Ezennel beismerem, és közben lesül a bőr a képemről, hogy mostanáig nem láttam Fábri Zoltán híres filmjét, a Húsz órát. Olvastam persze Sánta Ferenc riportregényét, ismertem mind a szereplőket, tudtam, kit játszik Páger, kit Szirtes vagy Görbe János, és az ezerszer látott képek alapján egész jeleneteket, beállításokat lettem volna képes elmesélni a legapróbb részletekig. De mire elég nagy lettem ahhoz, hogy beüljek valami retrospektív vetítésre, vagy akár a televízió elé, a Húsz óra fénye már igencsak megkopott. Tudni lehetett róla, hogy a hivatalos értékelésekkel szemben „napjainkra nemcsak azért vált avulttá, mert konformista a történelemszemlélete, mert pozitív főhőse, Elnök Jóska »antedatál« a forradalom leverését megelőző időszakra egy olyan politikai irányzatot, felfogást, magatartást – a kádárista centrizmust –, amely csak november negyedike után jelenik meg, hanem azért is, mert helyenként valóban bravúros atmoszférateremtése ellenére ‘pártossága’ illusztratívvá teszi...” Gyertyán Ervin a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján írta le ezeket a szigorú szavakat, de csak a kezdettől fogva meglévő informális vélekedést fogalmazta meg velük. Hogy mi jelent itt meg november negyedike után, azt most hagyjuk; az ítélet szerint a Húsz óra nem más, mint a Kádár-rendszer apológiája.
De én most, 1997-ben nem ezt a Húsz órát láttam. Negyven évvel az elbeszélt események és harminc évvel a bemutató után látva ezeket a képeket, nevetségesen érdektelennek tűnik fel minden politikai nagyigazság, nem számít sem az, amit a maga idejében újnak és merésznek gondoltak benne, sem az, amit ’89 után merészen leírtak róla. Hiába tudom pontról pontra megnevezni a filmben elhangzó hazugságokat, maszatolásokat, célzatos üzeneteket, az egyes szavak, gesztusok hamisságait, a Húsz óra elemi módon sodor el drámai erejével. Már csak az egymásnak feszülő jellemeket látom, az elfojtott indulatok vulkáni kitörését, a betelő sorstragédiákat. A nagy színészi alakításokat, Illés György képeit, a premier plánban fotografált arcokat, az egész falut befogó nagytotálokat.
A Húsz óra fekete-fehér, és nincsen kísérőzenéje. Mindkettő annyira természetes, hogy szinte észrevétlen marad, és bár tudatos választás eredménye, semmi köze sincs a korszak divatos irányzatához, a cinéma directhez. Úgy építkezik, mint egy ballada, amely kihagyásos elbeszélésmóddal teremti meg a maga drámaiságát. Csakhogy a mozihoz nem illik a balladai homály, ezért a Húsz óra körkörös, visszatérő szólamokra komponált mesteri szerkezete lépésről lépésre, ismétlések, vissza- és előreutalások során át vezeti el a nézőt ahhoz a közös tudáshoz, amely nélkül nincsen ballada.
Fábri tehetségének nem kedvezett az új hullámok verte hatvanas évtized. A filmművészet, nagykorúvá válása idején, nem szívesen emlékezett ötcentes mozikban töltött gyerekkorára. Fábri viszont mindhalálig a régi iskola neveltje maradt, sose dobta le magáról a német expresszionizmus jegyeit, sose mondott le a klasszikus jellemformálásról és cselekményvezetésről. Meg is kapta érte a besorolását: filmjei kiváló irodalmi alapanyagból gyártott kommerszek („nemes kommersz”), stílusa akadémikus. Fábri sokat forgatott, sok gyengébb filmet csinált. De a szívem szakad meg, amikor azt látom, hogy termékeny kismesternek, korrekt adaptátornak tartják ezt a Fritz Langhoz hasonló formátumú és gondolkodású, vérbeli filmest, a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Isten hozta, őrnagy úr rendezőjét.
Igaz, a Húsz óra nem ér fel a Körhintához. Van benne egy megoldatlan figura – a rezonőr újságíró, Keres Emil (akkortájt divatos színész) tüneményesen rossz alakításában –, viszont nincs benne nő, Törőcsik Marihoz fogható, aki ellenpontozhatná a férfiak zord világát.
A Húsz óra így is időtálló remek, és meglepően jól tartja magát az 1965-ös év kirobbanó kasszasikere, A tizedes meg a többiek is. Miből lesz a cserebogár? A Keleti Márton és Dobozy Imre alkotópáros összeműködését olyan halhatatlan propagandafilmek fémjelezték, mint a Tegnap vagy a Virrad, amelyek a Fehér Könyv útmutatásait követve értékelték 1956 utóbb sajnálatossá vált eseményeit. Hosszú ideig titok volt, hogyan szaladt ki a kezükből ez a fergeteges komédia, melynek bemutatása után hirtelen megugrottak a magyar film szerény nézettségi mutatói. Mint nemrég kiderült, mindenről a dramaturg tehet. (Akkoriban kulcsfigurának számított; a Húsz órának például Bíró Yvette volt a dramaturgja.) Szász Péternek hívták, és ő találta ki, hogy a Dobozy-féle felszabadulásunk krónikáját hangszereljék át vígjátékra. A többi már jött magától. A háború végnapjainak jellegzetes figuráihoz – pesti vagányból lett katonaszökevény, munkaszolgálatos, főúri lakáj, lánglelkű illegális kommunista – kitalálták a megfelelő színészeket, egyik ötlet szülte a másikat, és Keleti Márton, a népszórakoztató mozi mestere végre elemében érezhette magát. A Tizedes szokatlanul gyorsra vágott, pergős magyar film, sorozatvetővel lődözi a poénokat, és tökéletes bájjal virul benne az, amit magyar ember magyar filmben oly igen nagyon szeret: a szemérmesen rajongóra, gyöngéden gunyorosra festett nemzeti önarckép.
Akadt másféle vidámság is az évben, itt volt például Kardos Ferenc és Rózsa János mozija, amely gyerekszáj és gyerekszem epizódokat fűzött láncba trükkös megoldásokkal és burleszkelemekkel (Gyerekbetegségek). Újabb nagyalakú, szépen illusztrált képeskönyvvel állt elő Várkonyi Zoltán, ezúttal A kőszívű ember fiaiból; Bacsó Péter pedig megrendezte második „ifjúsági” filmjét, a Szerelmes biciklistákat. Komolyra fordítva a szót, Gaál István, az első filmjével mindjárt nemzetközi hírnévre jutott rendezőnk megcsinálta második nagyjátékfilmjét. A Zöldár ott folytatja, ahol a Sodrásban véget ért: pesti egyetemre került falusi fiú a hőse. De más az idő, és más a tárgy: a jelen helyett az ötvenes évek, érzékeny állapotrajz helyett történelmi leckefelmondásba oltott nemzedéki önvizsgálat. A Zöldár részletszépségei így belefulladnak a politikai fordulatok, korspecifikus helyzetek és magatartási minták tételes leltárába.
De van másik. A frissen végzett Kósa Ferenc a Balázs Béla Stúdió első nagyjátékfilmes vállalkozásaként már megrendezte diplomafilmjét. A Tízezer nap hamarosan megrengeti majd a világot, most még dobozban pihen, s ezt a dobozt páncélszekrényben tartják óvó kezek. És elkészült minden idők talán legnagyobb magyar filmje, a Szegénylegények, de erre még várni kell 1966-ig.