A közszolgálatiságot általában a műsorszolgáltatásra vonatkozó különböző tartalmi megkötésekkel és korlátokkal, illetve az ezekhez közvetlen kapcsolódó társadalmi funkciók és feladatok ellátásának kiemelkedő fontosságával szokták azonosítani. Ez a megközelítés rengeteg véget nem érő vitának ad tápot. A liberális piacgazdaság hívei a frekvenciaszűke elmúltával és a kereskedelmi televíziók tömeges beindításával nem látnak többé okot a kulturális paternalizmusnak ezt az intézményesített formáját továbbra is fenntartani. A nép nagykorú, és el tudja dönteni, mit akar nézni vagy hallani, hangzik el többnyire döntő érvként. (Ez a kiskorúak védelmére vonatkozó különleges szabályozásokat természetesen nem érinti.) Ezzel szemben a másik oldal – amely hajlamos a közszolgálatiságot egyfajta népművelői szereppel azonosítani – szilárd meggyőződése, hogy a közszolgálat olyan alapvető kommunikációs feladatokat láthat el, illetve művelődési normát, értékrendet képviselhet és közvetíthet, amely a kereskedelmi médiában nem feltétlenül biztosított, következésképpen különleges szabályozottságot érdemel.
A hangsúly a függetlenséget és kiegyensúlyozottságot garantáló intézményi, szervezett megoldásokon van, hiszen „ha [a közszolgálatiságban] pusztán tartalmi arányok lennének a meghatározók, a totalitárius társadalmak rádióit és televízióit is »közszolgálatinak« kellene minősíteni” (Jakab 1995:61). A hosszú és keserves próbálkozások után 1995 végén megszületett médiatörvény végül olyan szervezeti megoldást választott, amelyet sokak véleménye szerint az akkori politikai viszonyok és körülmények Magyarországon valójában lehetővé tettek (l. például Szekfű, 1997). Annak ellenére, hogy a legtöbbet a BBC pártsemlegességet szem előtt tartó modelljére hivatkoztak, az eredmény, mint a rendszerváltás megannyi más politikai megoldása, tulajdonképpen a német modellhez áll közel. A pártsemlegesség magas rendű elvét átvette a gyakorlatba egyszerűbben átültethető, a pártok kiegyensúlyozott jelenlétén alapuló paritásos rendszer.
A közszolgálatiság ezen felfogása közvetlenül a II. világháború után, a nyugati szövetségesek által megszállt német területeken alakult ki, s a megszállók elsősorban a média államtól való függetlenségének biztosítására dolgozták ki.
Német kezdetek: felszámolni a propagandagépezetet
A II. világháború befejeztével Németország nyugati felét megszálló hatalmak elsődleges feladatuknak tekintették, hogy a nemzeti szocialista propagandagépezet szerves részét alkotó göbbelsi rádiószervezet teljes felszámolása után olyan új modellt hozzanak létre, amely kezdettől kizárja, hogy bármely politikai párt vagy mozgalom a médiát saját politikai eszközeként felhasználhassa. Kidolgozott koncepció még nem állt rendelkezésükre, közben Németország nyugati megszállás! övezeteiben már egyre-másra alakultak meg a megszálló hatóságok által létrehozott új rádióállomások, amelyek elsősorban a német nép „átnevelésének” programját voltak hivatva megindítani. A nyugati szövetségesek kezdetben saját nemzeti modelljüket másolva szervezték meg az új rádióállomásokat. Az amerikaiak az általuk megszállt területeken négy külön állomást építettek ki (Radio Frankfurt, Radio Stuttgart, Radio München, Radio Bremen) míg az angolok, illetve franciák saját megszállási övezetükben egy-egy centralizált nagyadót (az angolok Hamburgban a Nordwestdeutscher Rundfunkot, a franciák Baden-Badenban a Südwestfunkot) hoztak létre.
Az eredeti szándék az volt, hogy a műsorszórás feletti ellenőrzést és felelősséget a nyugati szövetségesek által megszállt területek szerint osztják meg, vagyis az új német rádió szervezeti formáját tekintve a megszálló modelljét átvéve övezetenként eltérne. Ezt nem lehetett keresztülvinni. Az amerikai modell meghonosításához – vagyis a magukat reklámbevételekből finanszírozó, egymással versengő magánrádiók rendszeréhez – a háború sújtotta Németországban teljes egészében hiányoztak a gazdasági feltételek, a franciák pedig attól tartottak, hogy a saját, akkoriban meglehetősen centralisztikus modelljük, amely szerkezetében hasonlóságokat mutatott az éppen megsemmisített „Großdeutschen Rundfunk”-kal, a politikailag bizonytalan német politikusok kezében alkalomadtán súlyos visszaélésekre nyújthat lehetőséget, így végül a brit modell kínálta szervezeti forma látszott a legbiztonságosabban átültethetőnek. A háború utáni német modell kidolgozásában döntő szerepe volt Hugh Carlton Greennek, a BBC későbbi vezetőjének, akit 1946 és 1948 között a Nord-westdeutschen Rund fűnk vezetésével bíztak meg.
A legtöbb német politikus szeme előtt azonban a weimari köztársaság médiapolitikájának példája lebegett, vagyis állami befolyás és pártpolitikai ellenőrzés, szemben a szövetségesek által propagált, a politikai és állami intézményektől egyaránt távolságot tartó független társadalmi felügyelettel. A Németországban meghonosult szervezeti rendszer, a „közjogi műsorszolgáltatás”, tulajdonképpen ezen ellentétes elképzelések kompromisszumaként jön létre. Kialakult az államtól független, önálló műsorszolgáltató intézmények rendszere, amelyeket előfizetési díjakból finanszíroznak, és a társadalmilag releváns csoportok képviselőiből alakult felügyeleti szervek (Rundfunkrat, Verwaltungsrat) ellenőriznek, amelyekben azonban helyet kapnak a parlamenti pártok képviselői is.
1948 és 1949 között sorra alakultak a tartományi médiatörvényekkel életre hívott és a közszolgálatiság elvén szerveződő, kezdetben csak rádiós adást sugárzó tartományi műsorszolgáltató intézmények.
1950-ben jön létre az ARD (Arbeitgemeinschait öffent-lich-rechtlicher Rundfunkanstalten der Bundesrepublik Deutschland) mint a tartományi műsorszolgáltatók egyfajta szövetsége. Az ARD kezdetben a rádióműsorok egymás közötti cseréjét és közös programok létrehozását volt hivatva elősegíteni. 1953-ban megszületett a megegyezés egy közös televíziós csatorna megindításáról, amely (Erstes) Deutsches Fernsehen néven 1954 novemberében megkezdte adását. A szövetséghez valamivel később csatlakozott, az angolok által alapított Nordwestdeutscher Rundfunk szétválásával létrejön három tartományi műsorszolgáltató, a kölni székhelyű WDR, a hamburgi NDR és a Sender Freies Berlin.
A nyugati szövetségesek közvetlen bábáskodásával életre hívott német modell tíz év alán elérte nagykorúságát, és az 1955. május 5-én aláírt „Deutschlandvertrag” a tömegkommunikáció terén is visszaállította a Német Szövetségi Köztársaság teljes szuverenitását.
Az Adenauer tv-től a német újraegyesítésig
A szövetségesek kezdetben aktív médiapolitikája eleinte sikeresen ellenállt az újjászerveződő politikai pártok azon törekvéseinek, hogy növeljék befolyásukat. Az ország igazgatásának fokozatos helyreállításával, majd a Német Szövetségi Köztársaság megalakulásával azonban ezek a próbálkozások, melyek egyrészt a grémiumok politizálódását, másrészt az önálló intézményi rendszer centralizálását célozták, az 50-es években egyre erősödtek. Hosszú ideig érzékelhető volt az, hogy minél későbben alakult meg egy közjogi intézmény, annál inkább érvényesült az állam vagy legalábbis a parlament befolyása a társadalmi felügyelet képviseletére hivatott grémiumok összeállításában.
Az 50-es évek végén a tartományok és a szövetségi kormány között kirobbant úgynevezett „Fernsehstreit”, az elektronikus média központosítására irányuló kormányzati törekvések legemlékezetesebb példájaként vonult be a német médiapolitika történetébe. A konfliktus kiváltó oka az volt, hogy az Adenauer-kormány elhatározta, hogy az elektronikus médiát egy szövetségi törvény alapján szabályozza, s a tervek közt egy második televíziós csatorna megindítása is szerepelt, amelyet eltérően az eddigi gyakorlattól, a kormány magánjogi szervezeti formában képzelt el. A tartományok természetesen mindkét elképzelésre elutasítóan reagáltak, és a médiák szabályozásában továbbra is ragaszkodtak az állam és a tartományok közötti szerződéses megállapodáshoz, illetve a műsorszolgáltatás közjogi szervezeti formájához. Ennek ellenére az Adenauer-kormánynak sikerült az 1959 szeptemberében benyújtott törvénytervezet egy részét elfogadtatnia a Bundestaggal, és 1962-től megkezdhette az adást a két speciális feladatkörrel (külföldre irányuló adások) felruházott szövetségi rádióadó, a Deutschewelle és a Deutschlandfunk (1994-től Deutschlandradio). Ugyanakkor a törvénytervezetnek az a része, amely egy „kormánytelevízió”, a Deutschland Fernsehen megalapítására vonatkozott, magán a kormánypárton belül is olyan ellenállást váltott ki, hogy jobbnak látták a tervezetet visszavonni. A kormánytelevízió terve azonban nem került le a napirendről. A szövetségi kormány 1960 nyarán alapított egy magánjogi társaságot, amelyben az állam 51%-kal, a tartományok 49%-kal részesedtek volna. A szövetségi kormány befolyását az is biztosította, hogy a maximálisan 15 főből álló felügyelőbizottságból 10 személyt a kormány nevezhetett volna ki. Miután a tartományok tiltakozásul nem voltak hajlandók részesedésüket átvenni, a Deutschland Fernsehen GmbH teljes egészében állami kézbe ment át. Ekkor a négy szociáldemokrata kormányzatú tartomány az alkotmánybírósághoz fordult a Deutschland Fernsehen GmbH alapításának alkotmányossági vizsgálatáért. A német alkotmánybíróság az 1961-ben hozott úgynevezett első tévéítéletében (1. Fersehurteil) kimondta, hogy a Deutschland Fernsehen GmbH megalakulása alkotmányellenes, miután nem érvényesül az államtól való függetlenség (Staats-ferne) alkotmányjogi elve. (A bíróság a magánjogi társasági forma lehetőségét nem zárta ki, de hangsúlyozta, hogy a magánjogi társasági forma szervezetének is kellő garanciát kell nyújtani, hasonlóan a közjogi intézményekhez, minden társadalmilag releváns erő képviseletéhez.)
Az alkotmánybíróság ítéletével beköszöntött a német médiapolitika történetének új korszaka. A döntés nyomán a szövetségi állam kivonult a médiapolitikából, a tartományok együttműködése vette kezdetét. 1961-ben egy államközi szerződéssel a tartományi miniszterelnökök létrehozták a második televíziós csatorna közjogi intézményét, és a Zweite Deutsche Fernsehen (ZDF) 1963 áprilisában megkezdhette az adást.
Természetesen az alkotmánybírósági ítélet a pártok és más érdekképviseletek az elektromos médiára kifejtett befolyásának igényét nem szüntethette meg. A pártok a közszolgálati média felügyeleti szerveiben helyet foglaló képviselőiken keresztül próbálják befolyásolni a személyi döntéseket és a műsorpolitikát. Egy 1967-ben felállított, többek között a felügyeleti szervek személyi összetételét is vizsgáló bizottság, a Michel-Kommission jelentése szerint (idézi Müller-Doohm 1972:229) az akkor összesen 252 tagot számláló adótanácsok tagjaiból 80 főt választanak közvetlen a tartományi parlamentek, 27 főt a tartományi parlamentek neveznek ki, és 7 főt a tartományi kormányok jelölnek. Az igazgatótanácsok tagjainak felét miniszterek, államtitkárok és magas rangú hivatalnokok teszik ki. (Például a WDR igazgatótanácsában a belügyminiszter és az államtitkár mellett csak pártképviselők foglalnak helyet) A felügyelő szervezetek tagjainak 40%-a végrehajtó vagy a törvényhozó hatalomhoz tartozik, és ez igencsak kétségbe vonja a grémiumok semlegességét, és az államtól való függetlenség alkotmányos elve is megkérdőjeleződik – állapítja meg disszertációjában Stefan Müeller-Doohm.
Egészen a 70-es évek elejéig valóban úgy látszott, hogy a grémiumok növekvő politizálódásának semmi sem szabhat gátat. Miután a német alkotmánybíróság 1961-és ítéletébe ~ megerősítette a tartományok kizárólagos hatáskörét a média törvényi szabályozásában, a tartományi kormányok a megnyert csata örömében rögtön nekiláttak saját befolyásuk kiépítésének a „jogfosztott” állammal szemben. Jól példázza ezen igyekezetüket a második országos televíziós csatorna legfőbb grémiumának összetétele. A ZDF televíziós tanácsa egészen az újraegyesítést követő reformig 66 tagból állt, amelyből 26 főt a szövetségi kormány, a tartományok és a pártok képviselői állítottak ki, a társadalmilag releváns csoportok 40 fővel képviseltették magukat. A ZDF társadalmi felügyeletének azonban komoly szépséghibája volt: a 40 tagból 3 5-öt, a szervezetek által kiállított három-három közül végső soron a tartományi miniszterelnökök választottak ki.
A 70-es évek elejére a politikai rendszer képviselői számos adótanácsban már messze túllépték a megengedett arányt, s ez néhol komoly társadalmi feszültségekhez vezetett. 1973-ban Bajorországban végül egy népszavazás vetett véget a politika dominanciájának: az új törvény szerint a pártok képviselőinek aránya a grémiumon belül nem lehet több egyharmadnál. A bajor rádió és televízió függetlenségének védelmére szervezett népi megmozdulás a Freistaaton kívül is kifejtette hatását, és megindította a német közszolgálati média közvetlen felügyeletét ellátó testületek lassú depolitizálódását. A 80-as években a hamburgi székhelyű NDR-t és a kölni WDR-t (két 1955 után alapított tartományi műsorszolgáltató intézmény) is megérintene a változások szele, a korábban erősen politikai összetételű adótanácsokat itt is felváltották a valóban pluralista összetételű, a társadalmilag releváns erőket magukba foglaló testületek, a német újraegyesítés után, a volt NDK területén megalapított két legújabb közjogi intézmény, az MDR és az ORB adótanácsaiban pedig túlnyomóan a legitim civil szervezetek kaptak helyet.
A német modell a nyomtatott sajtótól eltérően a közszolgálati műsorszolgáltató részére ún. belső pluralizmust ír elő. Az ezt garantáló közjogi intézmények legfőbb, szuverén szervei az adótanácsok.
Az adótanácsok legfőbb feladata a köz képviselete, a köz érdekeinek a védelme. Az adótanácsokban minden társadalmilag releváns csoport képviselteti magát. A tagok nem visszahívhatóak. Megbízatási idejük lejárta előtt csak akkor hívhatók vissza, ha kiváltak az intézményből vagy szervezetből, amely delegálta őket. A pluralista összetétel garantálja, hogy egyetlen párt vagy érdekcsoport se gyakorolhasson meghatározó befolyást a műsorszolgáltatás tartalmára. Az adótanács feladatai közé tartozik mindenekelőtt a törvényben előírt műsorszolgáltatásra vonatkozó alapelvek és tartalmi követelmények, illetve rendelkezések érvényesítése. Ezenkívül jóváhagyja a költségvetést, megválasztja, illetve felmenő az intendánst. Az intendáns egy személyben felelős az intézmény vezetéséért. Tevékenységét az adótanács és az igazgatótanács ellenőrzi. A tartományi adók belső szerkezeti rendjéről a törvények konkrétan nem rendelkeznek, de az általános gyakorlat szerint alapvetően három terület különíthető el, a műsorigazgatóság, a műszaki igazgatóság és a gazdasági igazgatóság, melyek élén egy-egy felelős igazgató áll, akiket többnyire az intendáns javaslatára szintén az adótanács nevez ki.
Az igazgatótanács feladata az intézmény gazdasági vezetésének a felügyelete. A tagjainak száma 7 és 9 között mozog. Az igazgatótanács tagjait többnyire az adótanácsok választják meg, de egyes intézményeknél a kormányképviselők vagy a Landtag képviselői is helyet kapnak. A gazdasági felügyelet néhány intézmény kivételével kiegészül a számvevőszék vizsgálati jogával.
Ausztria: utóvédharc a közszolgálati médiáért
A II. világháború utáni osztrák tömegkommunikáció újjászervezése, akárcsak Németországban, a megszálló hatalmak közreműködésével folyt. A négy megszállási övezetben 1945 júniusától már négy, közvetlen a megszálló hatóságok irányítása alatt álló rádióadó kezdte meg működését, mégpedig: az angol övezetben (Stájerország és Karintia) az „Alpenland”, a francia övezetben (Tirol, Voralberg) a „West”, az amerikai övezetben (Felső-Ausztria, Salzburg) a „Rot-Weiss-Rot”, valamint a szovjet megszállási zónában (Alsó-Ausztriában, Burgenland és Bécs) a „Rádio Wien”.
Az USA általános Németország-politikája következtében a „Nachkriegs-propaganda” kezdetben Ausztriában is az antifasizmus és a „reeducation” jegyében zajlott, amelyet a hidegháborús hangulat erősödtével azonban felválton az egyre konkrétabban megnyilvánuló antikommunizmus és szovjetellenesség. Az ideológiák küzdelmében a szétesett osztrák rádió hatékony eszköznek bizonyult. (Jól illusztrálja a szövetségesek közti kiélezett helyzetet, hogy ugyan közvetlenül a háború befejezése után az osztrák főváros egésze szovjet megszállás alá esett, de 1945 júliusában a szövetségesek Bécset egymás közt négy részre osztották, s miután az 1938 előtt működő osztrák rádió központja a szovjetek által megszállt övezetbe esett, ennek ellensúlyozására az angolok és az amerikaiak kiépítettek még egy bécsi rádióadót.) A megszálló hatóságok közötti megromlott viszonyra hivatkozva az osztrák kormány többször követelte az adók visszaszolgáltatását, hogy egy egységes osztrák rádiót hozhasson létre, de erre már csak az 1955-ös államszerződés aláírása után nyílt módja.
Az osztrák állami média kft. és a „proporzpolitika” csődje
A tíz éven át tartó megszállás befejeztével a rádió körüli politikai csatározások új fejezete vette kezdetét. A médiáért folyó hatalmi harc részben a megszállók „öröksége”, de magyarázata legalább annyira gyökerezik az osztrák társadalom sajátos, megosztottságon alapuló politikai rendszerében. Az osztrák kétpártrendszer sokáig konzerválta a tömegpártok kialakulására jellemző szociális, kulturális és ideologikus társadalmi megosztottságot, vagyis azt a történelmi helyzetet, amelyben a századforduló körül ezek a pártok szerveződni kezdtek. Ausztriában egészen a 80-as évekig megőrződni látszik egy világos és egyértelmű politikai tagozódás, amely nemcsak a politikai élet résztvevőire, a különböző érdekvédelmi szervezetekre – gazdasági kamarákra, szakszervezetre –, hanem a pártok nagy tömegeket átfogó szervezetein keresztül – kezdve az ifjúsági szervezetektől a sportegyesületeken át egészen a kiskerttulajdonosokig – szinte a társadalom egészére kiterjed. Kialakult két egymással élesen szemben álló, és egymást kölcsönös bizalmatlansággal szemlélő politikai-ideológiai tábor, a politikai élet bal oldalán helyet foglaló „vörös”, élén a szocialista SPÖ-vel, valamint az ennek ellenpólusát alkotó, az ÖVP mögött felsorakozó néppárti „fekete”. Az osztrák politikai rendszer ezen sajátossága, amelyet a politológusok az osztrák társadalom oszlopokba rendeződésével szoktak jellemezni, a politikai döntéshozatal sajátos mechanizmusát hívta életre. Létrejött az úgynevezett Proporzsystem (arányosítási-rendszer), a különféle állami befolyás alatt álló intézmények kulcspozícióinak arányos, pártszínek szerinti elosztása.
Az Osztrák Rádió és Televízió (az osztrák televízió kísérleti adása 1955-ben indult) kezdettől fogva szenvedő alanyai voltak ezeknek a felosztási küzdelmeknek. Az osztrák alkotmánybíróság 1954-es döntésével, amellyel az osztrák rádiót kivonta a minisztérium fennhatósága alól és a szövetségi kormány felügyelete alá helyezte, megkezdődhetett az állami média újjászervezése. A nagykoalícióban kormányzó partnerek elképzelései a jövő rádiójáról azonban sokáig nem közeledtek egymáshoz. Az SPÖ által támogatott centralisztikus közjogi intézményi forma élesen szemben állt a „feketék” által preferált föderatív autonómia-elképzelésekkel. A döntés végül 1957-ben született meg – s ami az Adenauer-kormánynak az NSZK-ban nem sikerült –, Ausztriában megalakult az „Österreichische Rundfunkgesellschaft GmbH” egy kft. formájában, amelyben az állam a főtulajdonos és a „Landok” csak kisebbségi tulajdonosként voltak jelen. A társaság élére került felügyelőtanács tagjait paritásos alapon választották, és ugyanez volt jellemző a rádió négyfős elnökségére is. Miután a koalíciós partnerek ily módon biztosították politikai befolyásukat, az intézmény autonómiája személyi, gazdasági és (műsor-) tartalmi téren alig érvényesülhetett. Ugyanakkor a pártok kiegyensúlyozott befolyása szinte állandósította a patthelyzeteket, s ilyenkor a vitatott kérdésekre kormányszinten kellett megoldást találni. A televízió rohamos terjedésével a helyzet csak tovább súlyosbodott, és már-már olyan groteszk szituációkhoz vezetett, hogy a pártok másodpercre pontosan mérték, hogy az ellenséges tábor képviselője a televízióban mennyi ideig szerepelhetett.
A 60-as évek elejére az elektronikus média körül kialakult politikai csatározások egyre inkább elvadultak. A „proporzpolitika” csődjének világosan megmutatkozó jelei, valamint az osztrák közvélemény mindinkább ellenségessé váló hangulata, amellyel ezeket a hatalmi harcokat követte, elkerülhetetlenné tette a nemzeti rádió és televízió átszervezését. A kormány, érezvén a rá nehezedő nyomást, felállított egy bizottságot a reform kidolgozására, és megígérte, hogy 1964 júniusáig benyújtja a parlamentnek a törvénytervezetet. Ez azonban nem történt meg. A felháborodott független osztrák sajtó 1964 júliusában kampányt indított a népszavazás kiírásához szükséges aláírások gyűjtésére a beígért reform végrehajtásáért. (A közvélemény elégedetlenségét mutatja, hogy tíz nap után több mint százezer aláírás gyűlt össze.) Ausztria első népszavazására 1964 októberében került sor, és 832 000 osztrák szavazott a közszolgálati média depolitizálására. A népszavazás amellett, hogy elérte célját és rákényszerítené a kormányt a médiatörvény újratárgyalására, egyben közelebb hozta a nagykoalíciós kormányzás végét is. Az 1966-os választásokon abszolút többséget szerzett ÖVP egyedül alakított kormányt, és nem sokkal azután benyújtotta a saját koncepciójára alakított törvénytervezetet, melyet a parlament a két nagy párt képviselőinek támogatásával júliusban elfogadott.
Az új törvény 1967. január 1-jei életbelépésével lezárult a közvetlen kormányzati befolyás korszaka, de a pártpolitika motiválta befolyás lehetőségét a törvényhozók nem szüntették meg. A felügyelőtanácsban még erősen érezhető volt a pártok dominanciája (22 tagjából 15 fő a parlamenti pártok képviselőiből kerül ki, további 5 főt pedig a kormány nevezhetett ki), de az intendatúra bevezetésével kialakult szervezeti struktúra már nagyobb autonómiát biztosíthatott.
Az osztrák közszolgálati modell: nem külső kényszer
Az osztrák közszolgálati média szervezeti felépítése, míg jelenlegi formáját elérte, egy lassú, organikus önfejlődési folyamat következménye. Ellentétben a németországi példával, az osztrák közjogi modell nem külső erő kényszerítő hatására jött létre, hanem elsősorban a társadalmi változások érlelték meg hozzá a feltételeket. A 60-as évek népi kezdeményezése után, a 70-es évek elején megjelentek a szervezett érdekcsoportok médiapolitikai aktivistái. Az 1970 óta koalíciós partner nélkül kormányzó SPÖ, az élen Brúnó Kreisky kancellárral, kihasználta az egyedül kormányzás nyújtotta lehetőséget saját koncepciójának megvalósításához, és engedett az intézmény demokratizálódását követelő érdekképviseletek erősödő nyomásának. Elhatározták az ORF újabb átfogó reformját. Első lépésben az osztrák szövetségi alkotmányt egészítették ki a „Rádiózás és televíziózás függetlenségének biztosításáról” szóló törvénnyel.
Az 1974-ben elfogadott és 1984-ben némileg módosított rádió-televízió törvény egy a korábbitól lényegesen különböző intézményi struktúrát hozott létre. Az ORF GmbH önálló gazdasági szervvé alakult, s a felügyelőtanács helyébe egy 35 tagú kuratórium lépett. A kuratórium tagjait háromévenként a következőképpen választják: 6 főt delegálnak a pártok, kilencet a tartományok, hatot a „Hallgatók és Nézők Képviselete”, ötöt az ORF központi üzemi tanácsa, valamint 9 főt a kormány nevez ki. (Az 1974. évi törvény a kuratórium létszámát csak 30 főben állapította meg, ez változott 1984-ben úgy, hogy a kormányt képviselők száma négyről kilencre emelkedett.) A kuratórium jogköréhez tartozik a főintendáns, az igazgatók, az intendánsok, és a tartományi intendánsok kinevezése és felmentése. Ezenkívül engedélyezi a hosszabb távú műsortervet, a műszaki, a pénzügyi valamint a személyi állományt érintő terveket, illetve határoz az előfizetési díjak összegéről.
A főintendánst a kuratórium kétharmados többséggel választja a pályázati kiírás alapján. Ugyancsak kétharmados többséggel menthetik fel. Megbízatása négy évre szól. Elsősorban koordinációs feladatokat lát el azáltal, hogy ellenőrzi és összehangolja az igazgatók, intendánsok és tartományi intendánsok tevékenységét. Ezenfelül meghatározza a televízió és a rádió műsorszolgáltatására vonatkozó tartalmi és formai irányelveket, és az intendánsokkal együtt kidolgozza az éves sugárzási rendet, amelyekhez mindenkor a kuratórium jóváhagyása szükséges. Ezenfelül a főintendáns feladata a pályázatok kiírása és elbírálása a különböző központi és regionális igazgatói, illetve intendánsi posztokra.
Az osztrák közszolgálati média szervezeti felépítésének harmadik szerve a Hallgatók és Nézők Képviselete. A három évre megválasztott 35 tagból 20 főt a kancellár nevez ki a tudomány, a művészet, a sport, a turizmus stb. területeiről, valamint a család, az ifjúság, az idősek, a fogyasztók stb. szervezeteinek képviselőiből. A fennmaradó 15 főből hetet a kamarák, hármat a szakszervezetek, kettőt a keresztény egyházak, egyet-egyet a politikai pártok főiskolái állítanak ki. Elsődleges feladata a közönség érdekeinek védelme. Jogköre ennek ellenére meglehetősen korlátozott, az előfizetési díj jóváhagyásán kívül a műsor tartalmát, illetve a műszaki fejlesztést érintő kérdésekben csak javaslatot tehet Ugyanakkor jogában áll a főintendánstól, az intendánsoktól valamint a tartományi intendánsoktól felvilágosítást kérni, amennyiben az feladata ellátásához szükséges, amely azonban megtagadható, ha azt a közérdek vagy az ORF érdeke úgy kívánja.
Az intézmény törvényességi felügyeletét látja el a kancellári hivatal mellett működő 17 tagú bizottság. Tagjainak többsége, pontosan 9 fő, bírákból áll, további 4-4 személyt a központi üzemi tanács, valamint a „Hallgatók és Nézők Képviseletének” jelöltjeiből a kormány választ és az államfő nevez ki. A bizottság maga választja az elnökét és elnökhelyettesét. A törvény valamelyik rendelkezésének sérelme miatt a bizottsághoz beérkező panaszokat (a panaszt tehetők köre meglehetősen tág) a bizottság tagjaiból véletlenszerűen kiválasztott öttagú tanács vizsgálja ki. Amennyiben a bizottság a törvényesség ellenőrzése közben az ORF valamelyik szervét jogsértésen éri, úgy annak jogsértő rendelkezését felfüggesztheti, és a törvény szerint megfelelő állapot visszaállítására kötelezheti. Ha a jogsértő szerv kötelezettségének nem tesz eleget – legyen az akár a Kuratórium –, a bizottság feloszlathatja.
A közszolgálati médiákra nehezedő politikai nyomás lehetőségének kizárására mindeddig sehol nem született megoldás. A parlamenteknek benyújtott törvénytervezeteket a kormányok dolgozzák ki, és főképp a többségi pártok fogadják el, ami eleve magában hordozza a politikai befolyás lehetőségét. Még ha a politikai befolyást a médiából sikerülne is valamilyen módon kiiktatni, valószínűleg jelentkeznének más érdekek, amelyek a véleményformálásnak ezt a rendkívül fontos eszközét saját céljaikra akarnák felhasználni. Ezért sem meggyőzőek azok az érvek, amelyek szerint a média kommercializálódása megoldást jelenthet a média politikamentesítésére, sőt ez esetben a privát tulajdonos kontrollálatlanul birtokolhat egy politikai hatalmi eszközt. Ugyanakkor azt is illúzió feltételezni, hogy az úgynevezett társadalmilag releváns csoportok delegáltjai mentesek lennének politikai szimpátiáktól vagy pártkötődésektől. A média függetlenségének megőrzésére valójában csakis a pluralista modell nyújthat garanciát, ahol egyaránt helyet kapnak a politikai élet képviselői és a civil szféra reprezentánsai. Csak akkor akadályozható meg, hogy a média egy csoport érdekeinek áldozatul essen, ha a különböző befolyást kifejtő erők egymást kölcsönösen ellenőrzik és fékezik.
Irodalm
ARD (1994): ABC der ARD. Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden. Gerlich, Peter (1972): Politisches System und Integration. In: E. Bodzenta (szerk.): Die österreichishe Gesellschaft. Springer Verlag, Wien/New York.
Gálik Mihály (1997): Van Törvényünk... Jel-Kép, 1997/2. Bundespressedienst (1994): Massenmedien in Österreich. Bundeskanzleramt, Wien.
Halmai Gábor (1994): A véleményszabadság határai. Atlantisz, Budapest.
Hans Bredow Institut (1996): Internationales Handbuch für Hörfunk und Fernsehen 1996/97. Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden.
Jakab Zoltán (1995): A közszolgálatiság értelmezése a 20-as évektől napjainkig. In: Terestyéni T. (szerk.): Közszolgálatiság a médiában. Osiris, Budapest.
Jakus Ibolya (1997): Hé, panasz, melyik út vezet... HVG, 1997. február 8.
Kurtán Sándor (1991): Fekete adó, vörös képernyő. In: Mozgó Világ, 1991/12.
Müller-Doohm, Stefan (1972): Medienindustrie und Demokratie. Athenäum Verlag, Frankfurt am Main. Noelle-Neumann, Elisabeth Schulz, Winfried Wilke, Jürgen (szerk.) (1989): Das Fisher Lexikon. Publizistik Massenkommunikation. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main.
Schmidt, Renate (1995): Bürger- oder Parteifernsehen. In: Wilhelm von Sternburg (szerk.): Tagesthema ARD. Fischer Taschenbuchverlag, Frankfurt am Main.
Szekfű András (1997): A befolyásolás eszközei a médiatörvény életbelépése után, avagy a kritika fegyverei és a fegyverek kritikája. http://www.szignummedia.hu/01.jan.97 [2]
Terestyéni Tamás (szerk.) (1995): Közszolgálatiság a médiában. Osiris, Budapest.
Tonnemacher, Jan (1996): Kommunikationspolitik in Deutschland. UKV Medien, Konstanz.
- Játéktér [7]