A Magyar Távirati Iroda 1956-os forradalomra (ellenforradalomra?) vonatkozó fotógyűjteményében furcsa borítékra lelhetünk. A borítékra az van írva: „Utolsó este a lebontásra ítélt Ilkovits-büffében, az alvilág találkozóhelyén.” A boríték több tucat felvételt tartalmaz, a felvételek a jelzet tanúsága szerint 1961-ben készültek. A képeken gyanús képű figurák, férfiak és nők, batyuval, nagykabátban, jampisan hátratolt Al Capone-kalapban támaszkodnak a pultnak, és hörpölgetik a napi betevő kevertjüket.
A fotósorozat elkészülte és „képbe helyezése” nem a véletlen műve. Az Ilkovits-büfé Ilko Vili és partnernője, Ilkov Ica alakjában felbukkan Pogány Sándor 1958-ban kiadásra szánt, végül mégis – valószínűleg penetráns Nagy Imre-ábrázolásai okán – bezúzott karikatúragyűjteményében is.[1]
Az Ilkovits, pontosabban a Marx téri Nagy–Ilkovits, ahol a felvételek készültek, Budapest egyik hírhedett vendéglátó-ipari intézménye volt az 50-es években. Ez volt a város belső kerületeiben az egyetlen éjszaka is nyitva tartó italmérés, amit a rendőrség a budapesti alvilág „kedvelt” találkahelyeként tartott számon. Nyugdíjas rendőrök némi nosztalgiával emlékeznek vissza azokra a kalandos razziákra, amelyek során a „szervezett” alvilágra még egy helyen lehetett lecsapni. Igaz, ez olyan hely volt, ahová még a népi demokrácia keménykezű közege sem mert egyedül bemenni. De az talán még az ő éber figyelmüket is elkerülte, hogy az Ilkovits nem egyszerűen a bűn, hanem az ellenforradalom fészke is volt. Erre csak a gyászos októberi napok során derült fény. Holott tudni lehetett volna.
1956 után a letartóztatásokról és ítéletekről szóló tudósítások, az „ellenforradalmat” taglaló művek soha nem mulasztották el fölemlegetni az „ellenforradalmárok” büntetett előéletét. Az „ellenforradalom” szigorú koreográfiát követett. Megnyíltak a börtönök kapui, az utcára özönlő söpredék pedig azonnal hozzá is látott a haladó emberek üldözéséhez.
Az ’56-os események „alvilági” jellegének domborítása több célt is szolgált. A felkelésben részt vevő „fasiszta csőcselék” értelemszerűen nem verbuválódhatott sem a munkásosztály, sem a parasztság, sem a haladó értelmiség soraiból. Ők legfeljebb megtévesztettek lehettek. A koncepció arra is alkalmasnak látszott, hogy az eseményt elidegenítse az emberektől, marginalizálja azt a közvélemény tudatában. 1956-nak nem lehetett valóságos helye a háború utáni magyar történelem menetében, értelmetlen, az örökre letűnt múltba vezető kitérő, mellékvágány, zsákutca volt. Résztvevőinek sem lehetett helye a normális társadalom közösségében. Ahogy az esemény történelmen kívüli volt, a szereplői társadalmon kívüliek voltak. A társadalom alján-peremén, a sötét zugokban, a történelem pókháló lepte kihalt kriptáiban bújtak meg, hogy egy röpke időre ismét a felszínre bukkanjanak, és pusztítsanak. 1956 az „ellenforradalmi” ábrázolásban „fordított világ” volt, amelyben egy időre a sötétség erői vették át a hatalmat.
A bűnlajstromok ismertetésénél a gyilkosság és a rablás mellett gyakran visszatérő motívumok voltak a szabotázs, a feketézés, a sikkasztás, a lopás, a valutázás. A Rákosi-rezsim nagy leleménnyel faragott „köztörvényes bűnözőket” a társadalom széles rétegeiből. Elég volt egy leégett szénapadlás, egy párnába dugott ötdolláros, egy sutyiban levágott csirke, hogy az emberfia a büntető törvényszéken találja magát. A politikai éberség, az osztályellenség elleni harc gyakorta öltötte a bűnözés elleni harc álruháját, ami természetesen fordítva is igaz volt. A szocialista társadalomban, a kizsákmányolás megszűntével a bűnözés elvesztette a lázadás romantikus báját, és elvesztette létjogosultságát is: a rendszerellenes magatartás, a politikai szembenállás egyik formájává vált A köztörvényes és a politikai bűn közötti határvonal elmosódott. A bűnöző ellenforradalmár volt, az ellenforradalmárnak viszont egyben bűnözőnek is kellett lennie.
Már csak az volt hátra, hogy a bűnös „alvilág” és a hajdani „felvilág”, a letűnt kor elitje – a volt arisztokraták, gyárosok, csendőr- és katonatisztek – között létrejöjjön a kapcsolat, megteremtve ezzel az „ellenforradalom” gyúelegyét. Az összefüggés egyik eleméről már volt szó: az osztályhelyzet, a politikai hovatartozás egyértelműen utalt az erkölcsi hovatartozásra. A letűnt rendszerben élvezett kizsákmányolói státus bűnözőhajlamra, bűnös magatartásra predesztinált. A 40-es évek végén a koncepciós perek (Standard-per) arisztokrata szereplőiről a vallatóhelységekben rendre kiderült: feslett, parázna, bűnöző életmódot folytattak.[2] Ez azonban még csak elvi lehetőség. Az igazi marxistának az elméletből kiindulva meg kell találnia a kapcsolatot a reál-szférában is. Ez a kapcsolat pedig nem máshol jön létre, mint a népi demokrácia börtönében.
„A történelem során a lumpenproletárok gyakran véletlen elemei a harcnak… De 1956-ban nem erről volt szó csupán… Már az előző években összefonódtak a volt uralkodó osztály és a hozzájuk tartozó politikusok lezüllött elemeivel – írja Hollós Ervin, a kérdés korabeli szakértője. „A volt uralkodó osztály… talajukat vesztett csoportjai maguk is deklasszálódtak, egyes csoportjai lesüllyedtek az alvilágba… Egy részüket az 1945-ös felelősségre vonás alkalmával megbüntették. A börtönökben nemcsak betörők között éltek, hanem megismerkedtek »politikusokkal« is… Amikor kiszabadultak… már ismerték a politikai alvilágot is, s a börtönökben létrejött kapcsolatot továbbra is fenntartották.”[3]
Ha hihetünk Hollósnak, akkor szomorúan kell konstatálnunk, hogy a néphatalom maga hozta saját fejére a vészt. A baj forrása az volt, hogy a rendszer túl sikeres volt. Kemény osztályharcban sikeresen számolt le a volt uralkodó osztályokkal, egy részüket börtönbe, más részüket az alvilágba kényszerítve. Az 50-es években a társadalom széles rétegeinek kriminalizálásával azután sikerült melléjük csukni a tömegbázist is. A börtön, ahová a népi demokrácia egymás mellé zárta a volt grófot, minisztert, csendőrt a stricivel, gyilkossal, tolvajjal, szabotőrrel, sikkasztóval, feketézővel, az „ellenforradalom” társadalmi bázisának olvasztótégelyévé vált. A kör bezárult.
Most már csak az nem világos, miért vártak az Ilkovits lebontásával 1961-ig.
Jegyzetek
[1] Pogány Sándor: Október 23. Karikatúrasorozat. Kossuth Kiadó, 1958, 16. l. Kgy példánya tanulmányozható a budapesti Open Society Archives-ban. Ld. még: Murányi Gábor cikkét, HVG, 1996. október 29.
[2] Rév István: In mendado veritas. 2000, 1992. június.
[3] Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Kossuth Kiadó, Budapest, 1967, 170–171. 1.