Két kvietált úttörővasutas beszélget a moziban: Oláh Jancsi: „Te… te kommunista vagy?” Halk Éva: „Igen. És te?” Oláh Jancsi: „Én mérnök vagyok.”
Az Álmodozások kora nagyon korai film. A rendező életművében is, a főszereplők életében is: legtöbbjük pályája igazából ezzel a filmmel kezdődik. A rendező 26 éves, Bálint András és Esztergályos Cecília 21, Halász Judit, Béres Ilona 22, Sólyom Kati 24 – akkor még csupa ismeretlen név. Maga a film is arról szól, hogyan indul el a kádári konszolidáció első nemzedéke. És szinte abban a pillanatban szól, amikor elindul. Mégpedig azzal, hogy átlép a régi káoszon valami új racionalitással. Új kommunista hittel, mint Halk Éva (Béres Ilona), új technokrata hittel, mint Oláh Jancsi (Bálint András). A film végére az új nemzedék belenő, beleébred az új káoszba, a racionalitás új válságába. Hogyan jött létre ez a film ilyen korán?
Mi jókor indultunk. Tőlünk várták, hogy megújítsuk a magyar filmet, másmilyen filmeket csináljunk, mint az öregek, Keleti Márton, Gertler Viktor. Elborított és felszabadított minket a francia új hullám. Úgy éreztük, hogy a kamerával mindent meg lehet és mindent meg szabad csinálni.
A Balázs Béla Stúdió 1961-től úgy működött, hogy mi oszthattuk el a rendelkezésre álló pénzt, mi dönthettük el, milyen filmeket csinálunk – azzal, hogy bemutatási jogunk nincs. Senki nem avatkozott bele a munkánkba, utólag döntötték el, bemutatható-e a film, vagy sem. Így készült el például Sára és Gaál Cigányok című filmje, így készült el az általam rendezett Te, amely Cannes-ban díjat nyert. Ennek a sikernek szerepe volt abban, hogy én viszonylag fiatalon játékfilmet rendezhettem. A BBS sikerei nyomán kaptunk mi különböző lehetőségeket. Herskó János vezetésével megalakult a Stúdió 3., ahol Keleti és Gertler mellett az én korosztályom is helyet kapott. Az egyik legelső film volt az Álmodozások kora, ami itt elkészült.
És rögtön leszámolt az új nemzedék új racionalitásával. Mire a film véget ér, kiderül, hogy sem az új kommunista racionalitás, sem az új technokrata racionalitás nem működik.
Az derült ki, hogy az illúziók nem működnek, mert nem felelnek meg az emberi természetnek. Az ideológiák, a mesék nem felelnek meg a valóságnak. Az derült ki, hogy szétesik az a generációs harci felállás, a generációs harcmodor, amellyel Jancsiék meg akarják találni a biztonságot a világban, mert a tehetség, a gondolkodásmód, a tisztesség nem így van felosztva. A látszatcsoportosulásoknak szét kell esniük, a racionalitás látszatából, a mesékből, a gyerekességekből pedig fel kell ébredni. Így végződik a film: Jó reggelt! Tessék felébredni!
Csak az nincs benne a filmben, hogy mire lehet fölébredni?
Ilyen receptjeink nem voltak. Ideológiám sem volt. Pontos kérdéseket akartunk feltenni. Őszintén és pontosan akartunk beszélni emberi reakciókról, törekvésekről, kínlódásokról. A politikai gondolkodásmód mindig távol állt tőlem. Oláh Jancsit az én alteregómnak szokták leírni. Ő azt válaszolta, hogy mérnök, én azt válaszoltam, hogy filmrendező vagyok.
Ebben a filmben 1964-ben már lehetett rokonszenvesen, problémátlanul és természetesen nem kommunistának lenni. Nemcsak Oláh Jancsi lehetett az, de ott van a Rajz János játszotta öreg borbély is, aki azt magyarázza a vendégnek, hogy az irigység az emberiség átka: „a kommunistáknak is az a bajuk, kérem, irigylik, ha másnak van, nekik meg nincs.” Honnan lehetett tudni, hogy ezt lehet?
Ez olyan természetesen jött, mint amilyen természetesen mondogattak ilyesmit az öreg borbélyok a városban. Ezért nekem soha senki nem szólt. Nemcsak fölülről, hogy ez nem helyes, de a barátaim sem, hogy ez milyen bátor dolog. Ebbe annyira nem akadt bele senki, hogy én is csak most emlékszem rá, hogy Rajz Jánossal ilyesmit mondattam, hogy Ön emlékeztet.
'56 is úgy jelenik meg az Ön korai filmjeiben, mint amiben a fiatalok, a diákok magától értetődően benne vannak, magától értetődően együtt nyüzsögnek, mozognak a forradalommal. És ugyanilyen magától értetődően vannak túl rajta néhány évvel később: „Féltem, hogy kimaradok valamiből… Butaság” – mondja Éva a moziban, mert a részvétel nemcsak természetes, de félelemteli is. Ifjabb Takó az Apában iszonyú félelemben hozza le a puskagolyók között a zászlót teljesen feleslegesen a kollégiumból az egyetemre. Ahol éppúgy elfogja a félelem, amikor firtatják, ki is volt az apja, mint amikor gyerekkorában az osztályfőnök pajtás firtatta. ’56 úgy is jelen van, mint a félelem korának feltámadása, a vadság, a rettegés feltámadása. Világháborús párhuzamokkal. A filmen, amit Éva és Jancsi néz a moziban, a náci könyvmáglyára felel az ’56-os könyvmáglya. A Szerelmesfilmben Jancsi ugyanabban a kiszolgáltatottságban biciklizik a felkelők puskacsövének háttal, ahogy gyerekkorában ment a búvóhelyre az akkori járőröknek háttal. A ’44-es és ’56-os városképek, romképek párba állnak.
Amióta ezek a filmek elkészültek, ’56-képe teljesen átszíneződött. Különböző hatalmi érdekekből különböző módokon színezték át. Ezek a filmek közel voltak ’56-hoz, és ezeknek az ’56-képe őszintébb volt, mint a mai átszínezett képek. Valóban ez volt az én közvetlen élményem: az eufória és a félelem, a szorongás keveréke. A világháború még közel volt, a kilőtt tankok, a kiégett villamosok, a szétlőtt házak, a fákra akasztott emberek látványa nagyon is ismerős volt. Az én filmjeim nem ítélkeznek, nem elemzik ’56-ot, hanem emlékekről beszélnek. Primer emlékekről. Meg kell mondjam, hogy ebbe sem szólt bele senki. Az Álmodozások korának minden kockáját úgy forgathattam le, ahogy kívántam.
És úgy fogadták el.
Nem fogadták el. A Művészeti Tanács megtekintette, és bemutathatatlannak minősítette a filmet. Nem volt szó az Ön által említett mondatokról, a nemkommunistaságról, ’56-ról… Azt mondták, hogy az egész szellemiségével van valami baj. Egyikük például azt a semmiféle politikai utalást nem tartalmazó jelenetet említette, amikor a csoporttársak beteglátogatás után kijönnek a kórházból. Azt mondta: „ahogy kitüremkednek a kapun, már ellenünk vannak…” Herskó, aki kitűnő főnök volt, sohasem adta tovább a félelmeit, a rá nehezedő nyomást, nyugtatott, hogy nem kell olyan drámaian felfogni a dolgot, várjuk ki a végét, nem ez volt az utolsó szó. Meg kell mondjam, hogy nem is izgattam magam olyan borzasztóan. Egyszer csak jön egy telefon: menjek be Aczél György miniszterhelyetteshez. Aczél azzal fogadott, hogy tegnap látta a filmet, kitűnő. Egy lesajnáló mozdulattal fölfelé mutatott, ahol a miniszter székelt, hogy „ezek betiltották”, muszáj valamit csinálni, vágjunk ki valamit a film érdekében. Kérdeztem: mit? Azt mondta: mindegy. Mégis mit? Nem érti?! Hozzon be egy darab filmet, hogy azt kivágta, és változtassa meg a címet. Mire? Aczél azt felelte, hogy majd gondolkodik, és három hónap múlva térjünk vissza a dologra. Két hónap múlva hívatott, hogy kitalált egy nagyszerű címet: Felnőtt kamaszok. A cím nekem nem tetszett. Maradt az én címem, de a Felnőtt kamaszok lett az alcím. Ezt ráragasztották a már kinyomtatott plakátokra, és egyetlen kocka vágás nélkül bemutatták a filmet. A filmfőigazgató, Újhelyi Szilárd egy évtized múltán nagyon tiszteletreméltóan, mert a nyilvánosság előtt, egy tévéműsorban József Attila Babitsot megkövető versét, a Magad emésztőt idézve bocsánatot kért amiatt, hogy egykoron ő betiltotta a filmet.