak rosszul éreztem magam, mint hivatalnok apa gyermeke), itt azonban etnikailag kollektíven megbélyegző az „improduktivitás”, mint egy egész embercsoport minősítése. Nem csoda, hogy a sajtó is viszonylag nagy teret szentelt az Izraelbe történő tömeges kivándorlásnak, az alijázásra vonatkozó döntéseknek.

A példátlanul megszenvedett (zsidó) identitással kapcsolatos életbe vágó kérdések és személyes döntések felvetése azonban a nyilvánosságban egyre inkább háttérbe szorul az aktuálisnak beállított „éleződő osztályharc” mellett, és a lehetséges kiutak, például az alijázás realista megközelítése helyett a sematikus anticionizmus kerekedik felül.

A következő fejezetben a korabeli magyar sajtó vizsgálata nyomán a dolgozat számtalan, a zsidó sajtóhoz képest korábban közzétett, ám mindeddig lappangó tényanyaghoz biztosít hozzáférést a deportálásokra és a hazatérők számára, helyzetére vonatkozólag, különösen a dél-erdélyi helyzet feltárását segíti új adatokkal. Itt nyílik tér a magyar református egyház szociális jellegű segítségének, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. A zsidó vagyonok sorsa, valamint a népességmozgás alakulása azonban – mutat rá a szerző – nem olyan nyíltsággal vetődik fel, mint az előzőleg tárgyalt forrásanyagban. Hírt kapunk a zsidógyűlölet felszínre törésének újabb hullámáról, valamint arról is, hogy a kegyelet óráiban történt megemlékezések nyomai (emlékművek, táblák) hamarosan el is tűnnek a nevezetesebb színhelyekről.

1947-ben az Igazságban még volt (névtelen) megemlékezés a gettózásról, a következő évben azon­ban a buchenwaldi foglyok felszabadulásának évfordulóján a zsidó áldozatokról említés sem történt (Igaz­ság, 1947. május 7.; Igazság, 1948. április 12.). A kulturális emlékezet hitelességét érthetően csorbítja a magyarokat is sújtó újabb kisebbségi neurózis és a minden részről jogosnak érzett kölcsönös vádaskodás. Általában olyanná kezd válni a nyilvánosság, a sajtó konjunktúrája, hogy a zsidó nép által megszenvedett kálváriát a sajtó (a kizárólag baloldali) egyre jobban összemossa a fasizmus sújtotta többi nemzetek veszteségeivel, és kihasználva azt, hogy a szovjet haderő az ő számukra életmentő volt, a baloldali célok megvalósítására igyekszik megnyerni képviselőiket.

A román sajtó tudatosan hasznosította a zsidó–­magyar viszony kiéleződését azzal a hamis érvvel, hogy „miközben a romániai zsidóságnak haja szála sem görbült a vészkorszak idején, a barbár magyarok zsidók százezreit hurcolták a német haláltáborokba”, és ezért vitatta a magyarok jogát ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság kitelepítése ellen tiltakozzék. Általában jellemző a kisebbségek egymás ellen fordításának a hatalom és a sajtó részéről történő tudatos manipulációja (Tribuna Nouă [Kolozsvár], 1946. január 15.). Ti­bo­ri Szabó Zoltán ugyanakkor román viszonylatban is egyike azon kutatóknak, akik kendőzés nélkül, valósághűen dokumentálják a Vasgárda és az Antonescu-kormány felelősségét is a romániai zsidóság jelentős részének, ezen belül a dél-erdélyi zsidó népesség egyes csoportjainak elpusztításában.

Ritkán olvashatunk egy etnikai-vallási-kulturális közösség mindennapjainak ilyen szorosan, hű araszolgatással nyomában járó történelmi munkát, amelyben az adatok pontossága mellett ugyanakkor megteremtődik az elemzés számára szükséges minimális distancia is. A dolgozat idevágó lábjegyzetei mintegy a vizsgált lapok repertóriumát tartalmazzák, összterjedelmük megközelíti az értekezés ötödrészét.

A disszertáció nem felelne meg saját kitűzött céljának, ha az ötödik fejezet nem tartalmazná a megváltozott zsidó identitástudat háború utáni alakulásának átfogó elemzését. A holokausztot átélt erdélyi zsidó népesség maradékának azonosságtudatát, az új helyzetben adódó és vállalt alternatívák sajátosságait azonban a szerző csupán úgy véli pontosan megragadhatónak, ha az egész problémakört előbb egyetemes igényű elemzésben, deduktív úton tárja fel, foglalja össze (V. fejezet: A zsidó identitás alakulása a II. világháború után). A szerző ehhez a konkrét feladathoz az identitáskutatás legkorszerűbb elméleti eredményeit alkalmazva tekinti át az egyéni és a csoportos önazonosság meghatározásának olyan általánosabb definícióit, amelyek a zsidó öntudat tartalmának meghatározásában számára leghasznosabbnak tűnnek. A statikus (objektivista) és a konstruktivista (szubjektivista) megközelítések felvázolása után meggyőzően dönt az utóbbi mellett, amely szerint „a csoport fennmaradása nem az objektív kritériumok megmaradásán múlik, hanem a csoporthoz tartozó egyének által megjelölt szimbolikus (kitalált) határok kontinuitásán”. Rámutat a külső besorolás és az ön­meghatározás közötti nem ritkán ellentmondásos viszonyra, a kényszeridentitást vállalni kénytelen – elemi szabadságától megfosztott – személy lét­hely­ze­tének abszurditására. A vallási-kulturális hovatartozás mint értékhordozó szerep, az antiszemitizmus okoz­ta folytonos frusztráltság, az asszimilálódásra késztető nemzeti identitás vállalása mint értéktöbblet, s az Izraelhez való (ambivalens) viszony, valamint az egyéni élettapasztalatok egyaránt identitásalkotó tényezők (zsidó karakterisztikum). Olyan összetett tartalom ez, amely André Neher szerint az egyedi és az egyetemes közötti állandóan intenzív feszültséget hordozza. A héber (személy) küldetése az egyetemes felé történő folytonos önmeghaladás, öntranszcendálás perspektíváját nyitja, a környezet általi be nem fogadás viszont a partikuláris (izraelita) lét magányába zárja.

A sorsközösség eme terhe személyesen egyfajta számkivetettség állapota, amely különösen azokat a túlélőket sújtotta, akik nem-zsidó tudatban nőttek fel, hiszen a gyakorlatban mégis mindnyájukra nézve, kivétel nélkül, az a meghatározás érvényesült, amit Sartre vagy Bibó így fogalmazott meg: „zsidó az, akit a környezete annak tart.”

Az egyetemes zsidóság soraiban, amint azt Tibori számba veszi, a holokausztot túlélő kiemelkedő személyiségek többen választották az öngyilkosságot (Tadeusz Borowski, Primo Levi, Paul Celan és mások), közülük Jean Améry alkotta meg az abszurd zsidó egzisztencia (a nem nem-zsidó lét) filozófiáját, amelynek az ő számára egyenes következménye volt a szuicídium: „a meghívott halál” (Túl bűnön és bűnhődésen. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2002). A zsidó lét mint számkivetettség jelenik meg Kertész Imre önazonosságának megfogalmazásaiban is, csakhogy ő – a megélt baloldali diktatúra tapasztalatával is telítődve – alkotásainak nyelvét választja létezésének „otthonául”. Hadd helyezzem itt el adalékul, hogyan nyilatkozott meg nemrégiben berlini életéről: „Ha másra nem, idegenségemre itt e földön és az égben még talán jogot formálhatok. Haza? otthon? ország? – minderről egyszer másképpen is lehet beszélni talán – vagy egyáltalán nem beszélünk róla többé. Lehet, az emberek egyszerre rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amire az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely. Én már régóta sejtettem ezt.” (Miért Berlin? Múlt és Jövő, 2006. 4. sz. 5.)

A nyugati zsidóság nagy része világpolgár emigránssá vált, vagy izraeli honpolgárrá, ahol nem kevesen a zsidó nacionalizmus olykor agresszív megnyilatkozásainak tanúivá lehettek. Világszerte mutatkoznak azonban olyan jelek, hogy a szórványlétet választó, asszimiláns zsidóra a cionisták és az antiszemiták egyforma megvetéssel tekintenek (Bibó i. m., 120–122.).

Tibori Szabó Zoltán a nyugati zsidóság identitásválságának alternatíváihoz viszonyítva kimutatja, hogy a hazai zsidóságra mi a legjellemzőbb sajátosság. Nem annyira, hogy a kivándorló többségen kívül egyesek (részben érthető okokból) románná váltak (207., 265., 270. o.), hanem többnyire a baloldali értékekbe vetett bizalom, ami itt magyarként vállalt maradásra késztette őket, például Gáll Ernőt, aki a felszabadulás 3. évfordulóján még „őszintén bízott abban, hogy az új, szovjet típusú társadalom felépítésével eltűnnek majd a vallási és a nemzetiségi jegyek, azok jelentősége minimálisra csökken, s a kialakuló nemzetközi munkásosztály soraiban zsidóságuk teljes mértékben elveszíti majd fontosságát. Ezért volt fontos számukra akkoriban, az őszinte, romantikus, nagy remények időszakában, hogy a zsidóság gondjait minél jobban beágyazzák a románok, magyarok, franciák, olaszok, lengyelek és más népekhez tartozók problematikájába.” (211. o.) Nyugaton – ahogyan Tibori, Gáll Ernő nyomán, megerősíti – Jorge Semprun volt az, aki ezt a később utópiának bizonyuló perspektívát interiorizálta.

Jóllehet a korabeli sajtó „mindezeket a hűségnyilatkozatokat szinte folyamatosan visszhangozta, a magyarság és a zsidóság közötti feszültség nem enyhült, sőt időszakonként növekedett. A viszonyt mindkét oldalon súlyos görcsök terhelték, amelyek kibeszélésére – fájdalom – nem került sor. Pedig gyógyírt a sebekre csak a gátlások nélküli kibeszélés és a történtekkel való őszinte szembenézés hozhatott volna. Elmaradása annak az alapnak a letételét is sine die elodázta, amelyen a két közösség valós megbékélését elindíthatta volna.”

Az értekezés könyvészeti anyaga rendkívül gazdag (182 tétel), és korszerű művekből történt tájékozottságról tanúskodik. Mellékletei tartalmazzák az összes idevágó sajtókiadványok, levéltári források és interjúk (oral history) felsorolását, valamint egy hasznos szószedetet, amelyik a magyar olvasók számára ismeretlen – héber, jiddis és más – szavak jelentését értelmezi. A munka filológiai pontossága tehát példaszerű.

Végezetül: a dolgozat szerzője az elméleti megközelítések egyik legújabb, gondolatébresztő forrásául felhasználta az Erdélyből emigrált, világhírű matematikus, Tóth Imre könyvét is, akinek egyik megállapítása módot ad, hogy fent megfogalmazott, maximálisan elismerő véleményemet egy kérdéssel fejezzem be. Tóth szerint – Neherrel, Hellerrel, Konrád Györggyel is egybehangzóan –: a zsidóság olyan erő, „mely kérlelhetetlen szívóssággal az em­beriség eggyé válásán, az egyetemesség megvalósulásán munkál” (Zsidónak lenni Auschwitz után. Pont Kiadó, Budapest, 2001, 23–25.). Van-e vajon olyan keresztény hittétel, amelyik – ha az Ó- és Újszövetség összefüggését is komolyan vesszük – „az eggyé válás” eme imperatívuszának közös érvényét cáfolni tudná?

Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után. Koinonia, Kolozsvár, 2007

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges