Miközben folyt a francia filmhét Budapesten, és a közönség szabályosan kirúgta a ház oldalát a Filmmúzeumban, a párizsi filmintézet, a Cinématheque Francaise nagytekintélyű igazgatója, Henri Langlois egy csöndes kis vetítőben sorra nézte a magyar főiskolások és a Balázs Béla stúdiósok új munkáit. Aztán februárban fordult a kocka: magyar filmnapok Párizsban. A később magyar új hullámnak vagy budapesti filmiskolának nevezett csapat innen startolt a világhír felé. Még ebben az évben Páger Antal a legjobb férfiszínész lett Cannes-ban a Pacsirtában nyújtott alakításáért. Ranódy Lászlót máig az érzékeny és hűséges adaptációk mestereként tartjuk számon; egyszer akart kitörni a karámból, majdnem csinált egy mai tárgyú szatírát, Magyar kérdés lett volna a címe – ha a nagypolitika el nem söpri a tervet.
Páger idehaza csak 1965-ben, már cannes-i díjazottként lesz legjobb színész, két évvel korábbi filmekben, az 1963-as Hattyúdalban és az 1964 januárjában bemutatott Pacsirtában játszott szerepeiért. Az Oldás és kötés a legjobb rendezés mellett a legjobb operatőr elismerését is megkapta, a rövidfilm mezőnyből Sára Sándor Cigányokját emelték ki az ítészek.
1963-ról '64-re virradóra halkan átszervezték a magyar filmgyártást. Látszólag egyszerű racionalizálásról volt szó: a technikai hátteret – talán a zsíros bérmunkák, koprodukciók reményében – leválasztották a művészetről, és négy alkotói csoport képében kialakult a későbbi önálló stúdiók magja. Titkos hozadékként pedig sikerült kiiktatni egy szemet a cenzúraláncból, kultuszminiszteri szintre emelve a döntés jogát.
1963-ban ott hagytuk el, hogy Jancsó Miklós és Gaál István színrelépésével megszületett a magyar szerzői film. Hozzájuk csatlakozik most egy harmadik fiatal ember, Szabó István. Az Álmodozások kora nem a semmiből jött, rendezője már friss főiskolásként Arany Pálmát nyert Cannes-ban Te című rövidfilmjével. Szabó pályáját vizsgálva szembetűnő, hogy trilógiákban építi életművét, a kezdő kisfilmhármastól a Mefisztó–Redl ezredes–Hanussen triászig. Az Álmodozások kora megjelenésekor persze még nem lehetett tudni, hogy itt egy érzelmek iskolája tárgyú filmregény első részéről van szó.
Az Álmodozások kora igazi elsőfilm: zsúfolt és kócos, egymás sarkára tapos benne a sokféle téma, motívum, filmes kifejezési mód. A háború után eszmélő fiatal nemzedék indul el ebben a filmben, hogy megismerje önmagát, az életet, a szerelmet, egyáltalán, hogy megváltsa a világot. Nyitott kabátban, (szembe)szélben lobogó hajjal, mint alanyi költő a századfordulón, vállhoz a váll a régi, csökött rend, a korpás fejű vének ellen – persze hiába. Szabóban az a jó, hogy eszébe sem jut átpolitizálni vagy elmoralizálni a konfliktusokat, nem lánglelkű ifjak és gyöpös aktatologatók, tézisek és antitézisek csatáját viszi vászonra. Hősei reménytelenül és üdítően civilek, két dolog érdekli őket: a szakma és a szerelem. – A cím halványan utal a rendezői műhely névadójának regényére, az Álmodó ifjúságra. – Azután szétporlanak az illúziók, a fiatalok elkezdenek korhadó felnőttekké válni. Ezt a zűrzavaros és poétikus átmenetet mutatja közelből és közvetlenül Szabó filmje. A távolság, a különbözőség eltüntetése alany és tárgy közt programszerű, ez a program pedig a francia új hullámé, amelynek követését nyíltan vállalja a rendező. Az Álmodozások korában kétszer is átvisznek a színen egy hatalmas moziplakátot, amelyen a Négyszáz csapást hirdetik. És még egy nyíltszíni gesztus: a rendező egy kis úttörővasút-nosztalgia örvén beülteti a szereplőket a moziba, archív felvételek a vásznon, aztán kisvártatva felhangzik az Egmont-nyitány, és sorjázni kezdenek a forradalom képei. Kötve hiszem, hogy 1964-ben ezt vetítette a Híradó mozi, de annyi bizonyos, hogy '56-ot, ennek a nemzedéknek legszemélyesebb, legnagyobb történelmi élményét említetlenül hagyni hazugság lett volna. És nem lehetett hallgatni a mélyen egzisztenciális kérdésről sem: Miért maradtunk itthon? Nem mintha volna rá válasz – pedig a szimpla gyávaságtól a patetikus „magyar vagyok”-ig (későbbi variáns: „menjenek el ők”) széles a skála.
Szabó István filmje nem mentes némi keresett keresetlenségtől. „szintének lenni, magától értetődően, természetesen, anélkül hogy közben a tükörben figyelnénk magunkat, vajon elég őszintének látszunk-e - nem könnyű dolog” — írta a film egyik első üdvözlője, az éles szemű Létay Vera. De ahhoz kétség nem fér, hogy Szabó István nagyon eltalálta a hangot: az Álmodozások kora minden hibájával együtt ma is harmatosan friss mozi.
A közel másfél tucat darabból még egy olyan film akad, amelynek sikerült túlélnie ezt a harminchárom évet: az Így jöttem. Jancsó Miklós opusza igen hamar klasszikussá vált, a hatvanas évek második felében beinduló gimnáziumi filmesztétika alapművévé, pedig a korabeli fogadtatás inkább hűvösnek és értetlennek mondható. A rokonszenvező kritikák is hosszan sorolták a kifogásokat, egyfelől öncélúan használt filmnyelvvel, modernkedéssel, az eredetiség hajszolásával, túlzásba vitt artisztikummal vádolták, másfelől sokallták a jelképiséget, a modellértéket, amely a pszichológiai realizmus ellenében hatva elmosódottá tette a hős alakját. Azokra már nem is érdemes szót vesztegetni, amelyek a felszabadulás hibás ábrázolását olvasták Jancsó fejére. Meglepő volt viszont a film meleg fogadtatása a Szovjetunióban: Kolja alakját az egyetemes filmtörténet egyik legszebb katonaábrázolásaként üdvözölték.
Gyönyörű film az Így jöttem. Hiába tudjuk, milyen radikális újítások vannak benne, mai szemmel nézve már egy harmonikus és kiművelt formanyelvet érzékelünk, amelyben ember, táj, állat, terep- és műtárgy egyenrangúan és megbonthatatlan képkompozícióban jelenik meg, tökéletes ritmusban mozogva, úszva, vágtatva, röpülve együtt vagy szemben a kamerával. A montázs szerepét itt már végleg átveszik a hosszú beállításokon belüli kameramozgások, a belső vágás. Az Így jöttem teres, levegős képeihez, klasszikus arányaihoz, egész nagyszerűségéhez képest szánalmasan ósdi, dilettáns szinte minden, amit abban az évben mozgókép címén gyártottak Magyarországon.
1964-ben sokat lovagoltak a magyar tájakon. A televízió első nagy vállalkozásaként elkészült A Tenkes kapitánya című 13 részes kalandfilm. A mai ifjúság már nem tudná élvezni a hat és fél órás, lassú, lompos és bumfordi produkciót. Kétrészes filmmé sűrített moziváltozata pedig legfeljebb a '96-os Honfoglalással állná a versenyt, ami az ő korában azért szép teljesítmény. Megfilmesült még Jókaitól a Rab Ráby, Mikszáth-tól a Szelistyei asszonyok.
Makk Károly kényszerpályán van. Már egy ideje Déry-novellák megfilmesítésére készül, de még nem kapta meg a szabad jelzést. Mikszáth Mátyás királyos történetét vitte filmre. A Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? a koncepció szerint a Szelistyei asszonyok korszerű-ironikusra hangszerelt változata lett volna. A végeredményt tekintve se nem mikszáthos, se nem ironikus, csak egy középszerű vígjáték.
Nos, e kosztümös darabok hősei lovon közlekednek, de már a korabeli kritika is csak fanyalogni bírt e lovasfutamok filmi megjelenítésén. Ekkoriban készült (és ekkoriban nem mutatták be nálunk) Tony Richardson Tom Jonesa. Van ebben egy rókavadászat, amelynek a fotografálását ma is megirigyelhetné akármelyik csúcstechnológiával felszerelt hollywoodi hétpróbás. A hazai szakma természetesen közismert technikai elmaradottságunkat emlegette. Sajnos Somló Tamás. A fekete–fehér Így jöttemben virtuóz lovas kozákok vágtáznak, motoros repülőgép játszódik az égen: Somlónak ugyanazzal az ócska technikával sikerült az, ami a pályatársaknak nem.
Még egy említésre méltó eseménye volt 1964-nek: a cinéma verité vagy cinéma direct magyarországi jelentkezése. Az irányzat jókora elméleti tévedésre alapozta magát: a kamera objektivitására. De ennek a tévedésnek is volt hozadéka: termékenyítő hatást tett a dokumentumfilmre, friss levegőt fújt a fikcióba. Kovács Andrást, a nagy hatalmú fődramaturgot és középszerű rendezőt párizsi tanulmányútján egészen elvarázsolta az új látásmód, és hazatérve elkészítette első jelentős munkáját, a Nehéz embereket. Ezt a munkát rendre a játékfilmek közt szerepeltetik a filmográfiák, pedig egyértelműen riportdokumentumról van szó. Öt műszaki értelmiségi, öt beszélő fej áll benne a kamera elé, hogy elmesélje a maga kálváriáját. A magyar találmányok sorsát, az újítani, előrelépni igyekvő emberek és a hivatali bürokrácia egyenlőtlen küzdelmét a Népszabadság ún. Érvényesülés-vitája hozta felszínre. A Nehéz emberek a maga korában jó nagy követ dobott az állóvízbe. Sikerét, hatását nemcsak a közérdekű, húsbavágó témának köszönhette, hanem a választott módszernek is. 1964-ben több mint szokatlan, hogy didakszis és moralizálás nélkül vigyenek filmre társadalmi kérdéseket. Az már nem érdekes a filmből, ami akkor nehéz volt, de az emberek, a hiteles arcok, gesztusok, szavak megmaradtak.
Szintén újságcikkek nyomán készült Nádasy László cinéma verité darabja, az Éva A5116. Ezt a szívszorító dokumentumfilmet, ki tudja, miért, nem hozzák ugyanazok a filmográfiák. Annak idején az egész világsajtót bejárta egy fiatal lány híre, aki kétéves korában, csodával határos módon élve szabadult Auschwitzból. Lengyel család fogadta örökbe, és amikor nagykorú lett, elindult Magyarországra, megkeresni a szüleit. A hírre sok száz elárvult szülőben éledt meg a remény, és mind kétségbeesetten és konokul állította, szembeszegülve a tényekkel, hogy Éva csakis az ő elvesztett gyereke lehet. A film Éva magyarországi szülőkereső útját követi. Nem lehet megrendülés nélkül nézni, pedig a rendező többször is súlyosan vét a választott módszer tárgyilagosságot és visszafogottságot hirdető elvei ellen. A cinéma direct még csak kibírná ezt a csapást, a film azonban belerokkan az arányérzék megbicsaklásába.
Az év további termését gyengécske vígjátékok és didaktikus tézisdrámák teszik ki. A magyar kinematográfia fénykorában is ugyanaz volt a felállás, mint mostanság: néhány jó vagy legalább figyelmet érdemlő film szemben tizenegynehány szóra sem érdemessel. 1964-ben ott volt például a Máriássy házaspár Karambol című opusza, amely az ötvenes évek termelési filmjeinek a hatvanas évekre fazonírozott változata. Az alkotók visszatérnek régi sikereik helyszínére, a – legalábbis filmjeikben – roppantul kedvelt Csepelre. Ismerősök a figurák is: a Terpinkó névre hallgató kültelki bunkó, aki súlyemelő bajnokként sportállást élvez az üzemben; Éva, a szorgos kis hivatalnoksegéd, aki olyan komolyan veszi a tanulást, hogy emiatt még udvarlójával, a szimpatikus KISZ-titkárral is szakít; és hiába pedálozik Terpinkó, a hősnő szíve végül egy harmadiké, a munkájának élő, tehetséges Wéber mérnöké lesz.
Szintén csemegének számít Révész György bűnrossz filmje, az Igen. Nemkülönben az az interjú, amelyet az 1955 óta már tizedik munkáját taposó művész Indulatos beszélgetés egy nyugodt filmrendezővel címen adott a szaklapnak, és amelyben a következő kijelentésekre ragadtatja magát: „Abban a sznob légkörben, mely nálunk elég széles filmkörökben uralkodik, az alkotói egyéniséget aszerint ítélik meg, mennyire hajlandó magára venni az éppen legdivatosabb stílusirányzat uniformisát. Manapság az úgynevezett új hullámon van a sor, ami… ma már a gondolattalanság elleplezésére kitalált blöffök, manírok látványos és üres szélhámossága. Művészi az, ami unalmas. Amit nem lehet megérteni… A Mar del Platai-i fesztivál egyik sajtófogadásán a kritikusok megkérdezték, hogy vélekedem az új hullám rendezőiről. Azt válaszoltam, hogy Resnais Szerelmem, Hiroshimáját nagy filmnek tartom, a Tavaly Marienbadbant viszont nem… Hogy lehet ez? – csodálkoztak. Úgy, hogy a Hiroshimát értem, a Marienbadot viszont nem… Amikor ezt kimondtam, a termen a megkönnyebbülés futott végig, hogy valaki végre ki merte mondani, amit magukban sokan gondoltak. (…) A műalkotás embereknek készül… Azt is elfogadom, hogy olykor csak az emberek egy kisebb csoportja számára. De hol van az a kis réteg, amely ezeket a filmeket valóban megérti, és nemcsak sznobizmusból szuggerálja be magának, hogy tetszik... Számomra a stílus a téma függvénye, nem pedig egy eleve elhatározott és egyedül üdvözítőnek elfogadott uniformis. Stílust kitalálni, az csak elhatározás kérdése. Percenként lehet… Meg kell mondanom, hogy ezeknek az irányzatoknak világszerte lejárt már az idejük.”
Bemutatják még az év orvosi lovát is, Miért rosszak a magyar filmek? címmel. A korszak egyik legszínesebb, legeredetibb figurája, Csurka István írta a forgatókönyvet, amely arról szól, hogyan készül egy jó filmnovellából a hektikus cenzúra keze nyomán és a filmgyártás taposómalmában a senkinek nem tetsző végtermék. Film a filmről – igazi atelier-téma, amit csak a bennfentesek értenek. Azért nem egészen. Mostani léptékkel mérve a mozi a hatvanas években még tömegeket vonz, a jó ötletek, nagy tervek átlényegülése pedig lehetne akár a szocialista gazdasági és társadalmi rend paradigmája. De nem lesz. Mert kérlelhetetlenül működésbe lép a novellában leírt mechanizmus, és mestergerenda helyett fogpiszkálót állít elő a méretes szálfából.