A családi ház, a múlt századi reprezentatív villák leszármazottja a nagyvárosok peremén kialakult kertes külvárosokban született. Kezdetben csupán építészeti feladat volt, később társadalmi, kulturális és esztétikai problémák emblémájává (is) vált, de lakással kapcsolatos képzeteinkben vágyaink netovábbja volt és maradt.
A családi ház – elvileg – nem (nagy)polgári villa: ahogyan a múlt századi és századfordulós villa afféle „kiskastély”, esetleg kúria vagy udvarház akar lenni, ugyanúgy a családi ház is amolyan „kisvilla”, vagy legalábbis annak szeretne látszani. Gesztusaiban (tömeg, részletformák stb.) igyekszik tehetősebb rokonát és mintaképét utánozni, mint kispolgár a nagypolgárt. Pontosabban igyekezett, amíg volt mit utánoznia. Amikor még volt polgári villa, amelyik historizáló, esetleg svájci vagy angol mintát követett, vagy szecessziós, magyaros formát öltött, s végül szolidan modern lett.
A tisztviselőtelepeken, kertes külvárosokban épült családi házak eredeti környezetükben minden probléma nélkül élték a maguk tisztes „polgári” életét, míg – a húszas évek végén – fel nem bukkantak első hírnökeik a falvakban és kisvárosokban. Különös, paradox fordulat történt: a szuburbánus „természetes” környezetből vidéki környezetbe átkerülve, a falvak, kisvárosok településképében, településszerkezetében az újmódi formák feltűnően idegenül hatottak. A hagyományos falusi és kisvárosi ház ugyanis nem csak lakás. A telek beépítéséhez és használatához szervesen hozzátartoznak a gazdasági funkciók: a porta fontos tartozéka, szinte a lelke az udvar, és sokszor a kert is. A ház és a többi épület az udvar mellé, a telek oldalhatárára épül, a lakóépület melletti udvart az utca felé többnyire zárt kerítés és kapu határolja. A falusi ház rokona a kisvárosi (például mezővárosi) ház esetében a kerítést az utca vonalán beforduló épületszárny is helyettesítheti, ahol a zárt homlokzat része a kapubejáró. Az épület az udvar mellé, köré szerveződik, élete befelé fordul, kifelé csak ünnepi arcát, díszes utcai homlokzatát mutatja.
A családi ház viszont eredendően csak lakás. A telekbeépítéshez és -használathoz nem tartoznak szorosan hozzá a gazdasági funkciók. Udvara nincs, csak kertje. Az épület a többnyire kisméretű kertszerű telek elején-közepén áll. A magamutogatáshoz itt már nem elég a homlokzati cicoma vagy a díszes tornác: a ház egész tömege, formája a külvilágnak szól, ezért a magas és zárt kerítés is felesleges. Nemcsak lakói kényelmét igyekszik szolgálni, de státusukat is reprezentálja – egyszerre hajlék és „emlékmű”. A ház a feljebb törekvés óhaját fejezi ki úgy, hogy a vágyott magasabb státus felvett mintáit igyekszik követni.
A vidék ekkor még hagyományt őrző térszerkezeti-formai rendjében feszültséget keltett az új divat. A porták utcai frontján terpeszkedő házak nem kapcsolódtak szervesen a megmaradó gazdasági épületekhez, csak eléjük tornyosultak, gyakran az udvart is tönkretéve. Az „értelmi szépséget”, racionalitást kifejező régi házak helyére a korra jellemző „cifra nyomorúság” új jelképei épültek, sebeket ejtve a települések – addig jobbára érintetlennek mondható – testén.
Mindez akkor új jelenségnek tűnt. Az építészek és a falu, a vidék sorsáért aggódók a vágyott minták követését nem csupán holmi ízlésficamnak tartották, hanem társadalmi változások és feszültségek lecsapódását látták benne. A baj orvoslása érdekében átfogó szociális reformokat sürgettek – ez elsősorban nagy tömegek földhöz juttatását jelentette volna –, ugyanakkor úgy vélték: a hagyományos lakóházformák (például a parasztház) újrateremthetők, s hozzáigazíthatók az új körülményekhez. A falukutató írók vágyai és a falukutató építészek szándékai példásan egybecsengtek, más kérdés, hogy a vágyak és szándékok jobbára csak vágyak és szándékok maradtak. Mindenesetre a korszak építészetének egy fontos vonulata volt a falusi, vidéki ház olyan új, a kor színvonalán egészséges lakáskörülményeket biztosító típusainak keresése, melyek beilleszthetők a hagyományos településképbe. Néhány ilyen hagyományőrző típus el is készült a negyvenes évek elején: árvízi újjáépítéskor, a szórványosan földhöz juttatottak ún. „telepes falvaiban” is főleg az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) házépítő programjának keretében.
Ezeket a formai kezdeményezéseket természetesen végig szenvedélyes építészeti viták kísérték, melyekben megkérdőjelezték a törekvések korszerűségét, „népies műdalnak” minősítve az „új parasztházakat”. Ennek ellenére ezek az elvben vitatható próbálkozások is hozzájárultak ahhoz, hogy a kertvárosi családi ház típusa vidéken „tájidegen” jövevény maradjon, s inkább csak eredeti „élőhelyein”, a nagyvárosok peremén szaporodott tovább.
A „felszabadulás” után elég gyorsan kiderült, hogy a polgári életforma, kultúra fennmaradásának – finoman szólva – semmi esélye nincs: tehát a villának és a reprezentatív családi háznak is, mint épülettípusnak, befellegzett. Megszűnt a tervezők, az építészek polgári „státusa” is. Az építészek – más választásuk nem nagyon lévén – alkalmazottak lettek, hivatalnokká váltak a tervteljesítésre szervezett, „profilírozott” szocialista tervezővállalatoknál, ahol elsősorban termelniük kellett, s nem építészeti alkotásokon „pepecselni”. A stíluson sem kellett „hezitálniuk”: készen kapták – diktátumként – a „szocreál” klasszicizmust.
Az újonnan gyúrt osztály(ok) számára a kertes ház stb. és attribútumai mégis a felemelkedés egyetlen, valóságosan elképzelhető és titkon vágyott formáját jelentették. A mindenben, így a lakáskérdésben is intenzíven és könyörtelenül forszírozott állami kollektivizmus eleinte úgy tűnt, hogy képes „csillapítani” – mesterségesen – a saját ház iránti elfojtott vágyat. Az ötvenes évek közepén azonban már érzékelhetővé vált az úgynevezett „sajátház-építés” felfutása. Megszületett a sátortetős kockaház, a két háború közötti kertes családi ház elkorcsosult derivátuma, amely egy kornak szimbólumává (is) vált, és ma már szinte „klasszikus”, tipikus épületformának számít.
Ugyanakkor ez a forma az állami tervezővállalatoknál főleg ipari és középületeket, néha lakótelepeket, mérnöki tudományos szakszerűséggel tervező építészek szemében a kontárság szimbóluma lett. „Állami” építészeknek – szinte mindenki az volt – eleinte tilos volt a „maszekolás”, később pedig, kimondva-kimondatlanul, általában lesajnált, méltatlan feladatnak számított az „egyszerű” családi házak tervezése. Nem illett vele dicsekedni – noha az efféle „fusimunkáért” kapott szerény összeg azért mindig jól jött –, így a munka dandárja óhatatlanul a „kontárokra” maradt.
A magánerőből épült házak szaporodásával persze – csökkentendő a „privátszféra” befolyását – készültek „sajátház”-tervek az állami tervezőintézetekben is, de jobbára ezek sem nyújtottak – tisztelet a kivételnek! – vonzóbb alternatívát a magukra hagyottan mintákat kereső és követő magánépíttetőknek. Majdnem ugyanaz az igénytelenség tükröződött ezekben a tervekben is, mint a „kontármunkákban”, csak nem spontán, hanem központi-tervutasításosan.
A sátortetős kockaház tényleg igénytelen kreatúra. Egy mesterségesen leszorított igényszint fejeződik ki benne, amely a hiányoktól (is) korlátozott lehetőségeknek és a lehetőségek hiányának az eredménye. A korlátok és a hiányok számosak, okaik pedig sokrétűek. Például az egyik korlát anyagi, gazdasági természetű: a legkevesebb téglából falat és a legkevesebb fából tetőt az ilyen sátortetős kockaformára lehet rakni. Egy másik, inkább kényszerítő korlát, ami ezt a formát létrehozta, az újonnan parcellázott telkek méretével és a telkekre kialakított beépítési szabályokkal függött össze: a telekhatároktól mérendő, különféle szabályozási távolságokat betartva, szinte magától „adódott” a beépíthető, nagyjából négyzetes alaprajzi kontúr. Olyannyira, hogy például a terveken általában nem szereplő, de funkcionálisan kívánatos, verandapótló ragadványok már gyakran kívül estek a szabályozási vonalon. Ezért utólag, szinte mindig engedély nélkül, „cuppantották” a házakhoz az enyhén provizórikus hatású veranda-dobozokat, akárcsak a telek többi ragadványszerű melléképületét, a szerves bővítést egyébként sem tűrő épületformához.
A sátortetős ház azonban elsősorban nem esztétikai minősége szempontjából korcs: a típusban testet öltő igénytelenség nem a használók, építők (kulturális) „korlátoltságáról” tanúskodik elsősorban, inkább lehetőségeik „korlátozottságát” tükrözi. Ennek ellenére a családi házakról folytatott, meg-megújuló szakmai és közéleti „vitákban” a sátortetős kockaház volt a bűnbak. A problémát többnyire csupán esztétikai, kulturális zavarként állították be, amit türelmes propagandával, úgymond, egyszerűen meg lehetne oldani. Csak érintőlegesen keveredhettek olyan érvek a tárgyalásba, melyek ennél mélyebbre ástak, és politikafüggő, strukturális kérdéseket – területfejlesztés, infrastruktúra, életmód, társadalmi folyamatok stb. – feszegettek.
A hatvanas évekre a családi ház a megtűrt jelenségek köréből lassacskán átkerült a tudomásul vett, de csak részben és nem minden formában támogatott jelenségek közé. Már nem lehetett nem észrevenni a nagyüzemivé alakított „szocialista” tájban, a városok és a falvak peremén a családi házak elburjánzását, ami helyenként a táj vizuális tönkretételének veszélyével is fenyegetett. Ugyanakkor az emberek többsége, sokszor erején felül, megpróbált gyarapodni, ahogy tudott. A „rendszer” is igyekezett produkálni a gyarapodás tüneteit, felemás modernizációval „komfortosítva” saját magát. A komfortérzés fokozásának egyik leghatásosabb és leglátványosabb formáját a lakáshoz, házhoz, telekhez (valamilyen ingatlanhoz) juthatás különböző módozatai jelentették. A gyarapodás-elvű „privátszféra” játékterének növelése tovább mélyítette a kollektív célok és az egyéni vágyak közötti, mindig is létező, de tudomásul soha nem vett szakadékot. Egyet tehettek: hagyták, hogy e hallgatólagosan elfogadott kettősség szinte észrevétlenül elkenődjön.
Ez az „elkenődöttség” és „pongyolaság” határozta meg a családi házak „stílusát” is. Terjedtek a stílustalan kevercsek, korcsok: a házépítés olyan sajátos „műfajjá” változott, ahol a berhelés, a buherálás, a gányolás mint kényszer szülte módszer sajátos önmozgással hozta létre a már-már folklorizálódó formákat, melyek további mintákat szolgáltattak a hasonló körülmények között létrejövő újabb képződményeknek. A családi ház ugyanis sokszor inkább keletkezett, mint megépült. Ebben számos „stílusformáló erő” játszhatott döntő szerepet, az állami terület(rabló)gazdálkodástól, a felületes szabályozáson, lelketlen tervezésen és nemtörődöm kivitelezésen keresztül a megfelelő építőanyag hiányáig terjedhetett a skála. Építőanyaghoz jutni például nem mindig vásárlással lehetett: néha esetleg célszerűbb volt eleve „szerezni” valamit, ami helyettesítheti a terv szerint szükséges elemet.
Ezt az esetlegességet sokszor eleve „betervezték”: „Rajzoljon valamit (amit engedélyeznek), mi meg majd építünk valamit” – mondta a tervezőnek a megbízó, vagy ha ő nem, akkor a kivitelező járt el ennek szellemében. A jelképes összegű bírságot amúgy sem kellett mindig és mindenkinek kifizetni, és egyébként is a pénzbüntetés elenyésző mértékű volt a többi költséghez képest. A végeredmény pedig legtöbbször egy zavaros térbeli kollázs lett inkább, mintsem ház, otthon.
A „térbeli kollázsok” formái idővel tovább alakultak. A hatvanas években a sátortetős ház és „cifrázott” változatai a legjellemzőbbek. A hetvenes években ezek „egyedi csúnyasága” ellenében rendületlenül szorgalmazták a „korszerű” típusterveket: az új házak zöme mégis ismét ugyanolyan sivár maradt, mint az egyre-másra meghaladni szándékozott „korszerűtlenek”, viszont a formai változatosságra törekvés bántó módon szabadította ki az öncélú, értelmetlen „variálás” szellemét a palackból. Betörtek a modern építészet gyakran félreértett formái a családiház-építésbe. Elszaporodtak a legtöbbször feleslegesnek bizonyuló loggiák, erkélyek, tetőkiharapások a tetők felületén, helytelenül és léptéktelenül bizarr formájú tetőablakok bukkantak elő.
A táborszerűre alakított településszéli családi házas telepek alkalmatlan méretű telkein összezsúfolódó, sematikusan „variált” épületformákból eleve nem születhetett utcakép, a maradék hagyományos utcaképet pedig szinte feldarabolták a helytelenül odapottyantott, tömegükkel feszengve tüntető épületformák. Ugyanakkor az ezeken a telepeken és ezekben a házakban kialakuló, a „második gazdaságra” alapozott, hibrid életmódnak sem felelt meg – például célszerű melléképületek híján – a létrejött környezet.
A nyolcvanas évek közepe felé a posztmodern szele csak felkavarta a „modern” forma stílustalan variációiból leülepedett „katyvaszt”. A funkcionalizmus inspirálta variálmányok a puritán, de célszerűtlen célszerűség mimikrijét öltötték magukra. Az újabb építésű házak már látszani akartak valaminek. A „csináld magad” buheráltságát mindinkább a maszek kivitelezés technológiai perfektsége váltotta fel – már nem repedt meg, nem ázott be stb. –, de a kivitel bumfordi ízléstelensége gyakran hervasztó részleteket és összképet tudott produkálni – akkor is, ha a terven még minden elfogadhatónak tűnt, „kinézett valahogy”. Persze a raszter, a fesztáv és az anyaghiány kötöttségei alól szabaduló tervezők is kitettek magukért, esetenként túllicitálva az építtetők önkifejezési vágyát is, törekedvén a valamilyenségre, ami torz vagy csak értelmetlenül egymásra halmozott építészeti gesztusok reprezentációja lett, tüntető és bántó, anyagba dermesztett kivagyiság.
A vázolt képet a rendszerváltás alig-alig módosította. Formai, esztétikai értelemben nagyjából minden maradt a régiben: ívek, tornyok, oszlopok, nyugtalan tetők, szertelen tömegek, sok bádogozással és lambériával – „kerül, amibe kerül”. Talán csak az oszlopok, lizénák, párkányok, balluszterek, ívek, vakolatkeretek és ágas-bogas fatörzsek elszaporodása jelzi az elmosódott minták követésében bekövetkezett finom szögeltérést. A trend iránya mintha a kvázi-történeti és kvázi-organikus kvázi-archaizálás felé mutatna. Divat lett a múlt, ami sosem volt, de szinte lehetett volna.
Az önkifejezés és reprezentálás vágyának rendelődik alá minden. Olcsón, mértéktartóan, célszerűen építeni már-már lehetetlen. Az építésre ésszerűtlen pazarlást erőltető több évtizedes „rutinban” ennek módja mintha elfelejtődött volna. A kivitelezőnek nem üzlet, a tervezőnek nem feladat, az építési kölcsönt folyósítónak – ha van még ilyen egyáltalán – nem elég nagy haszon, az építtetőnek pedig – ha erejét meghaladja is – nem elég szép az, ami egyszerű. Érdekek, akaratok és vágyak „játéka”; józan belátás nélkül.
Pedig a józan belátás, a szellemi célszerűség nagyon hiányzik. Újra át kellene gondolni azokat a kereteket, amelyek a családi házak építéséhez ésszerűbb feltételeket és megfelelőbb körülményeket biztosítanak. Az építőanyagok választékának bővülése, minőségének javulása és a fejlettebb technológia fontos, de ez önmagában nem old meg semmit. Változ(tat)ásokra volna szükség a központi és helyi döntések rendszerében, a területgazdálkodásban, a településpolitikában, az infrastruktúra fejlesztésében, az építés szabályozásában, a támogatási, ösztönzési formákban, az érdekeltségi viszonyokban, a tervezők szemléletében és még sok minden másban.