A kommunista diktatúra összeomlása óta a „történelmi” egyházak (elsősorban a katolikus) erőteljesen hangsúlyozzák igényüket a társadalom erkölcseinek formálására. Az MDF-kormány, de legújabban maga Horn Gyula sem győzte, győzi hangsúlyozni, hogy „az egyházak szerepe nélkülözhetetlen társadalmunkban a lelki béke megteremtésében”. Alig esik azonban szó arról a tisztító munkáról, amit maguknak az egyházi vezetőknek kellene saját házuk táján elvégezni ahhoz, hogy hitelesen vághassanak bele ebbe a sokrétű feladatba. Márpedig ennek meg kellene történnie ahhoz, hogy ne a vakok vezessék a világtalanokat.
A korrumpáló megállapodás
1965-ben ért véget a II. vatikáni zsinat, és ez az év a Kádár-rendszer egyházpolitikája kibontakozásának éve is. A zsinatot még 1962-ben hívták össze, miként akkor indult az a tárgyalássorozat is, amelynek eredményeképpen 1964. szeptember 15-én aláírták a Szentszék és a magyar kormány közötti részleges megállapodást a katolikus egyház és az állam viszonyának szabályozásáról, amely 1989-ig irányt adott a kádárizmus egyházpolitikájának. Bár két különböző eseményről van szó, a „történelmi egybeesés”, mint látni fogjuk, korántsem véletlen.
A magyar állam és Vatikán közötti megállapodás tartalmát, mindkét fél kívánságának megfelelően, titokban tartották. Aláírásának 25. évfordulóján több ezer magyar katolikus kezdeményezte a vatikáni államtitkárságon és az akkor még viruló ÁEH-nál (Állami Egyházügyi Hivatal), hogy hozzák nyilvánosságra a szöveget. A Vatikán nem válaszolt, az ÁEH pedig az elvi lehetőséget a Vatikán álláspontjához kötötte.
A korszak feltárása még várat magára – sok érdekességet rejtenek például az ÁEH kartotékjai –, ezért most csak a Kádár-rendszer egyházpolitikájának néhány lényegi sajátosságára szeretném felhívni a figyelmet. Előbb azonban az 1956 előtti egyházpolitikába is be kell futólag tekintenünk.
Miután a „történelmi” protestáns felekezetek 1948-ban már aláírták azokat az egyezményeket az állammal, amelyek azután egyenesen vezettek a „keskeny út”, illetve a „szolgálat” teológiájához, azaz a szocializmus építésében való odaadó részvételhez, az ellenállóbb katolikus klérust is sikerült úgy megfélemlíteni Mindszenty koncepciós perével és az azt kísérő tömeges internálásokkal, hogy az 1949. május 5-i püspöki kari körlevél már szintén a kellő alázatos hangnemben buzdította a híveket a hatalom iránti hűségre. Az így kialakuló egyházi életet jól illusztrálja az 1956. szeptember 9-i máriapócsi búcsúról készült szigorúan titkos ÁEH-ügynöki jelentés (a búcsún 79 pap és 35 ezer ember vett részt): „…A búcsú nevelő értékét, a szónokok munkájának az analízisét dióhéjban a következőkben látom: rendszerellenes kijelentés, elbújtatott célzás, kétértelmű szavakkal vagy szinonimákkal való sejtetés a beszédekben nem volt. A szónokok valamennyien gondos fölkészültséget mutattak, s a megadott, illetve helyesebben a megbeszélt tematika alapján a vallásos keretbe ágyazva helyesen fejtették ki mondanivalójukat… A szónokok közül talán dr. Liky prédikációja volt pozitívumokban a legszegényebb. Megtaláltuk ugyan benne a helytállást, az egyetemes béke, a családi harmónia gondolatát, de nem plasztikusan, sokat mondóan, hanem kissé elfolyva, elsikkadva. Annál eredményesebben szolgálta dr. Bacsóka Béla szép stílusú, egyszerűen közérthető, eszmeileg gazdag prédikációja a tömegek nevelését. A vallásos kerettel gazdagon adta vissza a cselekvő, aktív hazafiság, a hazaszeretetre való buzdítás kérdését. Szépen, érzelmileg is alátámasztva, meghatóan beszélt a világbéke és a háború kérdéséről...”[1]stb. Fontos momentum, hogy Miklós Imre – az ÁEH későbbi elnöke egészen a rendszerváltásig – ebben az időszakban már a hivatal helyettes elnökeként tevékenykedik. Prantner elvtárs (a ’64-es részmegállapodás aláírója magyar részről) 1953-ban ekként ír: „…Bisztrai László váci lelkész megbízottunknak kijelentette, hogy még egyetlen körlevelet sem olvasott fel, amelyben az állami feladatok támogatásáról volt szó, mert lelkiismerete nem engedi meg, hogy egy ateista kormányt támogasson. Javaslom kongruájának[2] végleges megvonását, ezenfelül engedetlensége miatt az egyházi hatóság szuszpendálja. Szekeres Imre kunadacsi plébános sorozatosan megtagadta az állami feladatok szószékről való támogatását…” Miklós Imre a javaslatot helybenhagyta: „…nevezettek kongruáját azonnali hatállyal meg kell vonni…”.[3]
Ez az időszak döntően abban különbözik az 1964 utánitól, hogy ekkor a Szentszék még következetesen elutasító mind a kommunista eszmerendszerrel, mind a szocialista blokk országaival, mind pedig a hatalommal együttműködő papi békemozgalommal szemben. Amikor a magyar állam, felelevenítve a főkegyúri jogot, maga nevezi ki a neki megfelelő főpapokat, s erről a magyar püspöki karral is megegyezést köt, a Vatikán e megegyezést érvénytelennek nyilvánítja. Amikor a békepapok közül többen parlamenti képviselőkké válnak, a Zsinati Szent Kongregáció kiközösíti őket 1958-ban.[4] E mereven szembenálló politikáját a Vatikán 1962-ben, a II. vatikáni zsinat megnyitása évében, hirtelen feladta, és intenzíven kapcsolatot kezdeményezett a szocialista országokkal, amihez „nemzetközi” segítséget is igénybe vett.
Decemberben az olasz miniszterelnök az SZKP KB titkáránál, néhány nap múlva Firenze katolikus polgármestere a Szovjetunió római nagyköveténél, majd újabb néhány nap múlva N. Cousins amerikai közéleti személyiség a Szentszék megbízásából és Kennedy elnök hozzájárulásával Hruscsovnál járt közben, hogy a Szovjetunió vegye fel a kapcsolatot a Vatikánnal. Az SZKP KB bizalmas egyeztetések után Magyarországot jelölte ki a kapcsolatfelvétel próbaországául. Kádár így írt erről a szovjet vezetésnek: „…Az ilyen viszony bizonyos lehetőségeket az egyház számára is adna, de a szocialista rendszer jobban ki tudná aknázni a saját előnyére. Magyarország esetében ezt biztosnak tartjuk.”[5] A Vatikánt nyilván olyan megfontolások vezették, hogy az addig igencsak stabilnak és tartósnak bizonyuló kommunista rendszert belülről próbálják bomlasztani, amint az később a pápa, az amerikai hírszerzés és a Szolidaritás hármas együttműködése során Lengyelországban történt.[6] A magyar esetben a hatás inkább az ellenkezője volt. A létrejövő 1964-es részleges megállapodás a magyar főpapság teljes korrumpálódásához vezetett.
A megállapodás szerint a Szentszék de facto beleegyezik, hogy azokat szentelje püspökökké, „akikre vonatkozólag… a Kormánynak nincsenek megalapozott ellenzési okai”, magyarán, akik együttműködnek a hatalommal. A püspököknek hűségesküt kellett tenniük a következő szöveggel: „Én… …esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és Alkotmányához hű leszek, az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami hivatalos titkot megőrzöm; hivatásom körében a nép érdekeinek szolgálatával járok el és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy működésemmel a Magyar Népköztársaság megerősödését és fejlődését előmozdítsam.” A Szentszék ezzel a magyar katolikus egyházat kiszolgáltatta a diktatúrával együttműködő főpapok korrupt vezetésének, és ettől fogva a hivatalos magyar katolikus egyház a kádári konszolidáció egyik legfőbb támasza lett. Az utolsó akadály a katolikus egyház szocialista államosítása útjában most már csak Mindszenty személye volt. Mindszenty VI. Pál pápa kívánságára 1971-ben elhagyta az amerikai nagykövetséget és Rómába ment. Ő maga azonban nem írta alá a kijövetelét lehetővé tévő tárgyalások során kikötött feltételeket, sőt emlékiratait is a megállapodás és a pápa kifejezett kérése ellenére jelentette meg. 1973-ban a magyar püspöki kar az alábbiakat írta a pápának: „Mindszenty József lemondása vagy elmozdítása az esztergomi székről annyi év után nemcsak az állam részéről kívánt, hanem a hívek részéről is…”[7] A pápa, mindvégig a magyar kormány akaratát érvényesítve saját bíborosával szemben, egyházjogi bravúrral félreállította Mindszentyt, és helyébe kinevezte Lékai Lászlót, a magyar államapparátusnak tökéletesen megfelelő főpapot. A főpapság ezzel teljes egészében a kádári elit szerves részévé válik.
Hasonló játszódott le a protestáns felekezeteknél is. Mindezeket természetesen a hitéleti aktivitás csökkenése kíséri: a reformátusoknak például már csak 8-10%-a látogatja az istentiszteleteket. Ami a kisebb egyházakat illeti: 1948 előtt létrehozzák a Szabadegyházak Tanácsát (SZET), amely érdek- képviseleti szervként indul, de hamarosan teljes egészében a hatalom érdekeit képviseli csak tagegyházai irányában.
Idézzünk fel egy 1994-ben megjelent beszámolót, amelyben P. P., a BM volt III/III-as elhárító tisztje így emlékezik az egyházpolitikai irányításról (tegyük hozzá, azért nem állítható, hogy érintetlen és elfogulatlan tanúról lenne szó):[8] „– Teljesen a kezünkben tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a portástól a püspökig a hierarchia minden pontján megtalálhatóak voltak.” A volt összekötő tiszt szerint a papok és az egyházi vezetők kényszerítés nélkül – az egyéni és egyházi érdekeket mérlegelve – készségesen együttműködtek. Sőt, az érdekazonosság alapján többen önként vállalkoztak erre a feladatra. „Ezért már a szemináriumban ki kellett szemelni a leendő egyházi vezetőket, akiket később beszerveztünk – magyarázza P. P. – Ebben nagy segítséget jelentett az adott szeminárium vezetője, esetenként a professzorok, akik információkat adtak a szeminaristákról... az intézményes és a hálózati együttműködés révén a belügy választotta ki az egyházi vezetőket. A jelölteket a hálózati személyek információi alapján a BM elhárítótisztjei szemelték ki.” Ami pedig a demokratikusan választott protestáns felekezeti vezetőket illeti:[9] „A tisztségviselői választásokra a BM-ben minden részletre kiterjedő forgatókönyvet készítettek, és formailag teljesen demokratikus körülmények között választották meg – hogy, hogy nem – az ÁEH által kijelölt személyeket” – állítja a vezetőválasztásban járatos egykori ügynök. Dóka Zoltán evangélikus lelkész említette azt a furcsaságot, ami a Magyar Közlöny 1987. szeptember 1-jei (38.) számában jelent meg. Az Elnöki Tanács Harmati Béla püspök úr megválasztásához már 1987. május 29-én hozzájárult, noha a kerületi presbitérium jelölőgyűlése csak június 1-jén ült össze. Az állami vezetőség tehát már tudta és elfogadta azt, amit az egyház még fel sem terjesztett, sőt, el sem határozott.[10] „Az állam cserébe sokat tett a lojális vezetők tekintélyének megerősítésére – egészítette ki a képet az ÁEH volt elnökhelyettese, Sarkadi Nagy Barna. – Az egyházi vezetőség ugyanis többször kérte az ÁEH és a belügy támogatását saját belső ellenzékével szemben…”
És a SZET-ről: „A SZET vezetősége az ÁEH-hoz és a belügyi szervekhez lojális emberekből állt – mondja P. P. belügyi elhárító. – Azokat a közösségeket és vezetőket, amelyek a SZET feltételeit visszautasították (például gyülekezeteik tagjairól nem adtak listát a BM-nek) kíméletlenül üldözték… A SZET titkosan kezelt szabályzata fegyelmi hatáskörbe utalta a tagegyházak vezetőinek »politikai eltévelyedését« is. Eszerint eretnek az, aki nem »a szocialista mezőgazdaságban és iparban való helytállásra nevelte« a hívőket, mivelhogy »magunkévá tettük a szocialista tábornak… a felfogását…«”.[11]
Bulányi György 1991-ben kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a rendszerváltás során a helyzet tisztázása elmaradt:[12] „…amikor a pápa Magyarországon járt, együtt dicsőségeskedett vele az összes szentmiséken az elmúlt rendszer kollaboráns egyházi vezető rétege, és a börtönbüntetést szenvedett katolikusokat nem hívta össze, hogy velük is hálát adjon valamiért.” „El nem tudom képzelni, hogy a Vatikán ne tudott volna arról, hogy papjai miben és hol működtek együtt a világi hatalmakkal,[13] és – képletesen szólva – ne adta volna áldását ezekhez – mondja Sarkadi Nagy Barna volt elnökhelyettes – …hiszen egyetlen püspök helyét sem kérdőjelezte meg a Szentszék a rendszerváltás után…”[14]
Bulányi páter, a Bokor bázisközösségek piarista vezetője így foglalta össze a Szentszék motívumait: „a Vatikán nem volt hajlandó a vértanúi készségű katolikusok áldozatára bízni az egyház sorsát, hanem a maga – Nagy Konstantintól eredő – múltjának megfelelően minden emberileg lehetségest megtett azért, hogy a trón és az oltár szövetségét – akár a szocializmus időszakában is – helyreállítsa. Amíg a magyar egyházak vezetői meg nem vallják, hogy ügynökei voltak egy embertelen és istentelen hatalomnak, addig nem várhatják a »civilektől«, hogy megtegyék ugyanezt…”.[15]
Az egyházak nemcsak integrálódtak a rendszerbe, hanem tevőlegesen is részeseivé váltak a társadalom kontrolljának, a szocializmus megvédésének. Az egyházon belül működő politikai ellenzéket nem az államhatalom, hanem az egyházi vezetés némította el. És viszont: akik az ő érdekeiket sértették, azoktól az állam védte meg őket. Az állam e védelme többek között abban is megnyilvánult, hogy a kollaboráns klérus felső rétegét kritikán felül álló réteggé fetisizálta a hatalom, mintegy bűncselekményként állítva be és üldözve a személyük ellen irányuló megmozdulásokat. Az egyházak pedig a rendszer megkövetelte apolitikus magatartást mintegy a hitből levezetett erkölcsi követelményként állították híveik elé.
Új irány: a II. vatikáni zsinat
A Szentszék és a „béketábor” közötti fentebb vázolt kapcsolatfelvétel hátterében azonban nem pusztán taktikai megfontolások álltak. Az 1965-ben lezárult II. vatikáni zsinat tartogatott néhány elméleti újdonságot is a kommunista országok és az egyház viszonyával kapcsolatban: mindenekelőtt a katolikus egyház elfordult merev ateizmusellenességétől (Gaudium et spes). Ezzel egyidejűleg a szovjet – és magyar – marxista ideológia feladta a vallás gyors elhalásáról szóló addigi nézetét, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vallás és az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak. Valószínűleg (mivel a közeledést a Szentszék kezdeményezte) a marxista nézet volt a válasz a zsinat tanítására. Ez a kettő képezte a szocialista országokban ezután a „párbeszéd” és az együttműködés alapját. A másik kapcsolódási pont a katolikus tanítások hagyományosan antikapitalista karaktere, a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása, amely alapot adhatott a szocialista eszmék, lényegében a marxizmus „pozitívan értékelhető” tanainak átvételére (ez a tanítás manapság némely jobboldali párt gazdasági elképzeléseiben és a legújabb püspökkari körlevélben reinkarnálódik). A harmadik lényeges elem, amely a zsinat több határozatát is áthatja, az a szemlélet, amely szerint kevéssé fontos a teológiai-filozófiai szembenállás, a hangsúlyt a közös cselekvésre kell helyezni, mégpedig főleg a szociális munka területén. Ez a hozzáállás jellemzi az ökumenizmusról szóló határozatot is. Az ökumenizmus eszméje szintén remekül megfelelt arra, hogy a pártállam egyházpolitikájának kiemelten pozitív elemeként funkcionáljon, mert egységbe foglalta a különböző felekezetekhez tartozó „békepapokat”, „szolgáló” lelkészeket; előtérbe helyezte a „kiegyezés”, a „társadalmi béke” kategóriáit mindenféle eszmei „kötözködéssel” szemben; megkönnyítette a pártállam számára az egyházak együtt-kezelését; lehetővé tette a közös fellépést a társadalmi kiegyezést elutasító csoportokkal szemben. Egy szó, mint száz: nem feledhetjük, hogy az ökumenizmus privilegizált eszméje volt a kádárizmus egyházpolitikájának.
Az egész zsinati tanítás alapmotívuma, amely mind a keleti blokk, mind a nyugati polgári demokráciák irányában a fő elméleti stratégiát illeti, az, hogy a katolikus egyház látszólag felülemelkedve minden vallási és ideológiai különbségen, amely modern és plurális világunkban immár adott, így váljon újra univerzális erkölcsi tekintéllyé e plurális világot alkotó valamennyi rész-világ fölött. A teljes zsinati teológia megértésének kulcsa: a tanítás, alkalmazkodva az új időkhöz, úgy fogalmazza meg a régi doktrínákat, hogy azok működhessenek a megváltozott körülmények között, ugyanakkor lényegük és egyetemes igényük ne változzon.[16] „A zsinat során a modern katolikus egyház először adott hivatalos szinten is választ a kortárs világ vallási, kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai szempontból plurális valóságára.”[17] Fontos azonban tudni, hogy az új tanítás nem igazítja ki a régit, ezt a határozatok mindenkor sietnek leszögezni. „Hiszen más maga a hitletétemény, illetve az igazság, és megint más az előterjesztés módja; természetesen úgy, hogy a jelentés és a jelentőség ugyanaz marad” (Gaudium et spes, 62.). Vagy: „A hit letéteménye ősi tanításának lényege egy dolog; és előadásának módja egy másik dolog. És ez az utóbbi igényel mély megfontolást.” (XXIII. János megnyitó beszéde, 1962. október 11.). Vagy: „Ezért [a zsinat] megvizsgálja az egyház hagyományát és tanítását, amelyekből mindig a régivel összhangban álló újat hoz elő.” (Dignitatis Humanae, 1.). Hogy mennyire a korhoz történő igazodásról és nem alapelvi változásról van szó, az éppen az egyház és az állam kapcsolatára vonatkozó mondatokban (Gaudium et spes, 76. pont) érhető tetten: „…Sőt [az egyház] le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról... ha az új életkörülmények más rendezést követelnek.”
Tehát a zsinat az egyház és az állam egységének középkori modelljét továbbra is törvényesnek és jogosnak (igazságosnak) tekinti. J. C. Murray, a vallásszabadságról szóló határozat (Dignitatis Humanae) tulajdonképpeni szerzője a zsinaton, azt mondja, hogy a szent és a szekuláris szféra szétválasztása azért történt meg, hogy a kettő egy újabb szintézisben újra találkozhasson. Ez a koncepció jelenik meg a kádári és mai politikai nyelvhasználatban úgy, mint „az állam és az egyház szoros együttműködése”.
Állam és egyház elválasztásának e felemás felfogásából fakad az a mély ambivalencia is, amely a kereszténydemokrata pártok (vagy újabban például a Fidesz-MPP) politizálását jellemzi ma Magyarországon: egyszerre hirdetik az egyház és az állam elválasztásának, a vallás és a lelkiismeret szabadságának alkotmányban rögzített elveit, és egyszerre igyekeznek valamiféle tételezett erkölcsi és politikai közösség alapján a történelmi egyházakat, azon belül is elsősorban a katolikus egyházat kizárólagos szövetségesükként, önmagukat pedig a keresztény értékek és általában a moralitás kizárólagos képviselőiként beállítani, szemben a „destruktív” szektákkal és a „nihilista”, „liberálbolsevik” ateizmussal.[18]
És ami utána következett…
Giczy György katolikus teológus, jelenleg a KDNP frissen újraválasztott elnöke, 1989. május 3-án az SZDSZ Jurta Színházban rendezett vitaestjén a következőket mondta: „A klérus tisztségviselői beérték a kiemelt kádereket megillető státusszimbólumokkal és olyan kitüntetésekkel, amelyeket csak leköszönő politikusok kapnak... Sajnos ebben a felállásban mi, katolikusok vagyunk a Kádár-rezsim utolsó támaszai. Azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich Ferenc Társaság, legfeljebb másként hívják.” „1956 után az egyházak legfontosabb feladata volt a szocialista embertípus előállítása”.[19]
1984-ben Lékai bíboros imigyen fejezte ki a helyzet felett érzett elégedettségét: „Mi, magyar egyházak és vallási felekezetek nyugodtan élünk egymás szeretetében és az államban, a társadalmi-nemzeti egységet továbbra is gondosan őrizzük, hiszen legértékesebb kincsünk. De mivel ezt a kincset csak a béke nyugodt levegőjében tudjuk megvédeni, ezért a békéért emeljük fel aggódva szavunkat, és mindennap ápoljuk szívünkben.”[20] 1986-ban az ő helyébe megválasztott Paskai László „egy osztrák sajtószolgálatnak adott interjújában bírálta a kommunistákkal szembeszálló, emigrációra kényszerült Mindszenty Józsefet…”[21] 1987-ben az egyházi képviselők mind elfogadták Miklós Imre, az ÁEH elnöke beszámolóját, amelyben ekképp fogalmazott: „Ez az alkalom azért is jelentős számunkra, mert hivatalunk fennállása óta [1951!] első ízben tehetünk jelentést az Országgyűlésnek… immár hosszú idő óta megnyugtatóan rendezett az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetek kapcsolata… Sor került az állam és az egyházak különválasztására, és történelmünk során először létrejöhetett az egyházak és a vallásfelekezetek teljes, valódi egyenjogúsága… Hazánkban a lelkiismereti és vallásszabadság zavartalanul érvényesül… ugyanakkor közös érdekünk, hogy olyan személyek kerüljenek az egyházak vezető tisztségeibe, akik egyben közös hazánk állami törvényeit betartják, és az arra való buzdítást is kötelességüknek tartják… Foglalkozunk azzal a kérdéssel is például, hogy az egyházi vezetőkkel közösen mit tehetünk azért, hogy az egyházaktól és a világtól elforduló, társadalmilag káros, szekta jellegű vallási mozgalmak terjedése csökkenjen… Egyes személyek, kisebb szakadár csoportok az eddig bejárt úttal nem tudnak, és nem is akarnak azonosulni. Azon mesterkednek, hogy a fejlődés irányát megváltoztassák. Miközben a szocialista államot támadják, attól sem riadnak vissza, hogy saját egyházuk vezetőit is lejárassák. Valójában kárt okoznak a magyar nemzetnek, a szocialista társadalmi renddel, szövetségi politikánkkal fordulnak szembe. Fontos megjegyezni, hogy a magyarországi egyházak vezetői, az egyházak központjai, köztük a Vatikán is, az állami törvények betartására buzdítanak.”[22] A beszámoló után először Kürti László, református lelkész szólt hozzá: „Az 1960-as évektől hazánk egyházpolitikája a nemzeti egység szellemében következetesen törekedett a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság érvényesítésére… A meginduló keresztyén-marxista párbeszéd elősegítette mindkét részen a másik fél valódi álláspontjának megismerését és az egymás torzképei elleni hadakozás megszüntetését… Az egyházak ma hazánkban… a Szentírás mondanivalójának olyan lényeges részeire tesznek hangsúlyt, amelyek korábban háttérben maradtak…”.[23] De mind közül a legszebb hozzászólás dr. Szakács József lelkészé, a SZET elnökéé volt: „Őszinte örömmel teszünk vallást itthon és a világ bármely részén arról, hogy tagegyházaink és híveink ebben a mi mai társadalmunkban kapták meg létünk alapjának jogát, a vallásszabadságot. Ezt értékelendő nem csoda hát, ha becsületes munkával, mindennapi imádsággal állunk oda népünk vezetői mellé… Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének, Miklós Imre államtitkárnak az expozéja annyira kerek egész volt, hogy részünkről nem igényel semmi új kiegészítést. Én a Biblia szavaival válaszolok államtitkár úr expozéjára ekként: »Igaz beszéd ez és elfogadásra méltó«.[24] Jól tükrözi azt az utat, amelyet megtettünk az elmúlt 40 év alatt… Ami pedig az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolóját illeti, azzal őszintén, szívből fakadóan egyetértek, elfogadom és elfogadásra ajánlom.”[25]
1988-ban a bősi vízlépcsővel kapcsolatos szavazáskor az Országgyűlésben a nyolc egyházi képviselőből csak egy szavazott a vízlépcső ellen, egy pedig tartózkodott, holott ekkoriban már számosan voltak egyet nem értők (Nyers Rezső és mások). Ekkortájt Gyulay Endre püspök még úgy vélte, hogy az MSZMP nélkül nem lehet kormányt alakítani.
Az ügynöktörvény kálváriája során annak ellenére is sikerült megakadályozni az egyházi vezetők átvilágítását, hogy azt kifejezetten lelkész képviselők szorgalmazták a parlamenti vita során. Soha előtte, sem azóta olyan tüzes lendülettel nem hivatkozott néhány egyházi vezető az egyház és az állam elválasztásának elvére, mint akkor, amikor azt kellett bebizonyítani, hogy a klérus átvilágítása megsérti ezt az elvet. A törvényből ez ki is maradt. Az ÁEH iratainak áttekintését a főpapok közbenjárására annak ellenére megakadályozták az elmúlt ciklusban a kormány illetékesei, hogy azt a parlament emberi jogi bizottsága kifejezetten programjára tűzte. Valószínűleg már senki sem tudja meg, hogy milyen fogyatkozást okozott ez az időszak az iratállományban.
Egy idős református lelkész, egyházának egyik igazi erkölcsi tekintélye, nem sokkal halála előtt, annyi másik, az ügyben elküldött és hatástalan hivatalos levél után, reszketeg kézírással az alábbiakat írja egy országgyűlési képviselő ismerősének valamikor 1990-ben: „Az a forradalom, amelyet »békés átalakulásnak« becéztek és becéznek, szépen megérleli az egyházi ellenforradalmat. A református tisztújítás zsinati törvényét – a spiclikből álló ún. zsinat – úgy faggyúzta meg, hogy a régi maffia maradjon a helyén (esetleg egy másik maffiózót téve a már tarthatatlan helyére). Aztán, ha a cirkuszt végigjátsszák, és biztos lesz a pozíciójuk, jön a megtorlás a kritikusok ellen. (Ellenem nem lehet: vén nyugdíjas vagyok.) Sokat várok a bizottságtól. Vagy: több interpellációtól. Szeretettel üdvözli: Éliás József. Elnézést a kusza írásért.”[26]
A fenti írást eredetileg a Beszélő évek 1965. évi rovatába kértük. De a jelen közbelépett. A szerk.
Jegyzetek
[1] Az egész jelentést közli dr. Szántó Konrád: Az egyházügyi hivatal titkai. Mécses 1990, 79–93. o.
[2] A papok havi fizetése.
[3] I. m. 37–38. o.
[4] A vatikáni politika ’64-es váltásának jellege jól megmutatkozik például abban is, hogy annak ellenére, hogy ezek a kiközösítésre fittyet hányva továbbra is papok és képviselők maradnak (sőt egyikük az Országgyűlés alelnöke is lesz ’62-ben, miközben a másik kiutazik Rómába, és részt vesz a zsinaton), ennek ellenére tehát a Vatikán 1971-ben feloldja őket a kiközösítés alól, és politikai tevékenységüket is elfogadja.
[5] Minderről lásd T. Varga György: Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika. História, 1991/5–6., 27–30. o.
[6] Time, 1992. febr. 24. 28–35. o.
[7] Idézi T. Varga György i. m.
[8] Bartus László: Az egyházi ügynökök és a III/III- as ügyosztály. Magyar Hírlap, 1994. február 9.
[9] Bartus i. m.
[10] Épp e sorokat írom, amikor, véletlen egybeesés, látom ám kormányhű TV Híradónkban, hogy ugyanő az evangélikus egyház egyik vezetőjeként Horn Gyulával egyeztet buzgón a vatikáni megállapodás ügyében...
[11] Bartus i. m.
[12] Uo.
[13] A Vatikán hírszerzését a CIA és a Moszad mellett a világ legjobbjai között tartják számon a szakmában. A Time említett cikkében Alexander Haig volt amerikai külügyminiszter elmondja, hogy kelet-európai együttműködésük során „a Vatikán információi minden szempontból jobbak és gyorsabbak voltak, mint az amerikai hírszerzésé. A Vatikán és a Fehér Ház közötti összekötő, Pio Laghi érsek folytonosan arra hívta fel a hivatalnokok figyelmét, hogy »csak figyeljenek a Szentatyára, ugyanis neki 2000 éves tapasztalata van ezen a téren«”. Ilyen értelemben a Kádár-kormány részéről beépített egyházi ügynökök némelyike kettős ügynök is lehetett.
[14] Bartus i. m.
[15] Uo.
[16] E probléma néhány sajátosságát tapogatja körül remek érzékkel Komoróczy Géza Egyházi hangon a társadalomról című írása a Magyar Püspöki Kar társadalomhoz intézett körlevele kapcsán (Élet és Irodalom, 1997. jún. 13.).
[17] D. Hollenbach SJ/ Global Human Rights: An Interpretation of the Contemporary Catholic Understanding, in: Human Rights in the Americas, 1982.
[18] Ennek köszönhető az a jelenség is, amikor a világi sajtóban vagy az államigazgatásban „az egyház” néven emlegetik a római katolikus vallásfelekezetet. Ez – hasonlóan a „szekta” kifejezéshez – a katolikus teológia meglehetősen kirekesztő szemléletét jeleníti meg a szekuláris szférában – szemben az alkotmányban foglaltakkal. Ideje megjegyeznünk, hogy e kifejezés olvastán, különösen amikor az államigazgatás használja, minden nem katolikus keresztény pontosan úgy érzi magát, mint zsidó származású állampolgáraink, amikor a „nem magyar lelkűekről” van szó.
[19] Unio, I. évf. 3. szám, 28. o.
[20] Idézi az Országgyűlés 1987. dec. 17-i jegyzőkönyvében Miklós Imre.
[21] Körültekintéssel a nehéz időben. Magyar Nemzet, 1997. május 8.
[22] Az Országgyűlés 1987. dec. 17-i jegyzőkönyve.
[23] Uo.
[24] A bibliai idézet: Pál apostol I. levele Timótheushoz, 1:15. A teljes vers: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.”
[25] Az idézett országgyűlési jegyzőkönyvből.
[26] OBX/208/90. sz. alatt iktatott levél az parlament emberi jogi bizottságának irattárából.