Azt hittem, erről soha nem fogok beszélni senkinek. Mégis most, hogy először alkalmam van rá, rögtön elmondom. Marika néniről akarok beszélni, a szomszédunkról, aki már nem él.
Banális történet ez, számomra mégis felejthetetlen. Azzal kezdődik, hogy én nagyon gyakran álmodtam szorongatóan nyomasztó utazásokról – illetve nem is az útról, hanem arról, hogyan felejtem otthon a jegyet, vagy hogyan késem le a vonatot, mert, bár ott van közvetlenül előttem, képtelen vagyok elérni odáig, meg sem tudom mozdítani a lábamat, csak nézem, hogyan távolodik a ködös estében, hogy már soha többé ne érhessem el. Persze ébren, bár valóban notórius kapkodó vagyok, soha nem késtem le vonatot – kivéve egyszer.
Aznap kora reggel felkeltem már, de a ráérés mámorában tévézni kezdtem, nyugodtan kávézgattam, heverésztem, hiszen már a vonatjegyet is gondosan megvettem előre, nem kellett sietni. Egyedül voltam, csend volt, rend volt, minden a helyén volt, húsvétvasárnap, a bőröndöm tele volt meglepetéssel a hároméves fiam számára, aki pár napra leköltözött a nagymamához az édesapjával együtt, a méhemben pedig, mint nemrégen megtudtam, ott volt egy új élet, egészen kicsi még, alig néhány hetes, félteni-óvni való hát, de én sebezhetetlennek éreztem magam – egészen addig, amíg rá nem néztem az órára. Huszonöt percem volt a vonat indulásáig.
Nincs pánik, nincs kapkodás, az állomásig öt perc metróval, a metró pedig innen két perc – kabát, sál, cipeltem lihegve a nehéz bőröndöt, lihegve rohantam, csak a fiam arcát láttam magam előtt, aki már vár, nagyon vár, és a csodát is várja, az ajándékot, az ünnepet, csattogott a bőrönd sarka a hosszú lépcsősoron a Stadionoknál lefele, de már a második lépcsősor tetején hallottam, hogy „az ajtók záródnak…”, és a csattanást, a metró zökkenve megindult, még láttam, ahogy kirobog az állomásról.
Egyszerre nagyon nagy csend lett. Még elbotorkáltam a peron közepéig, de már tudtam, hogy minek, itt, ezen a föld alatti helyen nincs húsvét, csak vasárnap, és vasárnap negyedóránként jár a metró, és ha negyed óra múlva oda is érek, három percem lesz, hogy eljussak a vonathoz, de a tizenegyedik vágány a Keleti legvégén van, és ez így, bőrönddel, szinte lehetetlen feladat. Hirtelen fájni kezdett a hasam, a borsónyi magzat fenyegetett léte átvillámlott rajtam, rohanni, bőröndöt cipelni, izgulni, éppen a legkritikusabb hetekben szigorúan tilos, de én el akartam jutni a másik gyermekemhez, aki fél nap késést már nehezen viselne el – meg kell próbálnom elérni ezt, vagy újból jegyet kell vennem a legközelebbi vonatra. Igen ám, a jegy! Egy fityingem sem volt, illetve volt nyolcszáz forintom mutatóba, azon kívül semmi – nemcsak a késésre vagyok hajlamos, hanem arra is, hogy az összes pénzemet elköltsem, különösen így húsvét táján. Bőröndöstül kellene tehát eljutnom egy baráthoz vagy egy rokonhoz, akitől kölcsönkérhetek – de addigra elmegy minden délelőtti vonat, csak estére érnék oda, és már akkorra sötét lenne, mint egy döglött nyúlban – nemcsak az érkezésemet, de a húsvétot is el kellene halasztani. Miattam.
Az önsajnálattól és az öngyűlölettől elsírtam magam. Bűnt követtem el, két gyereket tettem kockára a magam kényelméért, és most állok a föld alatt, bűnhődnöm kell.
Ekkor jelent meg mellettem Marika néni. Kabátos, cekkeres, elnehezült testű, megviselt arcú későhatvanas asszony, akkor már egy éve ápolta ágyhoz kötött, gutaütött férjét, akivel csak nemrég házasodtak össze, néhány évnyi kései szerelem és együttélés után – egyszer láttam őket az utcán is, elnyúlt, mustárszín, könyökfoltozott szvetterükben, erősen fogták egymás kezét. Miért sírsz, Pannika, kérdezte, és én még jobban sírtam. Valahogy elmagyaráztam, hogy a saját hülyeségem miatt éppen lekésem a vonatot, jegyet kellene vennem, és hogy a fiam nagyon vár – Marika néni pedig azonnal és szó nélkül elővett egy ötezrest, és a kezembe nyomta.
Aztán persze lekéstem a vonatot – épp úgy húzott ki előttem az állomásról, mint a legrosszabb álmaimban, miközben én földsúlyú lábakkal caplattam utána –, de vehettem jegyet a legközelebbire, és a fiam repesve várt, és még sütött a nap, amikor a bokrok alá elhozta az ajándékot a nyuszi, de nekem a legfelejthetetlenebb ajándék Marika néni volt, aki váratlan felbukkanásával és önzetlen gesztusával levette a vállamról saját meggondolatlanságom tudatának megalázó súlyát, visszaállította a világ rendjét, sőt, még mindig úgy érzem, egy életet mentett meg. Hogy mondjam? Másként nem tudom: ő ott, akkor, angyal volt. Még akkor is, ha nem tudott róla.
Nem mondhatom tehát, hogy sosem láttam angyalt. Az angyalok egy nagyobb világrendről hoznak hírt, amiben nagyon is van bűn és büntetés, de megváltás és gondviselés is, és az angyalok lejönnek értünk a föld alá, hogy kivezessenek a sötétből. Ha kell, szomszédaink testét öltik magukra. Ha kell, fohászkodnak vagy káromkodnak, de megmentenek akkor is, teljesítik a feladatukat. Mi hibázhatunk, ők nem hibáznak. Hétköznapiak és elnyűttek, mert az idők kezdete óta itt vannak, épp ezért nem édesek, nem puhák, nem aranyosak, nem ez a dolguk. Még csak meg sem bocsáthatnak nekünk. Csak figyelnek, csak néznek, egyszerre szomorúan és objektíven, mert van szemük a látásra, de lelkük is van hozzá. Nem ítélnek, csak teszik, amit tenniük kell.
Van erről egy másik történetem is. Jó tíz évvel ezelőtt, megint csak metróban, megint csak késésben, a záródó ajtók csengetésével egy időben vetődtem be a földalattiba, és a csizmám sarka megcsúszott a fényes kövön. A kerekek közé estem volna, ha lett volna rá hely, de így, ahogy végigvágódtam a földön, csak a kezem csúszott be a peron és a szerelvény közé. Ha a vonat elindul, levágja, és talán engem is magával ránt. De az ajtó két oldalán, mint két alabárdos, ott állt egy férfi meg egy nő. Egyszerre kiáltottak fel. A nő azt mondta: „Úristen!” A férfi azt mondta: „Bazmeg!” Összehangolt mozdulattal a hónom alá nyúltak, azonnal felrántottak, be a kocsiba. Csattant az ajtó. Könyékig sötét, ragacsos olaj volt a kezem. Csak bámultam rá, mint ahogy Lázár bámulhatta magán a már büdösödő halotti kenetet. A két ember arcára nem emlékszem.
Akkor még nem gondoltam angyalokra. Én nem is hiszek az angyalokban. Illetve hiszek, ahogy egy gyerek hisz, ahogy mindig is hittem, csak éppen azt nem hiszem, hogy hozzám is járhat angyal, hogy az ártatlanság elvesztésével még mindig jár nekem. Hogy láthatom őket a saját szememmel. De hát akkor ez mi volt? Micsoda ez a sok véletlen? Kik ezek a lények, hogy most is hallom segítő mozdulataik suhogó szárnycsapását? Mi ez a mindenen átvilágló, természetes és önzetlen jóság a föld alatti mesterséges fényben? Angyalok? Mégiscsak lehet benne valami.
A harmadik történet csak néhány napos. Most a két fiammal metróztunk, akik többszörös tapasztalatból tudják, hogy angyalok nemcsak, hogy vannak, de a kívánságokat is teljesítik. Gyermekkel sokkal könnyebb megtapasztalni az angyalok jelenlétét. Ezen a vasárnapon háromszor is sikerült – két kisebb angyalság és egy igazi csoda által.
Az első angyal a metróvezető volt, aki a fiaim kedvéért egy perccel tovább időzött a megállóban, és a szabályokat nyilván megszegve háromszor is vidámat, harsányat dudált a kedvükért – még ki is integetett a vezetőfülkéből, pedig csak a tükörből látott minket. A harmadik angyal egy sápadt, majdnem vak nő, aki, mielőtt a fiaim kimondhatták volna, hogy üljek oda melléjük, felállt, és ellentmondást nem ismerve átadta a helyét nekünk, hogy aztán nyolc megállón át strázsálja az ajtót. De a második angyal volt a legérdekesebb, amolyan Marika néni-féle angyal, aki váratlanul szokott felbukkanni a semmiből, hogy teljesítse a sóvárgók kívánságait. A metró érkezése előtt alig fél percünk volt, hogy megcsodáljunk egy hatalmas, kivilágított mesefilmplakátot. Kedves lények néztek le róla a magasból, szinte glóriásak a háttérfénytől, igazi gyerekszobába való kép. A nagyobbik fiamnak borzasztóan megtetszett, és éppen nyitotta a száját, hogy elmondja, mennyire szeretne egy ilyet, amikor egyszer csak felbukkant egy fiatalember, és kedvesen megkérdezte: Kéred? A fiam meglepetve bólintott, a fiatalember pedig, az arcát mindvégig nem láttam, mert háttal állt, kulccsal kinyitotta az üvegszekrényt, kikapta belőle az óriási papírt, összetekerte, és a fiam kezébe nyomta, aztán betett egy másikat, visszazárta a kivilágított vitrint, és eltűnt. Abban a másodpercben berobogott a metró is, mi pedig, a meglepetéstől kábán, beszálltunk, mentünk hazafelé.
Ha nem lenne itt a plakát, nem volna bizonyítékom az angyal létezésére. Így viszont van. Nem tudom, hogy néz ki egy angyal, lehet fiatal vagy öreg, kicsi, nagy, sovány, kövér, fáradt vagy izgága – de az biztos, hogy ha kell, megment, ha kell, akkor azonnal teljesíti a legkülönösebb kívánságainkat. Az angyalok itt vannak, figyelnek minket. Akkor is, ha mi észre sem vesszük.
Séra Ildikó egy pár hatalmas angyalszárnnyal felszerelkezve kószált Budapest utcáin, és arra kérte a szembejövőket, hogy lefotózhassa őket angyalként. Modellt állt a portás, a kocsma előtt az alkoholista, a játszótéren a gyermek, a körúton az egyetemista, a gyermekével iskolába igyekvő anya, de modellt állt egy cigarettázni az erkélyre kiálló fiú is, aki mintegy mellékesen a szárnyat is a vállára kanyarította, aztán folytatta a cigizést. A legkedvesebb kép talán mégis egy nénié, aki számomra Marika nénit idézi: cekkerét a fa tövébe támasztva a piacról hazajövet, nagykabátban áll, lazán és kedvesen, végtelen szelídséggel az arcán – és a mellette elhaladó fiúcsapat valahogy úgy néz rá, olyan sóvár, de tisztelettudó elismeréssel, mint a nagyon jó nőkre szoktak. Valóban jó nők ezek az angyalok, akik még akkor is ott vannak, amikor nem látszanak, csak éppen az árnyékuk, ami az egyik képen bukkan fel egy sapkás kisgyerek mögött. Úgy látszik, az utcán is járnak, fényes nappal, nem csak a föld alatt. Mindenhol ott vannak – de a szárnyuk nem glória, nem alkalmas az automatikus felmagasztosulásra, hanem ugyanolyan testrésznek tetszik, mint mondjuk a kezük. Eszköz, amivel repülhetnek egy kicsit, amikor ki bírnak emelkedni hétköznapi és fásult önmagukból. Nagyon jó, hogy Séra Ildikónak sikerült megfigyelnie és megmutatnia őket.
- Kultúra [6]