A magyar film 1962-ben
1961 végétől ’63 elejéig.
Kora egyetemi éveim. Egész nap moziban ültem, és izgalmas vetélkedőt hirdettem néhány barátommal a „legrosszabb magyar film” címéért. Szigorúan vettük feladatunkat, egy-egy végső diadalra esélyes filmet többször is megnéztünk, én például háromszor a Lopott boldogságot. (Egy Kiss Gábor nevű fiatal színész itt dramaturgiai csúcspontként ökölpárbajba keveredő munkást játszott, és megverte az eddig sok filmben diadalmasan öklöző riválisát – ki is neveztük „filmsúlyú magyar bajnoknak”.) Talán Visconti Roccójának félreértett hatását kereshetjük e visszatérő filmzáró nagyverekedésekben.
Égre nyíló ablak (Kis József), Szombattól hétfőig (Mészáros Gyula), Húsz évre egymástól (Fehér Imre), Lopott boldogság (Nádasy László), Asszony a telepen (Fehér Imre), Omlás (Mam-cserov Frigyes – már ’63-ból): mind, mind úgynevezett mai téma. Ráadásul jó néhánynak íróasztalnál kitalált munkás- vagy bányászhősei vannak, mint a legsematikusabb években. Ezek azonban már nem héroszok. (Sőt az Omlás – munkacímén még: Bálvány – egyenesen „deheroizáló” opusz.) Immár nem a bujkáló ellenséggel, de önmaguk hibáival vívódnak a figurák – csakhogy, mivel a feltételezett hibák mondvacsináltak és erőszakoltak: közhelyesen semmitmondó „álvétkek” árnyalják a papirosízű jellemeket. Hamis lett az egész. Nem az ellenség bomlaszt, hanem a le nem küzdött régi beidegződések, ahogy Váci Mihály (kicsit később?) oly találóan verselte: „Lassan oszlik a vert történelem…”
Lassan oszlott. Közvetlenül ’56 után – látszólag furcsa módon – inkább lehetett mai témát tisztességesebben filmre vinni. Ranódy A tettes ismeretlen, Keleti Két vallomás vagy Szemes Mihály Dani című filmje akkor még értékelhető, érdekes opusz volt. Hosszú évekig azonban nem lehet másról beszélni. 1959–60-ra a mai témák hamissága, a hallgatás kényszere, az elfojtás jobban érvényesült, nyilvánvalóbb lett – ezért senki sem készített nagy kedvvel „mai” filmet. Kivéve a vígjátékokat. A súlyosan és nézhetetlenül „konfliktusos” Omlás előtt, mely rendezői pályáját is kisiklatta, 1962-ben például Mamcserov Frigyes hatalmas közönségsikert arató komédiát forgatott (Mici néni két élete) – akár az Omlást, ezt is a következő évben mutatták be.
Kovács András előző évi filmje, a Zápor (amelynek rendezését az utolsó percben vette át a beteg Keleti Mártontól) kellemes meglepetést keltett – az ez évi annál kellemetlenebbet. A Cseres Tibor művéből filmstúdióban kreált Pesti háztetőkben ál-ifjúmunkások íróasztalos „ifiproblémákkal” küszködnek. Híressé vált a filmből a füttyögéssel kísért „Hű, Gráci” kiáltás. Madaras (Gráci) és Cs. Németh Lajos tetőfedő ifjak ugyanis, és az utcán mászkáló lányokat „hű, Grácizzák” onnan felülről. Vízért becsöngetnek olyan lakásokba, ahol szép lányt gyanítanak. Egyikük sokáig lóg halálra válva az esőcsatornán, és megbánja bűneit
A Pestre ránduló makacs egyéni gazda éjszakai mulatóban az énekesnővel a Csinibaba-slágerre táncol. Nem Timár Péter találta ki a dal akkori példátlan népszerűségét. A Felmegyek a miniszterhez több jelenetében is harsog. Rögtön az első képsorokban: Páger mint ál-halott gyertyával az ágyon – a rádióban pedig a Csinibaba szól. „Alakuló téeszünk neve legyen Csinibaba!” – rikkant székely góbésan Bánhidy Laci bácsi. Ravaszul kétarcú film a Felmegyek a miniszterhez. Galabárdi Zoltán és Markos Miklós nem a magyar filmírás jelesei, de ez a trükkösen sokrétű forgatókönyv sokkal jobb a közepesnél. Szatíra, igen, de kit érint? „Vasvillával nem lehet szilvát aszalni” – kacsint sokértelműen a miniszterre meg a nézőre a furfangos egyéni gazda (aki sokáig rokonszenvesen kibújik a közös kényszer alól).
Gyertyán a Filmvilág ’62. február 15-i számában a marxi tétel kiváló igazolásának értékeli a filmet (hogy ugyanis „nevetve búcsúzunk a közelmúlttól”, esetünkben a téeszszervezés nemrég oly nehéz bonyodalmaitól).
„A szatirikus ábrázolás azonban – s ebből fakad a film egyik, nem jelentős hiányossága – mégsem alkot teljes, lezárt, a film egészét meghatározó szemléletmódot. […] Az a tény, hogy a film tanácselnöknél magasabb rangú hősei kimaradtak a szatirikus ábrázolásból, itt-ott műfajtörést eredményez. Például a miniszter ábrázolása lehetett volna stílszerűbb is. Hiszen akárhogy is, a miniszter funkciója e filmben nem eszességében rejlik.”
Mélyen igaz. A szatírának azonban vannak határai, pl. a tanácselnököt (Mádi-Szabó Gábor) lehet szatirikusán bemutatni, a rendőrt-rendőrséget kevésbé. Azaz egyáltalán nem. Farkas Antal, a magyar film és színpad örökös csendőrőrmestere és verőlegénye az első képen olyan ordenárén pöffeszkedik ávós egyenruhára emlékeztető uniformisában, mintha Várkonyi még ’57 elején betiltott opuszából (Keserű igazság) szalasztották volna. De kiderül, itt nemhogy ávós, még rendőr sem lehet, hiszen akkor erőszakszervezet tagjaként kéne „túlkapnia” és kényszerítenie. „Tűzoltó” hát a titulusa, bár ez a szó egyértelműen eufemizmus: szó sincs itt tűzről. Az egyenruhás fickó a fegyveres testület feladatait látja el. Az egyéni gazdát (Págert) például parancsára hivatalos gépkocsiba tuszkolják, betömik a száját [!], és jó messzire kiviszik a faluból: otthagyják az országúton, hogy egyéni gazdaként ne zavarja a miniszteri látogatást. Kicsit riasztó: mégis, 1961/62-ben, úgy látszik, már bátran forgatták komikus jelenetként. A közönség feledékenyen kacag. A filmben a miniszter pecsétes írást ad ennek a Páger játszotta ravasz egyéni gazdának, hogy a Népköztársaság törvényei szerint joga van kívül maradni a téeszből. „Itt nincs kényszer, ugyi…” – mondja hamiskás elégedettséggel a parlamenti szószékre invitált Páger. „Csinibaba, nevess felém.”
A dalra Keleti Márton is felfigyelt, és súlyosan megbukott, nehézkes és álságos téesz-opusza után (Amíg holnap lesz) most roppant ügyes, fiataloskodó filmet forgatott: Esős vasárnap. A rutinosan és nem ízléstelenül tálalt felszínességet, mely egy harmadikos gimnazista lány szüzességének elvesztése körül bonyolódott, bevallom, egyetemistaként naivul „beszoptam” (talán mert a téma közelről érintett). Az ELTE újságjában, az Egyetemi Lapokban elismerően szóltam róla, kivíván tapasztaltabb és szigorúbb barátaim döbbent rosszallását. Mentségemre szóljon, hogy csupa tehetséges, izgalmas főiskolás lány játszott benne. Béres Ilona, Halász Judit, Polonyi Gyöngyi, Tordai Teri – ez a tüneményes négyes elvette az eszemet, akárcsak Fényes Szabolcs és Bacsó Péter zsongító dallama-szövege („Egy esős vasárnap délután / elbújni jó, jó, jó…”)
Nemrég ismét láttam a filmet a televízióban. Nem kell restelkednem: mára, mindenfajta esztétikai értéktől-értéktelenségtől mintegy függetlenedve, nagy kor- és korszellem-dokumentumnak vélem. Ki-mit-tuddal, uszodával, rock and rollal és charlestonnal, villanásra Koncz Zsuzsával (Gézengúz), matrózblúzokkal, bulikkal, sok vihogással és mosollyal. Az egykori, általános iskola óta összetartó Csiribiri őrs tagjai Schumann-kamarazenével szeretnének eljutni a helsinki VIT-re. Egyikük, a szép Olga (Tordai Teri) azonban tanítás után titkos fotómodell, sőt… Szerelmi bonyodalmak és bánatok miatt a lányok nem jutnak el a VIT-re.
Ős-Csinibaba-mozi, mely könnyesen komolyan vette léhán, tréfásan hamis önmagát (hamissága nélkül talán ma Tímár Péter igaz mozija is más lenne). Másfél évvel azelőtt Makk hasonló vígjátéka (Fűre lépni szabad) egy öreges, váratlanul gyengére sikeredett Keleti Márton-opusznak látszott. Ott is a gimnazista Polonyi Gyöngyinek udvarol egy autógyári technikus (1959-ben magánautóval!) – ott Tordy Géza, itt Mécs Károly (ő esti egyetemre jár, politechnikát tanít, a nők bálványa és motocross-versenyző). Polonyi Gyöngyinek egyébként már másodszor is Páger volt a morcos, de megértő (ott miniszter, itt vállalatvezető) papája, s ez a séma valahogy kezdett bosszantani. Az Esős vasárnap ravaszul könnyed, tán egy korai Bacsó-film szelleme bújt bele. A forgatókönyvet Pongrácz Zsuzsa jegyzi, de mintha Bacsó nemcsak írói konzultáns, hanem a főcímen kiírt Keleti Márton helyett a film rendezője is lenne.
1961/62-től tartottak előpremiereket az Egyetemi Színpadon, a vetítés után vitázni is lehetett. Az Angyalok földje vitájára Kassák Lajos is eljött. Szikáran, szigorúan beszélt, szúrósan támadott, nem félt az idegen pályán. Rendreutasította azokat, akiknek Révész György filmje nem tetszett. A filmet néhány kimódoltan-tolakodóan lírai és „szimbóleumos” jelenet ellenére tulajdonképp senki sem tartotta rossznak, de szigorúbbak akartunk lenni, mint a bennünket szidalmazó Kassák. A lányoknak is ezzel lehetett imponálni. Mellesleg akkor még nem olvastam a regényt, de nem olvastam az Egy ember életét sem (régi kiadása a könyvtárakban is alig volt hozzáférhető, új kiadása még nem volt). Általában csak naiv voltam, Kassák ügyében tudatlan is. (Egy év múlva a Király-szemináriumon már kevésbé: ott azzal a kijelentésemmel okoztam feltűnést, hogy „a modern magyar irodalom a K betűvel kezdődik!”)
Révész Györgynek talán máig legjobb filmje ez, s benne Makláry Zoltán kintornás koldusának Angyalföld-dala lenyűgöző epizód.
A Megszállottak. A filmet még az előző évben forgatták, s most a nyitó premier ’62 januárjában. „Bestiálisán rossz” – emlékezik a rendező egy nemrégi portréfilmben a forgatókönyv első, Kékesdi-féle változatára. Makk Máriássy betegsége miatt vette át kelletlenül ezt a könyvet, s aztán sok jelenetet és dialógust Galambos Lajossal alaposan átírtak a forgatás helyszínén. Az átdolgozott, de akkor sem végleges változatot leközölte ’61 októberében az Új Írás, és azonnal botrány kerekedett. Akkor még csak a Vízügyi Főigazgatóságon. (Lásd a Beszélő előző számát.)
A premier után új erőre kapott a vita, majd’ minden napi- és hetilap és folyóirat hozzászólt. A Kortársban Nemeskürty István írt cikket – inkább pártoló hangon.
A Megszállottak első, kétségbeesést árasztó, éjszakai képein egy férfi megy a néptelen pesti utcákon. A kamera hosszan kíséri. A Pestről önkéntes pusztai száműzetésbe menekülő mérnök (Pálos György) az. Bukott ember. Nemcsak azért, mert szakmailag nincs sikere. Belül bukott meg. Ott a pusztán, az első nagy nekilendülés után megint mindent feladna. „Én kommunista vagyok!” – kiáltja dühösen a barátjává lett igazgató (Szirtes Ádám). „Én kommunista voltam” – feleli Pálos sokatmondóan.
Ennek a figurának a viselkedése, fazonja, reakciói titkolt, elhallgatott múltat, törést sejtetnek: a magányos lakókocsi, amelyben meghúzódik, cellaként van fényképezve. Mintha nemrég szabadult volna. Csak nem? Kiégett, de mitől?
A két megszállottal ellenséges hatalom áll szemben. Mindenki látszatéletet él csak, amíg ők ketten nem lázadnak. Hatósági személyek és bürokraták állják el útjukat. A Keserű igazság, Várkonyi betiltott filmje óta magyar filmben igazságosan nem szálltak szembe a magas beosztású elvtársak „szisztémájával”. Az egyik jelenetben a megkeseredett mérnökbe beleszerető figuráns lány szinte eszelősen zsolozsmázza: „Szabadítsd fel a kutakat! Szabadítsd fel a kutakat.”
ÉS, január 13. B. Nagy László: „Talán a Körhinta óta nem volt még film, amelyben ilyen szorosan összefonódott volna a hősök személyes sorsa, törekvése a társadalmi környezet adta problémákkal. […] A hősök megszállottsága mögött napjaink tán legizgalmasabb kérdését ismerhetjük fel: az alkotó egyéni kezdeményezés és az egész társadalmi szervezet viszonyának problémáját.”
Sas György a Film, Színház, Muzsikában nem tartja jelentős műnek a Megszállottakat, sőt elhibázott filmnek véli. „B. Nagy László azt állítja kritikájában, vajha a Megszállottak fordulópontot jelentene a magyar filmművészetben. Ez az idő előtti ünneplés, ez a gyorsan kikiáltott korszakváltás nem éppen ártalmatlan dolog, és nem is nagyon biztató perspektívát rajzol filmgyártásunk jövője elé.”
Mesterházi (Népszabadság, január 28.) is üdvözli a Megszállottakat. E jóval későbbi dátumból nyilvánvaló, hogy a pártlap most akarta kimondani a végső szót. Mesterházi szinte zseniális, ám nem túl rokonszenves módon, erőszakolt párhuzammal kívánja megvédeni a filmet támadóitól:
„Ezek a megszállottak itt élnek közöttünk tíz- és százezerszám! A szocialista munkás és értelmiségi brigádok. Meggyőződésükben hajlíthatatlan értői a dolguknak, a szakmunkástól a tudósig. Akik önzetlenül végzik a nép nevelésének, tanításának, erkölcsi, szellemi fölemelésének egész embert kívánó munkáját. A kommunisták, akik megérdemlik ezt a nevet. (Emlékezzünk csak vissza: nem kellett egyfajta megszállottság ahhoz, amit a párt 1956 őszén-telén végbevitt, a felszínen háborgó, s mélyben hallgató közvéleménnyel szemben? Látszatra: szemben!)”
Ősszel aztán váratlanul felújult a polémia. Veres Péter Levél a miniszterhez című, (valóban Ilku Pál művelődési miniszterhez címzett, majd az ÉS-ben szeptember 22-én közölt) felszólamlása sajátos hangot ütött meg.
„…üvöltő dilettantizmus a megvalósításban; elképesztően rossz rendezés és minősíthetetlenül alpári színészi munka” jellemző a filmre. „Ez egyszerűen nem a magyarság létezési stílusa. Ezt nem művészek, hanem blöff-mesterek uzoválják, akik már úgy látszik, nem is tudnak egyebet.” Mai füllel furcsán ismerős hang. „Amikor Darvas lett a filmgyártás főnöke, reménykedni kezdtem: okos ember, realista, és… – én tudom – jó ízlése van. Legalábbis, ha a mások műveiről van szó” – mondja Veres Péter, majd jó tanácsul azzal zárja sorait, hogy „nemcsak a pesti kispolgár nyűglődéseit lehet színre vinni, hanem a munkást és a parasztot”.
Dobozy Imre, az ÉS főszerkesztője zárta le a kellemetlen és rossz visszhangú közjátékot. Cikkében felelősen csitítja az indulatokat Rényi Péter szigorú, mégis elismerő kritikájára is hivatkozva, s a szovjet film példáját felmutatva.
Októberben már Makk következő filmjét mutatják be. A Sarkadi-dráma nyomán készült Elveszett paradicsomot a Megszállottak lelkes üdvözlői sem szeretik. Hát még annak támadói. A visszájára fordított igazság című kritikájában így ír Sas György:
„Időszerű lesz mélyebben kutatnunk – akár vitákban is – az összekapcsolt szálakat az emberi és művészi indítékokat, amelyek a nagy tehetséggel alkotott Ház a sziklák alattot, a Megszállottakat és az Elveszett paradicsomot valahol megrontják, hogy ezáltal is segítsük Makk lába alatt egyengetni az utat.” (Film Színház Muzsika)
De B. Nagy László is tévedésnek érezte Makk új filmjét, s erről érdekesen szól az ÉS-ben. Írása első felében a Bakaruhában nagy tehetségű rendezőjének újabb fájó kudarcát (Húsz évre egymástól) próbálja megérteni. „Tudtommal vagy öt elvetélt, forgatókönyvben vagy még novellában eltanácsolt »szívügye« után került sor a különben is problematikus [értsd: hamis, rossz] Kállai István-darab megfilmesítési tervére. A meg nem valósult filmtervek között olyan téma is akadt, mint Sarkadi Gyávája.”
Ennyit Fehér Imre kudarcáról. Az Elveszett paradicsom esetében viszont semmi mentőkörülményre nem bukkan. „Makk úttörő érdemei letagadhatatlanok” – kezdi, ám:
„Nem Makk filmjéről van szó, hanem a benne jelentkező tendenciáról. Két idegbeteg ember kószál az óriási leleménnyel és beleérzéssel megelevenített téli Balaton partján. Két magányos, kivetett alak, mert azzá vált Mira, a lány is, kis egzisztencialista hisztérikává, akinek szerelme senkit a haláltól meg nem válthat, de hiszen minek is váltana, mert a film Sebők Zoltánjának bűne, szenvedése minden távolabbi drámai jelentést nélkülöz. […] Egyes francia és olasz rendezők valóságlátása ismerhető föl az Elveszett paradicsomban.”
Nem folytatom e – halála után összeállított kötetéből óvón kihagyott – dolgozat idézését. B. Nagyot bizonyára senki sem „irányította” felülről, és nem azért volt jó filmkritikus, mert soha nem tévedett. Gyakran tévedett. Itt persze többről is szó van: öngyilkosságáig éltek benne naiv nékoszos-plebejus hitek, s amikor például Jancsó filmjei (Fényes szelek, Még kér a nép) e hitét is kikezdték, ezeket a Jancsó-filmeket sem volt képes megérteni, nemhogy szeretni…
Egyetlen, de nem akármilyen kritika azonban igényesen vette védelmébe az Elveszett paradicsomot. Keresztury Dezső írta (Filmvilág, szeptember 15.) Hangja üdvösen ütött el a többiekétől. Teljesen hiányzik belőle az ideológiai-politikai „elvárásrendszer”, tisztán műalkotásként nézi a filmet. Sok hibát talál benne ő is (Törőcsik Mari figuráját nem tartja szerencsésnek), a film „erkölcsi és művészi megoldatlanságán” maga is töpreng, de a film értékeit nagynak látja. „Nem lehet eléggé örülni annak, hogy a megújulás ragálya végül komoly formában átcsap a filmgyártásunkra is” – írja. Példa: így is lehetett szólni.
A Film Színház Muzsika beszélgetést közöl Fábri Zoltánnal. „Nyolc filmet alkotott, ebből hét nemzetközi fesztiválokon képviselte a magyar művészetet. De van itt egy kedvezőtlenebb számvetés is. Az utóbbi két-három évben hat tervezett filmje hiúsult meg. […] Csakugyan lassan tért magához, amikor hónapok nehéz és lázas, de biztatásokkal kísért munkája után mégis megakadt legutóbbi forgatókönyve” – írja a riporter (Sas György).
Melyik könyvről lehet szó? A Milyen madár volt?-ra gondolhatunk, melyet egy megtörtént, bár nem publikált eset nyomán írt Karinthy Ferenccel: egy vidéki kiskirály (párt- vagy tanácsi vezető) agyonlőtte lánya egyetemista udvarlóját, a gyilkosságot persze eltussolták. A témából Fábri évtizedek múltán készítette minden értelemben „megkésett”, utolsó – és nagyon gyenge – filmjét; a maga korában frissebb erővel megrendezve nemcsak esemény, de érték is lett volna.
Külföldi sikerek most is eljutottak a magyar mozikba, például a francia Ilyen bosszú távollét vagy Cassavettes meghökkentően újszerű filmje, a New York árnyai. Erről Csurka István ír lelkes és beleérző kritikát (Filmvilág, december 15.)
A lengyel Mater Johannát csak a Filmmúzeum vetítette. A Szegénylegények-jelentőségű film mögöttes rétege természetesen nem a megszállott apácákról és az ördögűzésről szól, hanem a kommunista vakhitről.
És itt van végre az évek óta várt Fellini-film, a Dolce Vita. Ennek kapcsán is sok esztétikai kérdés vetődhet fel. A Filmvilág utolsó számában Komlós János erős kultúrpolitikai felkészültséggel elemzi a híres opuszt.
„Fellini valóban nagy realista, de ez a realizmus nagyon sok vonását tekintve a keresztény művész realizmusa. Pontosabban az eretnek hitvallása. […] Mindez nem változtat azon a kérdésen, hogy Fellini szövetségesünk, becsületes, tudatos szövetségesünk sok fontos kérdésben. De a szövetség akkor erős, ha tudjuk, mi választ el bennünket.”
Ez lesz majd a kérdés 1963-ban, az Oldás és kötés esztendejében is.
Kapcsolódó cikkek
„Kilábolunk?” [3]