1956: a magunk képére formált forradalom

A Beszélő 1981 őszén lezárt első száma Bibó István 1956 novemberében írt Kibontakozási javaslatát közölte. A szamizdat folyóirat utolsó, 27. számában a Bibó István és társai bűnperében kihirdetett ítélet olvasható.

A demokratikus ellenzék szervezett először – magánlakásban, de a bárki által látogatható repülő egyetem keretében – félig nyilvános megemlékezést a forradalom évfordulóján 1981-ben, és a demokratikus ellenzék szervezett először tüntetést a Batthyány-mécsesnél Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapján 1988-ban. A demokratikus ellenzék kezdeményezte a magyar, lengyel, cseh, szlovák és keletnémet ellenzékiek közös nyilatkozatát, amely a harmincadik évfordulón egy történelmi remény bűvöletében deklarálta:

„Az 1956-os forradalom hagyománya és tapasztalatai: örökség és közös buzdító erő valamennyiünk számára”. A demokratikus ellenzék programjának is tekintett Társadalmi szerződés mondta ki 1987-ben, hogy a párthatalom és a társadalom viszonyát nem lehet rendezni, ha a hatalom nem vállalja a szembenézést 1956-tal.

A demokratikus ellenzék történetét át- meg átszövi a forradalomra való emlékezés, a forradalom emlékezetének élesztése. A szamizdat Beszélő szerkesztői arra törekedtek, hogy 1956-ról a folyóiratnak lehetőleg minden számában essék szó.

Vissza a kályhához

A demokratikus ellenzék egyik – meghatározó – csoportja marxista indíttatású későbbi vezetőinek hosszú utat kellett végigjárniuk, amíg a forradalmat az ellenzéki mozgalom megkerülhetetlen hagyományának ismerték el. Hisz a demokratikus ellenzék számára ’56-nál sokkal inkább ’68 volt sorsfordító nemzedéki élmény. „Számomra ’68 a létező szocializmusból való teljes kiábrándulást jelentette” – mondta Demszky Gábor Csizmadia Ervin kérdéseire válaszolva 1992-ben. „’68 beszédtéma lehetett, nem úgy, mint ’56 (…). ’56 túl volt a kibeszélhetőség határán. Szupertabu volt, és ezzel kapcsolatban minden tudás, tapasztalat tökéletesen elfojtódott. Mint sokan akkoriban, a környezetem is hitt abban, hogy a szocializmus reformálható…”[1]

A későbbi ellenzék egy része idegenkedett a gyerekként átélt forradalomtól. Egy része, ezt hangsúlyozni kell, hiszen Solt Ottilia például számos alkalommal elmondta, hogy az ő körét, a Kemény István körül gyülekező fiatal szociológusokat egyebek közt az különböztette meg a Lukács- tanítványok legfiatalabb nemzedékétől, hogy a forradalmat ők kezdettől fogva forradalomnak tekintették.

A marxizmus felől érkezett ellenzékiek ’56- ellenességének kézenfekvő okaként szokták emlegetni, hogy legtöbbjük kommunista családból, zsidó kádercsaládból származott. Ezeket a családokat, ha 1953 után fokozatosan elutasították is a Rákosi-rendszert, ha a XX. kongresszus után elutasították a sztálinizmust, sőt, ha október 23-án rokonszenveztek is a tüntetéssel, szorongással töltötte el a felkelt utca, a felszabadult tömeg kiszámíthatatlansága. Ezért aztán november 4-ét egyszerre élték át kétségbeesve, de a szorongás időszakának megnyugtató befejezéseként is. Egyébként az érzéseknek ez a kettőssége nemcsak a kádercsaládokban, de a zsidó családok nagy többségében jelen volt, még akkor is, ha a család – mint a revizionisták esetében – azonosult a forradalommal: 1944, a nyilas uralom képei akkor is kísértettek, ha zsidógyűlölettel a forradalom napjaiban alig lehetett találkozni.

A későbbi demokratikus ellenzék marxista–lukácsista múltú csoportja kemény baloldali bírálója volt a fennálló szocialista rendszernek már a hatvanas években is – tehát jóval kizárásuk, kitaszításuk előtt. A baloldali rendszerbírálat nem a sztálinizmus visszaáhítása volt, mint értetlen (vagy rosszindulatú) kritikusaik vélték, s nem is mozgalmár-nosztalgia. A bírálat tárgya a létező szocializmus bürokratikus, s egyúttal mégis a fogyasztói társadalom felé orientálódó rendszere volt, amely zárójelbe tette a marxi szocializmus felszabadító céljait. Lenin tagadta a békés átmenetet a kapitalizmusból a szocializmusba. A hatvanas évek kérdése a baloldali rendszerkritikusok számára úgy hangzott: lehetséges-e békés átmenet a szocializmusból – a szocializmusba. ’68 arra ébresztette rá a rendszerbírálókat, hogy nem lehetséges – ezért vált a generáció meghatározó élményévé. De egyúttal kérdésessé tette azt is, hogy a szocializmusból a szocializmusba kell-e eljutni.

A Prágai tavasz a nyugati (új)baloldal értelmezése szerint baloldali mozgalom volt, hiszen az egyre inkább védhetetlen szocializmust próbálta megreformálni, emberarcúvá tenni. A nyugati újbalosok a piac elidegenítő uralma ellen léptek fel, a kelet-európai reformerek a piac mellett, a rehabilitációjáért. Mégis – a baloldali értelmiség érzületében – Prága és Párizs mintha egyazon szabadságküzdelem két színtere lett volna: Csehszlovákia ügyét az európai baloldal a maga ügyének ismerte el.

A magyar ’56 értékelése korántsem volt ilyen egyértelmű. Az orosz intervenció ellen tiltakozva számos ismert baloldali entellektüel szakított látványosan a kommunista párttal, és az egész kommunista mozgalom hatalmas presztízsveszteséget szenvedett. Ugyanakkor azonban a forradalom antikommunista, jobboldali ünneplése, s ezen belül a magyar emigráció nagy részének szabadságharcos retorikája zavarba is hozta az ötvenes évek konzervatív kormányainak baloldali ellenzékét: a szovjet intervenció ténye az újrafelfegyverzés, a NATO, az atomfegyverkezés híveinek igazát támasztotta alá.

1962-ben, amikor először jártam Nyugaton, sokat beszélgettem egy olasz kommunista lánnyal. Megdöbbenti, mondta, amit tőlem hall a forradalomról. Eddig az Olaszországba menekült magyarokban egy szerencsésen levert fasiszta lázadás kalandorlovagjait látta, és a köreiben így vélekedett róluk mindenki.

Az ’56-os revizionisták minden bizonnyal fontos szerepet játszottak abban, hogy a demokratikus ellenzék későbbi vezetői a hetvenes évek második felében saját hagyományukként fogadták el a budapesti felkelést. „Én azt próbáltam elmagyarázni nekik, hogy egy magyarországi szellemi ellenzék csak ’56-tól indulhat el – emlékszik vissza Kende Péter 1979-es kolozsvári találkozására Bence Györggyel és Kis Jánossal. Ez az a kályha, amelytől elindulva valahova el lehet jutni.”[2]

A magyar revizionisták az ’56-os forradalmat mindig is baloldalinak tekintették. E meggyőződésüket igazolta vissza, hogy a hetvenes évek közepén az európai baloldal is felfedezte magának a magyar forradalmat. A huszadik évforduló alkalmából Párizsban hangzott el Claude Lefort előadása, amely több hasonló baloldali elemzéssel együtt a Kende Péter által szerkesztett Magyar Füzeteknek a huszonötödik évfordulóra kiadott számában jelent meg magyarul. E kiadványról már a Beszélő tájékoztatta az ellenzéki irodalom hazai olvasóit 1982 elején, együtt több más eseménnyel és publikációval, amelyek többé-kevésbé ugyancsak a huszonötödik évfordulóhoz kapcsolódtak. Lefort szerint a magyar forradalom „egyszerre volt tőkésellenes és bürokráciaellenes, jogrendet akart, de a köztulajdon alapján.”[3] A Beszélő egykori kommentárja szerint a francia szerző ’56 lehetőségeiben az eurokommunizmus előképét fedezi fel. Fehér Ferenc és Heller Ágnes a forradalom szerveiben a közvetlen és a képviseleti demokrácia kombinációját látta: effajta megoldásokat keresett a nyugat-európai parlamenti demokrácia újbalos kritikusainak mérsékeltebb csoportja a hatvanas-hetvenes években. (A kevésbé mérsékeltek inkább a kínai kulturális forradalomban ismerték fel a bürokráciamentes közvetlen demokráciát.) Donáth Ferenc – eredetileg a Bibó-emlékkönyvben megjelent – tanulmányának a kérdésfelvetése ortodox marxista, a válasz inkább újbalos, bár egybevág Donáth korábbi, 1945 utáni szemléletével is. A forradalom a marxista történetfelfogás szerint az osztályviszonyok, a tulajdonviszonyok megváltoztatása, forradalomnak tekinthető-e tehát ebben az értelemben ’56? (Kimondatlanul ezt a kérdést tette fel november 2-i beszédében Mindszenty is, csak az ő válasza nemleges volt.) Donáth szerint a forradalomban a munkásság igenis megkísérelte a tulajdonviszonyok átalakítását: az állami tulajdont köztulajdonná akarta formálni.

Mire ezek az írások megérkeztek – vagy visszaérkeztek – Magyarországra, a demokratikus ellenzék egésze túl volt már azon, hogy marxista vagy neomarxista ideákban keressen igazolást ’56-hoz: túl volt már magán a marxizmuson is. A Beszélő ironikus kritikája az egykor vonzó, de meghaladott gondolati konstrukcióknak szólt. (A néhány hónappal korábban megjelent, ígéretes első száma után azonban megszűnt másik szamizdat folyóirat, a Kisúgó publicistája a Beszélő recenzensénél sokkal élesebben bírálta Európa baloldali értelmiségét, amely ’56-ban „fanyalogva hiányolta a szocializmus jelszavait”, és a nemzeti jelszavak mögött nem vette észre „a demokráciáért, a szabadság mozgásteréért folyó harcot”.[4]

„Mint egy pecsét…”

Az 1981-es Magyar Füzetek szerzői közül közvetlen gondolati hatása Magyarországon sajátos módon annak volt, aki a magyar forradalomról a legszélsőségesebben baloldali nézeteket hirdette, Bill Lomax angol történésznek. E jelenségnek van persze egyszerű, gyakorlati magyarázata is: Lomax – ellentétben a magyar emigránsokkal – ebben az időben még beutazhatott az országba, itt széles körű kapcsolatai voltak, és Magyarország, 1956 című könyve Krassó György fordításában és a szerzővel vitázó lábjegyzeteivel megjelent a magyar szamizdatban. De túl ezen, hatását mindenekelőtt az magyarázza, hogy ha felfogása nem is, a témája egybevágott azzal, ami a demokratikus ellenzéket és a demokratikus ellenzékhez egyre közelebb kerülő egykori revizionistákat foglalkoztatta.

Lomax a forradalom történetének legfontosabb eseménysorát a munkástanácsok megalakulásában, szerepük növekedésében látta, és úgy vélte, létrejöttük az „új szocialista társadalmat ígérte”. E következtetéssel Magyarországon igen kevesen értettek egyet, a munkástanácsok rendkívüli jelentőségének elismerésében azonban a demokratikus ellenzék háza táján szinte mindenki.

A forradalom munkástanács-vonulatának ez a hangsúlyos jelenléte az ellenzék ’56-felfogásában három körülménnyel magyarázható. Rácz Sándor a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egykori elnöke húsz évvel szabadon bocsátása után a Beszélőben megjelent interjúja révén lépett újból a – korlátozott – nyilvánosság elé 1983-ban. „A munkástanács, mint egy pecsét hitelesítette a forradalmat”: Szilágyi Sándor, az interjú készítője ezt a mondatot emelte ki a terjedelmes szövegből, és helyezte címként a beszélgetés élére. Azaz: a forradalom hitelesítésre szorul. Hitelesítésre a hatalom rágalmaival szemben, hogy – s ezek Rácz Sándor szavai – „nem huligánok, hanem munkások felkelése volt”.[5] De mintha hitelesítésre szorulna a demokratikus ellenzék számára is: záróakkordja, a munkástanácsok szerveződése visszamenőleg igazolja, hogy ami 1956-ban történt, valóban munkásfelkelés volt. A munkástanácsok felé terelte az ellenzék érdeklődését a lengyel példa is. Budapesten a harcok főszereplője egyszerűen a tömeg volt, amelynek szociológiai összetételét, plebejus karakterét csak utólag, a kivégzettek foglalkozási mutatójából lehetett rekonstruálni. Gdanskban a hajógyári munkások kényszerítették tárgyalóasztalhoz a párt vezetését, a Szolidaritás szakszervezetből nőtt politikai erővé. A magyar ellenzék számára ez a fejlődés volt a vágyott példa, ennek volt előképe az ’56-os munkástanács-mozgalom.

Volt végül a munkástanácsok történetének egy harmadik olvasata is, amely nem érzelmeket és vágyakat tükrözött, mint a fentebbi kettő, hanem perspektívakereső politikai elemzés eredményeként kristályosodott ki.

A munkástanácsok a forradalom napjaiban az üzemi önigazgatás szerveiként alakultak meg, sok helyütt elsősorban azért, hogy a megszűnt állami igazgatás szerepét átvegyék. Funkciójukat tekintve nem különböztek a forradalmi bizottságok, nemzeti bizottmányok sokaságától. Az üzem falain túlnövő politikai szerepet a munkástanácsok – ekkor már általában így nevezték magukat – a második szovjet intervenció után kaptak. Ekkor – emlékszik vissza a már idézett interjúban Rácz Sándor – a munkástanácsok november 8-i kerületi gyűlésén „egyöntetű volt a vélemény, hogy a munkástanácsokra most már aktív szerep vár. Eddig nem avatkoztunk bele a politikába, mert bíztunk Nagy Imrében, a forradalom politikai biztosítékát benne láttuk”.[6]

A Nagy-budapesti Központi Munkástanács, bár továbbra is a szovjet csapatok kivonását és a Nagy Imre-kormány visszatérését követelte, voltaképpen megegyezéses megoldást javasolt a Kádár-kormánynak: a munkástanácsok és a szakszervezeti szabadság törvényi elismeréséért cserébe az általános sztrájk befejezését ajánlotta. A magyar munkástanács-mozgalom és a lengyel Szolidaritás „hasonlósága – írta a Beszélő fentebb idézett recenziója 1982 elején – nem abban van, amit akart, illetve akarhatott volna (…), hanem abban, amiről mindkettő lemondott”.[7] Tudniillik abban, hogy a munkástanács tudomásul vette, a Szolidaritás pedig eleve abból indult ki, hogy a politikai rendszer gyökeres megváltoztatása nem lehetséges, ahelyett megegyezéses kibontakozásra kell törekedni, biztosítva a hatalom birtokosait, hogy a társadalmi mozgalom önnön eleve határolt céljait nem lépi túl. Ez a törekvés egybevágott a Bibó-féle Kibontakozási javaslat alapeszméjével. A tények logikája ugyanehhez a felfogáshoz vezette el a hetvenes évek közepén a lengyel ellenzéki mozgalom teoretikusait, és a magyar ellenzék – közelebbről a Beszélő-kör – működésének is ez volt a vezérlő gondolata 1981-től egészen 1989-ig. A megegyezés 1957 december elejéig, a salgótarjáni sortűzig, a munkástanács-vezetők letartóztatásáig politikailag nem volt teljesen kizárt. E lehetőség elutasítása révén – véli Kis János Vég és kezdet című 1986–87 fordulóján írt cikkében – alakult ki „a hatalom máig uralkodó politikai stílusa”. „A mai válság – így a cikk – nem csupán a rendszeré: közelebbről nézve az ’56–57-ben rögzített hatalomgyakorlási elvek válsága”.[8]

Kézenfekvő a következtetés: a megegyezés a hatalom és a társadalom között, amelyre 1987 tavaszán mind a hatalomnak, mind a társadalomnak szüksége van, a „társadalmi szerződés” csak akkor jöhet létre, ha a pártvezetés „vállalni tudja saját múltjának ezt a vonulatát, amely a párturalom korlátok közé terelése felé mutat”. Ennek érdekében mellőzhetetlen a szembenézés ’56-tal. „A pártreformerek dolga, hogy eljussanak ’56 olyan értelmezéséhez, ami még összeegyeztethető a hatalom folytonosságával, de a párbeszédet nem zárja ki.”[9] A Beszélő körét nem a munkás-önigazgatás vagy a közvetlen demokrácia balos bűvszavai késztették arra, hogy ’56 történetéből a munkástanácsok történetének szenteljen megkülönböztetett figyelmet, hanem az, hogy az akkor elutasított megegyezéses hatalommegosztás a demokratikusan választott munkástanács és a Moszkvában kiválasztott pártvezetők között a Társadalmi szerződés javasolta alkotmányos hatalommegosztás előképének tetszhetett.

Minden kompromisszumkeresés veszélye az, hogy összecsúszik az „amit akarunk” és az „amit lehet”. A Szovjetuniónak nyújtandó alkotmányos biztosítékok egy része például feltehetően azért került a Bibó-féle Kibontakozási javaslatba, hogy növelje a megegyezés esélyeit. De már a szocialista gazdasági és társadalmi rend alapjainak, az államosítások eredményeinek a rögzítése a tíz évig nem is módosítható alkotmányban, a tulajdonszerzés törvényi korlátozása korántsem biztos, hogy engedmény volt csupán, és nem inkább Bibó saját, demokratikus-antikapitalista társadalom-felfogásának szerves része. Az alapvető szabadságjogokat, az egyesülési, a gyülekezési és a szólásszabadságot keményen korlátozó bibói törvényjavaslatok éppúgy szolgálhatták volna a kényszerűségből vállalt kompromisszum, mint a meggyőződésből ajánlott „harmadik út” hatékonyabb védelmét.

A Beszélő-kör igyekezett mindig világossá tenni, hogy a társadalmi szerződés, a korlátozott párturalom – kompromisszum, a forradalom célja, „a semleges, többpártrendszerű, önkormányzatú Magyarország” viszont továbbra is élő, távlati cél. Kisebb ficamok inkább ott jöttek létre, ahol az ’56-os célok is kétértelműek voltak. A Társadalmi szerződés például egyértelműen a piacgazdaság, a piacon kívül eszközökkel nem korlátozott magángazdaság mellett foglalt állást. A vállalati szervezetet azonban – beleértve a nagyobb magánvállalatokét is – az önigazgatás kezébe akarta adni. Beszédes példája ez annak, hogyan őrzött meg a demokratikus ellenzék is – nem népi, hanem szocialista-szociáldemokrata alapon – harmadikutas elemeket a maga gondolkodásában, egészen a rendszerváltásig.

Kelet-európai világforradalom

1986 őszén, a harmincadik évforduló kapcsán rövid vita alakult ki az ellenzéken belül az ’56-os hagyomány időszerűségéről. A vélemények mind a Beszélő 19. számában jelentek meg, azaz közvetlenül a folyóirat 20. számaként kiadott Társadalmi szerződés előtt. Szilágyi Sándor úgy vélte, hogy a forradalom követelései a belátható jövőben nem valósulhatnak meg. Így ’56 nem lehet politikai program: a kor üdvtana az emberi jogok ügye. Jómagam azt az álláspontot képviseltem, hogy a szovjet típusú rendszer felbomlása idején a politika lassan visszanyeri rangját és szerepét. A meginduló politikai életben a demokratikus ellenzéknek olyan csoportként kell részt vennie, amely a politikai realitások közepette sem téveszti szem elől, deklaráltan vállalja ’56 forradalmi céljait. Az angliai emigrációban élő Krassó György azt vallotta, nem szabad az örök realistákra hallgatni, akik azt mondják, hogy a nép semmit sem tehet a kis hatalmakkal meg a nagyhatalmakkal szemben. „Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen.” Vagy: „amikor a Nagy Testvér nem lesz olyan helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson Kelet-Európa ellen, különösen nem több országban egyszerre. És ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani”.[10]

Akkoriban úgy tetszett, Krassó álláspontja, radikalizmusa ellenére, voltaképpen tehetetlenségre késztet, hiszen nem mond mást, mint hogy várjunk a nagy robbanásra, a kommunizmust elsöprő világforradalomra, s addig legfeljebb törjünk borsot a hatalom orra alá. Kétségtelen, hogy akkoriban a politikai eszközökkel kikényszeríthető tárgyalásos hatalommegosztás mérsékelt volta ellenére termékenyebb, inkább mozgósító gondolat volt, mint a szenvedélyes hit az óhatatlanul eljövendő forradalmi apokalipszisben.

A hamarosan bekövetkező események mindkét előrejelzést igazolták, hiszen a rendszerváltás valóban tárgyalásokkal kezdődött, de az egész régió forradalmi mozgalmával, a szovjet impérium összeomlásával folytatódott, és a Nagy Testvér valóban nem volt abban a helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson Kelet-Európa ellen.

A megegyezéses kibontakozás víziójában – és 1988 őszéig ez volt az egyetlen következetesen végiggondolható lehetőség – az is benne rejlett, hogy a politika bizonyos határokat nem lép át. A kommunizmus utolsó korszakában a radikális ellenzék joggal képzelte úgy, hogy a politika a következő években a demokrácia erői és az elaggott birodalom helytartói közötti küzdelemről fog szólni, arról, hogy az önkorlátozó párt és az önkorlátozó társadalom között hol húzódnak a valóságos határok. Ez a vízió a bibói álmot is magába foglalta: kapitalizmus lesz, de monopoltőke azért mégsem. Szólásszabadság lesz, de azért a politika szereplői tiltás nélkül sem fognak mindent kimondani. A liberális demokráciát ki kell vívni a párthatalom ellenében, de a restauráció, a régi világ feltámadása azért kizárt. Azaz a mindkét felet korlátozó hatalommegosztás a politikát a mérsékelten baloldali térfélen tartja. Ehhez a jövőképhez jól illett a balról szemlélt ’56.

Azt, hogy a létező szocializmus összeomlóban van, hogy a forgatókönyv megváltozott, hogy tárgyalni most már nem a hatalom megosztásáról, hanem rendezett átadásáról kell, azt a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ meg a Fidesz fogta fel először. (A tilalmas szót, a rendszerváltást, Magyar Bálint mondta ki elsőként, és még ő is kontaminálta a tűrt-támogatott modellváltást meg az állambiztonság fő mumus-szavát, a rendszerváltozást.) Ekkoriban még az MDF–SZDSZ ellentétek egyik forrása az volt, hogy az SZDSZ attól tartott, az MDF még a választások előtt megalkuszik a Pozsgay-féle állampárttal a kormányhatalomban való részesedéséről, az MDF pedig attól, hogy efféle megegyezés nélkül megismétlődhet 1956. november 4-e. Csak 1989 legvégén, amikor a prágai, a kelet- németországi és végül a romániai forradalom után kiderült, hogy a Varsói Szerződés csapatai már nem jöhetnek, hogy a szovjet világrendszer valóban összeomlott, és a túléléshez már nemhogy az együttkormányzás, de még egy kommunista államelnök sem szükségeltetik, akkor lett vége az addig sub rosa beszélő jobboldal önkorlátozásának, akkor überolta az SZDSZ rendszerellenességét az MDF antikommunizmusa. Akkor és még inkább az MDF választási győzelme után egyszerre feltámadtak a háború előtti világ jelképei és politikai áramlatai a koronás címertől az állami ünneppé minősülő körmenetig, az úri konzervativizmustól a nemzeti radikalizmusig. Az újjászülető radikális jobboldal megszállta az ’56-os szervezeteket, szószólóik lekommunistázták az egykori revizionistákat, kiszorították őket a szervezeteikből, és önmagukat deklarálták a forradalom kizárólagos örököseinek. Válaszul a kiszorítottak a kiszorítók ’56-osságát vonták kétségbe, és azt hirdették, az a jobboldaliság, amely most a forradalom lobogója alatt felszínre tört, akkor nem létezett. 1992-ben, amikor az ’56-os szervezetek már fegyverrel fenyegetőzve követelték, hogy az ’56-os Hankiss adja át a tévét a párttitkár Pálfynak, az októberi évfordulón pedig „Boross bajtárs” rendőreinek óvó gyűrűjében Árpád-sávos neonácikkal együtt fojtották belé a szót az ’56-os Göncz Árpádba, már nem lehetett megkerülni a kérdést: Milyen is volt a forradalom? Valóban olyan volt-e, kizárólag olyan volt-e, amilyennek a kádárista mocskolódásokkal szembeszegülve, a forradalom védelmében – de a magunk megnyugtatására is – látni és láttatni akartuk? Igaz-e az, hogy annak, ami 1992. október 23-án a Kossuth téren történt, nem volt előzménye 1956-ban? (Nézze el az olvasó, hogy az alábbiakban – részben tartalmilag, részben szó szerint – a saját, öt éve írt „szubjektív jegyzetemből”[11] idézek, de jobban ma sem tudom megfogalmazni, amit akkor gondoltam; a régi szöveget kiemelt szedés jelzi.)

Egy cellában…

1957 őszén két hetet töltöttem a gyűjtőfogházban. Cellatársaim egy része politikai „nehéz fiú” volt. Egyiküket – nevezzük H.-nak – a Grősz-per egyik mellékperében 15 évre ítélték; negyedrendű vádlott volt, a sorban előtte állókat felakasztották. „Nem volt az koholt per, mondta elégedetten, még egy légelhárító ágyúnk is volt a szénaboglyában”. Így tudtam meg, hogy volt a kommunista hatalomátvétellel szemben tényleges ellenállás is Magyarországon; H.-nak köszönhetem, hogy sosem ültem fel a mesének, amelyet a társadalom majdnem elhitt: a Rákosi-rendszerben csupa koncepciós pert rendeztek, főként kommunisták ellen. H. egyébként meggyőződéses náci volt: „A polgári demokrácia jó dolog, csak az a baj, hogy a ruszkik nem félnek tőle. Hitlertől, attól féltek.” Egy más alkalommal azt mondta: „Egyébként a zsi…” – majd rám való tekintettel kijavította magát – „Egyébként a cigányokért nem volt kár.” H. a forradalom alatt azok közé tartozott, akik kiváltak a volt politikai foglyok éppen megalakult szövetségéből, mert nem akartak együtt lenni a kommunistákkal, és megalakították a keresztény világnézetű volt politikai foglyok szövetségét. Másik cellatársam, L., egy Corvin közi felkelő, aki 1945-ben katonaként a várbeli harcokban vesztette el a fél karját, és az egy kezével bámulatos ügyességgel formázott kenyérbélből mindenféle figurát, nagyon nem helyeselte ezt a szervezkedősdit. „Amikor hallottuk – mondta –, mi folyik ott az Uránia moziban, gondoltuk is, hogy átmegyünk két tankkal, és szétkergetünk benneteket.” Mindszentyt sem helyeselte. „A beszédétől a fiúk teljesen kiborultak. Nem azért harcoltunk, hogy a papok visszakapják a földjüket.” Baloldalinak vagy „progresszív gondolkodásúnak” mindazonáltal alig volt nevezhető. Gyerekkorában az apja bevezette a magyar egyistenhívők fehérlóáldozó szektájába, ideálja a lovas nomád magyarság volt, papellenessége is inkább ősmagyar hitéből táplálkozott, mint a felvilágosodás antiklerikalizmusából. Harmadik cellatársamról csak annyi derült ki, hogy az apja tábornok volt, ő maga pedig 14 éves korában önként jelentkezett a Waffen-SS-be.

Néhány nap múlva egy másik cellába kerültem, könnyebb esetek közé, ismerősebb közegbe. Egy egyetemistával voltam együtt, aki Spinoza és Marx etikájával kapcsolta össze a forradalmat, meg egy tizenhét éves szakmunkástanulóval, akit megtörten hoztak vissza a kihallgatásról: a nyomozók bebizonyították neki, hogy a szovjet csapatok visszatérése előtt kétezer csendőr készült átlépni az osztrák határt, amerikai fegyverekkel, hogy visszaállítsák a tőkések és földbirtokosok uralmát.

Az ávósok persze hazudtak. Nemhogy a felkelők, még az október utolsó napjaiban szerveződő pártok között sem volt olyan, amely a nem egyházi nagybirtokosokat vagy éppen a nagyüzemeket visszajuttatta volna a volt tulajdonosaiknak. Csakhogy a kapitalizmusellenesség nem egyenlő a baloldalisággal. Ha a kommunista propaganda hatására elfelejtettük volna, az elmúlt néhány évben megtanulhattuk, hogy a nemzeti szocializmus is szocializmus.

Nem akartak kapitalizmust – ez valószínűleg igaz a felkelők túlnyomó többségére, akik társadalmi hátterüket tekintve a munkásságból és a budapesti plebejus szegénységből kerültek ki. Korántsem igaz azonban arra a vállalkozói sikerre is törekvő középrétegre, amelynek a harmincas évek második felében kezdődő mobilitását mesterségesen akasztotta meg a kommunista hatalomátvétel. Azok a rétegek, amelyek a konszolidált Kádár-rendszerben boldogultak, már a forradalom napjaiban elkezdték szervezni jövendő vállalkozásaikat. Valószínű, hogy a nagytőke visszatérését ők sem akarták, de a szabad vállalkozásét igen. Államilag korlátozott nagytőke plusz szabad vállalkozás – a feltörekvő középrétegek örök álma. Politikai színezetét tekintve ez a társadalmi berendezkedés éppúgy lehet szociáldemokrata, mint jobboldali korporatív.

A pártkínálat pedig mindenre lehetőséget nyitott a szélsőjobbtól a szélsőbalig. A négypárti koalíció, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés idején, 1944-ben mesterségesen, antifasiszta népfrontként hoztak létre, és amely ’56-ban feltámadt, aligha gyakorolhatta volna a hatalmat hosszabb ideig. A Corvin közi felkelőknek nem tetszett Mindszenty beszéde. De a konzervatív középosztály számára a hercegprímás volt a tájékozódási pont.

1956. október végén néhány nap alatt éppúgy újjáéledtek a lapok, pártok, mozgalmak és eszmék, amelyeket 1945 és ’48 között betiltottak, éppúgy kezdtek újjáéledni a Horthy-rendszer külsőségei, ahogy 1990-ben. Antall József azokban a napokban a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatát szervezte. A későbbi miniszterelnök politikai álma feltehetőleg már akkor is az volt, hogy Magyarországot az Adenauer Németországához hasonló konzervatív demokráciává formálja. Sikeres lett volna-e a törekvése akkor, nem tudható. Valószínű, hogy a munkástanácsok szerepe nagyobb lett volna, mint a nyugat-európai üzemi tanácsoké, hiszen – legalábbis egy ideig – ők gyakorolták volna a tulajdonosi jogokat. De az is valószínű, ha Magyarországnak 1956-ban sikerül kiszakadnia a Varsói Szerződés rendszeréből, semleges országként inkább Ausztriát igyekszik követni, és nem a jugoszláv utat, ahogy a jugoszláv munkástanácsoktól elbűvölt revizionisták tanácsolták. Ausztria egyébként abban az időben azért is követhető mintaországnak tetszhetett, mert példája igazolni látszott: a sikeres piacgazdaság és a nagyarányú állami tulajdon nem zárja ki egymást.

A szamizdat Beszélő szerkesztősége folyton keresett ugyan egykori felkelőket, de azok olyan megfélemlítetten és annyira más társadalmi közegben éltek, hogy nemigen sikerült kapcsolatba lépni velük, szóra bírni őket pedig végképp lehetetlen volt. De nem jöttek létre a személyes kapcsolatok külföldön sem, igaz a jobboldali emigráció is gyanakodva vett tudomást a Nyugaton utazgató magyar ellenzékiekről. Pongrácz Gergelynek a hazai szamizdatforgalomban is hozzáférhető könyve csak a Malétert elmarasztaló állításai miatt lett vitatéma: írása elitgyűlöletbe burkolt, de félrehallhatatlanul antiszemita megjegyzéseit senki sem tette szóvá. A történelem élő szereplői közül maradtak hát a revizionisták meg néhány munkástanács-vezető. Ez utóbbiakat ájult tisztelet vette körül, Dénes Jánost talán még inkább, mint a kissé túl fennkölt Rácz Sándort. Rácz – így a meghatározó vélemény – elszakadt az élettől, Dénes János ellenben ma is üzemi munkás. Ebben a minőségben írta alá a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapító felhívását. Nagy volt is meglepetés, amikor ’90-ben megszólalt a parlamentben! Pedig Rácz Sándor romantikus keresztény kollektivizmusa, Dénes János nemzeti radikalizmusa aligha volt pálfordulás. Csak korábban a nézeteiket elfedte a címke, hogy a munkástanácsokat képviselik.

A megrökönyödés és riadalom, amelyet az önkorlátozás nélkül fellépő jobboldal – s azon belül a jobboldali ’56 – agresszivitása keltett, nagyon megnehezítette, szinte ki is zárta a higgadt választ. Holott az elutasítás helyett el kellett volna fogadni, hogy az ő ’56-uk is ’56, s még a dühödtségük is érthető (mármint azoké, akik nem utólag rajzoltak maguknak felkelő-múltat), hiszen az ávósok bosszúja fáradhatatlanul üldözte, a szabadulásuk után is zaklatta, fojtogatta őket huszonöt éven át. Tisztázni kellett volna és főként érzelmileg is el kellett volna fogadni, hogy mind ’56 esemény- és eszmetörténetében, mind pedig az ’56-os hagyományban együttesen volt és van jelen a baloldali revizionizmus, a demokratikus szocializmus illúziója, a bal- és jobboldali harmadikutasság, a polgári jogállam kiépítésére való törekvés, meg az – akár a nyilasságig nyúló – kommunistaellenes-kapitalizmusellenes nemzeti radikalizmus. (Szánalmas, hogy a Fidesz most újból az egynemű – pre-fideszes – ’56-felfogás mellett voksol: vitairatuk a „rossz börtönőrökkel”, Rákosival és társaival szemben Nagy Imrét és csoportját „jó börtönőröknek” titulálja.[12] Olyan történeti vakságra és stiláris süketségre vall ez a kifejezés, mintha egy hajdani ókommunista történész – de ilyen talán nem is volt – azt állította volna, hogy Haynau és Batthyány „lényegében” nem különböznek egymástól, hisz szemben az igazi forradalmár Petőfivel, mindketten monarchisták voltak. Az persze helytálló, hogy a forradalom alatt – október 23-án este 10 órától – a harc már nem a „szocializmus megjavításáért” folyt, hanem a szabadságért és a függetlenségért. De vajon nem éppen a revizionisták voltak- e azok, akik megértették és elfogadták „a nép igazát”, vállalva érte a börtönt és – Nagy Imre, Gimes Miklós! – a halált.)

Ha a birkózás csupán a történelemért folyt volna (és folyna, mint a Fidesz iratából látjuk, máig), az események túlléptek volna rajta, ahogy ma már senki sem akad fenn a koronás címeren, amely körül hét éve éles és szellemi tartalmukat tekintve nagyon is fontos polémiák folytak.

Csakhogy a viszolygás a látszólag hirtelen támadt jobboldal nyelvezetétől, a jelképektől, amelyek eltemetett szorongásokat élesztettek fel, ahelyett hogy saját ’56-os tradíciója védelmére sarkallták volna, inkább a rendszerváltó radikalizmusától való eltávolodásra késztették a demokratikus ellenzék pártját. 1990 nyarán az SZDSZ még az államadósság eltitkolóinak, az állambiztonsági szervezet kései működtetőinek felelősségre vonását, a demokratikus politikába átcsusszant volt állambiztonsági ügynökök azonosítását követelte. Amikor viszont a jobboldal követelt a maga riogató szóhasználatával igazságtételt, a liberális párt sommásan elutasította azt is, hogy a foglyaikat saját kezűleg halálra kínzó egykori ÁVH-s tisztek a bíróság elé kerüljenek. Nem az a baj ezzel, hogy néhány tucat kiöregedett ÁVH-s megúszta a tárgyalást, hanem hogy a felelősségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes bűntettek elanekdotázható emlékké szelídüljenek, ellentétben a náci bűntettekkel, amelyektől – joggal – máig borzad a világ.

A demokratikus ellenzék egykori marxistái már a hetvenes években leszámoltak a marxizmussal; a demokratikus ellenzék egész története arról szól, hogy hívei határozott választóvonalat húztak önmaguk és a rendszerjavító reformszocialisták közé. Ennek köszönhető, hogy az SZDSZ nagy párttá lehetett, hogy nem haladta túl az idő a rendszerváltás pillanatában, ahogy túlhaladta az a cseh chartistákat, akik demokratikus szocialisták maradtak, amikor az egész cseh társadalom liberális piacgazdaságot akart, ahogy túlhaladta az egykori keletnémet máskéntgondolkodókat, akiknek a tudatában az újraegyesítés még akkor is imperialista horror-szó volt, amikor az NDK több millió lakója emelte a magasba a „Deutschland einig Vaterland” transzparenseket.

A piacgazdasággal együtt az SZDSZ elfogadta a privatizációt, de a restaurációval együtt elutasította a reprivatizációt. Gazdasági érvekkel nem nehéz védelmezni ezt az álláspontot. Az eredmény azonban mégiscsak az, hogy a volt tulajdonosok Csehországban, Németországban de még Romániában is jóval nagyobb mértékben juthattak hozzá erővel elvett tulajdonukhoz, mint Magyarországon. Aki a rendszerváltás pillanatában hatalmi pozícióban volt, sokkal könnyebben válhatott tulajdonossá, mint az, aki valaha gazdája volt, vagy örököse lehetett volna a háznak, a földnek, az üzletnek. A ’90-es kormánypártok „keresztény” klientúrájától borzadozva az SZDSZ – a maga számára is váratlanul – védelmébe vette az állami vállalatok elbocsátott vezetőit, és a politikai célzatú személycserék ellen tiltakozva szemet hunyt afelett, hogy az új kormány által átvett és átprogramozott főrendőrök és állambiztonsági tábornokok néhány hazafias frázis árán a helyükön maradhattak. Szembeszegült azzal, hogy a kormány az egész társadalom költségén újraépítse a maga felfogásának kedves intézményeket, mindenekelőtt az egyházakat, de rendszerváltó radikalizmusát is feledve nem törődött azzal, hogy a rendszerváltást érintetlen szervezeti formában vészelik át, megerősödve hagyják maguk mögött az állampárt olyan alapintézményei, mint az ügyészség vagy a rendőrség.

A másságot, amelyhez semmi közünk, könnyű a távolból tisztelni. Azt elfogadni, hogy a velünk egyívású is lehet gyökeresen más – nagyon nehéz. Az egyik számára idegen kulturális és történelmi tradíciók idegenkedést váltanak ki a másikból; a hagyományok, a viselkedési meg gondolkodásformák idegenkedve, sőt ellenségesen állnak szemben egymással, mihelyt többek folklórnál, mihelyt életmeghatározó erejük van. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne – ne lehetett volna – eltűrjük egymást. Hogy a zsigeri ellenszenvnek erősebbnek kellett lennie az együttműködés racionális késztetésénél. Az eredmény előttünk terjeng. Orbán Viktor görcsösen próbálja bizonygatni, hogy a társadalom, amelyről reményteljesebb időkben ő állította, hogy kétpólusú, mégiscsak háromosztatú. Lehet, hogy a társadalom az, a pártrendszer aligha. A liberalizmus jövője ma egy kormányképes, ám eszmétlen és ingatag erkölcsű konglomerátum-párt sikerén múlik, miközben a szétzilált ellenoldal egyetlen számottevő pártja sokszorosan megbukott eszméket fedez fel magának újakként, és mélységesen antiliberális módon a társadalom tudatos „orvoslására”, átszabására, újjáépítésére törekszik.

1988. október 23-án, a forradalom emléknapján hatalmas rendőri készültség próbálta megakadályozni, hogy néhány ellenzéki kimenjen az utcára. 1989. október 23-án véget ért a kommunista népköztársaság korszaka: kikiáltották a Magyar Köztársaságot. 1992. október 23-án egy csapat neonáci és a velük egyetértő, „mérsékelt” jobboldal kifütyülte Göncz Árpád köztársasági elnököt, aki Bibó elítélt társaként hat évet töltött börtönben a forradalom után. Ma október 23-a annyit jelent a társadalomnak, mintha két héttel előbbre hozták volna az évtizedeken át megszokott november 7-ét.

Előadásként hangzott el 1997. április 11-én a berlini Magyar Házban rendezett Die Macht der Geschichte – Ungarn 1848/1956/1989. Geschichte als Politikum in Diktatur und Systemwechsel (A történelem hatalma – Magyarország – 1848/1956/1989. A történelem mint politikum a diktatúrában és a rendszerváltáskor) című konferencián. A jelen írás az előadás kiegészített, megszerkesztett szövege.

Jegyzetek

[1] Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék története (1968–1988). Interjúk. T-Twins Kiadó, 1995. 319. l.

[2] Csizmadia Ervin: i. m. 46. l.

[3] Beszélő, 2. szám, 1982. január. Beszélő Összkiadás I–III. kötet [BÖK]. AB-Beszélő Kiadó, 1992. I. kötet, 97. l.

[4] Beszélő 2. szám, 1982. január. BÖK I. köt., 99. l.

[5] Beszélő, 7. szám, 1983. április. BÖK I. köt., 351. l.

[6] Uo., 346. l.

[7] BÖK I. köt., 98. l.

[8] Beszélő, 19. szám, 1987/1., BÖK II. kötet, 615. l.

[9] Beszélő különszám, 1987/2., BÖK II. kötet, 789. l.

[10] BÖK II. kötet, 701. l.

[11] Milyen is volt a forradalom? Szubjektív jegyzet. Beszélő, 1992. október 24., 5–6. l.

[12] A polgári Magyarországért – a Fidesz-Magyar Polgári Párt vitairata. A Fidesz Országos Elnöksége, Fidesz Központi Hivatal, 1996. 41. l.